Alexander Charles Benson - Szilánkok

1100. júliusa, Anglia

Épp egy újabb ősi pergamen tekercsre alkudozom egy árussal, akinek fogalma nincs róla, mit is tart a kezében. Nem tudja, hogy az ott egy azokból a tekercsekből, melyeket valaki kimentett az égő Alexandriai könyvtár falai közül, és a Pergai Apollóniosz híres munkája a Konika egyik része. Ez a mű 8 részből áll, és eddig úgy tudtuk, csak négy maradt fenn belőle eredetiben,a  többi csak arab fordításban ismert. Nos, itt van egy ötödik. Nekem ez kell!
- Mit turkálsz már megint a régi kacatok között?
Lilah hangja unott és enyhén türelmetlen, ami azt jelenti, hogy nem alkudhatok tovább. Nem baj, már így is bőven ár alatt kapok meg egy olyan művet, ami feltehetőleg egyedi és megismételhetetlen, lévén a szerzője már évszázadok óta halott, és nincs másik ismert példány belőle. Az árus kezébe nyomom a vételárat, és gyorsan elrakom a "zsákmányt".
- Már itt is vagyok! - lépek oda teremtőmhöz, és a karomat kínálom neki, hiszen így kívánja az illem.
- Ha minden kókler bóvliárusnál megállsz, a vacsora végére se érünk oda. Nem volt könnyű kiügyeskedni ezt a meghívást, szóval ne szúrd el nekem, mert pórul jársz!
- Már nem állok meg sehol, ígérem.
Lilahnak valahol igaza van, hiszen eleve csak sötétedés után indulhattunk, ami azt jelenti, hogy a vacsora már megkezdődik, mire odaérünk. Márpedig az angol királyi udvar nem egy akármilyen hely, és remek kapcsolatokat lehet ott szerezni. Szóval valóban érdekünk, hogy jelen legyünk, ha már kaptunk (kiügyeskedtünk) egy meghívást.

A palotába érve Lilah azonnal elemében van, szokás szerint a társaságban legalább öt férfi fejét csavarja el egyszerre. Mivel engem a bátyjaként ismernek jelenleg errefelé, nem kell féltékenységi jelenetet rendeznem, játszhatom az "azé a nő, aki nekem többet kínál érte" című közkedvelt játékunkat, és én így is teszek. Elég sok információval, meghívással, egyéb élménnyel leszünk gazdagabbak, és mindketten igen kellemesen megvacsorázunk. Hogy Lilah kit fogyasztott, azt nem tudom, én egy csinos szolgálólányt kaptam el (ők bővérűbbek, mint a sápatag nemes kisasszonyok), és igen kellemes, testmozgással fűszerezett félórácskát töltöttünk el egy raktár mélyén a répahalom mögött.

Este hazafelé menet azért még szórakoztunk egy kicsit, megleptünk egy titkos légyottra kisurranó szerelmes párt, és elcsavartuk a fejüket. Először képletesen, és volt egy kellemes, izgalmas négyes menet, aztán még fogyasztottunk belőlük némi desszertet. Itt ők ezt már nem élvezték annyira, de a rémület olyan kellemesen megédesíti a vért, és a szapora szívverés miatt a vér frissen és üdén áramlik. A mostani emberek gyarlók. Már bűn az öngyilkosság, ragaszkodnak az élethez. Már szinte senki nem dől a kardjába, iszik mérget, és ez a kettő is oly sok mindenre hajlandó volt, egy kis szikrányi reményért, és pár percnyi életért még akkor is, amikor már tudták, hogy itt lesz vége. Aztán elfogyott az erejük, és elkövetkezett a második, most már fizikai valójában kivitelezett fejcsavarás ideje. A holttesteket az árokba dobtuk, de oly sok az éhes kóbor kutya, szerintem délre már alig marad belőlük valami.

