Gabriel & Eolande - Hurrá, havazik!

Nem is tudom,miért, de most kedvem támadt egy kis "sétára" a Földön. Az Angyali teendőim elvégeztem, és egy kis kiruccanás sosem árt a tapasztalatszerzésre. Légies alakot öltök, vagyis még nem szándékozom megmutatkozni az emberek előtt, de ha már ily szépen esik a hó, akkor megnézem odalent, hogyan élik meg a halandók ezt a csodás természeti látványt. A legtöbbjük ügyet sem vet rá, hogy fehérbe borult minden, de van valaki...aki... gyermeki könnyedséggel és önfeledten hempergőzik egy tisztáson. Azt látom, hogy a ruházata nem éppen a hideghez van alakítva, de olyan élvezettel formálja a hóangyalkát, hogy szinte mosolygásra bír. Nem szokásom kémkedni senki után, de ez az erdei lány, igen csak különös módon értelmezi a havat s ez kíváncsisággal tölt el. A közelben érzékelek élőlényeket, de bizonyára ismerhetik a lányt, mert láthatólag nem támadólag vannak a közelébe. A közelébe lebegek, bár láthatatlan vagyok még számára, de így jobban szemügyre vehetem, hogy mit csinál. Nem sokszor van ilyenben részem, de remélem, hogy megfigyelhetek.

Mikor azt gondoltam, hogy tapasztalatszerzésre indulok a halandók közé, akkor nem gondoltam, hogy egy kissé....hogy is mondjam...fura dolgoknak leszek szemtanúja. Inkább arra számítottam, hogy a "szokásos" hócsata vagy éppen a szánkózás, amit látni fogok, de ehelyett egy dalolászó, lalá-zó lányt figyelek, aki nem éppen sokat törődik a hideggel vagy éppen a hulló hóval, inkább egy hóembert formáz,amit apró mágiával illeszt egymásra.Mit mondjak! Felettébb különös így látnom egy erdei lényt, aki most valami sebet kapott a lábára? * tűnődöm el egy pillanatra jobban megfigyelve az eseményt, bár azt látom, hogy kisebb seb van a talpán, de elég furcsán viselkedik. Még nem akarom megzavarni a dolgában, bár egyre érdekesebbeket vélek rajta felfedezni. Viselkedése sem a megszokotthoz hasonlítható, bár eddig ő az első, akit ilyenformán jobban megfigyelek. Aztán lehetséges, hogy ha "megjelennék" előtte, akkor nemcsak a vöröslő hó miatt akadna ki, hanem a látványomra is... Érdekes lenne látni...

Az egyik farkas megmozdul, feltápászkodik, ásít, aztán lusta, lassú lépésekkel odaballag a vérfolthoz, megszaglássza, aztán furcsa módját választja a megsemmisítésnek, ugyanis rápisil és aztán elkotorja. Ezzel, mint aki jól végezte dolgát visszatelepszik a társaihoz.
Hiába erőlködöm, szörnyű képek villannak be az emlékeimből. Egy rondán vigyorgó férfiarc, egy széttépett holttest, egy mozdulatlanul üveges szemmel heverő farkas, akinek a testén található lukon át kifolyt a vére a földre, éppen úgy, hogy az előbb az enyém. Megfogom a fejem és erősen szorítom, mert ilyenkor kicsit jobb, és ha belemarkolok a hajamba, akkor a fájdalom elborít mindet, és a képek eltűnnek. Ez így jó. Fáj, de jó.
Végre nincsenek képek, csak erős fáradtság. Elálmosodtam. Már a hóember sem érdekel. Elheveredem a hóban, összekucorodom. A Négy farkas felkel, és odaballagnak mellém, körém telepszenek, a bundájukkal körbevesznek. Az egyiknek a a nyakára hajtom a fejem, az jó párna. Kicsit büdös, de jó. Így jó lesz. Elalszom, és mire felébredek, talán már elolvad a hó, és vele eltűnik "az" is.

