Koizuki Tamashi - Előtörténet

Káosz/Semleges
Makacs. Nagyon makacs, ha valami mellett elhatározza magát, akkor rossz néven veszi, ha megpróbálják eltántorítani attól. Kitartó is, és azon elvekhez, melyeket kinézett magának, határozottan ragaszkodik. Ha úgy véli, bűnt követett el vagy lusta volt, bár már nem gondolja célszerűnek felvágni a hasát, mint ahogy azt ősei tették, sokkal inkább fizikai erőfeszítésekkel próbál meg úgymond vezekelni. Gyakran tölt planck-tartásban hosszú perceket, akár az unalomig is hajszolva magát, vagy elkezd fekvőtámaszozni, felülésezni és hajnalokon, estéken át gyakorol. Tisztában van azzal, hogy élni sokkal nehezebb, mint meghalni, és erre próbál rávilágítani, amennyiben találkozik valakivel, akinek ellenkező a véleménye. Nem mindig válogatja azonban meg a szavait és néha nem éppen finoman fejezi ki magát, hogyha a véleményéről van szó. Alapvetően azonban afféle laza távolságtartás jellemző rá. Már ami a kötődéseket illeti. A modern társadalom rákényszerítette a kapcsolatok legalábbis felszínes szinten való elfogadását, de ha olyan a hangulata, akkor csakis egyedül akar lenni és ebben lehetetlen megakadályozni. Kedveli a magányt, a magas, veszélyes helyekre mászást, olyanokra, ahová senki más nemigen menne. Legalábbis a mondének közül nem.
Fajtársaihoz természetesen hűséges, és általánosságban a legtöbb alakváltóval szimpatizál. Nem ért egyet ugyan azzal, amikor azok embereket falnak fel vagy terrorizálnak, ezt túlzásnak érzi és nyilvánvaló következménynek tartja, hogy ezek után az emberek utálni fogják őket és diszkriminálni. Azonban megérti őket, hisz ő sem mindig fogja vissza azon állati vágyait, hogy vadul szaladjon a széllel vagy éppen pusztítson. Néha szereti kiélni ösztöneit, de előtte lehetőleg olyan helyet és alkalmat keres, ahol ennek nem lesznek nagyon negatív következményei.
Senkit sem utál különösebben. Kivéve a háttérből manipuláló elméket, és az értetlen butákat, akik hagyják magukat megvezetni, bosszúságot és megvetést érez irántuk. Jó védelemnek tartja, hogy senkihez sem kerül igazán közel, így nem is nagyon tud megsérülni. Könnyedén nevet, szinte soha nem sír, gyakran felel cinikusan és szarkasztikusan, néha ezáltal megbánt másokat, de ha nem annyira fűződik érdekéhez, vagy nem kedveli őket egy kicsit, akkor nem mindig törődik vele, hogy bocsánatot kérjen.
Alapvetően konfliktuskerülő, gyakran nem tart arra érdemesnek egy problémát, hogy közbeavatkozzon, vagy egyszerűen csak hogy felgyorsuljon a pulzusa az idegesség miatt. Vannak azonban alkalmak, amikor direkt keresi az izgalmat, a kihívásokat, akár a verekedést. Arra persze vigyáz, hogy túl sok feltűnést ne keltsen. Túl sokat. Az, hogy egy picikét megugrasztja a rendőröket, vagy egy-két kiabáló lakó utánaszalad, az még semmi. Szeret versenyezni, s ha a fejébe vette, hogy valamiben legyőz valakit, akkor arra nagyon edz.
Az, hogy a Fátyollal mi legyen, nem tartozik a kedvenc témája közé. Tisztában van vele, hogy a nem emberi lények mennyi problémát képesek okozni, azonban sem olyan megoldást nem lát, mellyel egyszer s mindenkorra meg lehetne őket zabolázni, se nem tartja ezt jónak. Szabad szellem. Így ebben a kérdésben nem is kíván állást foglalni, de fajtársait természetesen védi és elnyomás alól kiszabadítani igyekszik. A zavarok jelenlétét néha kifejezetten szórakoztatónak találja. Jómaga megszokta már a diszkriminációt, gyakran fel sem veszi, ahogy a megjegyzéseket sem.

