Michahel - Mennyei Herceg

Michahel egyike a Menny leghatalmasabb angyalainak. A Mennyek Hercegeként is nevezik, a Teremtő Erő harcosának, aki legyőzte és kiűzte Lucifert otthonukból annak lázadása idején. Az egyik legrégebbóta létező az angyalok között, létezésének szent feladata mindannak védelme, ami a Teremtő által létrejött. Az angyalok közti legnagyobb katona, démonok rettegett ellensége, a Mennyei seregek egyik kiképzője, a halandók hű védelmezője, továbbá rendőrök, katonák és vadászok patrónusa.

Hűvös: A legelső, s egyben legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy többi angyaltársával ellentétben egyáltalán nem a megszokott viselkedést tanúsítja másokkal szemben. Míg a legtöbb angyal a belőlük áradó kedvességről és melegségről tesznek tanúbizonyságot, addig Michahel arkangyal ennek éppen a szöges ellentéte. Rendkívül ritkán mosolyodik el, akkor is legfeljebb más ark társaságában enged meg magának efféle luxust, mivel az ő szemében az érzelmek nyílt kimutatása egyenlő azzal, hogy sebezhető pontot biztosít az ellenségeinek. Amit egy harcos nem engedhet meg magának. Még az angyalok társaságában is inkább távolságtartó, és szinte soha senki sem tudja, hogy mi járhat a fejében, ugyanis érzéseiről sosem ejt szót, éppen a fent említett indok miatt. Nem nyílik meg, mert az a gyengeség jele. Személyiségét különösképpen megacélozta fivére, Lucifer árulása és elvesztése. Csak megerősítette abban, hogy az érzelmeknek ne adjon teret, hanem rejtse el azokat egy burok alá jó mélyre, fenntarva ezzel a hűvös, érzelemmentes harcos látszatát, ki a mennyei légió kiképzésén túl leginkább magában tölti idejét. Ha mégis többen vennék körbe, akkor is inkább a néma megfigyelő szerepét ölti magára, nem a figyelem középpontjában álló szószólóét. Azt inkább meghagyja a sokkal inkább szószátyár Gabriel fivérének, ezáltal ő maga többnyire megmarad rideg, néha már-már zord, morcos kisugárzású lénynek.

Segítőkész: Hűvössége és zárkózott jelleme azonban nem jelenti azt, hogy belőle hiányozna a gyengédség vagy a hajlam arra, hogy mások szolgálatába álljon. Ha valaki őhozzá szól, szavai meghallgatásra kerülnek, figyelmét senkitől sem tagadja meg, ha pedig segítségét kérik, ő nem fordul el tőlük. Ugyan kevésbé mutatja ki kötődését bármi iránt is, s módszerei jóval nyersebbek, mint bármely testvéréé, mégis önzetlenül, minden erejével védelmet és segítséget nyújt azoknak, akiknek szükségük van rá.

Őszinte: Tisztalelkű angyal révén a hazugság szóba sem jön számára. Ha egy kérdést intéznek felé, fedjen le bármit is az a kérdés, egyenes választ, tiszta útmutatást fog rá kapni az illető. Bár jó esély van rá, hogy nyersesége miatt finomkodások nélkül mondja ki az igazat, de megteszi. Ehhez persze párosul az is, hogy Michael sosem a megszépítésekről volt híres, sokkal inkább a tettek, semmint a szavak angyala.

Elhivatott & kitartó: Legyen szó mások védelméről vagy éppen egy kilátástalannak tűnő küzdelemről, nincs számára olyan szituáció, melytől megfutamodna és kiutat keresne. Magabiztosan néz szembe a kihívással és megtesz mindent, ami csak futja az erejéből, hogy a kitűzött célját elérje. A célhoz vezető úton pedig nem hagyja, hogy bármi is akadályozza, vasakaratát semmi sem képes megtörni, ahogy senki és semmi sem tudja eltántorítani sem attól, amit a szeme előtt tart, főleg, ha angyali társairól vagy a halandókról van szó.

Határozott: Mindig pontosan tudja, mit akar, mi lesz a következő lépése, s azt végre is hajtja. Sokan emiatt önfejűnek, makacsnak gondolnák, pedig csupán céltudatosságról van szó, mely nem párosul szűk látókörűséggel. Meghallgat más véleményeket és számba is veszi azt a mérlegelésnél. Azonban tisztában van létének céljával, mely a háborúk megvívása és ő ehhez is tartja magát.

