Amodini - Előtörténet

Kedves, közvetlen személyiség, és nyilván örökké vidám. Kicsit talán bolondos is, bár ez a szerepéből adódóan szinte kötelező. Persze a vidámság nem mindig egyenlő a komolytalansággal. S főleg nem lehet egyenlő egy arkangyal esetében. Nála a vidámság fegyver, olyan, mint Michael kardja, csak nincs fizikai kivetülése. Alatta ott van a felelősségérzet, és a bölcs át- és belátás. Ugyanakkor vallja, hogy egy jóízű kacaj a legjobb orvosság sok-sok bajra, és a boldogság ritka kincsét hozhatja el, ha gyakran alkalmazzuk látszólag erre nem megfelelő helyzetekben is. Nem várja el senkitől se, hogy mindig vidám legyen, együttérző személyiség, és tudja, hogy az életben gyakran történnek szomorú, és megrázó dolgok. Tudja, mikor kell háttérbe húzódni, és vaki mást hívni inkább segítségül, aki csendesebb, de hatásosabb vigaszt tud nyújtania  vérző lelki sebekre.

Bár az angyaloknak nincs neme, Amodini mindig is inkább nőneműnek érezte magát. Amikor megjelent a szanszkrit nyelv, akkor vette fel ezt a nevet, mely boldog, jókedvű lányt jelent. Ha testet ölt, így legtöbbször női alakban teszi, de volt már példa az ellenkezőjére is. Gyakran készít magának gyermeki testet, de volt már vénséges vén öreganyó és marcona zsoldoskatona is. A rajta lévő ruha a szerephez alkalmazkodik, mint ahogy maga a esti csak egy jelmez.

Mit is mesélhetnék el valamiről, ami az idők kezdete óta tart? Bár arkangyalként eléggé jó képességekkel rendelkezem, már én sem emlékszem mindenre. Nem emlékszem, mikor és hogyan ismertem meg többi, kezdetektől létező testvéremet, mert olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást. És hát igen.... valóban mindig is ismertük, hiszen amikor nem ismertük egymást, akkor nem volt semmi. Egyébként a buddhista tanok szerint amúgy is mind egyek vagyunk. Nem csak mi, angyalok egymással, hanem még az emberekkel, tündérekkel és démonokkal is. Na, jó, ezt az utóbbit még én is nehezen tudom elképzelni. Bár egyesekkel egyek voltunk ... egyesek a kezdetektől létezők közül kerültek ki.
Őszintén szólva nem tudom, hogy történt, én abból a cécóból teljesen kimaradtam. Egyszer csak páran nem voltak ott ... és amikor megkérdeztem valakit, hogy mi történt, elmesélte ezt az egész összeveszést, és hogy páran elvonultak. Lázadás természetesen nem volt, hiszen nincs ki ellen lázadni. Kérdeztem, mért nem szóltak nekem, hogy balhé van, mire ezt felelték, hogy "mert ez komoly dolog volt". Na, ekkor egy pillanatra úgy éreztem, én is inkább elvonulnék valahová. Ekkor ötlött fel bennem először, hogy a többiek nem vesznek komolyan. Persze eléggé zavaró, amikor a vidámság esszenciája kikéri magának, hogy vegyék komolyan. Értem, én értem, hogy fából vaskarika. De azóta már valaki, egy magyar író megírta a tutit:
Na, hát kérem, erről van szó. Ezt is lehet tök komolyan művelni. Csak akkor jó, ha ez nem látszik. Tehát továbbra is ott tartunk, hogy jó lenne, ha komolyan vennének, de ha ez megtörténne, az azt jelentené, hogy valamit nem jól csináltam. Zűrös, ugye? Néha én sem értem.
Én nevettetek, vagy legalábbis megpróbálok. Mert a nevetés jó, a nevetés felszabadít, a nevetés könnyűvé tesz. Nem old meg mindent, de mindent megkönnyít egy kicsit.
Egyébként rengeteg dolgom van. Egy csomó kis őrangyal dolgozik nekem, a világ nagy nevettetőire vigyáznak. Ők azok akinek az élete igazi kincs, még akkor is, ah sok közöttük a szomorú ember. Ők messzire látnak, olyan messzire, ami már elég ahhoz, hogy lássák azt, ami szomorúvá teszi őket, de nem eléggé messzire, hogy fel tudják oldani a saját szomorúságukat. S ők azok, akik így jók, ahogy vannak, mert ha elég messzire látnának, nem látnák meg a világ fonákját, és nem tudnának nevettetni. Ők a szomorúságukkal fizetnek mások vidámságáért, és ha rajtam múlik, egyszer majd mind a mennybe jutnak.