Csillagok alatt - Tregereth & Michahel

Idő... különösen működő aspektusa a létezésnek. Ahogy az égbolt a maga fokozatosságában az est rétegét ölti magára, úgy érzem átszakadni most a múlt selyemfátylát. Az egyik démon üvöltése teszi. Egy emléket juttat eszembe, de nem fajtársával kapcsolatosat...
Egykoron felüvöltött egy sárkány. Hangja a mélység sötétjét zengte be, vad természete, mely életet próbált követelni, valósággal szította a sós kékség hullámait, hogy a káosz birodalmává tegye azt. Minden rezdüléséből csak úgy áradt a vérszomj. De számámora fájdalmas üvöltése mit sem jelentett, helyette ami kitöltötte lényemet, esszenciám teljességét, az a kiáltás volt, mely eljutott hozzánk. A fohász, amit oly kristálytisztán hallottam, éreztem, mintha a közvetlen közelemből szólna és nem egy világ volna a forrás és a segélykérés érzékelője között. A beavatkozás azzal a szemmel, ahogy én látom a világot, az emberek által ismert realitást, puszta pillanatok leforgása alatt ment végbe hallatán.
S most, ahogy csillagok ragyogó uralma veszi kezdetét az éjszakai égbolton, én gyorsan, kíméletlenül cselekszem, olyan természetességgel, amivel a homokszemek reppennek tova a szél lágy szárnyain. A levegőt is felhevíti a tűz, mivel lesújtok az előző démon társára, elég hirtelen ahhoz, hogy a sötét lény ne tehessen ellene semmit. Érzem szolgadémon mivoltát, így nem telik sok időbe, míg az angyali erő elsöpri őt a létezésből. Száját ő is kiáltásra nyitja, de nem hagyja el más a némaságon túl, miközben teste porrá lesz. Szenvtelen ábrázatomon és hűvösen figyelő szemeimen túl más nem fogadja elenyészése előtti pillanataiban. Porának szemcséi, csatlakozva elmúlt társáéhoz, a homokkal keveredve száll a világ tágas szférájába, amin végigpásztázik pillantásom. Most is úgy ténykedtem, hogy annak halandó ne lehessen szemtanúja. Ebben engem szolgált az, hogy a piramisok környéke szinte kihalt. Szinte.
Így aztán az iménti üvöltést mély csend követi.
Egy darabig higgadtan, töretlen mozdulatlansággal figyelem a nőalakot a távolban, ki felé a lények tartottak.
A szellő akár elvihette felé az elmúlás hangját.
Ezért az újabb lökettel én is megteszem az első lépéseket, hiszen hiába nem érzek most további fenyegetést a közelben, ez még változhat. Lassan haladok felé, kezeim puhán lendülnek testem mellett lábam mozdulataival, a szellő olykor-olykor a törtfehér ingbe kap, simításával eléri ezáltal alatta fedetlen bőrömet, testemhez nyomja az ing anyaga alatt helyet foglaló keresztet.
Ahogy közelebb érek, hagyom érvényesülni békét árasztó aurámat, arra az esetre, ha jelenlétem mégis félelmet ébresztett volna benne.
- Rabul ejtő. - szólalok meg felpillantva a piramisra, amihez vele együtt most már szintén közelebb vagyok. Csúcsa mintha pont az egyik csillagra mutatna. A távoli fénypötty egy képét látjuk csupán, így a maga iróniájában, a múlt egy lenyomata somolyog le pislákolásával a földi múlt egy fennmaradt maradványára. Ha követi a tekintetemet, az enyém akkor őrá siklik, magamban őrizve a kimondatlanul hagyott tényt, hogy az előttem tündöklő életet tartom annak. Múlt és jelen.
Valahol a múltban felüvöltött egy a sárkány.
A jelenben pedig a sötétség tette ugyanezt letört karmai okozta fájdalmában.

