Ármáres

Kaotikus/Semleges

Senki sem tudja, hogy milyen lehet valójában. Hangulata nagyon könnyen változik és gyakran aszerint cselekszik. Néha megkínoz embereket, néha szabadon engedi őket anélkül, hogy bármit is tett volna velük. Csak a kedve szab határt cselekedeteinek, az pedig ezer féle lehet, amit sok dolog befolyásolhat.

Nagyon agresszívnak és folyton dühösnek tűnhet, holott pont az ellenkezője. Mindent saját szórakoztatására tesz, amit tesz és ez sokszor véresebb és kegyetlenebb, mint a megszokott.

A démoni alakját nem igazán kedveli, hiszen nagyon taszító és egyáltalán nem tud mások bizalmába férkőzni vele. Ilyenkor körülbelül két méter magas, bőre kőszerű külsőt vesz fel, amiből erősen kiütnek vörös szemei. Fején haja helyett hosszabb-rövidebb csápok csavarognak, melyeket minimális szinte maga is képes mozgatni.
Az alak, amit leginkább használ sem mondható kedvesebbnek. 180 cm körüli, átlagos növésű férfi, akinek hosszú fekete haja van, mozgása teljesen átlagos és természetes, főleg sötét ruhákat visel. Hogyha találkozik vele valaki, az esetek nagyrészében bőrkabát, egy zenekaros póló és melegítő van rajta.

- Emlékek. Bármikor, mikor megkérnek, hogy emlékezzek valamire csak bámulok ki a fejemből, hiszen a dolgok java része teljesen sötét. Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek. Csak létezek, mióta ez a rohadt világ és szolgálom az uramat. Könyörtelen szörnyeteg, telhetetlen. A szerencsésebbek csak körülötte ténykednek: Melegítik a fürdővizét, megágyaznak neki, mossák a szennyesét és hasonló apróságok. Ez sem leányálom ugyan, hiszen keményen megdolgoztat mindenkit a jó öreg Shezjám, de erről mi még csak álmodozni sem merünk. Nincs is időnk rá. Szörnyű feladatokat bíz ránk, ami hatalmas odafigyelést és precizitást igényel mindannyiunk részéről és egyszerűen szükség van hozzájuk napjaink sokszor egészére. Megölni néhány elég kemény arcot, vadászni neki különleges, egzotikus és hatalmas állatokra csak azért, hogy kitehesse a trófeáikat a falára és eldicsekedjen vele minden vendégének.
Szerintem nem lepek meg senkit ha kijelentem, hogy elegünk van. Elegünk van annyira, amennyire csak lehet, hiszen egyik felesleges és kemény munkát be sem fejeztük, már mehetünk a következőre, amíg ez a gyökér csak ül és rajtunk röhög. Ez az élet rendje, az erősebb elnyomja a gyengét, de azt senki nem mondta, hogy utóbbinak ezt hagynia is kéne. Nem. A gyengébb egyszer felemelkedik, megerősödik és elnyomja az egykoron erősebbet.
Ez a pillanat most jött el, Elvtársak! - csaptam le a papírt az asztalra, széles vigyorral az arcomon.
Sokat ültem a beszéd felett, írtam egy gyönyörű, figyelem felkeltő szöveget, amivel talán mások segítségét is elnyerhetjük.
Szépen leírtam akkori helyzetünket, viszont a többiek csak furcsán néztek. Száriel felkapta az íróasztalról a szemem magasságába emelte és ketté tépte. Szabálytalanul szakadt el a két rész egymástól, széleik recések voltak és csúnyák, úgy hulltak a földre, én pedig zavaros és értetlen tekintettel követtem, ahogyan jobbra-balra kacsázva elérik a talajt. Utána ugyanezzel a kíváncsi, de dühös arccal néztem a szőke férfira, aki elégedetten figyelte munkája gyümölcsét.
Megköszörültem torkomat, mire felkapta fejét. Kissé megijedt, talán elmerült gondolataiban, hiszen az jellemző volt rá és mindenki tapasztalta már, hogy milyen kellemetlen, mikor ebből az állapotból rázzák fel, neki viszont nem jelentett különösebb problémát. Rengetegszer fordult elő vele az ilyesmi. Egy pillanatra megtorpant, aztán vissza is került a komor, gonosz tekintet azokra a kék szemekre.
- Nem vagyunk elvtársak és senki nem is lesz az. - dörmögte. - Csak érdekből segítünk egymásnak, világos? - nézett végig a többieken is.
Színes társaság gyűlt össze. Mind merőben különböztünk a többiektől, de a célunk ugyanaz volt: Leküzdeni Shezjám szoros bilincseit. Nem kis feladat volt, de úgy gondolom, hogy így is én voltam a legoptimistább. Számítottam rá, hogy legalább harmincan, negyvenen fognak nekünk segíteni és úgy már nem is olyan nehéz lelkeket gyűjteni. Természetesen féltettem magamat és kicsit a többieket is. Ahogyan végignéztem rajtunk, önjelölt vezéreken végigfutott a hátamon a hideg. Mind a kilencünkről el tudtam képzelni, hogy hátba szúrja a másik nyolcat, miután ő végzett, de bíznom kellett abban, hogy nem fog ez megtörténni. Mindannyian nagyon szabadulni akartunk, hát ennyi áldozatot hozni igazán nem sok. Főleg úgy, hogy még kisebb, nagyobb csapatokat is vezetnünk kell mellé.
- Jól van hát, Uraim! - köszörültem meg torkomat ismét. - Ez esetben mindenki szerezzen magának embereket. Nincs az a pénz, amiért én ezt le tudnám mégegyszer írni, ugyanígy! - böktem szememmel gúnyosan Szárielre.
Füllentettem. A számomra legjobbnak tűnő, kulcsmondatot ugyanis megjegyeztem, hiszen már régóta érlelődött a fejemben: Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek.

