Mágust fogtam, nem ereszt - Johnathan & Vincent

Nagyszabású akció egyik fontos lépésre készülünk ma. Több évnyi nyomozói munkára tehetjük fel a koronát a mai napon, ha végre sikerül azonosítani azt a gazembert, aki mindenféle rafinált és igen veszélyes mágikus tárggyal lát el vadászcsapatokat. Több elfogott vadásznál is megtaláltuk ugyanannak a techno-mágusnak a keze munkáit, csak őt magát nem találjuk sehol.
Most azonban van esély rá, hogy az egyik megfigyelt delikvensünk éppen tőle készül vásárolni, pontosabban átvenni a megrendelését. Szörnyen nehéz volt belekukkantani a fickó fejébe, mert erős védelem alatt áll, de végül megkaptuk az időt és  a helyet, ahol az üzlet megkötésre kerül majd. Jelenleg csak annyi a feladat, hogy Malcolm, a mágusunk azonosítsa a fickót úgy, mint a fegyverek gyártóját. Ha ebben megbizonyosodunk, akkor lehet csak szó további akciókról. Én jelenleg csak a testőr szerepét töltöm be, nehogy valami biztonsági probléma adódjon. Igazából egymást védjük, hiszen Malcolm jóvoltából van védve jelenleg az én elmém, én meg az ő irhájának épségére vigyázok.
Már vagy öt órája várakozunk egy szomszédos motel egyik szobájában, amit rendesen kibéreltünk erre a napra, és lessük, mikor érkezik meg a vevő, és pontosan hova is megy be. Azért jöttünk ennyivel hamarabb, hogy ne legyen az érkezésünk összeköthető az eseménnyel. A motelből amúgy is folyamatosan költöznek ki-be az vendégek. Az öt óra alatt nem csináltunk semmit, s főleg Malcolm nem varázsolt. mágikus tárgy sincsen nálunk. Az egyetlen aktív varázslat az, ami a kettőnk elméjét védi, de erre meg szükség van. Viszont ha feltűnika  vadász, ő úgy fog világítani mágia szempontból, mint a karácsonyfa, remélhetőleg elnyomja a mi két pislákoló fényünket. Rizikós dologra készülünk, hiszen a két mágus mindig érzékeli, "látja" egymást. Ha Malcolm megérzi az illetőt, akkor az is megérzi majd őt, és mi több, azt is, hogy Malcolm őt figyeli. Persze Malcolm megpróbálja elleplezni a jelenlétét, de nem biztos, hogy sikerül. Semmit nem tudunk a másikról, csak azt, hogy a saját szakmájában igencsak jó.
A végső cél természetesen az, hogy lekapcsoljuk, de amíg nem tudjuk a képességeit, kockázatos lenne egy elfogó akciót indítani, a Fátyolra nézve mindenképpen kockázatos, meg a környéken élő mondénekre. Ezeket neki nem kell figyelembe vennie, és amit sejtünk róla, azok alapján nem egy élet-védelmező típus. Az ablakunk az utcára néz, és nyitva van, itt kell majd a vevőnek elhaladnia, ha megérkezik. Én fogom felismerni a szagáról.
S nagyjából a megadott időben be is szippantom a kapott szagmintával szinte tejesen egyező "illatot". Kicsit most több benne az izgalom és félelemszag, de ez érthető. Bólintok Malcolmnak, aki visszabólint. Elhagyjuk a szobát, és kiállunk a motel elé. Malcolm morcosan arról érdeklődik, hogy tényleg megrendeltem-e azt a rohadt taxit, mert már itt kellene lennie. De nincs, hát várjuk. A taxit, ami persze nem fog jönni.

Hangulatzene

Az üveg lomhán, lassan pottyant a földre, ahogyan véletlenül meglöktem könyökömmel nyújtózkodás közben, ezzel a benne lévő fekáliát a padlóra juttatva, ami tovább fokozta az iszonyatos bűzt, ami mindig itt keringett. Nem csoda, hiszen a polcokon mindenféle kísérlet eredményei tetszelegtek, a terem közepén lévő boncasztalon pedig - egyáltalán nem meglepő módon - nagyon ritkán fordult elő, hogy ne egy hulla büdösödött volna. Ezt valahogyan ki kellett küszöbölnöm.
Már közeljártam legnagyobb kísérletem megvalósításához, miszerint egy egykor élő, de mára már lelkének súllyától megszabadult testet visszahozzak az élők sorába, de egy dologgal nem tudtam mit kezdeni. Ha a szervezet egyszer úgy gondolta, akkor bomlásnak indult, nem volt mese, így ha sikerült is volna tökélesíteni valamelyik ketyerémet sem lettem volna képes hosszútávú megoldásra jutni, hiszen a málló test sérülékeny, mint egy porcelánváza, ilyen gyenge szolgálatért cserébe pedig túl költséges a művelet.
Volt időm ezen agyalni, hiszen a vevő nem akart érkezni, pedig mostanra - egész pontosan már így is késett negyedórát - beszéltük meg a találkozót, amikor átveszi az íjkardját. Jobban örültem volna, ha valami mechanikus implátumot vásárol magának, hiszen leltem valami furcsa örömöt abban, hogy mások testében turkálhattam. Külön jó volt nézni, hogy a szíve, tüdeje fel-le duzzad és lüktet.
Szerencsére pontosan akkor, mikor az a szörnyű gondolat ütött fejembe, hogy lehet fel kéne takarítani, csörömpölni kezdett az ajtó felé akasztott csengő és be is lépett a fickó.
Teljesen hétköznapi ruhában volt, úgy nézett ki, mint akármelyik fiatal akármelyik plázából. Ilyenkor mindig furán éreztem magamat a köpenyemben, de inkább volt ez, minthogy a divatot kövessem.
- 'Afternoon. - mormoltam neki oda köszönésként és be is nyúltam az asztal alá, ahová az íjat tettem.
Kifogástalan állapotban volt, egy kicsit vaskosabb telefon méreteire hajtogatva. Átnyomtam a kezébe, mire már a zsebébe is nyúlt és előtúrta a megbeszélt összeget, amit - miután megszámoltam, persze - zsebre is vágtam.
- Jó vadászatot! - intettem neki, hogy elhagyhatná a helyszínt, pedig még akart dörmögni egy "köszönöm"-öt.