Elég érdekes látványt nyújt a mostani, bár a lány szemmel láthatólag valami elmei bajjal küszködhet, de a jeleit megfigyelve, inkább valami trauma érhette, ami kiváltotta nála ezt a különös viselkedési formát. Kis idő múlva a közelben lévő állatok is mozdultak, ahogy a lány is, de a piros vérnyom "eltüntetési" formája kissé érdekesre sikeredett.Bizonyára a vér szagát hivatott elfedni ez a művelet, bár nem érzékelek a közelben senki mást rajtunk kívül. Ahogy a lány a hóba heveredik és köré gyűlnek a farkasok, már biztos vagyok benne, hogy ismerik, vagyis hozzá is tartozhatnak. Könnyeden közelebb lebegek hozzá, hogy jobban megnézzem, jól van-e. Az arcán leolvasott érzelmek elég vegyesnek hatnak, bár nem ismerem ezt a lányt. Talán egy kicsit többet is megtudhatok róla. A farkasok ügyet sem vetnek rám, bár nem hatok rájuk sem fenyegetöleg, ahogy gazdájukra sem. Talán nem riasztom meg nagyon, ha felfedném magam egy rövidke időre, bár nem tudom,hogyan reagálna egy "idegenre".

Az álom édes mezejére lebegnék át éppen, és eszembe sem jut, hogy nem itt és nem így kéne elszenderedni, de a valóság hamar ráébreszt, hogy ez nem így van. Először azt érzékelem, hogy valami mágikus dolog kerül a közelembe, és amint a forrás felé kapom a fejem, egy férfi tűnik fel a semmiből.
Azonnal láthatatlanná válok, és felpattanok, majd elkezdek hátrálni, miközben a négy farkas morogva beáll közém és a férfi közé. Meglesett és meglepett. Ez is egy vadász? Rám vadásznak meg a farkasaimra? De hát nem értik, hogy ez az erdő az enyém? Hogy meg kell védenem tőlük? Ez a dolgom, és én elvégzem a munkámat. A füstöt és a kormot nem tudom egyenként elkapdosni, de az ilyen fickókat simán.
Gabriel alatt egy pillanatra porhanyóssá válik a föld, de csak annyi időre, hogy a lába bokáig belesüllyedjen, majd újra összezárul. Emberi lényt egy úgy foglyul ejthetne, mintha az egész bolygót kapta volna meg csizma gyanánt. A farkasok vicsorogva megindulnak feléje.

Na ez nem úgy sikeredett, ahogy elképzeltem.. Amint alakot öltök, máris támadólag lépnek fel ellenem. Bár semmiféle ártó szándék nincs bennem, de a talaj, mintha sikamlóssá és lággyá alakult volna a talpam alatt és bokáig elsüllyedek. Nincs szándékomban megrémíteni a lányt és a farkasokat sem akarom bántani, de ha nem teszek valamit, akkor félő, hogy rossz irányba terelődne a helyzet. Először nem akarnék "drasztikusabb" módszerhez nyúlni, bár nem hinném, hogy teljes tudatában van a lány a cselekedeteivel. Angyali fényt bocsátok magam köré, de nem riasztásként, ahogy a telepátia képességemmel szólok neki kedves hangon.
* Nem kell félned tőlem. Nem akarlak bántani, ahogy a farkasaidat sem! Gabriel vagyok... te ki vagy?*

Az idegen nem ijed meg, hanem fényleni kezd. Most már érzem én is, hogy angyali kisugárzása van.
Az angyalok nem szeretik azokat, akik ölnek, ezt tudom jól. Valahol a tudatom mélyén összeáll a kép, hogy engem sem szeretnek majd, mert én is öltem, de ezt azonnal mélyen elnyomom, hogy pici morzsája se kerüljön felszínre, mert akkor megint jön a sikítozás, és most arra nem érünk rá.
- Nem én voltam! - kiáltom feléje hirtelen, aztán rájövök, hogy ezzel elárultam a tartózkodási helyemet, és gyorsan odébb szaladok pár méternyit oldal irányba.
A farkasok  maradnak a helyükön, és morognak, de már nem vicsorognak.
Egyik lábamról a másikra állok tanácstalanságomban, mert nem tudom, mi legyen most. Egy vadászt, aki utánam koslat még el lehet intézni valahogy, de egy ilyen erős angyal, mert erős, azt érzem, az már nem tréfadolog. Egyrészt kemény ellenfél, másrészt meg ha ne adj isten valami baja esik, biztosan hiányozni fog valakinek. Na, már csak az kéne!
Ó, olyan bonyolult itt a Földön vigyázni egy erdőre. Már rég megbántam, hogy elvállaltam ezt  a feladatot, és néha még a Szépre is haragszom, amiért megkért rá. Pedig a Szép, ő jó is. Tényleg jó. Kicsit fura, de jó. Ő is olyan furcsán szokott rám nézni néha ...
Na, de most nem ő van itt, hanem Gabriel. Gabriel ... Na, várjunk csak! AZ A GABRIEL?!
~ Ó, jaj ... ó, jaj ... mibe keveredtem, ha már ő is engem akar...