Lojális: A végtelenségig hűséges a Mennyek országához és az angyalokhoz. Megtesz mindent az otthonuk és a halandók világának védelme érdekében. Sosem árulná el testvéreit, kik maguk sem tudják, hogyan közeledjenek felé, ennek ellenére Michahel bármit megtenne azért, hogy óvja őket. Ahogy ugyanez igaz az emberekre is.

Harcos jellem: Félelem nélküli, elszánt, bátor. Szárnyai alá vesz bárkit, s bárkiért a harcba megy. Mint említett, nincs oly csatatér, mely elrettentené. Rendkívül szívós, s hősies harcos, illetve az angyalok seregének keménykezű vezetője és legtapasztaltabb katonája. Hatalmas ereje mellett páratlan harcos hírében áll, adottságai miatt minden fegyverrel boldogul, mintha csak a kezébe teremtették volna őket, de anélkül, pusztakézzel is könnyedén megállja a helyét. (legendás fegyvere a keresztény ábrázolásából is ismeretes kard)
Harcosokra jellemző akaraterővel és fegyelemmel bír, hideg fejjel felmér, mérlegel, majd hezitálás nélkül, könyörtelenül megteszi azt, ami szükséges.

Ezek azonban mindössze Michahel leginkább ismert tulajdonságai, legendásnak mondható ismertetőjegyei. Viszont ezeken túl egy roppantmód rétegelt személyiségről van szó, mely annak köszönhető, hogy bár leplezve tartja a felszín alatt, neki is vannak érzelmei, amik mélyebben meghatározzák mind a viselkedését, mind pedig cselekedeteit. A magába fojtott gondolatok és érzések teszik őt még az angyalok sorában is bonyolultnak mondhatóvá és rejtélyessé, kiismerhetetlenné.
A legtöbb faj felé kész igaz védelmezőként viseltetni, a démonokat tekinti létezése kezdete óta eltörlendő ellenségeknek.

Földöntúli, akárcsak a testvérei, túlmutat az emberek által ismert fizikai valóságon, de még angyali mércével mérve is hatalmas, erőteljes és jobban árad belőle a Mennyei fény, a Tűz, a Teremtő fénye.
Emberi porhüvelye 190 centiméter magas, amivel egy magasabbnak mondható emberi méretet tudhat magáénak, azzal a különbséggel, hogy angyali mivoltának köszönhetően csak úgy árad belőle a mennyei lényekre olyannyira jellemző tökéletesség. Alkatát tekintve rendkívül erős, edzett izomzatú, kidolgozott testtel rendelkezik, hűen tükrözve ezzel harcos mivoltát  Testtartása és kiállása egyaránt tekintélyt parancsoló, megjelenésével erőt, magabiztosságot sugároz magából, ötvözve azt türelmével és hűvös nyugalmával. Az angyalok és a halandók számára biztonságérzetet nyújtó, megnyugtató aurával bír, míg a démonokban inkább félelmet kelt végüket sejtető megjelenésével. Arca férfiasan markáns és durva vonású, emellett gyakran vagy borosta vagy hosszabbra nőtt barna arcszőrzet fedi. Dús, középhosszú, sötétbarna, mégis velük kontrasztban álló, végükben szőkés szálak által keresztezett hajához hűvösen csillogó, acélkék íriszek párosulnak. Angyalhoz képest harci mivoltának megfelelően zordnak, kissé vadnak ható személyiségét erős termete hangsúyozza ki.  Ha ez nem volna elég, öltözködési stílusában is elütő testvéreitől. Bár a szárnyasok között a világos, leginkább a fehér szín dominál, Michahel azonban előszeretettel visel sötét holmikat, amik kontrasztban állnak a Mennyei otthon, Heaven fényével és önnön fehér bőrével, mellyel végképp eltérő, egyedinek mondható.