A motel elől jól megfigyelhetjük, hová is tér be pontosan az a vadász. Az üzlet rendkívül hamar lezajlik, szinte azonnal jön is visszafelé. Malcolm nekikezd a keresésnek, azaz tudni szeretné, hogy a fickónál van-e valami mágikus tárgy, ami a megfelelő jegyeket viseli. Mivel ez a művelet legalább négy-öt percet igénybe vesz, neki a vadásszal kell mennie. Megvárjuk, míg elhalad mellettünk, közben tovább szőjük, a de én tényleg rendeltem taxit duettet, melyet Malcolm végül azzal zár le, hogy semmit nem lehet rám bízni, bemutat, és megindul a fickó után.
- Pukkadj meg! - morgok utána, és meg kell mondjam, igazán élveztem ezt a kis álca-szócsatát, és biztos vagyok benne, hogy ő is.
Én rágyújtok egy cigire, mint aki az idegességét akarja leplezni. Rohadtul utálom a bagót, de kell valami ürügy, amiért még ácsoroghatok. Pár perc múlva zizzen egyet a mobilom.
"Pozitív." - olvasom az egyszavas üzenetet.
Tehát a fickónál most van olyan tárgy, amit az ismeretlen "művész" alkotott. Tudjuk, hogy ő még nem birtokolt ilyet eddig.
Most már csak az a kérdés, hogy a fickó itt volt-e az üzletkötésnél, vagy valaki más bonyolította helyette. Tudom, hogy Malcolm elindult visszafelé, de én is eldobom a cigit, eltaposom, és közben jól leszidom magam, amiért szemtelek az utcán, de most ez illik a karakteremhez. Aztán morcosan elindulok az ellenkező irányba, mint amerre a barátom távozott, azaz az üzletkötés helyszíne felé. Malcolm mire visszaér, elvileg eléggé másképp fog kinézni. Leszedi a ragasztott álszakállát, viszont felvesz egy sötétített szemüveget, sapkát vesz, és kifordítja a kardigánját. A farmerja és a cipője jellegtelen. Már "nem fogjuk ismerni egymást".
Ahogy a ház közelébe érek, hirtelen olyan merényletet követnek el az orrom ellen, amilyet még nem igen éltem át. Azonnal felötlik bennem, hogy sokkal többet találtunk, mint az üzletkötés helyszínét, és esetleg a mágust. De nem tudok ennek örülni, mert már előre rettegek attól, amikor legközelebb újra levegőt kell vennem. Odaérek az ajtóhoz, ahol a vadász betért, és itt már az én számomra olyan penetráns a bűz, hogy az szavakkal le nem írható. Előkotrok egy cigit, hogy rágyújtsak. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha örülni fogok annak, hogy van nálam cigi. A művelet sikerül, de így sem tudok elfojtani egy öklendezést, és az öngyújtó kiesik a kezemből. Lehajolok érte, és úgy érzem, itt már a bűz olyan fizikai sűrűséget ért el, ami szinte tapintható. Erőt veszek hát magamon, és míg felmarkolom az öngyújtót oldalra fordítom a fejem, és benézek a kis ablakon, ami feltehetőleg egy alagsori helyiségre nyílik.

Az ügyfél hát serényen távozott, én pedig nyugodtan dolgozhattam volna tovább a többi megrendelésemen, de mikor zsebemből előtúrtam a noteszt és sikerült felcsapnom ott, ahová legutoljára írtam, elégedettség és meglepettség tompa ötvözete ült ki az arcomra, ugyanis miközben tollamat emeltem és kihúztam az íjkardot a listáról konstatálnom kellett, hogy ez volt az utolsó munkám. Nem érkezett megrendelés már jóideje, ami csak jót jelentett nekem, hiszen több időt fordíthattam a kísérleteimre.
Zsebre is vágtam a könyvecskét és kiterítettem az asztalra, a hulla lába mellé a kis dobozka tartalmát, amiben a műtétekhez szükséges dolgokat tartottam. A test ugyan már nem volt friss - bűze is volt rendesen - de jelenleg pont erre volt szükségem. Ezt a feladatot sokkal könnyebb volt úgy elvégezni, hogy már érzékenyebbé vált mindene.
Kicsíptem egy darabka bőrt az arcából, amit pedig alatta találtam egyszerűen kivágtam, hogy mindenféle akadályozó tényező nélkül érjem el a koponyáját. Kicsit sem finomkodva kipattintottam az álkapcsát és immáron az egészről lemetszettem a bőrt, húst és izmokat.
Kiemeltem azt a helyéről és egy másik asztalhoz vittem, ahol alaposan megmostam mindenféle vegyi tisztító szerrel és nyúltam egy másik szerszámosládához, amiben már sokkal hétköznapibb dolgokat tartottam; Csavarok, csavarhúzók és hasonló, teljesen mindennapos dolgokat.
Az asztalka fiókjából kiszedtem a fémlapokat és a szemfogok tetejének mérécskélése után megpróbáltam azokra teljesen illeszkedő darabokat találni. Mindenhogyan hegyeznem kellett őket, de meg akartam úszni minnél kevesebb munkával. Végül csak sikerült találnom megfelelő darabokat és ki is hegyeztem őket. Meglepően gyorsan ment már az ilyesmi. Csak betettem a géphez, tekertem a kart és kész is volt.
Szépek lettek, gyönyörű munkának találtam, így mindenféle hezitálás nélkül nyomtam őket a fogakra, ami után egy nagyon gyors fordulattal elővettem a szekrényből a fogak anyagát tökéletesen utánzó vegyületet és bevontam vele a két szemfogat.
Készen volt, amire nagyon is büszke voltam, bár egyben szomorú is, mert ilyeneket csak nagyon ritkán vásároltak tőlem. Mindenesetre megmosolyogtatott, hogy ilyet csináltam. Gyakorlatilag csak egy gyors rutin műtét és egy kis varázslás volt hátra ahhoz, hogy elkészüljön az első vámpír az én kezeim által... Az már másik kérdés volt, hogy ilyen összetétellel miképpen működik.