Elég furcsán viselkedik a lány amikor meglát, de biztosan az ismeretlentől való félelme, vagy éppen az elméjében dúló kuszaság miatt érzi, hogy ártani akarnék neki. Nem teszek semmiféle olyan mozdulatot, amit félreértene, bár nem értem, hogy miért ily zavart. Tudom, hogy hallja a hangomat, amit telepatikus úton üzentem felé, bár a válasza meglepő.
*- Nem értelek... Mi nem voltál, te?- próbálom leegyszerűsítve feltenni kérdésem, de azt hiszem, hogy elég nehéz lesz meggyőznöm békés szándékomról. Mert, abban biztos vagyok, hogy elkel néki a segítség, efelől kétségem sincs. De azt hiszem, hogy más útját kell találnom, hogy megértessem vele miért vagyok itt. Látom, hogy zavarban van, de nem tudja eldönteni, mit is cselekedjen.
*- A neved, Eolande? Az erdő védelmezője vagy, ugye? - folytatom kedves hangon a fejébe üzenve telepatikus úton. De aztán, mielőtt folytatnám üzenetemet, látom, hogy az egyik Farkasának a lábán egy seb húzódik. Már nem friss a sebe, de látszik, hogy fájdalmai lehetnek még. Így, ha elérem a kezemmel, vagy elengedi a lábaim a talaj fogságából, akkor meggyógyítom az állatát. - *Megsérült a Farkasod... szeretnék segíteni...- küldöm felé barátságos hangon az üzenetem, és talán megérti, hogy tényleg nem akarok ártani neki, vagy az állatoknak.

Egészen megrémülök, amikor a nevemen szólít. De látom, megpróbál kedves lenni, hogy meggyógyítja Kormos lábát. Gyógyítani ugyan és is tudok, csak a múltkor kicsit haragudtam kormosra és ezért nem gyógyítottam meg. Aztán meg elfelejtettem, hogy sebes a lába. De már nem haragszom rá, szóval nem baj, ha meggyógyítják. Ettől még a probléma nem oldódik meg, hogy mit is csináljak én ezzel a ... problémával itt ... ezzel a kedves, jóképű problémával ... mert attól, hogy kedves meg jóképű, még probléma.
Viszont.... viszont ... hmmm... az angyalok nem szoktak hazudni, ugye? És ha ő azt mondja, nem érti, mit nem én csináltam, akkor nem tud róla? Igen, akkor határozottan nem tud róla. DE jó! Akkor nem fog bántani!
Akkor játszhatunk!
Halk kuncogás hallatszik nem sokára Gabriel mellett, és miközben arrafelé figyel egy pillanatra Kormos rajtaütésszerűen épen nyalja. Ez most nem én voltam, ezt magától csinálta. Én a hóesés vagyok, ami most megtisztelő figyelmességgel valamiért mind feléje esik. Az összes pehely a közelben feléje száll. Mert most ő a középpont. A farkasok elvonulnak a tisztás szélére újra és letelepszenek.
Ha a hópelyhek nem lennének elegek, hirtelen érkezik egy hógolyó is, egyik irányból, aztán meglepő gyorsasággal egy másikból is. Az előbb, amikor itt a hóember körül szaladgáltam az amúgy is összetaposott havon, nem látszottak a lábnyomaim, de most, ahogy a tisztás szélén suhanok körbe-körbe, igenis látni, merre járok. Legalábbis nagyjából. Minden hógolyót némi kuncogás követ, és igen gyorsan és pontosan érkeznek.

Örülök, hogy az állatának a sebét engedte, hogy begyógyítsam. A farkast,- mint megtudom- Kormosnak hívják, bár valószínűleg az orránál látható sötétebb foltról kaphatta a nevét.
Amint az állatnak segítettem, a lány, mintha másként viselkedne. Most már derűsebb az arca és a tettei sem olyan ellenségesek velem szemben. Ahogy rám néz, majd gyermeki önfeledtségben szaladgál körbe a hóember körül, már nincs kétség arra, hogy valami változott benne, bár még most sem értem tetteit. A felém szálló hógolyók viszont mosolygásra késztetnek és kedvem támad viszonozni a játékosságát. Igaz, hogy még mindig nem értem elméje miként látja a külvilágot, de őszinte ártatlansága a lelkében a játék iránt, egyáltalán nem bűnös. Így belefolyok a "hócsatába", mert látom, hogy jelenleg ennél többre most nem tudnék jutni nála.