Már hajnalodott, mire hazaértünk. Az ajtóban aztán kezdődött a szokásos "játékunk", amit csak Lilah élvezett igazán. Nem engedett belépni.
- Megcsaltál. - jelentette ki.
- Hát együtt csaltuk meg egymást. - próbáltam menteni a menthetőt, mintha nem tudnám miről van szó, de sajnos tudtam.
- Én a kis szolgálólányra értettem a palotában.
Hát ez van. Már megint nem figyeltem eléggé, a jó ég tudja, honnan jön rá, hogy nem csak vacsoráztam. A házak mögött már rég felkelt a nap, csak a falak árnyéka választ el a szénné égéstől, de a szórt napfény már így is kellemetlen. Lilah áll a résnyire nyitott ajtóban, ő a kellemes benti félhomályban, én kinn az utcán. Lehet ilyenkor nemzőm szeretné, ha könyörögnék. Eleinte megpróbált rávenni, hogy térden állva kérjek bocsánatot. Soha nem tettem meg. Csendben álldogálunk most is, mint mindig. Lilah hirtelen mozdul, és letépi rólam az inget. Ez a megszokott menetrend része, csak az változik, mennyi időt kell kinn töltenem. A bőröm elkezd felhólyagosodni, hamarosan égett hússzag érződik, és mi farkasszemet nézünk. Tudom, hogy a szám széle remeg egy kicsit, lassan, hogy ne lehessen észrevenni, összeszorítom a fogaimat. Még egy pár hosszú, nagyon hosszú pillanatig ott állunk csendben, mozdulatlanul, aztán Lilah eláll az ajtóból, és én beléphetek. Azonnal elkap, és a falhoz nyom, a hűvös kő először még jól is esik, de aztán a fal mentén lekényszerít a földre, és az éget bőr cafatokban foszlik le rólam. Szeretkezünk. Meddig lesz ez a vége?

Augsztus 2.

- Elengedlek. Már nincs rád szükségem.
- Tessék? - pillantok fel a pár napja vett tekercs tanulmányozásából. Nem hiszek a fülemnek.
- Tegnap éjjel beöleltem valaki mást. Elmehetsz.
Szó nélkül, pislogva meredek rá. Ez egy nem várt, bár egészen kellemes fordulat.
- Na, mit ülsz még ott? Csomagolj! Este elkotródsz, ne is lássalak többet!
- Ahogy óhajtod.
Felkelek, és indulok csomagolni. Még mindig nem hiszem el, hogy ez így igaz lehet. De közben felrémlik, hogy Lilah nagyon tervezett valamit az utóbbi napokban, és láthatóan nagy dobásra készült. Egyik tippem az volt, hogy kinézte magának a "legkisebb királyfit", azaz Henriket, Hódító Vilmos negyedik fiát, akinek ugyan trón nem jutott, de kellően gazdg, előkelő és művelt volt.

Pár nap múlva, egy fogadóban ért utol a hír, hogy a királyt, II. Vilmost hirtelen vadászbaleset érte aznap, amikor Lilah kitette a szűröm, a "hivatalos verzió" szerint lelőtte magát, merthogy a saját nyílvesszője állt bele a testébe. Ezt elképzelni nem tudom, hogy oldhatta meg egyedül, és volt tippem rá, végső soron ki is segített neki valahogy. A "legkisebb királyfi" három nappal a bátyja fura halála után már a saját fejére tette a koronát.