165 centiméterével az átlag ázsiaiak fölé magasodik emberi alakjában, azonban ehhez meglehetősen vékony csontú és nagyjából mindenféle zsírtól mentes test járul. Izmokat épített vékony tagjaira, így inas, szálas alakjával kecsesen és meglehetősen gyorsan tud mozogni. Nem a nyers erő, hanem a gyorsaság és ügyesség híve. Hollófekete haját többnyire szalaggal, vagy ha modernebb kedvében van és az egyszerűséget választja, akkor hajgumikkal fogja össze. Amikor már túl hosszúnak és kezelhetetlennek ítéli, levágja, elteszi egy kis dobozkába, amit egyébként nagyon féltve őriz (bár ezt körülbelül titok szinten tartja és elég kevesen tudnak róla), majd újból hagyja nőni, csak úgy. Fodrászokat sosem látogat, ékszereket sem visel, legalábbis nem a szokványosat. Néha kipróbál néhány fekete bőrkarkötőt, chokert vagy egyéb olyan dolgokat, melyek nem lógnak, csilingelnek és akadnak bele könnyen bármibe. A nyugati divatból a rockerek és a gótok stílusát kedveli legjobban, bár utóbbit nem öltené magára. Kísérletező kedvében néhanap befestette a haját különböző természetellenes színekre, mint kék, lila, vagy fehérhez közelítő árnyalatok, ám mivel ezek eléggé kirínak a sötét éjszakából, és egyébként is minek, erről leszokott az utóbbi időben. A sminkeket távol tartja magától, mint a poloskákat.
Vékony szemöldöke alól pengeélességű jégkék tekintettel szemléli a világot hol sztoikusan, hol haragosan, hol adrenalintól lángoló kedvvel várva, hogy belevethesse magát a harcba. Szeme vágásából máris egyértelművé válik a rassz, ahonnan származik. Orra és szája is vékony. Mellkasa tájékán csak egy alig észrevehető, szelíd domborulatok jelzik női voltát, melyek általában idegesítik, hisz edzés közben rengeteg kellemetlenséget, harc közben pedig veszélyforrást és érzékenységet jelentenek.
Nem sokat törődik a külsejével, azonkívül, hogy tisztán tartja magát. A nőiességet hangsúlyozó ruhákat messze elkerüli, legfeljebb álcából vagy figyelem elterelése céljából aggatna olyasmit magára, a "fiúsnak" titulált ruhákat kedveli utóbbi éveiben, mint pólók, farmernadrágok, ingek, sportcipő. Ha valahol mindenképpen elegánsan kell megjelenni, akkor sem igen látunk rajta szoknyát. A rövidnadrágokat viszont szereti, ha az időjárás engedi.
Egyetlen kivétel van. Amely szintén csak a "bennfentesek"-nek van tudomására adva, miszerint Tamashi-san alkalmanként hagyományőrzőként tevékenykedik, zárt körűen, persze, teaszertartásai közben pedig átvedlik tradicionális japán öltözékbe. Ilyenkor kicsit úgy érzi, mintha nem is saját maga lenne, hanem szerepet játszana, letenné tiszteletét a múlt előtt. Ha ilyenkor zavarnák meg, nos... az elég végzetes következményekkel járna.
Macskaalakjában egy fekete házimacskára hasonlít, annyi különbséggel, hogy fajából kifolyólag nagyobb méretű, szemei pedig élénk kékek, akárcsak emberi mivoltában.

1932-ben, Japán cseresznyevirágos és gazdaságilag egyre feltörekvő országában látta meg a napvilágot. Méghozzá annak fővárosában. A kicsi Tamashi nem sokat törődött annak idején a világban körülötte forrongó feszültségekkel, a politikával, mindössze nem értette, szülei miért lesznek évről évre idegesebbek és miért viselkednek úgy, ahogy ezelőtt még soha.
Családjuk mindig is elszigetelt volt. Hamar rájött, hogy azonkívül, hogy természetesen ő – és 3 évvel idősebb bátyja, Matsu - nagyon különlegesek, okosak és egyáltalán nem kell olyannak lenniük, mint a többségnek, van valami, ami a szokásosnál jobban elválasztja őket a többitől. Azazhogy csak Tamit. Azonkívül, hogy ízlése nem teljesen felel meg a főleg nyugati ízlésnek és egyebek, ráadásul még macskává is tud változni. De nem akármilyen macskává. Tami sok kismacskát látott kiskorában, kedvelte őket, egyik kedvenc állatai közé tartoztak elfogultság nélkül is. El bírt és bír is velük játszani órákon át, olyan gyerekké redukálva magát, amelyet nem néznének ki belőle talán. Talán faja miatt, talán csak a véletlen folytán a macskák valahogy jobban kötődnek hozzá, mint azt hirdetik általában – hogy a kutyák sokkal jobban kötődnek gazdájukhoz, mint ezek a vad, el-elkószáló állatok.
