Mágust fogtam, nem ereszt - Johnathan & Vincent

Persze, hogy nem volt olyan idióta, mint azt gondoltam, csupán kérette magát. Ő nem akart lyukat vájni a Fátyol már amúgy is igencsak viseltes anyagába, de nekem ez egyáltalán nem számított - mi több, nekem csak jól jöhetett a dolog, noha nem mintha olyan hatalmas lázadó lettem volna, csupán ha én buktam ő is bukott; És lám, ez valóban be is következett.
Leszorította ugyan azt a kezemet, amiben a pengét szorongattam, így szúrni már semmiképpen sem tudtam volna, viszont végre egyszer valahára a szerencse átpártolt az én oldalamra, legalábbis egyelőre úgy tűnt, aztán arról, hogy hosszútávon ez végül is mennyire jött jól még fogalmam sem volt, de a mellettünk eddig csak hevesen szikrázó és pislákoló utcai lámpát elengedte az egyik azt tartó kábel és hangos ropogást, recsegést követően a maradék kettő is jobbnak látta, ha feladja a szolgálatot, ezzel egyenes utat engedve a fémoszlopnak, hogy lezuhanjon a földre, azaz hogy ránk.
Szerencsémre avagy sem, de dohányos cimborám megint gyorsan kapcsolt, nagyon csak gyorsan, éppen annyira, hogy ne dögöljön meg és még a helyzetet is hasznára tudja fordítani, legalábbis valamennyire. Kezei ismételten hatalmas erővel taszított el a talajtól, de ezúttal ő is velem röppent, úgy, ahogyan arra mondén nem lett volna képes.
Valamiért mindig én végeztem alul, de ezúttal igyekeztem egyet fordítani a kockán és ha felállni nem is, legalább felé fordulni valahogyan, ott ütve, rúgva, akár harapva, ahol csak szükséges lehetett.
Aztán elmosolyodtam. Hiába képzelte magát olyan nagymenőnek, a mit sem sejtő civilek fel voltak háborodva a jeleneten és a sikolyok szinte már-már melódiákat alkotva szálltak a levegőbe, ahogyan gyűlt a kíváncsiskodó tömeg is - és a toporzékoló, felháborodott mondének egyaránt.
- Te is láttad ezt Peter, mondd, hogy láttad! Tudom, hogy láttad! Hívd a rendőrséget! Vett már elő a kurva telefonod! - fakadt ki az egyik nő tőlünk nem messze jó hangosan, de nem ő volt az egyetlen, aki ezt tervezte.
A kezdeti félelmet felváltotta a vakuk villogása és a számok pötyögése a telefonban, természetesen a kellemetlenül ránk tapadó szempárokat egyáltalán nem elhagyva.

Igen, megvan a feltűnés , amit mindig is utáltam. Soha nem voltam egy magamutogató típus, illetve csak bizalmas ismeretségi körben szerettem a társaság középpontja lenni. A mondének tekintetében megtanultam a visszahúzódó viselkedést. A sikoltozás nem jó, a fényképek még annyira se, de nekem az is feltűnik, hogy csak egyik irányból hallatszik ez, m íg a másik oldalon felettébb csendes, és nyugodt, mondhatni bábszerűen tétlen mindenki. Feltételezem, hogy Malcolm közeledik onnan, de nekünk kívül maradt az észlelési távon még mindig.
Egyértelmű, hogy a nyílt utca nem megfelelő a továbbiakhoz, mert ezzel a fickóval itt úgy megszabdaljuk a Fátylat, hogy egy húszéves foszlott szúnyogháló épebb képet fog mutatni, mint a környékünk.
Mivel akció előtt volt felderítés, így nagyjából tudom a környék adottságait, és ezennel mint "gonosz monszter" elragadom a "prédámat". Beugrom egy kerítésrészleten keresztül egy szűk belső kertbe, és aztán onnan egy hátsó kerten keresztül egy lakatlan ház pincéjébe. Mindezt kevesebb, mint fél perc alatt sikerül kiviteleznem, és igazán nem érdekel, hogy a "szállítmány" közben hányszor veri be valamijét egy-egy szűkebb kanyar miatt. Én is kaptam, és kapok tőle rendesen, nehogy már még én kíméljem ezt az istenátkát.
Remélem, míg cipelem, lesz ideje átgondolni, hogy hol volt neki jobb: a nyílt utcán, ahol engem kötött a Fátyol, vagy itt, ahol magunkban vagyunk.
- Hogy rohadnál meg! - csapom a falhoz, amint megérkezünk. - De meg is fogsz!
Ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy hová fog kerülni, és milyen lesz ott neki, elvégre 45 évig volt alkalmam "élvezni" jelenlegi kollégáim vendégszeretetét.
Az utca most már Malcolm dolga, minimum azt meg tudja oldani, hogy senki ne távozzon onnan, amíg az erősítés meg nem jön, hiszen azok csak mondének. Ezt a mocskom meg majd én feltakarítom, összecsomagolom, és tálcán adom le a csapatnak, ha végre ideérnek. Csak ne fájnék olyan sok helyen...