Ahogy bepillantok az ablakon, szinte azonnal meg is bánom. Lehet, egy egyszerű ember nem látna be ilyen fényviszonyok mellett, de én sajnos éppen eleget látok a belső térből. Elsőként a fő berendezési tárgy, egy boncasztal tűnik a szemem elé, rajta egy hullával, és mellette egy alakkal, aki a hullában turkál. Ennyi nekem bőven elég is, a többi berendezési tárgyat nem veszem különösebben szemügyre, hanem felegyenesedem. Aztán tovább is sétálok az ablak elől pár lépést.
Nincs szükség Malcolm újabb azonosító varázslatára, megvan a mágus, és a laborja. És egy az egyetlen apró helyiség szerintem jelenleg nagyobb veszélyt jelent London városára, mint a középkorban egy pestises hajó. Addig ballagok, amíg már elviselhető a bűz, és írok egy üzenetet Malcolmnak: "Ne gyere vissza, megvan a mágus." Aztán váltok, és a központba írok egy üzenetet: "Labor a helyszínen." Ebből már tudják, hogy kell egy csapat takarítani, és persze nyomokat rögzíteni. Illetve inkább fordítva, előbb a nyomok utána a purgálás.
Míg a válaszokra várok cigivel nyugtatom háborgó gyomromat, és még mindig ezen vagyok kiakadva, hogy nekem cigire van szükségem. De kell. Próbálom valami indián szertartás tisztító füstjének elképzelni, hátha az segít.
Amúgy ha tudnék átkokat szórni, a pasas odalenn most indulna sorvadásnak valószínűleg. El nem merem képzelni, hogy ha ablakon át ezt érzem, milyen lehet a "légkör" odabenn. Először Malcolm nyugtázása érkezik meg, aztán a központé is. Ők további felderítést kérnek.
~Ne már! Most vissza kell mennem?
Még két mély slukkot engedélyezek magamnak, miközben a mobilmat a megfelelő fényképezési módra állítom, majd visszasétálok a pinceablak közelébe. Én már nem nézek be, sőt, még a lábam sem látszik az ablakban, csak a mobilt lógatom be felülről úgy nagyjából 20 másodpercre. A kitűnő minőségű kamera és szoftver egyrészt kiszűri az üvegablakról visszatükröződő fényt, hogy ne az utca látsszon a képen, másrészt pedig a benti fényt a hosszabb idő alatt összegyűjtve vaku nélkül készít megfelelően megvilágított fényképet a helyszínről.
Közben én állok, és legfőképp nem veszek levegőt. Aztán visszasétálok előbbi helyemre.

A munkával elégedetten lehajtottam fejemet az asztalra. Hagytam magamnak, hogy egy kicsit ellazuljak, hiszen úgysem szoktam pihenni és most - megrendelés híján - megtehettem. Mitöbb, szinte bármit megengedhettem magamnak, hiszen nem loholtak a nyakamban a szűkös és idegesítően gyors tempóban száguldó határidők. Már magam sem tudtam, hogy mikor láttam utoljára napfényt, hogy a pince kicsi ablakán kívűl mikor jutott tiszta levegő a tüdőmbe, így pár perc néma bóbiskolás után nyújtózkodtam egyet és kisétáltam a műhelyemből.
Ilyenkor nagyon ügyeltem rá, hogy minden reteszt eltoljak és minden kulcsot megfelelően, többször elfordítsak a zárakban. A bejárati ajtóval már nem tettem meg ugyanezt. Egyszerűen nem éreztem szükségét, hiszen egyáltalán nem voltam tehetséges a lakberendezésben és rokonszakmáiban, így lakhelyem úgy nézett ki, mint egy tipikus nyomornegyedbeli vityilló: Szakadt, foltos kanapé nézett szembe egy öreg, szemcsésen villódzó tv-vel és egy kicsi kerek, de iszonyatosan kopott dohányzóasztallal. Ez alapján senki meg nem mondta volna, hogy miféle "szörnyűségeket" művelek a pincében.
Ahogyan kiléptem az utcára egyből szemetszúrt, hogy egy fickó az ablakom előtt topogott, éppen eltaposva egy csikket.
- 'Afternoon! - köszöntem oda neki. - Segíthetek?

Megnézem a képet, amit csináltam, egészen tűrhető lett. Elküldöm a központba ezt is. Közben konstatálom, hogy nem mentem elég messzire, még mindig büdös van. S ekkor ...
A szag kijött az utcára. Magam sem hiszem el, hogy kitárult az ajtó, és megjelent a pasas idefenn. Oldalra pillantok, végigmérem, de úgy teszek, mint akit nem érdekel a látvány különösebben. Ennek ellenére megszólít.
"Segíthetek?"
~ Na most lebuktam vagy nem buktam?
Gyors esélylatolgatás után úgy döntök, talán nem. Viszont akkor mostantól, hogy ilyen közel áll hozzám egy mágus, nem használhatom a képességeimet, hiszen akkor azonnal rájön, hogy nem evilágival van dolga. Na, és a kérdésére most mit válaszoljak? Legegyszerűbb lenne itt hagyni, de akkor elszalasztok egy csodás lehetőséget, hogy többet megtudjunk róla.
Szívem szerint egyszerűen leütném, és bepakolnám egy kocsiba, csak kérdés, menne-e, és az utcán kószálók közül hányan jelentenék az emberrablást. A személyleírásom alapján a hotel portása azonosítana, és átvizsgálnák a szobát, megkapnák Malcolm személyleírását is, és persze az elrabolt személy lakását is. Ezt nem tudjuk mind lekezelni.
A kérdésre újra rápillantok, eléggé szórakozott tekintettel, aztán vissza a telefonomra, és elkezdek rajta babrálni. A térképet nyitom meg, mint aki keres egy helyet.
- Köszönöm, de boldogulok.
De közben még mindig viszket a kezem, úgy, de úgy nekimennék! Valószínűleg a csapatvezetői karrierembe kerülne.
Azért egy ilyen közelit csak ellőhetnék róla ... ha nem errefelé néz... de ha nem errefelé néz., akkor nem is látszik az arca. Igazi észlény vagyok, de tényleg!

A fickó a telefonján kezdett babrálni valamit, valahogyan olyan fura volt nekem. Valószínűleg csupán kellemetlennek érezte a helyzetet, hogy - egy büdös - valaki ajánlotta fel neki a segítségét és tényleg nem volt vaj a fején, de biztosra akartam menni. Nem lett volna jó, ha a rendőrség, vagy ami mégrosszabb, az Őrség kutakodna a műhelyem mellett.
- Mit is keresel pontosan? - kérdeztem teljesen természetesen, miközben ledobtam csuklyámat és elmosolyodtam, mint aki valóban örömét leli abban, hogy segíthet.
Hiába a rengeteg pénz, ami befolyt az ötleteimből, az utcán nem lehettem önmagam. Szerepeket kellett felvennem, folyamatosan egy hatalmas színjáték főszerepét öltöttem magamra, amiben ha a legapróbb hibát is vétettem egyből feltűnt a közönségnek és akkor akár egy életnyi munka veszhetett kárba, nem csoda hát, hogy a külvilág felfedezése, túrák és hasonló hülyeségek helyett inkább a munkába menekültem.