- Mély levegő! - nyomtam a következő fejét is a vízbe. Ezt pár másodpercig ott tartottam, jó volt nézni ahogyan kalimpált végtagjaival és rángatta testét a szabadulását remélve. Fogalmam sincs, hogy miért tette. Tudta jól, hogy nem fogom elengedni soha. Vicces kedvemben voltam, nem küldtem egyből Ázákéelhez ostorozásra.
Belemarkoltam a hajába és kirántottam a hideg vízből, ami erősen csöpögött arcáról. Hangosan, zihálva kapkodott a levegőért, ami természetesen fájdalmas köhögésbe torkollott. Zavarta a fülemet, úgy döntöttem, hogy véget vetek szenvedéseinek.
A másik kezemmel is belekaptam a hajába, majd ötször-hatszor belevertem a lavor szélébe, teljes erőből. Ordított, szenvedett, de szerencsére hamar vége lett. Berepedt a koponyája vagy a fene tudja, a lényeg, hogy ömlött belőle vér, ahogyan az illik.
Elengedtem és belerúgtam egy hatalmasat, amitől eldőlt jobbra, a többi hullára. Még rángott kicsit, próbált valamit makogni, de csak nagyon ritkán csúszott be egy-egy érthető hang a szörnyű hörgések közé. Nem tartott sokáig, ez is kivérzett. Épp úgy, mint a többi.
Már nem is tűnt olyan jó ötletnek, mint mikor kitaláltuk. Csak ketten jutottak el Ázákéel ostoráig, viszont ő nekik is csúnya végük lett.
Felsóhajtottam és megtöröltem arcomat köpenyem ujjával. Elfáradtam és ahogyan néztem a többiek is, kiábrándáltunk mindannyian. De ha valamit elkezdtünk, már nem akartuk csak úgy félbehagyni. A legjobb lelkeket szándékoztuk kiválogatni, ahhoz pedig ki kellett állniuk néhány egyszerűnek tűnő próbát, hogy méltónak bizonyuljanak ahhoz, hogy Shezjámot szolgálják. Nekünk elég lett volna néhány egyszerű, tanulatlan paraszt is, de neki nem. Mikor nehezen kinyögtük számára, hogy mit is akarunk csak nevetni kezdett, aztán közölte, hogy van két hetünk kiválogatni a legjobbakat, a legerősebbeket. Ahányszor két lélek összegyűlik ennyi idő alatt, annyit enged el. Azonnal munkához láttunk és kitaláltuk az értelmetlen próbáinkat.
Először Száriel tessékelte be őket a kínzókamrába, nem is sejtették, hogy mire vállalkoznak. Kaptak bilincset kezeikre és lábaikra, úgy érkeztek meg hozzám, aki "megkereszteltem" őket. Ha ezt túlélték következett Ázákéel a hétágú ostorával, amivel hét csapást mért a csupasz hátukra. Bátráel kínzása volt az utolsó előtti: Töviskoronát kaptak és fel kellett tárniuk legféltetebb titkukat, legsötétebb cselekedeteiket. A legutolsó volt a legkegyetlenebb, amit Kokábel vezetett. Odakötözte őket egy székhez és parazsat kellett nyelniük.
A legkeményebbek is elhullottak Ázákéelnél, így erősen kezdtünk kételkedni a módszerünk hatékonyságában, de egyáltalán nem adtuk fel. Jöttek és jöttek a kijelöltek, haltak is szépen sorban, az órák csak úgy teltek.
Már a sokadikat fojtottam a vízbe, mikor valaki megkopogtatta vállamat. Ahogyan kirántottam a hullát és odalöktem a többire, felpislantottam rá. Száriel volt az. Felsóhajtottam és kihúztam magamat a guggolásból. Nyújtóztam egyet.
- Mit akarsz? - kérdeztem tőle unott arccal.
Megcsóválta a fejét és végignézett a tetemeken. Rengeteg, de tényleg rengeteg volt. Kicsi, nagy, férfi, nő, fiatal, öreg, kövér, sovány, sportos, vézna, szinte mindenféle ember megfordult abban a teremben, mégsem találtuk meg a megfelelőt, gondoltam, hogy ez lesz a problémája, de nem.
Elvigyorodott.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi lesz. - jelentette ki. - Még rengetegen vannak odakint.
Felsóhajtottam és értetlenül pislogtam először a halottakra, aztán a férfira. Megvontam vállamat.
- Vannak, de legalább nagyobb esélye, hogy szabadulunk. - vártam volna, hogy induljon a következőért, de nem tette, csak karba vágta kezét.
- Nem tetszik, hogy ennyit ölünk meg feleslegesen. - sütötte le a vigyort az arcáról. - Csak annyit szerettem volna, amennyit muszáj. Démonok vagyunk, igaz, de ezeknek családjuk van. - bökött rájuk kezével.
Elnevettem magamat, amit láthatóan nem értett, de a szemébe bámultam és máris magyarázattal szolgáltam neki.
- Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek.