Csináltam egy hóangyalt, és megjelent egy igazi. Nem is tudtam, hogy ilyet is tudok varázsolni. Pedig én nem kívántam, hogy megjelenjen ez az angyal, én csak játszottam.
Egy ideig hócsatát vívunk, ami eléggé egyenlőtlen, mert ugye én láthatatlan is vagyok, meg sokkal gyorsabb is, mint ő. De legalább ő is el lesz ázva, mint én. Hogy ne legyen annyira egyenlőtlen a küzdelem, egy idő után felhagyok a láthatatlansággal, de így is nehéz engem eltalálni, mert elszökdécselek a hógolyók elől. Végül aztán ráunok a dolgora, és nevetve elterülök a hóban.
- Aj, ez de jó móka volt! Nem tudtam, hogy az angyalok is szeretnek mókázni.
Azért biztos, ami az egyik farkas odatelepszik mellém, minden eshetőségre készen. A többiek maradnak a helyükön. A fagy már vörösre csípte a lábam, de mivel gyorsabban gyógyulok, mint az emberek, ezek a felszíni sérülések sosem okoznak bennem kárt. Az átázott ruhám itt-ott merev lesz, ahogy a víz megfagy benne. Mivel halvány anyagból van, és nedvesen még átlátszóvá is válik, nem sok dolog marad rejtve a testemből, de látszólag ez nem érdekel. Ha Gabriel közelebbről megnézi, láthatja, hogy a ruha valaha nagyon szép volt, csipkés, gyöngyökkel kivarrt is talán, de mostanra a gyöngyök leszakadtak, a csipke kirojtosodott, és itt-ott az anyag is kibolyhosodott, sőt egy-két szakadás is van rajta. Olyan, mintha már nagyon nagyon régi lenne.
- Mit keresel itt, Gabriel? - nézek rá kíváncsian.
Ha mókás angyal, akkor biztos tud valami érdekes mulatságot, lehet, azért is jött erre. Mert ugyan miért jött volna, ha egyszer nem értem, hiszen nincs itt senki más.
Ezen elgondolkodom. Ha nincs itt senki más, akkor csak értem jöhetett, nem? Miattam. De akkor mégis tudja? Ha nem tudja, akkor mért keresett meg?
Gabriel újra gyanússá válik a szememben. A tekintetem bizalmatlanná válik.

Az önfeledt játékát látva egyáltalán nem tartom rossznak. Inkább furcsának, de ezt lehet, nem is tudom majd megérteni. Az arcát nézve és a mozdulatait követve, inkább egy gyermek lakozhat lelkében, mint egy felnőtt nő. Az erdei népek amúgy is szoros kapcsolatban vannak a Természettel, bár lehet ő kicsit másként él meg dolgokat. Nincs szándékomban semmi olyan tett,ami ártana neki, és az állatai is szemmel láthatólag "elfogadták" jelenlétemet.
-A játék mindig jó.. és mi, Angyalok is szoktunk játszani... bár havazás   ritkán adatik meg odafent.- mosolygok el a gondolatra, de az örömét látva hiszem, hogy neki ez az "állapot" inkább állandó, mint színlelt.
- Tapasztalatokat jöttem szerezni a Földre, és megnézni, hogy esik a hó. Ritkán láthatok ilyen csodálatos látványt, ami a halandók világában  évszakoknak hívnak. Ezért jöttem, hogy láthassam.- bólintok felé, bár nem tudom pontosan mit akart ezzel kérdezni. Nem ismerem őt, de a kíváncsiságom nagyobb, hogy most itt vagyok és láthatok egy olyan lányt, akiben sok megválaszolatlan kérdés lehet. Igaz, hogy ez által sok mindent tanulhatok és tapasztalhatok.

