Szellem a sírdombról - Dru és Audoin

2019. március
Kárpátalja, Beregvár

Lassan másfél évezrede annak, hogy elátkozott lényével a halandók szürke világát egyengeti saját erejéből, de még a mai napig nem volt képes megszokni a rossz minőségű papír érdes tapintását. Sőt az ujjbegyeiben megbújó több tucatnyi receptora a kezében szorongatott hírlap minden egyes lapozásánál sikoltozva könyörög valami finomabb, az agyban kellemesebb érzéseket keltő anyag érintéséért. De Audoin sosem könyörületességéről volt híres. Minden egyes elolvasott oldal után, enyhén megnyálazva csontos ujjait, újra és újra munkára fogja őket, csak annyi pihenőt hagyva nekik, míg rideg tekintetével átfutja a puritán, talpas betűk sokaságát.
Semmi figyelemreméltó…  A szokásos túltárgyalt bulváron túl igazából egyetlen olyan piciny információmorzsával sem gazdagodik a szép kort megélt démon, amiről ez idáig nem lett volna tudomása. Milyen unalmas is az élet, ha szolgák százai csak azon töpreng miként is járhat a kedvedben, s sokszor még olyan bugyuta dolgokat is jelentenek, mint hogy mikor ment el könnyíteni magán az amerikai elnök.
De valójában nem is azért utazott el az öreg Kárpátok lankás domborulatai közé, mert nincs is jobb hely az olvasásra, mint a Schönborn-kastély udvara. Nem, Audoinnak sajnos nincs addig ideje ilyen világi örömökre, míg ebben a törvényekkel kikövezett világban léteznek a természet szabályos körforgását egyszerűen figyelmen kívül hagyó teremtmények.
Sokkal inkább azért van itt, hogy találkozzon valakivel. Ha az információi nem tévesek, márpedig nem azok, itt kell lennie egy régen látott ismerősének, akivel már régóta úgy érik egy beszélgetés, mint tavasszal a szaftos, de még zölden mosolygó alma. Így az újság csak egyfajta unaloműzőként funkcionál, míg meg nem pillantja a kastély melletti padon ücsörögve, a turisták lézengő bolyában a keresett személyt.
A türelme ma már nem csappan meg oly könnyedén, mint egykoron, mikor csak egy emberöltönyi ideje volt kiteljesedni, illetve egy élhető világot teremteni. S ami azt illeti ez rövidesen ki is fizetődik. Mikor az újsága felett kikukucskálva megpillantja a fiatal férfi ismerős vonásait egy pillanatra sem kételkedik abban, hogy megtalálta akit keresett. Az a gyűlölt arc úgy beleégett az emlékezetébe, hogy akár több ezer hasonmása közül is sikerülne felismernie. Még így is, hogy fizimiskájának élei határozottabb alakot öltöttek, és valamelyes megférfiasodott kétség sem fér hozzá, hogy Audoin az egykori longobárd kiskirály felnőtt változatát látja sétálgatni maga előtt.
Elgémberedett karjaiba a hirtelen jött izgalom hatására újra vér szökik, ajkaira pedig apró mosoly ül ki, melyet igyekszik rejteni az arca elé tartott újsággal. Régóta gondolkozott már azon, hogy mi fog történni, mikor újra láthatja felszabadítóját, és mai életének megpecsételőjét, most pedig egyszerre minden előre gondosan felépített tervét kész sutba dobni egy kis szórakozás kedvéért. Látni akarja a másik arcán az érzelmek skálájának összes elemét.
- Régen találkoztunk, Walthari!
Nem formál hangokat a szájával, sőt rezzenéstelen arccal tesz úgy, mintha továbbra is a maga előtt tartott olvasmányába mélyedve töprengene valamin, ennek ellenére a megszólított sárkány mégis hallhatja a kimondatlan szavakat. Mégis hogy történhet ez? Egyszerűen telepátiával szólítja meg egykori gyámoltját.