"Mit is keresel pontosan?"
~ Téged, te ártány! Te istencsapása! Ó, bárcsak kitekerhetném a nyakadat itt helyben!
Most már feléje fordulok, és végigmérem alaposan, mert ennyi szóváltás után ez már csak nem terhelő számára. Ő kezdeményezett.
- Érdekes ez a jelmez, bár a következő Haloween-ig még van vagy fél év. És ha megengedsz egy tanácsot ... a szag már egy kicsit túlzás volt, anélkül is megnyered a jelmezbált, bármilyen buliba is készülsz. - adom az ártatlan járókelőt.
Közben a gyomrom továbbra is hevesen berzenkedik az orromat ért biológiai támadás ellen. Remélem nem fogom itt a szeme láttára kidobni a taccsot. Emberi orral talán annyira nem büdös, bár éppen most ment át valaki a másik oldali járdára, szóval a jó ég tudja...
Próbálok visszafogottan és láthatóan pusztán udvariasságból mosolyogni, ami szerintem egészen élethűre sikerül, mivel valóban nincs mosolyoghatnékom.

Jelmez? Halloween? 
Értetlenül végignéztem magamon, majd mikor tudatosult bennem, hogy ilyen szerelésben mentem ki az utcára, hangos röhögésbe kezdtem. Olyan színtiszta röhögésbe, amit az ember akkor ejt meg, ha szégyel valamit és leplezni akarja. Ezzel általában csak az ember maga van tisztában, a többiek csak jóízű kacajt érzékelnek a dologból és hogyha jó a társaság, ők is csatlakoznak, bár ahogyan végignéztem a fickón nem éppen úgy nézett ki, mint aki valaha is nevetett önszántából... Az a mosoly kifejezetten ijesztő volt, de hát ez van, ha az embernek nincs kedve vigyorogni egy büdös idegenre.
- Tudod... - néztem végig mégegyszer ruhámon. - Ez nem jelmez, nagyapámtól örököltem. Nagyon érdekes ízlésvilága volt az öregnek, de bírtam. Isten nyugasztalja. - sütöttem le tekintetemet és vetettem keresztet, mintha ez a bizonyos nagyszülő bármikor is létezett volna. - A szag meg... Hát, ezek szerint nem tudok főzni. - kacarásztam ismételten.

Ezek szerint nem gyanakszik rám a fickó. Akkor szerintem nem ilyen választ kapok. Bár ki tudja. Szerintem garantáltan nem normális, ha ilyesmiket művel, mint amit láttam, és amit tudunk róla. Akkor meg honnan tudnám megsaccolni, hogy mit fog reagálni? Mi vagyok én? Agyturkász? Nem, a turkász az Malcolm.
~ Főzni .... mindent csináltál te ott lenn, csak nem főztél ...
De én is felnevetek, bár továbbra is eléggé kényszeredetten, mint aki ajánlatosnak találja nevetni a poénon, de inkább ijesztőnek találja.
- Hát ... ne kínáljon meg belőle senkit, azt ajánlom, bármi is készült. - csóválom meg a fejem, mint aki elhiszi a magyarázatot.
Közben azon töröm a fejem, hogyan tudnám lefényképezni.
- A nagyapjáé volt? Érdekes, régebbinek gondoltam. - nézem meg újra a ruhát.
Persze ez itt Anglia, itt még ma is van, aki úgy öltözik, ahogy a két háború között szoktak, királyság van, és a hagyományok szentek. Bár hogy a fickó brit-e...

- Magamra főztem. - vigyorogtam továbbra is. - Biztos tudja milyen, mikor egyedül él az ember. Na, nem mintha azt feltételezném... - vakartam meg tarkómat kellemetlenül.
Utáltam magyarázkodni, pláne akkor, ha ez az ablak előtt történt. Azon ablak előtt, amely alatt a bomladozó hullákat is tartottam, illetve éppen egy mesterséges vámpíron ügyködtem. Tudtam, hogy le kellett volna eresztenem a redőnyt, esetleg szerezni egy sötétítőt rá, de így is olyan meleg volt odabent, mint a pokol legforróbb bugyraiban, főleg ebben a göncben, ami az idegennek szemet is szúrt.
- Lehet, hogy régebbi. - bólogattam helyeslően. - Leárazva vette valamelyik piacon, de odáig volt miatta, mert bizton állította, hogy eredeti. Ezen gyerekkoromban csak vigyorogtam, viszont miután a végrendeletében néhány más apróság mellett ezt is rám hagyta rájöttem, hogy valóban roppantó kényelmes. - igazgattam meg a gallért.

~ Magadra főztél.... Ja... Csak tudnám mit főztél ki, te istenátka!
És ha már az ételes hasonlatoknál tartunk, hihetetlen, hogy egy titkos, gyalázatos boncterem előtt beszélgetünk, amit ő üzemeltet, a bűzről van szó, ami belőle árad, és mégsem olvad a vaj a füle mögött. Én pedig úgy, de úgy megetetném vele a főztjét! Bár amilyen gátlástalan, ki tudja, mit eszik néhanapján ...
- Nos, amikor éppen nincs, aki főzzön rám, én inkább beülök valahová, és rendelek. - felelem. - Szeretem a kockázatmentes életet.
Az első mondat nagyjából igaz volt a kezdeti időkre, amíg meg nem tanultam főzni egy kissé. A második viszont, hogy áttérjünk a farkasos hasonlatokra, egy ordas nagy hazugság.
Főszakácsnak most se vennének fel persze sehová, de van pár étel, melyet meglehetős biztonsággal, egyenletes minőségben el tudok készíteni. De most jobb lesz, ha nem gondolok többet ételre, mert lassan már az is visszafelé kívánkozik, amit holnap ebédre fogok megenni. Nem, lehet, hogy holnap nem fogok ebédelni ... lehet, egy hétig nem eszem ...
- Kényelmes? De nem túl meleg? - fűzöm tovább a szót, bár nem tudom, miért beszélgetek vele itt ennyit.
Itt kellene hagynom, és átadni a terepet a jó ég tudja kiknek, akik majd továbbviszik ezt az ügyet. Vagyis inkább elcsalnom innen, hogy az egység bemehessen a laborjába?
- Na, és Ön merre indult éppen? - nézek rá, hiszen kijött a házból, feltételezhetem, hogy éppen menni készült valahová.
Persze válaszolhatja azt, hogy "kijöttem ebben a régi, büdös göncben, hogy a járdán álldogáljak a saját házam, és bűnbarlangom előtt". Na, persze nem így, de én akkor is hozzá tudnám tenni az elhallgatott részeket.