Szóval ő is szereti a hóesést. Akkor én meg szeretem őt. Persze csak ha nem nyomozni jött ...
- Árkádiában sincsen hó. Amíg ide át nem jöttünk, nem is ismertük a havat. Pedig jó dolog. Árkádia Novába csináltunk is egy olyan tájat, ahol tél van mindig. Azt kellene látnod, mert az tényleg nagyon szép. Ez itt ... ez az erdő sajnos beteg. - mutatok körbe, és a szám széle lefelé görbül. - Vannak nem messze épületek, sok-sok nagy épület, gyárnak hívják. Van nekik kéményük is, és az a kémény füstöl. És ami onnan kifüstöl, az mind ide száll le, és megöli a fákat. Bár mostanában már javul a helyzet. Kevesebb hullik belőle. Valaki mesélte nekem, hogy már megtiltották a kéményeknek a füstölést. Illetve nem a kéményeknek tiltották meg, hanem azoknak az embereknek, akik a kéményeket etetik.
Ez nekem kicsit bonyolult. Nem értem, mért etetik a kéményeket, ha semmi haszna annak, ami kijön belőlük? Egy időben fával etették őket, és azokat is innen vágták ki. Fákból csináltak fagyilkos füstöt. Szörnyű! Nem is akarom megérteni! És a favágók... a favágókra nem gondolunk. Őket elfelejtjük. Teljesen. Huss!
Kicsit megborzongok, és megrázom a fejem is.
De Gabriel mellett ez sokkal könnyebb most. Máskor hiába akarom elfelejteni őket, előbújnak, és akkor jön a sikítozás. De most nem mernek, mert itt van Gabriel. Ez jó.Mindig kellene legyen egy angyal a zsebemben. Mr ha lenne zsebem. De először most a vadász kell. Aztán szerzek angyalt is...

A lány szavai mintha könnyedebben szólnának irányomban. Eddig éreztem valamiféle bizalmatlanságot a csengésében, de most másképp beszél. A hó igazán szép és látványos, ezért is jöttem, hogy láthassam. Arra viszont igazat adok, hogy a kéményekből felszálló füst,nagyban szennyezi a Környezetet. Itt sincs másként,mint a városokban, bár szigorításokkal vannak korlátozva a tulajdonosaik a Gyáraknak és az Üzemeiknek.
-Igazad van.. A füst fojtogató és rossz. A lélegző fákra is veszélyes.- bólintottam szavaira.
- Te találkoztál már olyanokkal, akik etetik a kéményeket? Mesélj róluk, kérlek. Én még nem láttam őket.- kíváncsian nézem a lányt, de valami az súgja, hogy nem kellemes lehetett az élmény. A ruháját eddig nem annyira figyeltem meg, de már feltűnt, hogy viseltes. Régen biztosan szép kelméből szőhették, de most elég viharvertnek látom. Ezt nem jegyzem meg neki szóban, bár megfigyelésem elég alapos, mint mindig.
-Régóta laksz itt a Farkasaiddal? - kérdezek tőle, de nem tudom, hogy válaszolni fog-e rá. Elég zaklatott lelki világban élhet és nem szeretném feltépni az esetleges sebeit. De kíváncsi lennék, hogy mi történhetett vele, hogy így fátyolos az elméje.

Gabriel kíváncsi. Mindent látni akar.
- Jobb, ha nem láttad őket, szerintem. Én sem találkoztam még velük, csak olyannal, aki nekik dolgozik. Ők szerintem nem jó emberek.
Kicsit feszengeni kezdek ettől a témától, de szerencsére érkezik másik kérdés is, amiről szívesebben beszélek.
- Ó, hát régóta. Amikor ennek az erdőnek a tündére lettem, akkor még nyitva voltak a kapuk hazafelé. Akkor kellett volna látnod, mert akkor sokkal szebb erdő volt.
Azok az emlékeim szépek, azokat nem is akarom elfelejteni. A fenyőfák akkor gyönyörűek voltak, sudárak, mindenhol kellemes fenyőillat szállt, és madarak csicseregtek a fákon. Télen nagyon sok hó esett, sokkal több, mint most, és a hó napok múlva is hófejér maradt.
Most meg... amikor múltkor itt jártam, akkor a hó két-három nap múlva fekete koromréteget kapott, a  fák pedig meghaltak, és tűlevél nélküli megmart csontvázakként meredeztek szerte széjjel, ameddig a szem ellátott. Az eső ölte meg a fákat, mert mérgezett. Eleinte próbáltam őket meggyógyítani, de túl sok volt a beteg fa, nem bírtam a tempót.
Aztán történtek olyan dolgok, amikre nem emlékszem. Amikor újra emlékszem, Árkádia Novában voltam. A Szép azt mondta, hogy most egy ideig csak pihenjek, az erdő meglesz nélkülem. Egy ideig pihentem is, de aztán néha átszöktem megnézni, tényleg megvan-e az erdő nélkülem. Nem igazán úgy látszott, mint ami jól érzi magát. De már az eső nem volt annyira gyilkos. Aztán a következő látogatáskor már láttam pár kis fát, amik nőni kezdtek és nem haltak meg. Akkor megint maradtam egy kicsit gyógyítgatni. De nem örültem annak, hogy emberek is járnak az erdőmben. És... és arra nem gondolunk ... Jött a szép és visszavitt. De mindig újra és újra visszajövök, hiszen ez az erdő az enyém, és nekem itt dolgom van.
- Te csak állatokat tudsz gyógyítani, vagy fákat is? - pillantok rá Gabrielre. - A farkasom rendben van, de van még egy csomó fa, ami beteg.