Öt nap. Már öt egész napja a kínzással szenvedtünk, de nem jutottunk dülőre. Már több halmon gyűltek a testek, követhetetlen volt, hogy ki hol halt meg. Ha jól tudom páran már Kokábelhez is eljutottak, de ott végleg megpecsételődött az ő sorsuk is. Már elegem volt a fojtogatásból, mikor úgy döntöttem, hogy ideje pontot tenni a dolgok végére. Kirántottam az utolsó áldozatot a vízből és odadobtam a többire, majd felálltam és kisétáltam Szárielhez. Küldte volna a következőt, viszont visszalöktem a kopasz férfit, aki érkezett volna hozzám megfulladni.
- Mit művelsz? - vonta fel szemöldökét a démon, amire én csak elmosolyodtam.
Teljesen nyugodtan, vigyorogva léptem be a váróba. Lépteim hangjára szinte megfagyott a levegő. Mindenki meredten figyelte, hogy mi történik, amit fokozandó, méregetni kezdtem a halálukat váró alakokat. Még mindig vegyes volt a felhozatal, ami kifejezetten tetszett.
- Hányan vannak? - pislantottam ismét Szárielre, aki megvonta a vállát.
Felsóhajtott.
- Fogalmam sincs. Olyan... - futtatta végig szemét mindenkin. - Huszan, huszonöten lehetnek itt bent.
Hangos nevetésben törtem ki, amiből csak úgy áradt a rossz indulat. Aki tudott közelebb húzodott valakihez, néhányan átkarolták egymást, ölelkezni kezdtek, egy lány még sírva is fakadt.
Odaléptem a kopaszhoz és félkézzel rámarkoltam a nyakára. Értetlenül fordította hátra fejét és nyelt egyet.
- Örülök, hogy eljött. - vigyorogtam ezúttal egyenesen a szemébe és immáron mindkét kezem a nyakát szorongatta.
Pördültem egyet körülötte, hogy szemből folytathassam azt, amihez legjobban értek. Hüvelykujjaimmal erősen nyomtam a méretes ádámcsutkáját, amire hörögni kezdett és megpróbált szabadulni, de odarántottam egy falhoz, amihez hozzávágtam teljes erőből. Az előtte sorakozó emberek rémülten ugrottak félre ezzel helyet csinálva mutatványomnak.
Ahogyan szorítottam a kezeim szépen, lassan a fejére csúsztak és az amúgyis kemény munkát végző hüvelykujjak megtalálták maguknak a szemeket, amikbe bele is mélyültek, ahogyan az illik. A kopasz hangosan ordított, viszont nem engedtem el egészen addig, amíg meg nem szabadítottam a látás terhétől.
Amint ez megtörtént, egyszerűen a földre dobtam, ahol üresen tátongó szemgödreihez kapott és fájdalmasan visított. Kihasználva az alkalmat leguggoltam mellé, könyökömmel átkaroltam a nyakát és néhány nagyon erős rántás után sikerült is eltörni azt.
Elengedtem a tetemet és felegyenesedtem. Ismét végigmértem az ezúttal már halál sápadt arcokat és halkan kuncogni kezdtem.
Lesütöttem a mosolyt az arcomról és szemezni kezdtem néhány emberrel pár perc erejéig folyamatosan, de aprókat lépkedve.
- Nem kell így végezniük, Elvtársak! - rúgtam a hullába. - Van módja annak, hogy megússzák ezt. Csak egyetlen apró szívességet kell megtenniük nekem. Tényleg nem sokat! - vigyorodtam el ismét, élvezve a rémült arcok nyújtotta képet.
Száriel megkopogtatta a vállamat. Ránéztem és kaptam tőle egy dühös pofont.
- Mi a faszt művelsz? - kérdezte tagoltan, mintha hülye lennék.
Erősen a szemeibe bámultam, megropogtattam ujjaimat.
- Amit kell. - fordultam vissza a tömeghez. - Elnézést a közjátékért! Tehát... Egy apró szívességért cserébe megkímélem az életeteket. A lelketeket kérném. Mindannyiótoknak.