1980-as évek közepe

Sokat gondolkodtam azon, melyik osztályt tréfáljam meg április elsején azok közül, akikkel órám lesz. Kénytelen voltam választani egyet, mivel a hírek gyorsan terjednek, és a következő osztályt már nem tudnám beugratni, rájönnének, hogy mit művelek. Miután némi rágódás árán kiválasztottam a delikvenseket, aznap már teljes nyugalommal végeztem a napi rutinomat, semmiben nem változtattam. Az egész iskolán érződött, hogy ma kicsit különleges nap van, nagyobb volt a gyerekzsivaj. úgy tettem, mint aki erről az egészről nem vesz tudomást, majd elkezdődött az óra a kiszemelt osztállyal. Őket kedveltem, valamivel jobban, mint más osztályokat, bár a tanulmányi teljesítményükön lehetett volna még javítani.
Néha elgondolkodom rajta, milyen érzés lehet egy olyan tanárral egy iskolában tanulni, mint én. Több ezer éves, halott, nagyon gyors, erős, kitűnő a hallása, és ráadásul gondolatolvasó. Nálam nem lehet a felelőnek súgni, hiszen egyrészt én nagyobb valószínűséggel meghallom, mint ő, és amúgy is tudom már a kérdésem feltevése pillanatában, hogy tudja-e a választ vagy sem, egyáltalán készült-e aznapra. Egyszerűen szólva nem irigylem a diákjaimat.
Beléptem az osztályba, ami szintén valamivel hangosabb volt most, mint máskor, de azonnal kiolvastam a fejekből, hogy ők nem készültek ellenem semmivel. Okos gyerekek, úgyis tudják, hogy hiábavaló próbálkozás lenne.
- Tegyétek el a könyveket, füzeteket, röpdolgozatot írunk.
A hangom monoton volt, kissé unott, személytelen. A teremben szó szerint megfagyott a levegő. Nagyon ritkán írattam röpdolgozatot, és általában eléggé nehéz kérdéseket tettem fel bennük. Olyankor folyamodtam ehhez az eszközhöz, ha úgy éreztem az adott osztály kissé elkanászodott, és lanyhult a szorgalmuk. Általában rosszak lettek az eredmények, és így kénytelenek voltak az év további részében erősebben készülni, hogy ez a fiaskó ne  látszódjon meg az év végi jegyükön. Aljas módszer, tudom, de eredményes.
Mindenki hamar elpakolt, kiosztottam az üres, fehér papírlapokat, és elkezdtem diktálni a kérdéseket.
Szokás szerint öt kérdéssel készültem, és az első négy nehéz apró részlet volt az aktuális anyagrészből. Mondhatni az apró betűs rész. Mindenki szorgalmasan jegyzetelt, és egyre éreztem ráülni az aggodalmat a lelkükre. Gyakorlatilag senki sem tudta a válaszokat egyik kérdésre sem. Éreztem némi utálatot, hogy képes vagyok elrontani ezt az amúgy nevetéssel teli napot egy ilyen vérengzéssel.
Aztán elérkeztünk az ötödik kérdéshez.
- Az ötödik kérdésre egyetlen dátum lesz a megfelelő felelet. - kezdtem bele. - A kérdés pedig .... - egy kis hatásszünet [color=#FF0000- mikor ünnepelték meg először a Bolondok Napját?[/color]
Szinte mindenki lendületből leírta a teljes kérdést a diktálás alapján, és csak utána kezdett itt-ott derengeni, hogy miről is van szó.
Különösen szórakoztató volt érzékelni a kétséget, a reményt, a ráeszmélést, némi enyhe haragot a hatalmas ijedtség miatt, amit okoztam, de alapvetően az osztály hangulata úgy fél perc alatt felengedett. Volt, aki a padra borulva pihegte ki a jeges rémületet, amit a várható egyes miatt érzett, volt, aki látványosan összegyűrte a kiosztott lapot. Ekkor azért közbeszültem.
- A válaszokat a következő órára kérem, kutassatok kicsit!
Fancsali képpel tették el papír a táskába.
- A könyvek és a füzetek maradhatnak elpakolva. Ma egy különleges óra lesz. A történelem nagy fiaskóiról, és nagy átveréseiről fogok nektek mesélni.