Mint megtudom a lánytól, hogy a gyárban dolgozó emberekről nincs valami jó véleménye. Az igaz, hogy a kéményekből felszálló füst és számtalan mérgező anyag kihat a Természetre és minden élőlényre a Bolygón. Talán volt valami konkrétabb eset, ami kapcsán így vélekedik az ott dolgozókról, bár ezt nem tudtam meg a szavaiból.
- Nem ismerem azokat az embereket, de biztos nyomós okkal végzik a munkát a gyárban. Elhiszem szavaid és megértelek, ha neked nem volt jó emléked a találkozásról, amikor láthattál közülük egyet. De akkor ne is beszéljünk róla... - nézek rá kedves arccal. Érzem és látom is a feszültségét, amikor azokról a munkásokról beszél. Biztosan volt valami, amit rossz élményként élt át. Nincs szándékomban belemélyedni a múltjába, inkább a következő szavaira figyelek.
- Van, hogy tudok segíteni bizonyos dolgokban, de elsődlegesen nem gyógyító vagyok. - nevetem el magam kicsit, bár egyáltalán nem akarom vele megbántani. Most már megismertem annyira, hogy tudjam, gyermeki énje sokkal egyszerűbb és bonyolításoktól mentes.
- Az Emberek világába kevés "beleszólásunk" van, Angyalokként, de majd utánanézek, és ha van mód rá, és tehetek valamit, akkor megpróbálok segíteni. De nem ígérhetek semmit. Így rendben van? - nézek rá, talán ez kicsit megnyugtatja. Értem amit szeretne, de nem vagyok mindenható, ahogy nem is ígérek olyat, mit nem tudok teljesíteni. Bár ennek a teremtésnek a gyermeki egyszerűsége megindító, de vannak korlátok, amit még nem hiszem, hogy megértene.

Gabriel igyekszek igen mértéktartóan megnyilvánulni. Mondták nekem, hgoy az angyalok is jók, mint a tündérek, csak másképpen. Ők soha nem lehetnek rosszak. Soha. Nehéz lehet az úgy. De ő figyel rám, és komolyan vesz. Ez mostanában otthon nem mindenkiről mondható el.
- Jó veled beszélgetni, Gabriel, mert figyelsz arra, amit mondok. - nézek rá hálásan.
De kicsit féltem őt, amiért nem fél a gyárban dolgozó emberektől, és főleg azoktól, akik a munkát adják nekik. Ők szerintem nem jók. Nem ismerem az angyalok hitét, de tudom, hogy az emberek közül sokan mondják magukról, hogy ők is hisznek benne. De igazából nem hisznek. Mondjuk, szerintem is marhaság ez az Isten dolog, akit imádni kell, és tőle függ minden a Földön, közben meg gőgös, önző és kirekesztő a fickó. Szóval nem tudom, hogy az emberekkel mi baj van, mert az, hogy nem hisznek végül is annyira nem baj. De páran meg azt mondták nekem, hogy akik tényleg elhiszik, azok jobb emberek. Ez furcsa. Persze az, hogy hazudnak, azt mondják, hiszünk, és közben meg nem, az tényleg gond. Becsapják egymást, és saját magukat is.
Nem, ezek nem jó gondolatok, messzire visznek. Mert én is becsapok másokat és magamat is. De muszáj, mert különben baj lesz. Sokkal nagyobb baj, mint most van.
- Köszönöm, ha megpróbálsz segíteni.