Száz év, kétszáz vagy ötszáz. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltöttünk szabadon, de már kezdtük unni, mind a kilencen. Igazából a fogunkat is szívtuk, hiszen Shezjám tizennyolc új szolgával gazdagodott, mi pedig örök unalomra voltunk ítélve. Persze ez még mindig nem volt olyan szörnyű, mintha azt a gyökeret szolgáltuk volna, de közel sem volt kellemes. Egyikünk sem akart kapcsolatba kerülni a külvilággal. Mindannyiunknak meg volt a véleménye róla, illetve nem akartuk, hogy pont miattunk szagadozzon a Fátyol.
Nem tudtunk tehát mást csinálni, mint ellazulni és megpróbálni élvezni az életet. Elég nehézkésen ment, be kell lássam, főleg úgy, hogy egy elhagyatott kúriába költöztünk be és hamar belaktuk a helyet. Mindenkinek jutott külön szoba, mindenki kényelmesen elfért, mégis zavar minket, hogy kiismertük a helyet és már nem mutatott újdonságot. Több száz év múlva persze hogyan is tudott volna...
Nem is én lettem volna, ha nem teszek valamit az unalom ellen. Egy délután összehívtam mindenkit a nappaliba, ahol a dohányzóasztalra kiterítettem egy világtérképet. Nem értették, hogy mit akarok, így kénytelen voltam elmagyarázni nekik.
- Unatkozunk mind, nemde? - néztem végig rajtuk. - Picit feldobhatnánk a napjainkat. Felettébb szórakoztató lenne, hogyha megnéznénk, hogy melyikünk a legjobb. - egy pillanatra megálltam, hogy növeljem a feszültséget, majd folytattam. - Versenyezhetnénk, hogy ki válik előbb Démonúrrá, viszont tegyünk egy csavart is a dologba, hogy érdekes legyen! - vigyorodtam el, mire Azákéel felvonta szemöldökét.
- Mire gondolsz pontosan? - kérdezte türelmetlenkedve, de azonnal szavába is vágtam.
- Éppen azt magyarázom! Szóval, sokkal érdekesebb lenne, ha nem tudnánk, hogy hol kell elkezdenünk. Egyesével bejövünk a szobába, mindenki lehunyja a szemét és rábök a térképre. - bámultam Szárielre. - Megkérnélek titeket, Elvtársak, hogy legyetek becsületesek. Ahová böktetek, oda kell mennetek. Világos? Illetve... - köszörültem meg torkomat. - ... hogy ne csak tét nélkül versengjünk csak egy valaki nyerhet. A többiek mind őt fogják szolgálni és nem válthatják ki magukat. Semmivel. - vigyorogtam.
Kicsit ugyan hezitáltak, de beleegyeztek. Még aznap este megejtettük a "sorsolást". Nekem Magyarország jutott. Magyarország... Hallottam már róla és szándékomban állt egyszer eljutni oda. Úgy tűnt, hogy pont itt az ideje.