Vihar támad, ahogy alászállok a Mennyből az emberek világába. Az ő valóságuk mindig valamely természeti jelenséggel reagál, mikor találkozik a két világ, a mértéke pedig függ a lény erejétől és rangjától. Egy pillanatig emlékeztet egy toronyra, amikor alászálltam a Földre, s egy torony megadta magát a szél erejének nyomán. A szerkezet magatehetetlenül omlott össze, míg az emberek fejvesztve széledtek szét, riadtan és zavarodottan kiáltottak különböző nyelveken:
"Ledőlt! Bábel tornya ledőlt!"
Az időjárás azonban számomra csupán mellékes tényező.
- Nos... ez elég kellemetlen. - hallom a hátam mögül fivérem, Gabriel szavait, melyekre nem is mutatok különösebb reakciót. Az öcsémet mindig is a játékosság, a gyermeki vidámság és az ehhez illő tréfálkozások jellemezték, ahogy az sem állt messze tőle sohasem, hogy egy efféle szituációt sem vesz teljes mértékben komolyan, inkább egyfajta lehetőséget lát bennük, hogy szavaival oldhassa a kialakult feszültséget. Számomra viszont ez inkább tűnik csak pótcselekvésnek. Gabriel nem hagyatkozhat mindig a könnyed viselkedése általi aurára, s tudom, hogy ezzel tisztában van ő is. Ő csupán a harcot igyekszik megelőzni. Viszont ezt nem teszem szóvá. Inkább csak hagyom, hadd uralkodjon a kihalt utcát körbeölelő mélységes némaság.
Én sosem hittem abban, amiben ő. A humor olyan tulajdonság, mely nincs hasznunkra az általunk vívott harcban. A humor nem nyer meg ütközetet, ahogyan a háborút sem szavak vívják egymással. Jelen esetben pedig ez ránk többszörösen is igaz, ahogy Gabriellel egymásnak háttal állva, körbevesznek bennünket a démonok. Tekintetem újra átpásztázza a területet. A démonok tettre készen, tekintetük feketében játszik, néma acsargásuk eszembe juttatja a Lucifer szemeiben izzó gyűlöletet. Nem meglepő, hiszen, a legjobb mestertől tanulták. Erre a gondolatra pedig arcizmaim egy pillanatra megfeszülnek. Mindössze egy pillanat az egész, aztán tovább állom hűvös nyugalommal a démonok tekintetét és utálkozó arckifejezésüket, süt róluk a vérszomj, mégsem mozdulnának. Tudják. Tudják jól, kikkel állnak szemben. Íriszeim szinte felizzanak, ahogy rájuk nézek.
A tétovázás jelei mellett más is megmutatkozik bennük: elbizonytalanodás.
- Menj! - mondtam ennyit a tőlem nem messze álló arknak. Hangom higgadt, hűvös. Kezeimet mozdulatlanul tartom a testem mellett, de minden porcikám készen áll a cselekedetre. Mire hallom, Gabriel gúnyosan felhorkant.
- Igen, persze... biztos itt hagylak majd. - érkezik Gabriel szarkasztikus válasza. Való igaz. Voltunk már együtt hasonló helyzetben. Vívtunk meg ütközeteket, melyekről még a Biblia sem beszél. Válaszát követően csak szigorúan pillantok rá. Őneki nem ez a feladata, másért jött. Én ezt elintézem.
Gabriel mélyet sóhajt. Amolyan csalódott, beletörődő sóhaj ez. Ahogy kitárja a szárnyait, a démonok megindulnak, s így teszek én is.
- Mindig harcolni akarsz? - kérdi szokásos félmosolyával az arcán, mikor már végeztünk.
Ráemelem pillantásomat, de egyetlen szót sem szólok. Csak kitárom a szárnyaimat és magára hagyom.
A feladatom letudva.


Ujjaim a billentyűkön, de szemeim az embereket pásztázzák. Tekintetük rám szegeződik. Fürkészem őket, ahogyan mindig is tettem. Nem is sejtik. Csillogó szempárok szegeződnek felém. Ahogy a zongora hangjai minden egyes lenyomott billentyű nyomán bejárják a termet, a távolba révedek. Eszembe jut, hogy sosem tartózkodtam idelent hosszútávon... közöttük. De számukra ez mit sem jelent. Amit ők látnak, az nem több csupán egy emberi arcnál. Egy halandó alakjánál, a férfinél, kinek kék íriszeivel hébe-hóba találkozik a tekintetük. A tekintetek, melyek mögött megannyi érzelem lapul meg. Megannyi elem, melyet sosem értettem meg. Éppen ezért, mióta csak létezem, rájuk emelem tekintetemet és figyelem őket. Figyelem a mulandó mivoltukat, minek ellenére mégis olyannyira kötődnek másokhoz.
A dallam hatására és a kötődés gondolatára egy réges-régi emlék villan fel az elmémben. Régmúlt emléke ez, egy letűnt koré, melyet a mai ember mítoszként kezel. Az emléke az első alkalomnak, hogy fájdalom hasított belém. Attól, ahogyan levetettem testvéremet.. ahogy végignéztem Lucifer zuhanását. Az öcsémét, kit szinte én neveltem. Védelmeztem őt és tanítgattam. De elvesztettem. Ahogy az emberek is elveszítik kötődésük tárgyát. A ragaszkodás csak gyengévé teszi őket. Én pedig nem engedhetek meg magamnak semmiféle gyengeséget. Nem ez a dolgom.
Nincs szükségem az angyali erőmre ahhoz, hogy érzékeljem a fénnyel teli aurát a tömegben, s vele az energiák változását. Ujjaim tovább táncolnak a billentyűkön, én pedig lassan emelem meg fejemet, hogy angyaltársam tekintetét elkapjam. Szemeiben könnyek csillannak, arcán mégis boldog mosoly játszik, ahogy rám néz.
Életemet a sötét erők elleni küzdelemnek szentelem már születésem óta. Azóta, hogy létrejöttem a Menny fényében. Én képzem harcosainkat és ha úgy kívánja a helyzet, alászállok az emberek közé, hogy megállítsam tettükben a nekik ártani akaró erőket.
Ezért lettem én teremtve.