Ugyanaz. Minden egyes nap. Már a küszöb átlépése is puszta kínszenvedést jelentett, mert fennállt az esélye, hogy Ármáres felkészületlenül ér, akkor is, ha már jócskán tettem azért, hogy ne így legyen. S bár távol volt, a tudat, hogy létezett, megannyi tűként szúrt elmémbe, míg végül erőt vettem magamon. A kutatás nem végzi el saját magát, undorító démon ide vagy oda, s legalább elfoglalom magam - valahogy így indultam útnak, olyan hely felé, amely túlságosan messze nem fekszik, mégis valamiféle felüdülés megfáradt tudatomnak, mely éppen csak el-elvitorlázott az éber álom határáig, ha borzalmasan erőlködtem. Ráadásul öv kellett, öv, a fémöv fölé, hogy rajtam maradjon a nadrág. Egyszóval kutató helyett inkább úgy festettem, mint valamiféle kiránduló beteg, bár nem különösebben érdekelt, amíg képes voltam elfoglalni magam,s akár néhány perc erejéig is másra koncentrálni az örökös vívódáson kívül. Így esett, hogy mások számára kiolvashatatlan szavakat firkáltam az előttem tartott néhány lapra, miközben sodródtam a tömeggel. Igazán könnyű volt megfelelő vizsgálati terepet találni, ha az illető tudta, hol keressen.
És egyáltalán nem volt könnyű figyelmen kívül hagyni az ismeretlen hangot a fejében, amely még a születési nevének is tudatában volt. Ismeretlen, ugyanis Alexandrosz egyáltalán nem így beszélt, anyám számára meg tudomásom szerint még mindig messzi jövőnek számított a menopauza és az azzal járó hangmélyülés... Tehát elérkezett a komoly gondolkodás pillanata - azon túl, hogy megrémített, elvégre Ármáres is ismerte múltam néhány ködös szeletét, ráadásul a démonok képesek vol...
Leejtettem a kezemből a tollat, s megálltam egy helyben, amíg szétterjedt bennem a borzalmas felismerés. Ármáres minden bizonnyal megváltoztatta a kinézetét, s úgy eredt a nyomomba, hogy tovább kínozhasson. Csakhogy nem volt rá képes többé, ellenálltam a varázslatának. Ellenálltam!
Magabiztosan vettem fel az íróeszközt, s oda sem figyelve letelepedtem egy árnyékba eső ülőhelyre, azzal a hírlapot olvasó férfivel csaknem szemben, aki azóta ott ült, hogy egyáltalán beléptem; majd tovább bővítgettem a jegyzeteimet.
Ha képes lettem volna telepátiával visszaüzenni, azonnal megtettem volna - párbajra hívtam volna, pattanásig feszülő idegeim csakis ezt követelték. A cselekvés tűzként terjedt szét bennem, mégsem tehettem semmit, ebben az emberhalmazban biztosan nem. És ha ennyi rejtett képességgel rendelkezett, nem kockáztathattam meg, hogy egyedül maradok, akárhol is legyen az. Nyugalmas maradtam hát, amennyire csak megjátszani tudtam, s vártam. Vártam, hogy kiderüljék, milyen arc mögött rejtőzik ezúttal. Az enyém azonban feszült volt - feszült, dühös és mindenre elszánt, jóllehet, mindenki más csupán mély koncentrációnak gondolta volna.
Az apró emléküzlet mellett egy ifrít kislány állt, sötét haját enyhe szellő fújta. Az apja fogta kézen, úgy sétáltak el szép lassan az én irányomba, miután végeztek a körülszemléléssel. Bizonyára tudomásuk volt ott-tartózkodásomról, s kilétemről, ugyanis egy pillanatra mind a ketten végigjártatták rajtam a tekintetüket. Nem túl sokat javított a kedélyállapotomon, mit is mondhatnék. Minden csak olaj volt a tűzre, így aztán, amikor a férfi lehajolt és néhány szót suttogott gyermeke fülébe, megelégeltem a dolgot, szigorú és figyelmeztető tekintetemmel még egyszer utoljára megjutalmazva őket, felhúztam a lábaim, s törökülésbe helyezkedve folytattam tovább az írást, mintha ott sem lennének. Látszólag különösen elmélyülhettem a munkámban, azonban minden érzékemmel figyeltem, felcsigázva és kalapáló szívvel, várva, mikor lép valamit Ármáres. Vagy talán megőrültem?
Visszanéztem a lapomra. Nem. Határozottan értelmes gondolatok sorakoztak odalent, még ha kevésbé annak tűnő köntösben is.

A mély megkönnyebbülés, mint egy tavaszi szeszélyes vihar a semmiből csap le szikkadt lelkének sivár tájképére, és magával hozza a zápor utáni magányos békességet is. Ez idáig, amikor elképzelte ezt a sorsdöntő pillanatot mindig úgy gondolta, hogy zaklatott, dühös, és következetlenné fog válni már a másik vad lélektükreinek a látványától is. Ám most hogy itt van, és fel-felpislog a bőszen szorongatott újság takarásából különös nyugalom keríti hatalmába. Nem fél tőle, nem emészti fel elméjét a démoni düh, s még csak meg sem veti úgy, mint egykoron halandó létében. Sőt valami megmagyarázhatatlan elégedettség is keveredik a megkönnyebbülés paradox viharába.
Legszívesebben felállna ülőalkalmatosságáról, kimérten összegombolná fekete zakójának ében gombjait, hogy Walthari elé sétálva, a képébe nevetve megismételje az ajkaira kívánkozó, az imént telepátiával közvetített szavait. Annyira élvezné, de annyira nem a jelenkori Audoin lenne az, aki ezt megtenné… Sokkal inkább egy emlékkép emberi lényéből, aki gőgjétől elvakítva azt hitte, hogy bármit büntetlenül megúszhat. S aki végül kínok közt távozott az élők sorából.
Helyette inkább feláll, alaposan összehajtogatva az újságot bedugja azt belső zsebének rejtekébe, és elindul egy teljesen véletlenszerű irányba. Azonban még mielőtt eltávolodna Waltharitól újabb üzenetet küld neki a kettejük közt létesült mentális csatornán.
- Gyere, sétáljunk egyet! Gondolom lenne mit mesélned az elmúlt másfél évezredről.
Ha a sárkánynak továbbra sem esne le, hogy mégis ki szólítja magához a tucatnyi idegen közül, akkor Audoin egy pillanatra az égre emelve öreg tekintetét, és elmormolva magában egy szolid istenkáromlást, kissé türelmetlenül, de maga mögé pillantás nélkül szólítja meg újra egykori gyámoltját.
- Gyerünk már te idióta, a fekete öltönyös pasas vagyok… Ha közelebb jössz, nem kell folytatnom a fejedben turkálást.
Ezzel az indulatosságával egykori önmagát idézi. Olyankor beszélt így az ifjú trónörökössel, amikor más fülek nem hallhatták a felségsértését.