Nem mostanában volt, hogy utoljára ezen a vidéken jártam. Évszázadok? Nehéz pontosan meghatározni, miután valaki a tanúja lehet minden kialakulásának, láthatja, miként teszik meg az első emberek óvatosan, szinte félve első lépéseiket, tele kérdésekkel, amit feltenni nemhogy a választ sejtsék. Ekkor az idő, mint fogalom eléggé megfoghatatlanná válik. Beláthatatlanabbá. Az ember számára az idő egy szakasza egy nap is. Számunkra ez.. elenyésző szakasz. Bizonyos tekintetben, maga az időszámítás is az. Annyi bizonyos, hogy az utóbbi időben szárnyaimat nem érintette Észak-Afrika szele és a talpaim sem taposták homokját. Igaz, ha ezt közölném is egy halandóval, nem gondolna többre néhány évnél. Nem az lenne az első gondolata, hogy figyeltem a helyet Cleopatra uralkodásának idején. Nem tudhatják, hogy találkoztam olyannal, akinek a létezését el sem hinnék. Noha a saját létezésem sem különb ennél. Nemhogy két sárkány vérremenő csatája az örvénylő mélyben. Számomra... számunkra mindez a világ részét képezi. Egy olyan világét, amit az emberek nem ismernek, teljes egészében sosem fognak. Ezért fontos a Fátyol. Ezért elengedhetetlen az az erőfeszítés, amivel az Őrség szolgál mindenkit.
- Erre semmi szükség. - hangom egyáltalán nem zendül szigorúan és a mély, meghajlásféle üdvözlésére tett halvány mosoly is erről tesz tanúbizonyságot, még ha csak egy pillanatra is jelenik meg emberi ábrázatomon. Gabriel, ha látta volna, minden bizonnyal elsütne valami elmés megjegyzést azt illetően, hogy milyen fejlődőképes vagyok. Hiába, kettőnk közül mindig ő volt az, aki jobban kezelte az ilyesmit, míg én inkább számítok emberi szemmel.. zordnak. De biztosan nem annak, amilyennek az ő hitviláguk ábrázolása lefest minket, angyalokat. Ráadásul az efféle rangokat és társadalmi szinteket elismerő gesztusokat az emberekben se értem. A jelentésüket tudom, ahhoz elég idős lény vagyok már, de sose láttam be, miért a fejhajtás. Ezzel olyan érzésem van, mintha valami bálvány lennék, akit muszáj imádnia, pedig erről szó sincs. Hordoz magában ez a mozdulat némi iróniát is. Láttam embereket Cleopatra előtt hasonlóképp és mélyebben is meghajolni. Nem vágyam, hogy alárendeltnek tekintse magát.
Ezért óvatosan vállaira helyezem kezemet és gyengéd erővel magam késztetem őt a kiegyenesedésre, meg sem várva, hogy magától tegye, mintegy éreztetésül szavaim mellé.
- Nem vagy adós. - a kérdését kérdőn fürkésző szemekkel viszonozom. Nem várok kompenzációt az életéért, sem a múltbéli alkalomért, sem a mostaniért. Számomra önmagában érték, hogy nem esett baja, jóllehet ilyesmit nem szokásom hangosan is kinyilvánítani és ennek a tendenciának adózva most is hallgatásba burkolózok tömör kijelentésemet követően. Szinte hallom Gabrielt: "Ne legyél már ennyire szűkszavú. Tudod, elég sértő tud lenni néha!"
Úgyhogy kiegészítem korábbi mondatomat:
- Az életed olyan érték, ami jutalom egy harcosnak, ha őrizheti. - még le is másolom korábbi meghajlós fejhajtását. Igen, valóban tudok fejlődni, csak nem gyakran engedem látni.
- Érdekelt hová tartanak. Nem a lakott területek felé mentek. - beszéd közben a piramison járatom végig tekintetem, de a mondat végénél visszatér hozzá pillantásom.
- Nem tették volna, ha nem éreztek volna erre valakit. - vezetem le a dolgot a magam kissé hideg, tárgyilagos hanglejtésében, de ezután lágyítok a tónuson.
- Többen is érkezhetnek. - egy újabb tömör kinyilvánítás, ami azt a célt szolgálja, hogy sugalljam, nem kívánom magára hagyni. De nincs jogom hazaküldeni sem. Tehát figyelek. Amennyiben úgy óhajtja, távolról, ezt hivatott jelezni, hogy elszakítom tekintetem és visszaterelem a csillagos égboltra.

Ahogy felnevet, dallamos kacaja megtölti a levegőt, s én scak tovább fürkészem, arcom rezzenéstelen marad, tekintetemben egy pillanatra hagyom átvillanni a kérdő szándékot. Nem hazudtam a kijelentésemmel, mégis úgy látom, kételkedik bennük.