Látom a lány arcán és érzem is szavain, hogy megnyugvást talált kicsit abban amit mondtam. Nem vagyok mindenható, de sokat láttam már, ahogy azt is, hogy a Lélek sokféleképp éli meg az érzéseket. Az Embereknél is más az értékrend, ahogy nálunk, de sokfélék és nincs egyforma köztük sem.
-Természetes, hogy figyelek szavadra, mert érzelmek húzódnak mögötte és őszinték. Talán van benned bizonytalanság, mit önmagad is sejtesz, de a szíved mélyén tudod, hogy a Természet csodákkal teli. Ahogy a Napfelkelte és Napnyugta önmagában is gyönyörű. Ha tudok valamit tenni, megteszem. Ígérni csak ezt tudom. - néztem a lányra egy mosollyal, de remélem, hogy érti szavaim. Nem bántani akarom, vagy éppen kioktatni, de gyermeki naivitása és az Élőlények felé irányuló szeretete tényleg dicséretes. A lelkében dúló fájdalom sokat marcangolja, de van még reménye, hogy egy teljes életet éljen, és ha ebben útmutatásra lesz szüksége, akkor én ott leszek, hogy irányt mutassak majd neki, ha elfogadja.

"Természetes, hogy figyelek szavadra, mert érzelmek húzódnak mögötte és őszinték."
Leplezetlen csodálkozással nézek Gabrielre. Először is, ez mért lenne természetese. Jó, persze, hogy az lenne a természetes, ha természetesen lenne, de akkor sem az. Nagyon sokan vannak, akik szívesebben figyelnek egy jól hangzó hazugságra, mint az őszinte szóra. Még akkor is, ha tudják, hogy hazugság. Ami engem illet, a szavaim, azok őszinték, mert amiben nem akarok őszinte lenni, arról nem beszélek, de még csak gondolni sem akarok rá. De ez így valódi őszinteség.
- A természet .... nekünk annak idején Árkádiában nem volt külön szavunk a világra és a természetre, mivel soha nem gondoltuk volna, hogy a kettő nem ugyanaz. És igen,a természet csodálatos. Ez a természet itt körülöttünk. - körbemutatok. - Még betegen is az. De vannak másfajta természetek, mondjuk az emberi természet, mert ugye itt erre is azt a szót használják. És az nem annyira csodálatos.
Valahol mélyen csodálkozom Gabrielen, mert olyan nagy az ereje, de néha úgy érzem, túl naiv. Ami azért is furcsa, mert ezt a szót már rám is mondták. Mit mondanának akkor őrá?

Ahogy látom a lány arcán, elég furcsának tarthat. Sokszor láttam ilyen arckifejezést, amikor a halandókkal kapcsolatba lépek. Ebben a lányban sok kétség és fájdalom érződik, ahogy a szavait ejti, de a lelkében "lakó" gyermeki egyszerűség is biztosan okkal került felszínre. Olyasmi történhetett vele, ami ilyen mélyreható bizalmatlanságot és kételyt volt kénytelen a lelkében ébreszteni, ami most is érzek a hangjában. Mindig is voltak súrlódások az emberek és tündék közt, ahogy sok éven át egyik fél sem engedett igazából. A lány ruháját látva, régen bizonyosan szép lehetett, de mostanra szakadozott és viseltes. Ahogy figyelem szavait, mindig megjegyzi, hogy az emberek nem olyan jók, mint az erdőlakó elfek, bár ez tény, de mostanra már nem oly mértékű az ellentét, ami annak idején. Filozofálhatnánk még a Természetről, vagy éppen a gyárakban dolgozókról, de egyre jobban azt érzem felőle, hogy valami más is történt, mit mostanra mélyre temetve őriz lelke mélyén.
- Szeretsz itt lenni ebben az erdőben? Vagy vágynál vissza Árkádiába?- teszem fel váratlannak is nevezhető kérdésem,de tudom,hogy valamit elhallgat, ha ennyire visszatérő megjegyzése van az emberekről. Némelyik szavában harag is fellelhető, bár igyekszik leplezni, de elárulja magát, ahogy testbeszéde is erről tanúskodik.