A következő pár pillanat nagyon sebesen rohant el a szemeim előtt és elmémben is csak három rövid, de annál kifejezőbb szónak volt ideje megfoganni; Mi a fasz? Ez a barom magával rántott, át egy kerítésen, amit valami idióta vagy időjárás megtépázott már és egészen egy pincéig repült velem, ahol felkent a falra, nekem pedig még mindig fájt mindenem, ráadásul rohadtul, most viszont már a hátamba is átszállt a nyomorom. Ha nagyon pozitív akarnék lenni mondhatnám, hogy legalább az eset után pár hétig nem kellett aggódnom amiatt, hogy görnyedve járnék, de ez nem egy olyan gondolat, ami megnyugtató volna, mikor az Őrség egy kifejezetten erős tagja szorongat egy falhoz a sötétben, ahol akármit megtehet veled és éppen a halálodat kívánja.
- Nem volt... - kapkodtam levegő után hatalmasakat nyelve. - ... elég? Mit akarsz még? Mivel leszel előrébb, ha szarrá versz? - próbáltam kikecmeregni szorításából, bár jelenleg ez esélytelennek tűnt, de azért mégis megfeszítettem combizmait és elrugaszkodtam, igyekezve feldönteni a barmot.
- Mindketten járhatunk jól, hidd el. - simogattam fájó hátamat. - Ha engem megölsz vagy lecsukatsz, az összes vadászt magadra haragítod. Kurva kellemes, ha álmodban rád törnek húszan-harmincan. Ne kekeckedj!

Ezt ártatlan értetlenséget! Még vissza is kérdez, hogy mire lesz ez nekem jó...
- Mi? Hogy hogy mivel? Esetleg felhagysz az ellenem irányuló gyilkossági kísérletekkel?  
És mellesleg piszkosul élvezem. Persze jobban is tudnám élvezni, ha nem fájna mindenem.
De ekkor megérkezik a fenyegetés. Az eszem megáll! Tényleg megfenyegetett.
- Nézd, én soha nem féltem a haláltól. És ha az én életem kell ahhoz, hogy te végre a rács mögé juthass, és ne gyilkolhass többet, hát megéri. - közlöm vele morózusan, és megpróbálom hasra fordítani, hogy a háta mögött megbilincselhessem a kezeit.
Persze ficánkol, és most, hogy nincs kedvenc kütyüjei közelségében, már sokkal több esélyem van rá, hogy mindketten élve megússzuk a letartóztatását, így nem akarom tovább tördelni a csontjait, így valamivel eszköztelenebb vagyok.
- Ne reméld, hogy megszánlak, egy ilyen pondrót, egy ilyen fertőt, egy gennyes kelést az emberiség testén nem illet szánalom. - morgolódik tovább.
Még mindig forog a gyomrom a szagoktól, vagy azok emlékétől. Egyébként is rossza  kedvem, mert hiába viszem be, ezért az akcióért biztos nem dicsérnek meg. Túl sokat tökölődtem ezzel a féreggel, és túl sok volt a szemtanú. Nagy munka lesz a takarítás.