Vajon miért teszi? Nem úgy látná a lényében ott rejlő ragyogást, mint én?
Szavai mindenképp megerősítik gyanúmat és én egy pillanatig nem szólalok meg, csak egy mélyebb levegőt veszek. Máskor jóeséllyel csak csendes figyelő, vizsgálódó fél maradnék, aki leszűri a szavak jelentését, elraktározza és ha egyetért velük, ha nem, nem adja a másik tudtára. Mert nem azért van itt. De most, arcom érzelemmentességét fenntartva szólalok meg:
- A jóság nem a hibátlanságból ered. - hangom mellőz mindennemű szigort vagy kioktatást, meglehet, sokkal természetesebben mozgok, ha a veszélyforrások kiktatásáról van szó, most fegyveremül mégis a szavakat választom, hogy azt a falat ostromoljam, amit ő maga épített fel elképzelésével.
- Ahogy a hibák nem zárják ki a szépséget sem. - teszem hozzá, mélyen tekintetébe fúrva az enyémet, hogy láttassam vele az állítás mögött megbúvó őszinte, rendíthetetlen hitet. Ahogy nyomatékosítani is kívánom egyben, hogy nem tud meggyőzni arról, őt ne találjam szépnek, értékesnek, óvandónak. Lehet, hogy ő nem látja magát tisztának, de itt jön a képbe az, hogy ő és én nem ugyanazokon a lencséken keresztül szemlélődünk.
Már az embereknél is korán megfigyeltem, hogy a tisztaság fogalmát összekötik a tökéletességgel, míg a tökéletességüket hibásan súlyozzák, ezáltal olyan elvárásokat teremtve, amit ők maguk löknek messzebb mielőtt elérhetnék. Hibákat követnek el, igen. A legnagyobb hibát pedig azzal vétik, hogy azt gondolják, a tökéletességben nem létezhetnek hibák. Pedig úgy hiszem, bátran állíthatom, mi angyalok épp azért tartjuk őket tökéletesnek, mert nem adják fel. Az elesések ellenére is menetelnek tovább, tanulva, fejlődve. Ez hordozza magában a tisztaságot, a kötelékük az élethez.
- Akkor veled tartok, amíg csak kívánod. - egy újabb olyan kijelentés, ami kissé tanúskodik arról, mennyire a harcosi léthez szoktam. Most is azt igyekszem éreztetni, hogy egyből tudathatja velem, amint társaságom feszélyezővé válik, mindazonáltal továbbra is védelme lesz a prioritás.
- Nem. - rázom meg enyhén fejem kérdésére, visszaemelve tekintetemet az építményre. - Utam sosem vezetett be. - ezután térek vissza szemeimmel a nő arcához.
- Itt annak vezetősége alá tartozok, kit szíve húzott ide. - emelem meg lassan jobbomat, jelezve, hogy nyugodtan irányíthat, az útmutatására támaszkodok.
Nem óhajtom megsérteni egy szentélyüket, így őrá bízom a navigálásomat, ahogy ő adta az én kezembe biztonságát.
Ha megteszi, és elindulunk, akkor szólalok meg ismét.
- Valami nyomja a lelkedet. - egy megállapítás, nem kötelezhetem válaszra, de attól még érzem. Csupán azt remélhetem, nem szükséges előlem elzárnia szíve zongorájának hangjait.

Nehezen olvasok másokban.
Furcsa tulajdonságnak tűnhet úgy, hogy évmilliók sorakoznak a hátam mögött, s olyan folyamatoknak lehettem már tanúja, amiket a mai emberek legfeljebb könyvekből ismerhetnek, de megkérdőjelezik valódiságukat. Nem beszélve arról a tényről, hogy elméjük valószínűleg összeroppanna a leplezetlen igazság súlya alatt. Ám hiába az idő, hiába a tapasztalatok, én, noha a lét óvásának fontosságát nem tudnám megfelelően szavakba önteni, távolabbi kapcsot tudhatok az emberek, a természetfelettiek és énköztem. Nem a törődés vagy az empátia hiánya miatt, inkább a mibenlétükben tudnám megragadni ennek a forrását. Nekem a biztonság jutott feladatul, a csaták megvívása, ilyen szempontból, ha úgy tetszik, a könyörtelenség. És leginkább ehhez vezethető vissza, hogy a kapcsolatom velük, a Föld lakóival sosem volt annyira bensőséges, hogy kiismerhessek minden érzelemmel járó kis rezdülést, mint ahogy annak például Raphael fivérem ragyogó gyógyító lévén művészévé vált. Ő minden bizonnyal a lelket nyomó súlyt is játszi könnyedséggel tudná felemelni, míg én sokkalta inkább fizikailag vagyok szokva akadályt jelentő súlyokhoz.