2019. május

Kora hajnal van, nemrég értem vissza a városból. Nem minden éjjel ruccanok ki, de néha még engem is rabul ejt a mehetnék, amikor egy kis zenére vágyom, ismeretlenek arcára, és bóklászni a néptelen utcákon. A kapuügyeletes (nálunk minden éjjel van ilyen a diákok közül) tisztelettel köszöntött, amikor beléptem a kapun, természetesen a saját kulcsommal nyitva az ajtót. A diákok elég sokféle feladatot látnak el az iskolában, ők főznek, ők takarítanak, és mivel ezek a melók nem túl népszerűek, általában igyekeznek mágiával megoldani a feladatot, de ahhoz ugye fejlődniük kell. Remek ösztönző a mágia tanulására, ha egy órányi reménytelen felmosórongy tologatás helyett öt-tíz perc "abraka-dabrával" meg lehet oldani a kötelezőt. A virrasztás nem olyan vészes, mindig van valami tanulni való, és aki éjjel fenn volt, másnap csak a délutáni órákra jön be.
A szobámba érve előveszem a könyvet az éjjeliszekrényről, és még leülök olvasni. Ma éjjel nem szándékoztam aludni, nincs rá szükségem minden nap. Már a hajnali nap első sugarai tűznek be az ablakomon, és még mindig olvasok. Felkelek, hogy leeresszem a  redőnyt. Ekkor hallom, hogy valaki kopogtat a bejárati ajtón, majd a következő pillanatban valami kellemetlen történik. A kapus és a vendég párbeszédét elvileg hallanám, de csak egy halk nyikkanás szűrődik fel helyette, és léptek kopognak a bejárati folyosón. Ez egyértelműen behatolásnak tűnik.
Már éppen riasztanám a többi tanárt, és diákot, amikor rájövök, hogy mégis ki "tisztelte meg" az iskolánkat. Figyelmetlen voltam, már rég meg kellett volna éreznem a közeledését. Eltunyultam kissé, meg kell állapítanom. Igaz, az emlék is régi, vagy kilencszáz éves. Nem örülök az újbóli találkozásnak, de elindulok elé.
A lépcsőn találkozunk. Lilah most is ugyanolyan gyönyörű, és ugyanannyira százszázalékosan nő, mint eddig bármikor. Hosszú lábai fekete harisnyába burkoltak, melyhez egy igen mini és egészen kivágott párducmintás ruha tartozik, meg egy drága szőrmebunda (nem mintha fázna valamitől, és különben is május van, de fel kell vágni). A jobb kezében a kapuőr lóg a nyakánál fogva, szerencsére még élve.
- Mi van, Alex? Ilyen kis pondrókkal védeted magad?
- Ők nem a mi kategóriánkat akarják visszatartani. Engedd már el! - intek kicsit ingerülten.
A kislegény koppan a lépcsőn, csúszik lefelé még vagy három lépcsőfokot, aztán villámgyorsan kereket old.
- Tetszik az ötlet. Egy egész mágusfarmod van. - vigyorodik el Lilah. - A kivitelezés is tetszetős. - pillant körbe.
- Jól érzem, hogy részeg vagy?
- Hát istenem, ha eszement partikon vacsorázol, ahol mindenki részeg, óhatatlanul becsiccsentesz egy kicsit. - vonja meg a vállát.
Megkönnyebbülten konstatálom, hogy már ivott, tehát nem fogja learatni az egész iskolát. Legalábbis most rögtön nem. Viszont felkelt a nap. Szóval itt lesz estig?!
- Nem is örülsz nekem? - mórikálja magát Lilah pár lépcsőfokkal alattam.
- Kell erre konkrétan válaszolnom?
- Menjünk a szobádba!
- Ahogy óhajtod!
Míg odaérünk, üzenetet hagyok Elisának, hogy a mai óráimat lemondom, és senki ne zavarjon a szobámban. A többit megtudják a kapustól.
Lilah belépve az ajtón azonnal a földre ereszti a bundáját, lerúgja a tűsarkúit, és elterül az ágyamon.
- Nem túl tágas.
- Csak egy egyszerű, egyedülálló történelemtanár vagyok. - vonom meg a vállam.
Lilah erre felröhög.
- Mennyire szigorú a házirend? Fogadhatsz hölgyvendégeket? - érdeklődik, miközben nyújtózik egy kellemeset.
- Szoktam.
Az egyik hölgyvendég nemsokára értesül róla, hogy ma nem fogok tanítani, és éppen egy másik nő van a szobámban.
Lilah fejébe nem látok be. Pedig most roppantul szeretném tudni, mik a tervei. De hát ő már akkor is roppant erős volt, amikor én az első napjaimat pergettem vámpírként. Reménytelen. Azon gondolkodom, mi lesz itt, ha kenyértörésre kerül a sor? Ha igazán elszabadulnánk, akkor kő kövön nem marad. Be vagyunk zárva egy viszonylag szűk, gyerekekkel teli térbe. Vajon az Őrség elbírna Lilah-val? És lenne-e rá okuk?
- De csendes vagy.
- Mindig az voltam.
- A tanár, aki nem szeret beszélni... Nem, te csak velem voltál mindig ilyen piszok szűkszavú.
Ebben igaza van. Minél kevesebbet beszéltem, általában annál kevesebb volt a támadási felület.
- Miért jöttél, Lilah?
- Úrnőm!
- Már nem vagy az.
- De még lehetek...
- Szóval miért jöttél?
A szokásos kötekedés: ő feltétlen odaadást követel, én azt a minimumot adom, amivel még életben lehet maradni. Néha azon gondolkodom, nem lett volna-e egyszerűbb a vele töltött idő, ha teljesen behódolok? De mindig azt súgja valami, hogy csak rövidebb lett volna. Viszont nem hagy életben, amikor rám un.
- Na, jó. Ellopták a kocsim.
- Tessék?
- Jól hallottad. Ellopták a kocsim, amivel elmentem a buliba. Gyalog ez volt a legközelebbi biztonságos hely, amit el tudtam érni.
Ennyi?! Ezért kellett ma átlépnie a házam küszöbét?! Ha megtudom, ki volt az autótolvaj, jaj neki.... Kilencszáz évig nyugtom volt, és erre egy autótolvaj ... erre nem is találok szavakat. De időm sincs keresgélni, mert Lilah hirtelen felnyúl, és leránt maga mellé az ágyra.