Azonban amivé szülei változtak, nem hasonlított a közönséges házimacskákra. Azazhogy mintában igen, azonban a méretük nagyobb volt, de mégsem akkora, mint azoké a fajoké, melyeket a nagymacska szóval illetnek. Ez egyértelműen jelezte a különbséget, és idővel Tami szeme szakavatottan kiszúrt minden ilyen fajtársat, amikor házimacska rokonaik közé vegyülve próbáltak rejtőzősdit játszani. Gyakran megtették, kedvelt játék volt, azonban emiatt könnyű volt őket kiszúrni.
Sajnálatos Matsu azon vette észre magát, hogy bár három évvel hamarabb született, mint húga, hiába várt, hogy valami csoda folytán előbújnak átváltozó képességei, melyek születése óta semmilyen formában nem jelentek meg.
Matsu hát ember volt, színtiszta ember. Gyerekkorukban ez jelentős konfliktusra adott okot. S később is. Ahogy kamaszodott, Matsu a fejébe vette, hogy erős less, olyan erős, hogy fel tudja venni a versenyt az alakváltókkal. Folytonosan edzett – ahogy egyébként Tamashi is, hisz gyerekkorukban elkezdték őket megtanítani az önvédelemre és különböző harcművészetekre -, de szinte megszállottan, ellenségeskedése húgával pedig újból s újból előjött. Sőt, az egész családdal. Haragudott rájuk, mert volt valamijük, ami neki nem. Bár csak édesanyjuk alakváltó, nyilván az egész család egy védelmező falkaféleséget alkotott. Matsu pedig úgy érezte, kilóg ebből. Pedig Tami rengeteg indokot fel tudott sorolni, amely miatt ez előnyökkel is járt, de testvérét nem érdekelte. Férfi volt és idősebb, így teljesen kikészítette, hogy valamiben alulmaradt.
Édesanyjának ezenkívül volt egy virágüzlete, ott töltötte napjai nagy részét csomagolásszag és rengeteg nemesített, húsos levelű és szárú növény illata között, apjuk viszont egy elég jól menő cégnél dolgozott, így az ő nagyobbacska bevételeiből és a melléjük jövő egy-két alkalmi munkából sikeresen összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy a gyerekek minél jobb iskolákba járhassanak. Matsu, annak ellenére, hogy néha nagyon tudott haragudni testvérére, megvédte azért az iskolai bántalmak ellen. Noha Tami megvédte saját magát is. Hamar ráérzett a verekedés ízére, aminek persze se oktatói, se társai nem túlzottan örültek. Nevelésének folyamatos része az volt, hogy megtanulja visszafogni magát, és fegyelmet gyakoroljon. A karate és társai természetesen ebben is segítségére voltak. Rájött, hogy a sporttal jó irányba tudja vezetni energiáit, és a magabiztossága is erősödött. Néha kissé túlságosan is úgy érezte: nincs mitől félnie és az ég egy adta világon semmi se tudja bántani, illetve megállítani. Imádott harcolni, imádott macska lenni, az árnyakban vonulni és vadászni. Hosszú évekig mindez csak játék volt számára persze. Ilyenkor nem gondolt bele, mennyire nehéz egy felnőttnek eltartani egy családot, még ha sokkal több év is adatik meg neki, mint egy egyszerű embernek. Nem gondolt bele, mekkora szenvedés volt őket világra hozni. Hogy mennyi testvérük halt meg azelőtt, mielőtt ők végre sikeresen életben maradtak, és hogy ez mennyi harcot eredményezett a két szülő között. Hogy mennyiszer döntötték el, hogy külön folytatják útjukat, és hogy talán csak a japánok fegyelemhez és kitartáshoz való ragaszkodása mentette meg a családot a széthullástól oly sokszor. Valamint magának a családnak a tisztelete.
Nem, Tamashi, ahogy mancsai az utcák macskakövén vagy betonján haladtak, nem gondolt bele ezekbe. Csak később tudta meg. Édesanyja meglehetősen hosszú búcsúbeszédéből – akár annak is volt tekinthető -, melyet apjának intézett az ő halálos ágyán.