Így hát kezeimet hátam mögött összekulcsolom, miközben a némaság burkát magamra öltve őrá figyelek. Amikor tekintetét elszakítja és a homokot fürkészi, enyhén oldalra billentem fejem, úgy vizsgálva továbbra is, a szempár látványának elvesztése ellenére. A test jeleire koncentrálok, míg ezt teszem, felsejlik bennem egy kép arról a gesztusról, amikor egy férfi a nő álla alá nyúlt, hogy magára terelhesse a figyelmét és megfordul a fejemben, hogy ez volna most a helyén való mozdulat, mégis elvetem. Ha megtenném, ha megérintené úgy, hogy szabad akaratából vonta meg tőlem tekintetét, azzal a döntése ellen cselekednék és olyan volna, mintha erőszakkal óhajtanék választ, magyarázatot kapni tőle.
Úgyhogy nem teszem. Inkább csak újfent elismerem, hogy nem véletlenül hagyom meg a közvetlenebb kommunikációt a többi angyalnak.
- Nem kell megköszönnöd. - számomra minden, amit mondtam, olyan természetes az eső vagy a szél az emberek számára. Vigyázok rá most, és vigyázni fogok rá ezután is. Ami a szépséget illeti, tündöklő, mint a csillagok, ezáltal észrevételemet felesleges megköszönnie, úgy tettem meg, hogy az egyértelműt mondtam ki.
És mégis, bennem felvet egy kérdést, mégpedig, hogy mások nem látják-e így? Tényleg ekkora volna a távolság a világ és köztem? Hiszen nem lehetek az egyetlen, aki elismeri, hogy valami gyönyörűt láthat.
- Fenntartottad a trónt. Áldozatot hoztál, hogy mást óvj, pedig nem tudhattad, mi lesz a sorsod érte. Ez egy igaz vezető és egyben egy ragyogó lélek tette. - ha Gabriel itt volna, biztosan elképedne, mert ahogy megformálom a szavakat, ajkaim halvány, elismerő mosolyra húzódnak. Épp ezen szavaival támasztotta alá, hogy nagyon is jó.
- Nem vettél el életet. Az érzelmeid, a félelem attól, hogy egyszer majd megteszed, a zsigereidben létező bizonyíték arra, hogy hamarabb mondtál le önnön tisztaságodról, mint kellene. - szavai alapján már bünteti magát, pedig a bűnt nem követte el, amiért ő kiszabta magának az ítéletet. Következő mondataira viszont mégis lágyan emelkedik fel a kezem, hogy ujjaimat puhán a vállára tegyem, majd a gyengéd érintést apró erővel társítva megállítsam lépteiben.
- Az én gondom a béke fenntartása. Itt nincs béke. - pillantok körbe, az iménti lények érkezésére utalva, majd kezemet lecsúsztatom válláról, hogy mutatóujjamat mellkasa felé szegezzem. - És itt sincs. - térek rá ezutóbbival arra, hogy belső vihara sebezhetővé teheti további démonokkal szemben. Arcom mégis megfeszül. Szigorúvá válok.. mert szavaival megint saját értékét becsüli alá. Azt sugallja nem számít. Ettől pedig már visszatér, hacsak másodpercek erejéig is, hűvös, zord valóm. Ujjamat lassan leeresztem, megkeményedett vonásaim ernyedni kezdenek.
~ Te mit gondolsz az ittlétemről? - ezúttal tényleges hangok és ajkaim mozgása nélkül, telepatikus úton teszek fel egy kérdést, halkan zendülő hanggal a nő fejében. Kitérésnek tűnhet, de mivel rákérdezett, kételynek kell benne lakoznia.. netán azt gondolja, bíraként érkeztem.
Ha így van, kész vagyok ezt a képet kíméletlenül elsöpörni, ahogy lábaink teszik most a homokszemcsékkel.