...

Reggeledik. Ott fekszem eléggé leharcoltam Lilah mellett, és azt hallom, hogy nem hallok semmit. Most kellene nagyjából megélénkülnie az iskolának, de a szokásos neszek nem hallatszanak. Remélem, ez csak nekem tűnik fel. Lilah szendereg. Elégedett. Mondjuk, ajánlom is, hogy az legyen ...
Aztán mégis valami nesz. Valakinek a léptei párat koppannak a keresztfolyosón. Hamar elérem a tudatát, Elisa az, és... jelent. Az összes diák és tanár csendvarázsok leple alatt elhagyta az iskolát, már csak hárman vagyunk bent, és megy ő is.
Imádom ezt a nőt! Meg a többieket is! Megcsinálták! Hogy én milyen büszke vagyok ilyenkor!
A további gondolatok már nem tetszenek annyira, mert Elisa riasztotta az Őrséget is. Sajnos ez hiba volt, hiszen Lilah igazából nem tett semmit, csak menedéket kért. Azt nem fogom bejelenteni, hogy ...  khmm ...megerőszakoltak. Mellesleg ... a fene enné meg, annyira nem is volt erőszak ... De semmi baj, jó lecke lesz ez az én drágámnak.
Csendben várok, míg Elisa is kiér.
- Lilah ...
- Hmmm?
- Az iskola üres, csak ketten vagyunk. Nemsokára itt az Őrség.
- MI? Ezt hogy csináltad?
Felül az ágyban, és kissé meglepett, de nem látszik, hogy aggódna. Én is felülök. Talán fel is kéne öltözni ...  
- Én sehogy. De legalább bejelentheted nekik, hogy ellopták az autódat.
Rég kaptam ekkora pofont, tényleg a fal adta a másikat.

....

Nagyjából egy óra múlva Lilah az Őrség segítségével távozni készül. A rabszállító furgon teljesen biztonságos vámpírok számára nappal is, és a csapat udvariasan felajánlotta, hogy hazaviszik. Persze előbb volt egy eléggé hosszú és alapos kihallgatás mindkettőnk részére, de mindent rendben találtak. Még mindig alig hiszem el, hogy ennyivel megússzuk!
Lilah felém fordul, búcsúzni készül.
- Lehet, ezentúl néha meglátogatlak.
- Inkább ne!
- Jaj, ne már, nem szenvedtél Te annyira az előbb!
- Nem, de ... - hogy mondjam el, hogy nem akarom a diákjaim közelében látni?
- Tudom, tudom, az iskola, a diákok, a kis nőcskéd ...
Csak fújok egyet.
- Van egy ajánlatom: nem jövök ide, ha te jössz el hozzám.
- Mikor?
- Mmmmm.... mondjuk havonta?
- Félévente.
- Kéthavonta.
- Rendben. Hova?
- Azt majd telefonon közlöm. Pá! - léptei ráérősen koppannak a köveken, míg eléri a kapubejáróba beparkolt furgont.
Modern kori rabszolgaság.... mégsem úsztuk meg.