Csak nem akart tágulni. Már kifejezetten idegesített fazon, szinte biztos voltam benne, hogy szaglászott... Amit itt, lássuk be, egyáltalán nem volt nehéz, hiszen a kellemetlen illatok olyan sűrűn szállingóztak a levegőben, hogy szinte harapni lehetett és hogyha nem gyanakszik, akkor nem áll meg ekkora bűzben cseverészni a világ legunalmasabb témáiról. Komolyan, az öltözködésemnél és az evésnél csak az időjárás elcsépeltebb és unalmasabb, mint téma, ráadásul ezeket sem ismeretlenekkel szoktuk megbeszélni, hanem régi ismerősökkel, akikkel ritkásan találkozunk és ezért kötelességünknek érezzük, hogy beszélgessünk velük, csak éppen nincs miről. Ez esetben teljesen rendben vannak... De így. 
A kérdésére felvontam szemöldökömet, majd csóválni kezdtem fejemet, olyan szépen és lazán mosolyogva.
- Melegnek meleg, de a szépségért meg kell szenvedni. - kuncogtam, természetesen ezt sem igaziból.
Meglehetősen kíváncsi forma lehetett, hiszen tovább faggatózott. Persze ezzel csak nyugtatni tudtam magam. Itt bizony gyanút fogtak, de elég rendesen és valószínűleg az Őrség egyik tagjával volt dolgom, vagy egy szabadúszóval, aki mindenáron meg akart szabadulni a remekül működő és szépen virágzó üzletemtől, amivel igazából senkinek sem ártottam soha, valamiért mégis csípte a csőrüket. 
Felsóhajtottam és lehunytam szemeimet, majd miután megvakartam orromat, mint aki kissé kínosan érzi magát, az égre meresztettem tekintetemet. A nap nem sütött, lomhán gyülekeztek az eső felhők, de még nem úgy nézett ki, mintha esni akart volna. Pár óra legalább még volt addig, de persze ennyiből még az sem volt biztos, hogy egyáltalán esni fog.
- Tudod, megőrjít a magány. Pont ezért jöttem ki, hogy beszélgetni tudjak valakivel. - hazudtam tovább.
Kizártnak tartom, hogy ez a történet bármennyire is hihető lett volna, annak ellenére, hogy igazán jól adtam elő magamat. Ez már a férfi szemfülességén, de legfőképpen észjárásán múlt.

~ Megőrjít a magány, persze, meg nehéz gyerekkorod volt, és így tovább ... ezeket szokták felhozni mentségül azok, akik olyan gennyládák, mint te!
Nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne morranjak fel, amolyan mély, torokból jövően, ahogy néha akkor szoktam, amikor indulatból átváltozom, vagy valami egyébként is felidegesít.  De inden felesleges hang felesleges lélegzetvételt jelent, és ez ebben a környezetben kellő visszatartó erőnek minősül. De jobb a kezemben egy pár pillanatra ökölbe szorul, és a körmeim a tenyerembe vájnak, innen jövök rá, hogy megfeledkeztem magamról egy kissé. Újra ellazítom a kézfejem, és most sóhajtanom kellene egyet, hogy lenyugodjak de ugye  a levegővétel ...
- Nem gondolt arra, hogy társaságba járjon?
~ Ilyen egy kérdést! Még hogy társaságba! Magánzárkába, oda! Ötszáz évre legalább!
- Na, tudja, mit, ha már úgyis félresikerült a főztje, meghívom ide a sarki étkezdébe, és némi étel meg ital mellett elbeszélgetünk.
Ez egy remek ötlet! Egyrészt kikerülünk a bűzből (már csak az marad, amit a fickó maga áraszt), és a nyomozócsoport meg hozzáfér a műterméhez. De ez azért eléggé hirtelen ötlet, és meg kellene magyarázni.
- Tudja, a pszichológusom adott nekem egy házi feladatot a hétre. Meg kell ismerkednem három idegennel, és elfogadóan kell viszonyulnom hozzájuk. Maga éppen megfelel egynek, ha nem zavarja. - egy udvariasan kínos mosoly, hogy saját elemállapoti problémáimmal zavarom, de hát manapság már csak annak nincs dilidokija, aki annyira dilis, hogy nem fogad fel maga mellé egyet. Ó, nekünk is van az egységnél. Néha szükség is van rá. Sok mindent látunk és tapasztalunk. Lehet, a nyomozócsoportnak is kell majd egy...
Egyébként azt mondják a mágusok eszesek, és hogy ez a fickó meg ráadásul ravasz és elővigyázatos. Hogy nem gyanakszik még rám? Vagy már el is fedezte a tetkómat? Akkor viszont mégis, mire ez a szócséplés? Már rég menekülnie kellene. Vagy.... én nem vettem észre valamit? Esetleg úgy véli, hogy megúszhatja?