A zeném, szomorkás taktusaim lassan tölti meg és járja át a helyet. Én tovább fürkészem a tömeget.. más erőt is érzékelek. Jóval sötétebbet. Nem is telik bele sokba, mire kiszúrom a pokolfajzatot. Épp egy halandó nőt igyekszik megkörnyékezni magának. A fülébe súg valamit, arcán undorító mosoly terül szét. Visszatér pillantásom az angyalnőre. Arcom kifejezéstelen marad, ahogy mindig. Egy pillanatig nem veszem le róla a szemeimet...
Mosolya keserédessé válik. Ő is tudja, mi következik. Ahogy én is. Befejezem hát a dalt. A zongora utolsó hangjai lassan elhalnak, hogy átadják helyüket a tapsnak. De én nem ezzel foglalkozom. Tekintetem végigkíséri a halandóval hátrasétáló démont, amint kilépnek az ajtón. Arcom mentes mindenféle érzelemtől, ahogy ellépek a zongorától és végigsétálok a még mindig tapsolók között. A másik angyal tekintete végigkísér, ahogyan a hátsó ajtóhoz veszem az irányt, ami mögött a pokollény eltűnt, csakhogy odakint találjam, amint a falhoz nyomja a halandó nőt. Fekete karmokban végződő ujjai az ember torka köré fonódnak.
- Hé, Sinatra! Miért nem mész vissza a saját dolgoddal törődni? Már, amíg még engedem!
Mély feketeségbe fordult szemeivel mered rám.
- Azt teszem! - a hangom higgadt. Mély hűvösség árad belőlem. Türelmét vesztve löki el a földre a nőt, hogy acsarkodva felém forduljon. De ami várja, az meglepi. Tekintetem türkiz színben izzik fel, testemből fény árad, a Mennyek fénye, mely kirajzolja a mögöttem lévő falra vetülő árnyékomon a széttáruló szárnyakat.
- Ne.. neked nem kellene idelent lenned! Te nem ide tartozol!
A hangjában riadalom és idegesség egyvelege tükröződik. Továbbra is hűvös tekintettel meredek rá.
A démon nekem lendül, én pedig könnyed mozdulattal söpröm neki a falnak. Szinte nekirepül, hatalmas puffanással, majd a földre érkezik. Lassan a halandóhoz sétálok, emelkedő és ereszkedő mellkasa biztosít afelől, hogy lélegzik. A démonnak nem volt ideje ártani neki. Ahogy másra sem maradt: tudom, hogy ahogy elsétáltam mellette, felemelkedett, tudom, hogy ahogy a nőhöz lépdeltem, mögém ért, és tudom, hogy fekete karmait a magasba lendíti, de a következő pillanatban rendkívüli sebességgel fordulok meg és mártom a mellkasába a pengémet. Még utolsó kétségbeesésében lesújt kezével, de játszi könnyedséggel kapom el azt és szorítom meg csuklóját, míg porhüvelyének csontjai ropogni nem kezdenek az ujjaim alatt. A következő mozdulatommal kirántom a kardot, hogy egy pillanattal később a fejét szúrja át. Az egykor haraggal, sötétséggel telt tekintet átadja helyét az ürességnek, majd a démon elpusztul. Elrakom fegyveremet, majd megfordulva konstatálom, hogy jól éreztem: testvérem valóban követett a sikátorba.
- Az embernő? - kérdi aggódó hangon.
- Él. - felelek csupán ennyit, de mégis mintha halovány mosolyt csalna a nő arcára a kurta válasz. Azért mégis odalép, elvégezni a szükséges emléktörlést, és, őt ismerve, leellenőrzi állapotát.
- Visszamész közéjük? - látnom sem kell biccentését az ajtó felé, tudom, hogy a benti emberekre érti, de én elfordulok és lassú léptekkel indulok el.
- Nem. - újra egy szóval tudom le feleletemet. Elvégre értelme se lenne.
A feladatom letudva.
Más pedig nem számít.