Christofer Sanchez

Alapjában véve barátságosnak mondanak, de ez az adott helyzettől és az adott személytől függ. Vallásos családból származóan, nem az ölés az, ami elsődleges számomra, de megvédem magam, ha veszély állna fenn. Néha forrófejű és makacs vagyok, de sohasem mártír. Valójában a bensőmben lakozó érzéseimet fedve tartom, de előfordult már, hogy a tetteim elárulták igazi szándékaimat. Persze, mondhatnák rám, hogy jellemtelen alak, de ez is csak egyik abszurd tulajdonságom. Könnyen barátkozom, de bizalmat nehezen adok. A vérszívókkal nem jövök ki, de ezt is alap beállítottságom, vagyis mélyen gyökerező ellenszenvem miatt utálom őket. Mocskos egy banda, és nem is kedvelem őket. Gondolom ez az érzés kölcsönös köztünk, bár ritkán futok össze velük. Szerencséjükre. Nem vagyok a félmegoldások híve, de mindig van NVT. (Nem Várt Tényező).

Magasságom: 185 cm.
Súlyom: 78 kg.
Hajam színe: Barna.
Szemem színe: Barna.
Mondhatni átlagos vagyok. Laza járás, egyenes testartás. Többségében sportosan öltözködöm, kedvelem a laza ruházatot. Van, amikor megadom a módját az eleganciának, de ez nem sűrűn fordul elő. Inkább azokat a darabokat részesítem előnyben, amik nem korlátozzák a mozgást és kényelmesek. A túl hivalkodó és feltűnő kiegészítőket, ki nem állhatom. Különösebb ismertetőjelem csak egy van, ami csak Telihold előtti napon látható a felsőtestemen. Amúgy, észrevehetetlen más napokon.