1740 körül, nyár, Észak-Olaszország

Egy kellemes vacsora után ballagtam hazafelé, hogy napkelte előtt biztos helyen legyek. A hölgy, akit meglátogattam roppant készséges volt, mint mindig. Amolyan régi vágású boszorkány, soha nem ült iskolapadban, mint az én diákjaim, mindent az anyjától, vagy saját magától tanult. Már nem egy mai csirke a de a vére finom, és pár ritka gyógyfűért, és egyéb holmiért mindig szívesen is adja. Elvehetném erővel is, de nem ártanak itt-ott az ismerősök  akikhez laza szövetség köt. Ezek a találkák kölcsönösen megérik mindkettőnknek.
Az iskolában szünet van, ilyenkor ráérek utazgatni erre-arra, és mindenféle üzleteket bonyolítani. Holnap éjjel továbbutazom dél felé, és valamivel Róma alatt éjszakázom, aztán egészen Nápolyig visz az utam.  Állítólag olyan tekercseket kínálnak nekem, melyeket valaki Pompeiből menekített ki még a tűzhányó kitörésekor.
Amikor éjszaka a nyílt utcán vagyok, mindig figyelem a környezetemben feltűnő kósza gondolat foszlányokat. Nincs belőlük sok, nem nagy teher, de lépéselpnyt adhat egyes helyzetekben. Itt-ott ébren van valaki, és imádkozik, mások szeretkeznek, néha találkozom hazafelé botorkáló részegekkel, az ágyukban ébren hánykolódó szerelmesek zaklatott gondolatai kúsznak be a fejembe. Ezek tényleg csak foszlányok, hiszen az illetők messze vannak, és nem látom őket. Csak a legerősebb felszíni gondolatokat érzékelem. Megszoktam.
Most viszont valami más van itt. Valaki szintén imádkozik, de fél. Nagyon fél. Eleinte csak ennyi az, amit tudok róla. Fiatal férfi, aki egy komoly megmérettetés előtt áll. A sikerért imádkozik. Meg kell ölnie valakit. Hmmmm... Itt kezd érdekes lenni a dolog. Parancsba kapta, hogy ma éjjel lőjön le valakit. Nehezen jönnek az információk. Egyrészt mivel roppant mód koncentrál az imára, másrészt, mert ... védve van az elméje?
Nem változtatok a sétatempómon, de szippantok egyet a levegőből. Alapvetően nem kell lélegeznem, de a  szagok sok minden elárulhatnak. Félelemmel terhes izzadtságszagot hoz a szél, egy kis lőporszaggal vegyítve. Már tudom az irányt, előttem van. A legény meglátta a célpontot. A pillanat rémülete elég erős, hogy nekem is bevillanjon a kép: a saját fekete alakom, ahogy az utcán közeledem. Most már én is tudom, ő hol van, és a kalapom karimája alól arrafelé lesek. Egy kissé feljebb, egy romos ház első emeleti ablakából les felém.
De mégis ... egy golyó? Nem, nem csak egy golyó, tudja, hogy vámpír vagyok, és a golyó mágikus lesz. Ez valami vadász beavatás?! Igen, a kölyök vadász akar lenni. Hát de most tényleg... ennél könnyebb célpontot nem találtak neki?! A kölyök ekkor elér az "ámen"-hez, és elsüti a fegyvert, bár... nem akarja.... illetve megteszi, de még nem teljesen biztos, hogy tényleg ez az ő útja. Az ima utolsó szavaival felhorgadt a kétely benne. Nekem így, hogy tudom, honnan és mikor jön a lövés, csak éppen meg kellett billentenem a fejem (ha gyakorlott lenne, mellkasra célozna, az nagyobb felület). Szinte látom a lövedéket, ahogy elhúz az orrom előtt, és némi szikrát szórva (most enyészett el a mágia) belecsapódik a falba.
- Ejnye!
Csak pár pillanat, hogy az ablakon beugorva elkapjam a srácot, aki éppen a másik töltött pisztolyért nyúlna.
- Nem, ilyenkor sosincs már második lövésed. Sajnálom.