- Ó, hát közülünk mindenki visszavágyik Árkádiába, aki ott született. Hagytunk hátra barátokat, kedveseket.
Egyre ritkábban beszélünk erről, de ettől még mindenkiben fájó hiányként él a szülőföld elvesztése. Aki már itt született, annak talán könnyebb, bár ők is érzékelnek valamiféle hiányt.
Mért tesz fel olyan kérdéseket, amikre úgyis tudja a választ? Vagy nem volt biztos benne, hogy hiányzik-e az otthonom? Gabriel néha nagyon fura.
Míg nézelődök, megakad a szemem a félkész hóemberen.
- Jaj, hát ezt meg be se fejeztem! - csapom össze a tenyerem, és azonnal visszatuszkolom jó mélyre azt az emléket, hogy mért is nem fejeztem be.
Illetve tuszkolnám, de akkor jövök rá, hogy Gabriel valószínűleg látta... Vajon mióta leselkedett? Most először járt itt, vagy már régóta figyel? Megint egy gyanakvó pillantást vetek feléje, a bizalmam jelentősen meginog. De rájövök, hogy nem nagyon tehetek semmit azon kívül, amit eddig is tettem: nem emlékszem és kész. Akkor pedig a hóember építés egy kitűnő ötlet!
Felpattanok, és nekilátok befejezni a művemet.
Hamar felkerül a fej a helyére, és már csak a díszítés marad hátra. Szemet sötét színű kavicsból csinálok, a száját csak úgy a hóba vájom. Már sokszor csináltam ilyet, és legjobban azt szeretem, ha az orra sárgarépából van, mert az finom. Általában kettőt szöktem teremteni, de most vendégem is van, így három lesz belőle. Egyből lesz a hóember orra, a másik kettőt meg megesszük!
- Tessék! - nyújtom oda Gabrielnek a saját sárgarépáját.

Csupán csak egy érdeklődő kérdést tettem fel neki, de látom, hogy mélyen elkalandozhat az emlékeiben a szülőföldje említésénél. Talán jobb is, hogy a hóember felé irányul megint a figyelme, bár látszik, hogy ez pótcselekvés számára, hogy ne kelljen az érzéseit kimutatnia. Belenézhetnék a lelkébe, de lehet, sok kellemes emlékképet nem találnék nála az elmúlt időszakban Árkádia óta. Valahol sajnálatot érzek iránta, mert egy lénynek se jó, ha "csak" fájdalom vagy rossz emlék gyötri elméjét. A nézéséből felém megérzem, hogy bizalmatlanság is van benne, de próbálja elnyomni magában a kétségeit az Angyali mivoltommal kapcsolatosan is. Tudatalattija tisztában van a lényegekkel, de a felszínre törő mély sebek sokszor labilissá teszik viselkedését. Ezt az is mutatja, hogy most megint hozzákezd a hóember befejezéséhez, bár a felém nyújtott sárgarépát nem teljesen értem.
- Köszönöm.- mondom ki végül a kezembe forgatva a zöldséget, de inkább egy mosollyal tekintek vissza rá. Kóstoltam már földi étkeket, de alapjában nincs szükségem efféle "tápanyagra".
- Szép lett a hóembered.- nézem meg közelebbről a művet és körbejárom.
-Csinos!- bólintok nevetve, majd várom, hogy mit fog következőre kitalálni. Egy gyermeki lélek elég leleményes is, nemcsak kiszámíthatatlan.

Hát a hóember valóban szép lett. Elégedetten szemlélem, aztán körbe is szökdécselem, hogy minden oldalról lássam.
- Tudod, furcsák az emberek, mert úgy tartják magukról, hogy praktikusak, és gyakorlatiasak. És akkor itt van egy ilyen hóember. Az ég világon semmi haszna, de ők találták ki. És nem sok dolog van, ami tetszik nekem, és ők találták ki, de ez pont közöttük van.
Felnevetek, ahogy ezt a kis logikai bukfencet Gabriel elé tárom. Hiába tartják magukat praktikusnak, a legnagyobb "hasznuk" a számomra egy ilyen haszontalanság. Akkorát nevetek, hogy összegörnyedek, és úgy nevetek tovább, aztán pihegve hanyatt vágom magam a hóban újra, és úgy folytatom. A nevetés kicsit hisztérikus, olyan, mintha nemhogy nem akarnám, de nem tudnám abbahagyni.
Aztán elkezd újra, nagy pelyhekben hullani a hó, és ez elbűvöl, ahogy hatalmas hópelyhek szállingóznak az arcom felé,. Szinte hipnotizál a látvány, és tátott szájjal meredt szemmel bambulok bele a nagy fehérségbe. Aztán hunyorítani kezdek, mert mintha az egyik hópehelynek mintha furcsa lenen az alakja és a színe is. Csillog, kicsit más vonalban esik, és ...
- Hát ez meg mi?
A valami éppen felém tart, de ahogy kicsit figyelek, látok egyet Gabriuel felé is szállingózni.
- Neked is jön egy ... - jegyzem meg, majd kitartom a tenyerem, és a valami belehull.
Egy apró, fényes csillag az, egészen könnyű, törékeny, de nagyon szép, és valamennyire mágikus is.
- Hát ez meg mi? - ismétlem meg még egyszer.