- Én? Társaságba járni? Ugyan... - legyintettem kezemmel.
Már nagyon ideges voltam. Olyannyira, hogy szinte már alig láttam tisztán a dühtől, pedig azt még vissza is kellett tartanom, hogy a legapróbb jelét se vehesse észre rajtam, hiszen akkor egyből gyanús lettem volna a számára és ami gyanús, azt már megéri kivizsgálni; hiszen ha csak gyanús és nem bűnös, akkor nem zavarja a dolog! Habár lehet idegeskedik kicsit, kára nem származhat belőle, viszont aki valódi vétkeit akarja leplezni, az előbb vagy utóbb, de úgyis lebuktatja saját magát, ahogyan azt a fiatalkori munkáimra nagy hatással lévő Edgar Allan Poe is tanúsította többször, tehát jobb elkerülni az ilyesféle ellenőrzéseket, házkutatásokat.
- Tudja, én egy igazán... makacs jellem vagyok és habár kifejezetten aggaszt és szörnyű gondolatokat ébreszd bennem, hogy egyedül vagyok, mégsem akarok... - vontam meg vállamat, miközben nyeltem egyet. - ... megismerkedni új emberekkel. Túl sokat csalódtam már ahhoz bennük.
A meghívására összeszorult a gyomrom. Persze. El akart innen csalni, hogy mire visszaérek már fel legyen gyújtva az egész bonctermem, ezáltal a bolt, ezáltal minden jövedelmem, ezáltal az eddig hosszasan, gondosan felépített életem. Bármi áron is, eldöntöttem, hogy ezt senki ember fia el nem veheti tőlem, pláne nem az Őrség!
Az Őrség... Ekkor jutott csak eszembe, hogy nem csak úgy hipp-hopp, kineveznek valakit a szóban forgó legális terrorszervezet tagjává, hanem meg is jelölik őket valamilyen módon. Mágikus pecsét ez, tetoválás, fene se tudja, hogy mi a neve ezeknek, a lényeg, hogy ha az ember tudja, hogy mit keres és erősen figyel rá, akkor ez még a ruhán is átüt.
Erősen figyeltem tehát, miközben próbáltam valami válaszfélét is kinyögni neki.
- Sajnálom, nekem túl korán van még az italozáshoz... Főleg úgy, hogy csak házifeladat lennék magának. Melyik pszichológushoz jár egyébként? - próbáltam meg terelni a témát, miközben szemeim ruházatát fürkészték és egyszer csak...
Bumm! A jobb vállán úgy tűnt fel az ellenségeimet jelző pecsét, mint ahogyan a villám csap a földbe a sűrű éjszakában: Felvillan és megrémít, de közben mégis örömmel tölt el valamelyest. Előbbi azért, mert igazam volt és ez az Őrség tagja, utóbbi pedig azért, mert... Nos, legalább nem beléd csapott.

- Nem mondtam, hogy feltétlen alkoholt kell inni. - vigyorodom el. - De értem én, nem akar házi feladat lenni. Úgy véltem, illik elmondanom, miért is hívom meg. De ha nem, hát nem.
~ Maradunk itt a büdösben, hogy az ég rogyna rád, de patkány!
Hát ez nem jött össze. Pedig jó lett volna elcsalni innen, hogy a csapat dolgozhasson. Ki tudja milyen hacacárét csap, ha felfedezi, hogy lebukott.
Ekkor érzékelem Malcolm üzenetét a fejemben.
Ó, az én édes drága cimbim! Cseles, cseles! Nem jöhetett közel, mert akkor megérezték volna egymás auráját, de gondolatot olvasni távolról is lehet, elég, ha látja az illetőt. Meg sem próbálom felmérni, hová mászhatott fel ehhez ... Egyébként sincs rá időm mert az üzenet így szól:
Kiszúrta a tetkódat.
~ Ó, édes jó Istenem! Tudom, hogy nem létezel, de azért köszönöm!
Nem kell itt bájolognom, tovább, jöhet a mehet. Megvakargathatom viszkető tenyeremet ennek a gennyládának az állával.
Teljesen váratlanul, de farkas erőmet és gyorsaságomat bevetve lendül egy jobb horog az állcsúcsára.
Ennyit az elfogadásról.
Nem akarom megölni, de ellenséges mágusból az a legjobb, amelyik nincsen magánál.

Nagyon hirtelen történt minden. Éppen pár pillanat telt, mióta megpislantottam a bűnösségéről tanúskodó pecsétet máris megütött. Jó erősen, állba, olyan módon, hogy lehetett érezni, hogy nem egyszerű halandóról volt szó. Valószínűleg már én is húztam az ő agyát egy ideje, így már elég dühös is lehetett, de egyszerűen olyan erővel sújtott le rám, hogy olyanra mondén nem képes. 
Iszonyatosan fájt az állam, ha nem tört el, akkor megzúzódott, a lényeg, hogy nem apró sérülésről volt szó. Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy egy torokból előtörő hörgéssel kísérve a nyakához kapjak és megpróbáljam a falhoz vágni, minden erőmet bevetve. Rettenetesen dühös voltam, hát persze, hogy végezni akartam vele! Körbe pillantottam, hogy mit tudtam volna hasznomra fordítani ilyen hirtelen, mikor megakadt szemem egy villanyoszlopon. Már kicsit rozsdásodott, szépen idézte a 19. század végének, 20. század elejének hangulatát, ahogyan azt London ennek a környékén lévő összes  kandeláber tette.
Lehunytam szemeimet és kinyújtottam kezemet a tárgy felé, amiben az izzó hevesen pislákolni kezdett, majd az egész recsegni és ropogni, még nem a talpazatát is elengedték a csavarok és a betontól teljesen különválva dőlni kezdett kissé komótosan, ahogy azt akármelyik brit tenné, ráadásul egyenesen a támadom felé.
Beszóltam volna neki, de nem mertem kockáztatni; Habár a fájdalom nem azonnal üt ki sohasem, nem akartam megerőltetni a valószínűleg törött állkapcsomat, szóval inkább csak dühös tekintettel vártam, hogy fejbe vágja a lámpa és az izzót fedő búra szilánkjai véres nyomokat hagyjanak az arcán.
Csak ekkor volt időm gondolkodni. Honnan tudhatta, hogy én megláttam az ő pecsétjét? Több lehetőség volt, az egyik, hogy egy utcai suhancról volt szó, aki - habár kicsit túlkoros volt a foglalkozáshoz - így akart kizsarolni belőlem valamit, a második, hogy ő maga látott a fejembe, a harmadik pedig, hogy valaki más. Legutóbbi eset a legkedvezőtlenebb; Hiszen ennek a valakinek a közelben kellett lennie és ha minimálisan is forognak az agytekervényei, erősítést hív, vagy maga áll ki ellenem, törött állkapoccsal pedig nem a legkellemesebb hadakozni egy ember ellen sem, nemhogy rögtön kettővel kelljen szembeszállnom!