Az Úr 1785. évében láttam meg a napvilágot, Madridban. Abban az időben már érezhető volt a Polgárháború előszele. Az Inkvizíció hatalma nagyra nőtt, rettegésben tartva sok családot, akiket megbélyegeztek vagy Boszorkánynak kiáltottak ki. A századfordulón minket is utolért az üldöztetés és ezért, Édesanyám és Édesapám is menekülni kényszerült velünk. Ekkor voltam 5 éves, a testvérem meg 12. életévét töltötte akkor be. A nővéremet és az Anyánkat, hamisan vádolták be a Papság méltóságai, bár bizonyítékot nem tudtak mutatni, csak koholt vádakkal hurcolták volna el, ha az Apánk nem indul el titokban egy új otthont keresni magunknak. Ekkor még nem sejtettük, hogy nem csak ez szakad a nyakunkba, hanem a Francia sereg is. Dél felé indultunk el a sebtében összecsomagolt szekérrel és nekem még fogalmam se volt mi történik körülöttünk. Nehezen fogadtam el a „költözés” tényét, bár inkább a pajtások hiányoztak, akikkel nap, mint nap játszottunk a folyó mellett. Jó sok időbe telt, míg megbékéltem a tudattal, hogy ezentúl nem a városban fogunk élni, hanem vidéken. Teltek az évek, és lassan rájöttem, hogy ez a hely sokkal több lehetőséget nyújt számunkra, hogy egy normális életet élhessünk. Idő közben született egy öcsénk is, akire a nővéremmel együtt vigyáztunk, míg a szüleink a földeken dolgoztak. 1806-ban elérve az ifjú kort, már másként álltam sok mindenhez. Theresa, a nővérem már elkerült a háztól rég és családot alapított egy szomszédos falúból való férfivel. Nagybácsi is lettem négyszeresen, így mindig volt, hogy a gyerekzsivaj megtöltötte a kis házunkat, mikor hazalátogattak. Becsületes Csizmadia volt a sógorom, és szinte barátok is lettünk, nemcsak rokonok. Raul szépen bánt a nővéremmel, és a gyerekekkel is. Nem volt semmi kivetnivaló vele, és örültem is, hogy sokszor jöttek át a szülői házhoz. Apánknak is sokat segített a földeken, és így Anyánk tudott a háztartással foglalkozni és a háztájival. Mondhatni tökéletes családi életet éltünk egészen 1809. tavaszáig, mikor elért hozzánk is az országban dúló harcokról a hírek, hogy Madrid elesett még Karácsony előtt. Mélyen megrázott a hír, mivel ott születtem és otthonomnak is nevezhettem a várost, igaz, most már nem lakunk a régi házunkban, de sok gyerekkori emlék odakötött. Lesújtva éreztem magam, és nem értettem sok mindent, mi miért történik. Napoleon seregei könyörtelenül igázták le az otthonainkat és még így 23 éves fejjel, nem akartam elhinni, hogy ennyi életet kell feláldozni, hogy egy valakinek a képzelgései beteljesüljenek. A családom hithű Katolikus, és Istenfélők vagyunk. Eleinte az a szóbeszéd járta, hogy ez egy égiektől eredő büntetés és fizetség a sok rosszra, amit elkövettünk életünkben. Én ezzel nem értettem egyet, de fiatal lévén nem emelhettem fel a szavam. Csendben imádkoztam minden éjjel az ágyam mellett, hogy segítséget és magyarázatot kérjek minderre. Fohászkodtam Gabriel-hez és Michahel-hez, hogy utat mutassanak számunkra, ezekben az időkben. Nem hittem, hogy a sok csata és halál a Mennyek Királyságától lennének ránk róva, inkább valami másra gondoltam, és ebben kértem sugallatot. Hetekig fordultam fohásszal az Ég felé, mikor egy napon megjelent nekem Gabriel. Tündöklő alakban állt előttem, és alig hittem a szememnek. Nem sokat beszélt, de a hangja és a sugárzása megnyugtatta feldúlt lelkemet. Erről senkinek sem beszéltem, mert féltem, hogy bolondnak tartanak és elhurcolnak valami cellába vagy az Inkvizíció elé, akik miatt gyerekkoromban már menekülni kényszerültünk. Féltem, hogy megint el kell hagynunk ezt a helyet is, és ismét hontalanul kell vándorolnunk a semmi közepén. Olyan jó volt eddig, hogy szépen éltünk és békében teltek napjaink. Most viszont a harcok közel járnak és nem tudni mi lesz velünk. Mire eljött a február, már Raul-t elvitték katonának, és csak idő kérdése volt, hogy engem is. Apánk már ez időre, aggastyánnak számított, így őt nem toborozták be a Seregbe. Valahol örültem is, mert Anya nem marad egyedül. Viszont nehezebb is lesz az életük, mert én nem fogok tudni segíteni a vetésnél, sem az aratásnál. Szomorúan álltam ott előttük, mikor jöttek értem az Elöljáró emberei, de az éltetett, hogy egy napon hazatérek még hozzájuk. Theresa is hazaköltözött a gyerekekkel, mert jobbnak látta, hogy nem marad négy aprósággal abban a nagy házban. Legalább valami támaszt nyújthat idős szüleinknek, akik egyre nehezebben lássák el magukat is, nemcsak a jószágokat. Ólomsúllyal nehezedve indultam a harctérre, ahol nem tudni mi vár majd rám. Buzgón imádkozva csendesítettem le magamban a félelmet, de néma ajkam nem árult el semmit, senkinek. Nem tudhatom, hogy kik állnak lesben és hurcolnának el egy véletlen szavamért, így mélyen eltemettem magamban a Hitem, de akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz csak a legkisebb gondom…

Később, az Úr 1812. évében...

