Gabriel & Eolande - Hurrá, havazik!

A hóember elkészült és látványa igaz tetszetős, de a lány szavait nem teljesen értem. Lehet, már túl koros vagyok eme eszmei görbületeket hallgatva, de a hasztalan vagy egyéb, nem feltétlenül illik most ide. Az emberek sokszor alkotnak maguknak megmagyarázhatatlan dolgokat, vagy talán csak másoknak azok, de nem hinném, hogy ez köztes lenne bárkinél. Most, ha megkérdezném mire gondolt ezzel a mondatával, akkor értetlennek hinne, bár nem vagyok mindentudó vagy éppen mindenható, de véleményem merőben eltér ettől a meggyőződésétől.
- Nagyon szép hóember, szó se róla.-mosolygok, miközben szemügyre veszem az alkotást. Aztán ismét nevetni hallom, és önfeledt kacajjal. Azt látom, hogy nem teljesen ép az elméje, de lassan nem tudom követni gyors hangulatváltásait. A hó elered ismét, s pelyhei könnyedén hullalak alá az égből, mintha egy újabb takarót húznának fel a tájra. Különös csillogással vannak, ami felénk közelítve egyre jobban kivehető. Egy csillagforma pehely Eolande tenyerén "landol", mely mágikus erőt sugároz. Majd felém is száll egy, mit érdeklődve figyelek. S ahogy közelebb ér, igyekszem megtudni miféle teremtmény.

Nagyon tetszik a kis csillagocska, ami a tenyerembe hullt, de még soha életemben nem láttam ilyesmit, így nem tudom, mire való. Varázsos, az biztos. De hogy mit tud? És ki csinálta? És mért szórta el? Látom, hogy Gabriel is érdeklődik a sajátja iránt, és az arcáról azt is sejtem, hogy ő sem tudja, mi is érkezett meg hozzánk. Kuncogva forgatom, a nevetés most a boldogságnak szól, mert nagyon szép a csillag. Egy idő után úgy döntök, hogy a hajamban fogom viselni. Mivel ott már van egy fejdísz, annak a virágai közé biggyesztem be, és az egyik inda engedelmesen körbefonja, hogy ki ne essen.
Ekkor feltérdelek, és magam előtt egy kézmozdulattal megolvasztok egy adag havat, majd szinte azonnal vissza is fagyasztom, egy kezdetleges tükröt képezve. Ebben megcsodálom legújabb ékességemet. A tükör azonban nem csak ezt mutatja meg, hanem a kócos hajamat, és a szakadt ruhámat is, amitől az arcomról lefagy a mosoly.
- Nem. Nemnem! - rázom meg a fejem. - Nemnemnem! Nekem szép ruhám van! Nem tépte el senki!
Felpattanok, és a szoknyám végét kezdem el lefelé húzogatni meggörnyedve.
- Nekem szép hosszú szoknyám van, nem akar senki alája nézni!
A négy farkas idegesen feláll a tisztás szélén, és körbe körbe tekintgetnek. Egyikük morogni is kezd, bár úgy tűnik nincs határozott célpontja ehhez.
Én magam elé meredek, mintha látnék valakit, és elkezdek hátrálni. A szememben félelem, rémület, iszonyat. Halkan nyöszörgök.

Ahogy a csillagot a lány a hajába illeszti, hogy ékessége legyen, valami történik vele. Az arca, ahogy magát nézi a rögtönzött tükörben, mit készített a hóból, mintha félelemmé torzult volna. Nem értem, miért ennyire zaklatott, bár ahogy elnézem, most tudatosult benne, hogy nem úgy néz ki, mint ahogy eddig a fejében a képen látta. Talán ez a csillagszerű az a "valóságképet" hivatott előhozni? Az elméje eddig egy bizonyos múltéli életét "mutatta" neki, így azt hitte magáról, de most mintha rémült és zavart lenne. A farkasai is érzik a változást rajta, de konkrét célpont nincs a közelbe.Lehet, hogy ez magyarázza a szakadt és viseltes ruháját és most szembesült vele, hogy a valóságban egyáltalán nem olyan ragyogó és díszes az öltözete?
- Nyugodj meg, kérlek.- mondom neki kedves hangon. Talán hallgat a szavamra, de az is lehet, hogy annyira fél, hogy meg sem érti a szavaim. Igyekszem megnyugtatni valahogyan, és gyógyítást küldeni rá. Ha sikerül, akkor legalább a fájdalmát az elméjében tompíthatom és a testi sérüléseit.

Lelki szemeim előtt annak a katonának az undortó, kéjvágyó pofája vigyorog, és érzem a bűzös leheletét, a matató kezeit, ahogy szedi le rólam a ruhát.
De aztán hirtelen ez elmúlik. Olyan, mintha egy lágy, kellemesen hűvös áramlat egyszerűen elmosná a szörnyűséget. Ott van a függöny mögött, nagyon messze, de jelenleg nincs rám hatással. Megkönnyebbülten lihegek, és összerogyok a hóban. Tudom, hogy a Szépek is néha eljönnek hozzám, és enyhülést hoznak, ha jön a roham. De nem lehetnek mindig mellettem. Ezért kell elfelejtenem ezeket a dolgokat, hogy ne kelljen mindig vigyázni rám. De most óvatlan voltam, és megint minden előjött. És olyan nehéz visszatuszkolni!
Mos tényleg elálmosodom, hirtelen rám tör minden fáradtságom. Egész nap viháncoltam, hóembert építettem, és nem törődtem a hideggel, mert a testem gyorsan gyógyul, és mire bármi bajom lenne, már el is múlik. De mindez nincs ingyen, bizony energiába kerül.
- Ideje hazamennem. - motyogom magma elé, és tétován felkelek.
A fejem most nehéz, és kissé kuszák a gondolataim. Elindulok a tündérkapu felé, teszek pár lépést, de rájövök, hogy akkor Gabriel itt marad, márpedig ő az én védőernyőm most, nélküle eleszek a kínzó emlékek között. Visszafordulok, odamegyek hozzá és kézen fogom. Tudom, el kéne magyarázni, mért megyünk és hová, de a beszéd most valami eszméletlenül bonyolult dolognak tűnik nekem. Csak elindulok, és húzom magammal. A farkasok körénk gyűlnek, és úgy haladunk.