Basszus! Nem ájult el! Varázsolni fog!
Én semmitől se félek, és kevés dologtól szoktam megijedni, de ha egy nagy tudású szakadár varázsló elszabadul, az azért közéjük tartozik. Már vártam, hogy a következő pillanatban nekem valami nagyon fog fájni, de nem ez történt.
Egészen meglepődtem a húzásán. Mi a fenét ér ellenem egy villanyoszloppal? De a Fátyol.... az utca ... a járókelők ...
Pillanatok alatt állt össze a követhető forgatókönyv, miszerint az oszlop váratlanul dőlni kezdett, amit a ház lakója észrevett, de annyira megijedt tőle, hogy csak felemelt kézzel rettegve mozdulatlanná dermedt, de az arra járó idegenben volt annyi lélekjelenlét, hogy elvetődjön, és ne csak magát mentse meg, hanem mindkettejüket. Sokan eleve így fogják látni, aki meg nem, annál gondolkodunk majd róla, hogy így lássa.
Ennek a forgatókönyvnek megfelelően vetettem rá magam a fickóra, megragadva mind a két vállánál, és már ketten repültünk tovább. Figyeltem, hogy csak emberi mértékkel ugorjak nagyot. A földet érésnél aztán természetesen ő lesz alul, én rá érkezem, de hát azt már nem lehet elvárni egy ilyen helyzetben, hogy még ez is zökkenőmentesen történjen. Így hát gondoskodtam róla, hogy a földet érés igencsak kellemetlen legyen neki a lehető legtöbb tájékon, amit ököllel, csuklóval, könyökkel, fejjel és térddel el lehet érni. (Meg az aszfalttal a másik oldalról.)
Őszintén reméltem, hogy ezek után már elcsitul.
Mivel feltehetőleg az egység már úton volt a labor felé, arról fognak tudósítani az újságok, hogy a mentőalakulatok, és a műszaki kárelhárítás Londonban példás gyorsasággal ér ki a helyszínre.

Kellőképpen meglepődött a barom, viszont arra már nem számítottam, hogy ilyen erős lélek jelenléte lesz. Hiába, mégiscsak az Őrség tagja volt, azok meg nem szarral gurigáztak, igazán ügyes és gyors észjárású alakok voltak, akik valamiért a rossz utat választották, most pedig azt, hogy egy ugrással leterítsen, ki a lámpa elől. Egy pillanatra meglepődtem, hogy miért tenne ilyet, persze csak azután, miután túlléptem az amúgy kurva erős fájdalmon, amit a betonra való érkezés és egy rajtam fekvő férfi súlya okozott, de aztán rájöttem, hogy csak a gyanút akarta elterelni arról, hogy itt bármi természetfeletti történne; Hiszen a tudatlan mondének így csak annyit láttak, hogy egy villanyoszlop hirtelen a földnek csapódott, öreg volt, megesik az ilyen, aztán egy jószívű, igazán kedves úriember ellökte a veszély forrásától... A megmentett pedig egy nagyon precíz mozdulattal tökön rúgta megmentőjét, aki remélhetőleg így már hajlandó volt lemászni róla.

És még mindig magánál van!
Ez a meglepő fordulat annyira lefoglal, hogy elfeledkezek az alapvető elővigyázatosságról, meg hát ugye ki gondol ezek után még védekezésre, amikor amúgy is arra számítok, hogy végre elájul a fickó. Így aztán igazán telibe talál a rúgás, ami elől amúgy sem lett volna merre kitérni, tekintve, hogy egymáson fekszünk. Az egyetlen szerencsém, hogy kevés a hely az aszfalt és közöttem, így túl nagy lendületvételre nincs lehetőség.
Így is bennem szakad a lélegzet, és a szemem elhomályosodik, mintha mélyen meghatódtam volna. Pedig a meghatódás talán az az érzés, ami most a lehető legtávolabb áll tőlem.
Ha a fickó így folytatja, már csak szellemidézéssel fogják tudni kihallgatni, mert én itt helyben kitöröm a nyakát.
De jelenleg csak simán "rábólintok" a mozdulatára, mint aki mg mindig "zuhan", és ennek befejezésképpen kicsit megcsuklik. Ennek eredményeképpen remélem minimum az orra törik, be, tekintve, hogy teljes erőből lefejeltem, de hát ez ugye nem annyira látszik. Aki észre is veszi, úgy véli, a közös repülés végén összekoccant a fejünk, megesik ez, hiszen egy tervezetlen mentő mozdulatról volt szó.
Persze az Őrség tagjaként elvárható lenne tőlem, hogy egy ilyen mozdulatot is tervezetten és hibátlanul hajtsak végre, és igazából ez is történt. A fickó semmi olyan atrocitást nem szenvedett el eddig, amit én ne terveztem volna. Ebben a tekintetben szerintem még igen sokáig hátralékban leszek, mert már a beszélgetésünk első pillanatiban igen messzire mutató terveket szőttem az inzultálására vonatkozóan.
Amikor aztán a lefejelés után melléje térdelek, akkor elkezdem kérdezgetni, aggodalmas hangon.
- Jól, van, uram, jól van?
Mintha valóban a jóléte foglalkoztatna, és mivel remélem kellően kótyagos, gyengéden megpofozgatom.
A mozdulatok célja látszólag az, hogy magához térjen, de én éppen az ellenkezőjét akarom elérni.
Szerencsére az oszlop nem mesze tőlünk vészt jóslóan zizeg, kicsit szikrázik is, így senki nem akar közelebb jönni.

Sikerült belé fojtanom a levegőjét; Intenzív fájdalom érte, amitől még szemei elé is sűrűbb fátyol zuhant, mint az, amelyik a mondének mit sem sejtő világát takarja el a természetfeletti erőktől, viszont az Őrség tagja volt, én pedig alábecsültem.
Mindvégig szerepben maradt és teljesen hitelesen játszotta el, hogy még mindig zuhant, és a feje csak véletlenül koccant össze az enyémmel, amire felsikoltottam. Hiába nem aznap léptem le a falvédőről, hiába verekedtem már össze jó pár emberrel, a fájdalom küszöböm az évek során alig csúszott valamicskét feljebb, tehát okvetlenül is egy haragtól és erős fájdalomtól hangos ordítás tört elő torkomból, miközben szemeimet is lehunytam; Éreztem, ahogyan a fülemben lüktetett a vér, de közben a fejem is erősen nyomott és szúrt azon a ponton, ahol elért a barom.
Nem volt ez elég neki, a jófiút játszva próbált "magamhoz téríteni", tehát erősen pofozgatott. Fogalmam sincs, hogy ki tanította ezeknek az elsősegélyt, de biztos, hogy félvállról vette az órákat.
- Soha jobban. - sziszegtem fogaim közül és kezemmel magamat alul megtámasztva igyekeztem felállni.
Legalábbis úgy tűnt, mintha teljesen ártatlan módon próbáltam volna felsegíteni magamat, ami egyrészt igaz volt, viszont kezem alatt repedezni kezdett a beton, pont annyira, hogy éles darabot kihúzhassak magamnak belőle, már amennyiben nem vert agyon előtte.