Szegény, teljesen ledermedt a rémülettől. Most, hogy már a nyakát markolva emelem fel, tökéletesen "hallom" a gondolatait, ahogy automatikusan újraindul az ima a fejében, és ebből próbál erőt meríteni, hogy "bátran haljon meg". Ó, jaj, te kis mafla, az még messze van!
- Mért imádkozol? Te is tudod, hogy nincs isten. - suttogom a fülébe.
Lassan, nagyon lassan nyúlok a tarkója mögé, megmarkolom a haját, és félrebillentem így a fejét, majd ráhajolok a nyakára. Az ima megreked a fejében, már csak a ziháló lélegzetvételre futja. Mielőtt ráharapnék a torkára valami olyasmi formálódik a fejében, amitől szánni kezdem.
"Idősebb, sokkal idősebb, mint gondoltuk."
Hát sajnos, ez így szokott lenni. Hiányos a felderítés. Ezen bizony ember- és vadászéletek szoktak múlni.
Amikor beleharapok a nyakába, átszakítom a bőrt, megfeszül a teste, és a kezei a két karomba markolnak, inkább kapaszkodás ez, mint tiltakozás, tudja, hogy hiába löködne, vagy kapálózna. Elönti a lelkét a bűntudat, úgy érzi, megérdemli a halált, és megpróbál megbékélni vele, csak fél. Nagyon fél.  Aztán ahogy a kéj elönti a testét, felsóhajt, és a karok ölelésre csúsznak. Édesem még szűz, és noha a keresztény tanításokról tudják, hogy nagyrészt humbug, ő mégsem mert eddig magához nyúlni sem. Hát ez most egy egészen új élmény, mármint abban a tekintetben, hogy most először ébren van.... Olyan kis ártatlan!
Csúnya hibát követtem el, amikor a fiúra koncentráltam ennyire. Erre akkor jövök rá, amikor több oldalról is csattanás hallatszik a régi faház falán, és a száraz fa gyorsan lángra kap. A kölyök csak csali volt. Feláldozták, hogy elkapjanak. Ó, nem volt az a felderítés olyan rossz, csak neki nem mondták el, ki is a célpont. A szemetek! Nem is magam miatt vagyok dühös, hanem a kis szerencsétlen miatt. ÉN életben hagytam volna.
Eleresztem, és rongybabaként omlik a földre. Ez fura, ennyire nem szívtam meg.
- Iszkolj! - morranok rá, de nem mozdul. Aztán megérzem a mérget .... Hát nem voltak szívbajosak, kapott altatót is, ami most bennem is munkál. Tudták, hogy megkóstolom és meglepően jó volt  az időzítés. Profik, de remélem, nem eléggé.
Nincs most több időm filozofálgatni. A ház lángra kapott. Érzékelem a három vadászt, akik rám lesnek töltött fegyverrel. Felkészülten lapulnak, ha valamelyik ablakon próbálnék menekülni, golyót kapnék, lelassultam az altatótól. Lassabb lettem, de gyengébb nem.
A fickó nagyon meglepődik, amikor a ház falán keresztül török át hozzá, és töröm ki a nyakát. Nem volt ideje megfordulni, és rám fogni a fegyvert. Ennyire nem vagyok lassú. A másik kettő nem számít rá, hogy ennek a szomszédos háznak az ajtaján jövök ki, így a lövések mellémennek, és nekik sincs idejük egy újabb lövésre.
Bár az altató miatt úgy érzem magam, mint egy sánta bölény, visszaugrom a házba, a kölyökért, és kihozom. Sajnos ráomlott a tető két deszkája, és csúnyám megégett. Magánál van, ez a fájdalom felülírta az altató hatását. A karomban vele eltűnök a helyszínről, mert félreverték a harangot, jönnek az utcából a lakosok oltani. Pár házsorral odébb egy üres telken tépem le a ruháit. Mivel befogtam a száját, így az ordítása a tenyeremben hal el. Végignézem a testét. Túl sok az égés. Már most rázza a hideg a sokktól.