Gyerekként mindig is furcsa volt számára, hogy míg anyu életerősnek és elképesztően fiatalnak tűnt – amióta megszülettek, anyu mindig ugyanolyan volt, szép és erős, az idő múlásával semmi sem változott szinte az arcán avagy mozgásában -, addig apu haja fehéredni kezdett, ráncok jelentek meg a bőrén, háta meghajlott és mozgása lelassult. A beszéde is más lett. Apu ugyanis soha nem változott át. Az ő ideje sokkal hamarabb lejárt tehát. Anyu aznap is összeszedett volt, mint mindig, ám szemeiből folyt a könny gyakran. A gyerekek értetlenül néztek, Matsu kissé komorabban, mint húga, aki ekkor pusztán hat éves volt még. Anyu tisztázta, hogy édesapjuk vállalta ezt. Mindketten vállalták ezt, hisz előre tudták, hogy egyikük hamarabb, sokkal hamarabb fogja itt hagyni ezt a világot, mint másikuk. Azonban így is vállalták. Tami ekkor érezte úgy először, hogy az állhatatosság jó és szép dolog, de talán ő nem lenne képes erre. És nem is szeretné. Anyut elnézve, ahogy egy időre teljesen összetört volt, önzőség vagy nem, nem kívánt ilyen életet magának. És a gyermekeinek sem.
6 éves korától Nagasakiban éltek. Hivatalosan. Tanulmányaik során persze különféle kollégiumok és világjárás belefért ebbe. Muszáj volt elköltözniük, bár a főváros meglehetősen nagy volt, de anyunak szüksége volt egy csendesebb, elvonultabb helyre. Életmódváltás volt ez számára. A gyász időszaka, a magába fordulás kissé, és a munkára koncentrálás. Közben persze nem zárta el magát teljesen a gyermekektől, hiszen életképes és jó lelkületű fiatalokat akart belőlük faragni… ami nem volt a legkönnyebb a saját személyes gyászával és egy háborúval a nyakukon.
Tami sokszor érzett anyja iránt megvetést. Szánalmat. Látta, mennyi erőfeszítést tesz azért, hogy nekik jó legyen, ám nem bírta rávenni magát, hogy ne hibáztassa gyakran őt, vagy úgy az egész világot a szenvedésekért. Pedig akkor még nem is volt belőlük sok. Japán egy bizonyos pontig alig vette ki részét a háborúból.
Ám 1945 augusztusában éppen csak egy véletlennek köszönhették, hogy életben maradhattak.
Anyu döntésének, miszerint amíg még épp van egy kis idő a suli kezdete előtt, elviszi még a gyerekeket egy kis kirándulásra… Abból a kis félretett pénzből, melynek sokkal hamarabb kellett volna összegyűlnie, és akkor a túrát korábban is megejthetik. De nem baj, a gyerekek így is nagyon boldogok voltak. Felpakoltak, biciklire ültek és nekivágtak a part menti városok felfedezésének.
Majd két hét múlva megtudták, hogy az összes ember, akit Nagasakiban megismertek, akik a munkatársuk, barátaik lettek, akik az új életük részét képezték, valószínűleg mind halottak, ráadásul szenvedményes halált haltak, akik pedig életben maradtak, azoknak lehet pár hetük vagy évük hátra, melyet kórházakban tölthetnek betegeskedve.
Aznap gyűlölte meg az amerikaiakat, akik képesek voltak egy ilyen szörnyű mocskot rászabadítani a Földre.
Elköltöztek hát onnan is. Azazhogy vissza se mentek. Ekkor kezdődött az, amire anyu – Kagami – annyi ideje várt. Bejárták Európát. Évtizedeik voltak, hogy nyelveket, kultúrákat sajátítsanak el. Tamit kellett egy ideig győzködni, mire felfogta, hogy lassan az angol afféle világnyelvvé növi ki magát, ezért nem árt, ha tudja. Mivel azonban egy könnyen elsajátítható nyelv volt számára szemben az anyanyelve összetett írásrendszerével például, ezért túl sok gondja nem volt vele. Elmélyedt az európai kultúrában, rengeteg munkát vállalt azért, hogy pénze lehessen, amiből tovább utazhat. Igyekezve beszívni magába egy-egy kultúra minden szeletét, azt, amit mutatnak, amit titkolni akarnak, a gyengeségeiket, a piszkot, az elhagyatott városrészeket is bejárta, és alkalomadtán a nevezetesebb éttermekbe is ellátogatott, valamint múzeumokba. Természetesen mindenhol végigjárta a sportlétesítményeket, ahol az ár erre nem volt elképesztően óriási.