Már javában dúl mindenfelé harc és a csata, hogy a Franciákat visszaszorítsuk, s vele Napóleon seregét. A Brit-ek is segítségünkre vannak, bár kétes némelyik Tábornokuk pontos szándéka. Ennek az évnek a nyarán, már kétség se volt, hogy hamarosan még nagyobb veszteséggel és pusztulással kell majd szembenéznünk. Több ezer katona esett el így is az évek alatt, de kilátás a Békére, még nagyon halvány volt. Amikor nem álltam a frontvonalban, akkor fohászkodtam, hogy épségben hazatérhessek majd a szülői házhoz. Nem tudtam semmit a szeretteimről, de azt sem gondoltam volna, hogy másként alakul majd az életem, pár hónap múlva….
Az arcomra hulló esőcseppekre nyitom ki a szemem. Hűvös és sötét van körülöttem, ahogy a csendet halk neszek törik meg. Nem tudom, hol vagyok, de a tagjaim, mintha ezer éves álomból kelnének életre, csak éppen nem a sajátomként. Nehezen emelem a karjaim, hogy letöröljem a szemembe csurgó vizet, bár arra sem emlékszem, hogy kerültem ide. A csata előtti éjjelen, még a felharsanó kürtök és lódobogás a fülembe cseng, de mintha többszörösen felerősítve döngetné a dobhártyám. Gyorsan a fülemre tapasztom a tenyerem, hogy ezzel egy kis haladékot nyerjek a hangos zajokkal szemben, de ez sem segít. Üvöltenék legszívesebben, de a hangom sem tudom, hogy mit váltana most ki nálam. Apró neszek is fülsiketítően hatnak, de rémületem és meglepettségem, ennél még nem ér véget. Az orrom olyan szagokat érez, amit ezelőtt soha, de érthetetlen számomra, hogy mi történik velem. Végül összeszedem az erőmet, és felülök a sárban. Körülöttem tengernyi halott, és sebesült fekszik, akikre vagy a Pokol, vagy az Égiek várnak, de nem tudni, hogy merre vezekli a Purgatórium, a számadásaik után. Én sem tudom hogyan élek még, talán csak szerencse, vagy szimplán csak véletlen, de a testemen nincsenek sebek, vagy sérülések, bár a ruhám vérrel áztatott, de az is lehet, hogy nem sajátom. Rémülettel nézek körbe, a haldoklók halálsikolyát és utolsó leheletét is olyan közelinek érzem, mintha a lelkem marcangolná, pedig akik mellettem fekszenek, már rég jobb létre szenderültek. A vér és az eső áztatta ruhám cafatokban lóg rajtam, és a testem elgyötört, de belül már nem érzem a fájdalmat, mit ezelőtt biztosan éreztem volna. Csodával határos módon nincs rajtam seb, vagy ez is egy illúzió, amit a lázálom gerjeszt? Támolygó léptekkel indulok el az egyik irányba, hogy megtudjam hol és merre vagyok, de ismerős arcok és üveges szemek merednek csak rám. Borzalmas kínok közt kilehelt lelkek, akik egykor hazafias tűzzel indultak a csatába, és most itt hevernek szerte-szét, ahol a dögevő madarak lakomáján terítékként vannak. Ahogy bizonytalan léptekkel egyre beljebb kerülök a csata és a holtak közé, már nem tudom, mit érezzek. Halvány reményem sincs, hogy élőt találjak köztük, de még válaszokat sem tudok meg, mit oly hőn áhítok. Reményem egyre kevesebb, és a sok halálnyomasztó érzete, csak még jobban beletaszít eme rémálom közé. Lassan az erő is végigáramlik a testemben, és én csak tovább gyalogolok. Már nem tudom, mit keresek, vagy miben reménykedem, hogy találok, de csak hajt előre valami, ami eddig soha. A lelkem mélyén éled egy hang, ami a fejemben visszhangzik, és nem enged a földre rogyni. A tekintetem az ég felé emelem, hátha onnan kapok valami sugallatot, mint akkor régen, mikor Gabriel megjelent nekem, de most néma csend a válasz, csak az eső monotonsága koppan a véráztatta arcomon. Körülöttem a halál és a bűz, mi az oszló tetemekből árad, és szinte teljesen körbevesz, pedig soha nem éreztem magam ennyire magányosnak. A sár a lábam alatt cuppogva marasztalna, de a tudatom mindent elkövet, hogy emeljem a tagjaim és előre menjek, ne adjam meg magam a végnek, ami eddig valamiért elkerült. Órák telhettek el ébredésem óta, és az eső is kezd csendesedni. A csend még nyomasztóbb, mint ébredésemkor, bár a testemben nem érzek fáradtságot. Hajtana a túlélésre az ösztönöm, bár most más az, ami megállásra késztet. A fejem felett oszladozó felhők mögül, egy halovány fénysugár kezd kiemelkedni, majd a Hold kerekded alakja. A térdem is beleremeg, ahogy megpillantom a Föld „leányát”, és az izmaim megfeszülve rándulnak össze, ahogy kezd végigáramolni a véremben a tűz. Éles fájdalom hasít belém, amit eddig soha nem éreztem, de a karom és a lábam is átváltozik a szemem láttára. Rémülten nézem végig az átalakulást, ami megváltoztatja külsőm s belsőm egyaránt. Vonz a Hold sápadt fénye, és mikor már alig hasonlítok emberi külsőmre, már a tudatom egy része is ködé válva kezd háttérbe szorulni. A torkomból előtörő vonyítás, már nem ad kétséget afelől, hogy mivé váltam, de a szívem még nem készült fel a tudatra, ami egyre inkább nyilvánvaló. Vérfarkas lettem, bár érzem, hogy van még bennem az emberi létemből, de egyre messzebbre kerül a háttérbe. A félelem egy idő után már megszűnik létezni, ahogy az emberi mivoltom, és csak a vágy ösztöne hajt előre, hogy vadászni induljak az éjszakában.