- Ebből nem gyógyulsz meg, nagyjából egy óra múlva halott leszel. Mi legyen? Itt hagyjalak, átsegítselek a túlvilágra, vagy esetleg kipróbálnád a Fátyol másik oldalát? Beölelhetlek, sőt, ha nagyon megerőltetem magam, talán még azt is el tudom érni, hogy beharapjanak.
A szemei rémülten elkerekednek, amikor megérti, hogy meg fog halni. A másik oldal említése hitetlenséget szül a tekintetében, és a fejében is. Nem érti, mért akarok neki segíteni, de felfogja, hogy ez most nem a kérdések ideje. A vámpír lét taszítja, nem akar meghalni. De csalódott a vadásztársaiban, és ez vonzóvá tette számára a farkasok világát. Nem meri elhinni, hogy hajlandó lennék ezt lehetővé tenni a számára.
Én viszont nem késlekedem, ezzel a sebességgel nehezen fogom elérni a célt napkeltéig, és a kölyök se húzza már sokáig. Ismerem a helyi falkát, mi több, mielőtt a területükre léptem, engedélyt kértem az áthaladásra, és meg is kaptam. Ez már a mérsékelt diplomácia kora. Nem esünk azonnal egymásnak. Vannak komolyabb gondjaink is, például a vadászok.
Már enyhén világosodik, mire az erdőben rohanva megérzem a farkasszagot. Alig egy fél perc, és egy őrszem ugrik elém farkas alakban. Vicsorog, de nem támad, csak ingerli a helyzet. Tisztában van vele, hogy ki vagyok. Nekem most ennyi elég, mert a kölyök már nincs magánál.
- Az alfádhoz szeretném vinni. Kérlek!
A farkas lehet vagy ötven éves, nem gyakran fog előfordulni vele, hogy egy majd kétezer éves vámpír megkéri valamire. Eliramodik, és mutatja az utat. Mire az alfához érünk, vagy húsz farkas van körülöttem. Ez meg már engem feszélyez, de ezt a fiút már dacból és bosszúból is meg akarom menteni. A helyi falka igen sok információval lesz gazdagabb a helyi vadász klán viselt dolgai felől.
- A vadásztársai feláldozták, hogy engem megöljenek. Nem jártak sikerrel, és a fiú  most csatlakozni szeretne hozzátok.
Nem magyarázok sokat, ez az egy mondat vagy elég, vagy nem. Ha nem, akkor én is bajba kerülhetek. Az alfa nem szól, csak rém néz, aztán a srácra, aki már alig piheg.
- Nem biztos, hogy túléli, de tegyünk egy próbát!
A következő pillanatban már ő is farkas alakban áll velem szemben, a ruhái foszlányai körülöttem, és már harap is. Aztán visszaalakul, és csendben vár. Ő is, a falka is, én is csak állunk és várunk. Aztán bólint egyet.
- Megkezdődött. Vigyétek a barlangba!
Ez utóbbi rám vonatkozott.  
Egy barlangba kísérnek, és ott töltöm a nappalt, és a következő éjszaka egy részét is. A sorsom felől nem tájékoztatnak, én meg nem kérdezem. Lehet, a fiú sorsától függ? Aztán éjfél körül értem jönnek, és újra megyünk valahová. Egy tábortűzhöz érünk, ahol van vagy ötven farkas. Ez már számomra is hátborzongató, bár hússzal sem bírtam volna el, ha úgy hozza a sors. Megállok az alfa előtt, és várok. Oldalt valaki előlép egy fatörzs mögül. A kölyök az. Most már tényleg kölyök, érzem rajta. Még két másik farkas támogatja, hogy oda tudjon jönni hozzám, de él, és gyógyul, ami remek hír.
- Köszönöm! - suttogja rekedt hangon. A hangszálai is megsérülhettek. - Az adósod vagyok.
- Kaptál egy új életet, és most már jó helyen vagy. Azzal háláld meg, hogy nem tékozlod el!
- Értem. Úgy lesz.
Igen, tudom, hogy úgy lesz. Az ilyen leckéket nem szokás elfelejteni.
- Menj utadra! - szólal meg az alfa, és tudom, hogy ideje indulnom.

(folyt. köv.)