Ahogy a gyógyító energiát felé küldöm,érzem, hogy kezd megnyugodni. A testén nem látok semmi olyat, csak a hideg miatti pirosodást, bár nem hinném, hogy nem fázik. Figyelem, ahogy lerogy a hóba és zavartan körbenéz. Bizonyára olyat élt át ismét,mit elméje rejteget és néha felszínre tőr. Zavart és rémült, amit az állatai is éreznek. Gondolom,hogy régen történhetett valami vele, ami sokkolta és ennyire blokkolta elméje ép részét. Nem is csodálom, hogy ennyire fél. De aztán hirtelen megszólal és elindul imbolyogva.
-Haza? - kérdezem tőle, de megfogja a kezem és húz valahová. A farkasok is körénk gyűlnek, de láthatólag ezt nem először teszik, hogy kísérjék.
- Hová megyünk?- nézek rá, de lehet, hogy most nincs is beszélő kedvébe. Talán megtudom, hogy pontosan mi történt vele. Sejtem, hogy mi lehet, de inkább nem szólok. Hagyom, hogy vezessen oda, ahol az Otthonát mondja. Sok borzalmon mehetett keresztül és most már nem is csodálom, hogy ennyire menekül az álomképeibe.

Minden idegszálammal arra összpontosítok, hogy képes legyek egyik lábamat a másik után rakni a megfelelő irányba. HA elég kicsi lennék, akkor felülhetnék az egyik farkasra, de emberi termettel ez nem megoldható. Mivel egyre kevésbé vagyok magamnál, a farkasoknak sem érkeznek pontos utasítások. Kicsit lazul a forma, és a négy állat úgy kezd viselkedni, mintha egy hatfős falka tagjai lennének. Szétszóródnak kicsit, és oldalról fedezik a középen baktató kettőt.  Elöl a falkavezér.
Gabriel persze nem tudja, hová megyünk.
- A kapuhoz. - mondom, bár ettől ő lehet, nem lesz okosabb, tőlem meg több nem telik most.
Elálmosodtam, most már tényleg nagyon, és egyre inkább fázom is. Nagyokat pislogok, és a lépéseim ritkulnak, de haladok.

A kérdésemre nem kapok pontos választ, csak azt, hogy a "kapuhoz". Ez talán valami átjárót jelenthet vagy egy konkrét másik helyet, azt nem fedi fel. Az állatok viselkedése is megváltozik, ahogy Eolande is "labilissá" vált. Gondolom, hogy érzik a lány bizonytalanságát és elméjének gondolatait. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar mutatni. Bár, ha jobban belegondolok, akkor csak egy hely jöhet számításba, de nemsokára kiderül.

Hamarosan a kapu közelébe érünk, és noha még nem látszik semmi, Gabriel érezheti az erős mágia jelenlétét. Egy nagyon szép, sudár, a többinél sokkal jobb állapotban lévő fenyőfa felé tartok, és amint egészen közel érek a fa törzse derengeni kezd. A farkasok nem jönnek úgy tíz lépésnél közelebb, ők ott leültek, és várnak. A derengés erősödik, és hamarosan olybá tűnik a dolog, mintha a fa törzse egy részen eltűnne, és helyette ott egy másik világ képe jelenik meg. Ebben a másik világban nincs hó, a növények is más formájúak, minden burjánzik, de a kép nem teljesen éles, enyhén hullámzik, vagy vibrál. A túloldalon rövidesen feltűnik egy ismeretlen, karcsú alak, és errefelé figyel.
Már éppen belépnék, amikor eszembe jut Gabriel, megfordulok és odalépek hozzá, és arcom csókolom.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám.
Azzal megint megfordulok, és kicsit bizonytalanul de átlépek a kapun, ami be is zárul mögöttem.

//Köszi a játékot!//

A lány elvezet arra a helyre, amit a "Kapunak" nevez, és ahogy közelebb érünk, érezhető valamiféle erős mágia. Gondolom, hogy odaát az övéi vannak, ahol biztonságban érezheti magát. Jóleső érzés, hogy megtalálja a lelki békéjét és átlép egy olyan világba, ami számára a legnyugodalmasabb. Az Emberek mind mások, ahogy a Tündék is, de ez a lány sok rossz tapasztalatot és élményt gyűjtött be, amit inkább felejtene.. Megértem. A fa mellett megállok és figyelem, ahogy átlép rajta, de előtte egy csókot lehel arcom felére, amivel köszönetet mondd nekem.
-Nincs mit köszönnöd. Kívánom, hogy találj rá a békére, ami a szívedben lakozik és légy boldog ezután! Köszönöm ezt a szép napot veled. Ha legközelebb havazik ismét, te jutsz majd eszembe róla.- nézek rá egy mosollyal, ahogy elindul az átjáró felé. Kedves gesztussal mond búcsút és tudom, hogy már várják odaát. A halványodó alakja és a bezáródó "Kapu" után nézek, majd visszatérek én is az Enyéimhez. Hosszú és tanulságos volt ez a nap, de nyugodt a szívem, hogy ez a lány megtalálta a saját boldogságát a sok viszontagsága után.

//Köszönöm én is a játékot! //