Nem fog elájulni.
Ez egy szörnyű felismerés, rég éreztem magam ennyire pácban. Mert hát el nem ereszthetem, ő fütyül a Fátyolra, én viszont ezt nem tehetem meg. Már csillagokat látok, legszívesebben összegömbölyödve kuporognék, halkan nyüszítve hozzá, de nem lehet. Az élet pedig ilyen "apróságokon" múlik. Azon múlik, hogy félre tudod-e tenni önös érdekeidet, el tudod-e nyomni ösztönös cselekedeteidet, hogy azt tedd, amit kell.
Ő persze üvölt, mert megteheti, ami nem jó, mert másokban aggodalmat kelthet. És állítása szerint soha nem volt jobban! Én ebben azért kételkednék ... ez az üvöltés minden volt, csak nem jókedvű.
- Nem, nem, ne keljen fel, agyrázódása lehet, azzal nem ajánlott! - nyomom vissza látszólag gyengéden a járdára, s közben azon gondolkodom, mit tehetnék még vele, ami kellően fájdalmas, csökkenti a harci értékeit, és főleg nekem roppant mód jól esik. Azt az oldalát, ami a fal felé esik nem nagyon látják, az egy "szabad" terep, így míg az utca felőli kezemmel "gyengéden visszanyomom fejésbe, a másik kezemmel rámarkolok a könyökére, és teljes erőmből megszorítom, hogy ropogjanak a csontjai.
- Ha nem maradsz nyugton, másod is törni fog. - mondom neki halkan így, hogy ezt senki ne hallja rajtunk kívül.
Mikor jönnek már a többiek? Igazán jöhetnének! Rég teltek ilyen lassan a másodpercek. Már nem tudom eldönteni, jó-e, hogy kijött a házból. Kezd túl nagy lenni a ribillió, bár így kisebb esélye van rá, hogy megsemmisítse a laborját, és benne az ellene szóló bizonyítékokat. Persze így, hogy ő maga megvan, nem is kellenek nagyon bizonyítékok.

Mocskos játékos volt ez a dohányos barom, de engem sem kellett félteni - sohasem. Aki halott mondének és Fátylontúliak testrészeiből akart összerakni magának érző embereket, annak kellett, hogy legyen annyi lélekjelenléte, hogy valamit kitaláljon a fenyegetések és csontropogások ellenére is.
Iszonyatosan égett a karom, ahogyan hangosan mozgolódtak a csontjaim, de ezúttal elnyeltem sikolyomat az erősen összeszorított ajkaim közé. Többet nem visíthattam, mert az Őrség tagjaként ez biztosan volt annyira elvetemült, hogy Fátyolszakítás címen azonnal megöljön, elvégre nem ismertem a határait, így elképzelhető volt, hogy tartogatott valamit a tarsolyában, ami finoman szólva is kellemetlen érzéseket keltett volna bennem.
Közben a repedés elég nagyra nőtt mellettem, ő pedig látszólag tudomást sem vett róla, így könnyen kiránthattam magamnak egy rögtönzött, betonkésdarabot a még szabad kezemmel, amit igyekeztem belevágni valamelyik engem szorító kezébe - abba, amelyiket könnyebben eltudtam érni.
- Neked jobban fog fájni. - vicsorogtam, amennyiben sikerült és már pattantam is ki alóla.

Persze, hogy láttam, hogy valamit művel a másik kezével, de az az utca felől volt, és én nem nyúlhattam hozzá, és nem foghattam le, mert akkor kiesem a szerepemből. Ezért próbáltam fenyegetéssel leállítani, mielőtt olyasmit tesz, ami látványosan és védhetetlenül fátyoltörés.
Szerencsére nem jött közel senki, féltek a recsegő, csak a kábelein csüngő, néha szikrákat szóró villanyoszloptól. Így a legközelebbi bámész nézelődő is volt vagy 15 méterre, vagy még messzebb. Amit eddig műveltünk, abból nem látszott semmi lebuktató, legalábbis reméltem. De a betondarab.... Nyilván messziről nem fogják látni, mit vesz fel a földről, bármit bele lehet magyarázni, de azt azért mégsem hagyhatom, hogy belém döfje. Akkor pedig kenyértörésre kerül sor.
Eddig nem bánthattam látványosan, és ez valahol belül fájt, jobban, mint a tökön rúgás. (Mellesleg még az is rohadtul fáj, ha magam volnék egy csendes szobában, összekuporogva fogcsikorgatva átkoznám ezt a rohadékot, de hát nem ott vagyunk.) De az Őrség tagjai nem kötelesek eltűrni, hogy felkoncolják őket, ennyire nem vagyunk fanatikusra nevelve.
Amikor már rámarkol a betondarabra, és emelné rám, akkor fogok rá a másik kezére, úgy, hogy az én kézfejem körbefogja az övét, és aztán az ujjaim összezárnak, mint a satu. Kívülről én, belülről a maga választotta, és hegyezte betondarab.
- Igen? És mégis mikor? -sziszegem az arcába.
Úgy, de úgy szeretném széttépni, de erre viszont nincs felhatalmazásom. De nyilvánvaló, hogy nem fog leállni. Mindenesetre jó taktikának tűnik a kezeit támadni, hiszen anélkül sokkal nehezebb varázsolni, és ugye mégsem teljesen nélkülözhetetlenek az életben maradáshoz.
Eddig minden rendben is enne, de ekkor a villanyoszlopot eddig felettünk megtartó három kábelből az egyik pendülve elszakad. Nem kell sok logika ahhoz, hogy amit eddig három nem tartott meg, azt kettő sem fogja.
- Azt a rohadt!
Most jön az a pillanat, amikor már semmivel sem lehet majd megmagyarázni azt, amit teszek, mert elengedem a két kezét, megmarkolom a grabancát elöl, és vele együtt elrugaszkodom. Térdelésből-guggolásból, egy embernyi teherrel ugrok vagy négy métert, hogy kikerüljek az oszlop alól biztonságos távolba. Hát lesz dolga a mentál mágusoknak, mire ezt minden szemtanú elfelejti...
Az első rémült sikolyok már szárnyra is kaptak.