Beolvadási szándékaik miatt lassan elhagyták tradicionális ruháik viselését és átváltottak a kétezres évek felé egyre inkább elharapózó nyugati divatra. Abban is megtalálta persze a dolgokat, amelyek illettek hozzá és amelyek kissé kilógtak a sorból, kezdve azzal, hogy a szoknyákat meglehetősen elhanyagolta mindig is. Az évek során beszerzett egy Kawasaki Ninját, amely szintén sok viccre adott okot környezetének, tekintve, hogy a motor is japán volt, meg ő is, ám a jármű segítségével idegesebb estéin és amikor nem volt feltétlen szükség további edzésekre, vele járta be az utcákat és nyugtatta le magát egyedül.
Mindeközben Matsu, mindig is a „tradicionálisabb”, vállalkozások indításával és azok menedzselni próbálásával igyekezett jövedelmet biztosítani magának. Jó pár összezördülés és veszekedés után sikerült húgával dűlőre jutniuk és megtanulni elfogadni egymást. Furcsán ütközött ki az ellentét köztük egyébként, hiszen érdekes látvány volt egymás mellett az öltönyben feszítő, elegáns férfi (aki persze egyre idősebb lett) és a pólós-farmernadrágos lány a motorjával (aki évtizedeken keresztül szinte semmit sem változott, ugyanúgy egy huszonéves körüli ember alakjával rótta az utakat. S akinek cseppet sem derogál, ha alkalmanként éppen takarítóként, szemétszedőként vagy berendezési tárgyak pakolójaként kell pénzt keresnie. A fizikai munkát mindig is megbecsülte és hajlandó volt elvállalni, nem félve a fáradságtól, izzadságtól, piszoktól. Neki nem mentek annyira az emberekkel foglalkozást igénylő szakmák, és az ezekkel járó monotonitás. Persze a fizikai munka is monoton, de azzal legalább erősödött és nem egy helyben ülve rontotta testét. Megpróbált recepciósként dolgozni, de nem ment.
Azóta sem bír soha egy helyen maradni. Keres valamit, ezért képes az egész világot tűvé tenni akár. Legfőképp azt, hogy mégis mihez kezdjen magával ebben a világban, félig emberként, félig macskaként, egy világban, ahol azok uralkodnak elég nagy mértékben, akik képesek voltak atombombát küldeni rájuk – és még mindig fenyegetőznek ilyesmivel –, és bele sem gondoltak, hogy miféle következményei lesznek ennek. Küldetésének tekinti, hogy kis lépésekkel, a háttérből, de behozzon más kultúrákat is a köztudatba. Egyébként viszont többnyire napról napra él. Kisebb célokat tűz ki maga elé, majd teljesíti őket, s az efféle apró sikerélmények az üzemanyag az útja folytatásához.
Közben persze, ahogy az informatika fejlődésnek indult, ő sem maradt ki ebből. Hamar rávetette magát az eleinte még csak kis pixelekből álló játékokra, s ahogy a gépek fejlődtek, igyekezett lépést tartani velük, s nem feltétlen tartózkodott a legalitás mezején. Találkozott egy csapattal, akik jelentős pénzösszegeket voltak hajlandóak neki fizetni, ha bizonyos információkat megszerez bizonyos emberek számítógépeiről. Így aztán megtanult hackelni. Meglehetősen poénnak tartotta a dolgot, és ahogy fejlődött, néha már csak szórakozásból nézegetett be olyan helyekre, ahol tényleg semmi keresnivalója nem volt, pusztán a kíváncsiság hajtotta. Nem tartja kizártnak, hogy eme képességét a jövőben még talán komolyabb helyzetekben is képes lesz kamatoztatni, hiszen tisztában van vele, mekkora fegyver az információ. S tekintve, hogy 77 éves, rengeteg nyelvet megtanult már és a matematika terén is sikereket ért el, az agya gyorsasága lépést tud tartani a számítógépével, így általában elkerüli azokat a csapdákat, amelyekbe a hackerek beleesnek. Teljesen észrevétlen tud maradni, és ezt imádja, úgy elektronikusan, mint ahogyan élőben is. Ha akar, árnyékká tud változni.