Démoni szerencse - Ármáres és Audoin

2019. március
Ausztria, Bécs

Az osztrák főváros úgy él az egyszeri túrista fejében, mint egy apró kis kincsesláda az öreg hölgy, Európa szívében. Itt minden gyönyör értéke megkétszereződik a könnyen manipulálható emlékek serege között, és végül az is elégedett vigyorral távozik a pofáján, aki egyébként mindig is irtózott Bécstől. Csodálatos város, gyönyörű helyekkel, és építeszi remekművekkel. Mégis legnagyobb erénye a démonokkal való hasonlóságában rejlik. Az ezernyi arca alatt, a rengeteg giccs és cicoma mögött, messze eltemetve ocsmány férgek zabálnak fel minden egyes nappal egyre többet a lelkéből, mígnem már nem marad semmi szép s jó a történelem ezen apró kis emlékpirulájából.
A kaszinó, ahová pár órával ezelőtt Audoin érkezett egy szeletke abból a romlottságból, mely szépen lassan hatalmába kerít itt mindent. Több irányból érkező vérvörös fénycsóvák lengik körbe a legtöbb helyiséget, míg az enyhén bódult állapotban lévő kuncsaftokat éppen lengén öltözött, s csöppet sem szemérmes, viszont annál dekoratívabb hölgyek hada próbálja minél inkább kirabolni. Ha nem lenne az épület boltozatára hatalmas betűkkel kifüggesztve, hogy "CASINO" a démon könnyen azt hihetné, hogy egy bordélyházba csöppent.
Ő egy póker asztalnál foglalt helyet, és egy csinos kis összeget átcsúsztatva az egyik vörös hajú hostesnek, megkérte rá, hogy figyelje a bejáratot, és ha megérkezik türelmetlenül várt vendége kísérje oda hozzá. Már ha az az őrült jól megszokott alakjában szeretne megjelenni ebben az igazán fennkölt helyen.
A ringó csípők, telt keblek és mosolygós pofikák nem igazán hozzák izgalomba. Bagatel, emberi vágyainak a kielégítésére akármikor befoghatja az erre a célra tartott szolgadémonjai egyikét. Ők tökéletesen ismerik már gazdájuk igényeit. Ezért hát inkább az asztalon elhelyezett pakli többszöri újrakeverésével próbálja elütni az időt, amíg Ármáres meg nem érkezik.

Bécs hatalmas és csodálatos vár volt mindig. Szerettem a felőle érkező pletykákat és mindig tervezgettem, hogy egyszer elutazzak ide, de valami mindig visszatartott, így csak párszor volt lehetőségem testközelből megcsodálni a mindenféle igyekvő tömeg fejeinek felé tornyosuló régi, valóban építészeti remekműnek számító épületeket meg a hangulatot, amit az egész hely nyújtani tudott. 
Merthogy mindig ez vonzott benne a legjobban; A hangulata. Az egyik sarkon a múlt vegyült a jelennel, a görög negyed, ami hatalmas kontrasztban állt a város összes többi részével... Egyszóval imádtam, így nyilván hatalmas öröm lett úrrá rajtam, mikor meghívást kaptam ebbe a városba, noha ezúttal nem turistáskodni kellett megjelennem.
Egyik nap, mikor a marihuána által okozott tompa mámorban fetrengtem a kanapémon egy doboz kóla és néhány felettébb szórakoztató videójáték társaságában, valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Nem szoktam különösebb figyelmet szentelni ezeknek a látogatásoknak általában, de most más volt a helyzet. Nem azért, mert nem hagyta abba a dörömbölést, hanem mert a nevemen szólított. Nem, nem a polgári nevemen, nem az Oswaldot kiáltozta a lépcsőházban, vagyis egy darabig de, viszont miután hosszú idő múltán sem nyitottam ajtót, megcsapták fülemet azok a betűk.
- Ármáres! - hangzott kintről és én gondolkodás nélkül is rohantam nyitni a zárat.
Egy szőke fickó állt meg előttem, élettelen szemekkel, viszont éreztem, hogy engem nézett. Jóval felém magasodott, úgy kellett felemelnem a fejemet, hogy egyáltalán lássak valamit az arcából. Nem tűnt túl emberinek és mivel a nevemet is tudta biztos voltam benne, hogy démon. Mi az hogy, még éreztem is rajta!
Ez a váratlan vendég egy levelet szorongatott a kezében, amit - miután meghajolt - át is nyújtott, miközben valamiféle félmosolyt varázsolt az arcára.
- Audoin őfelsége küldi. - egyenesedett fel ismét, amire hatalmasakat pislantottam.
Au-kibaszott-doin. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Ekkor nem régen, maximum két hete engedtek ki a kórházból, ahova a Druian okozta sérülések miatt kerültem és most... Most valamit akart tőlem az a személy, akit régen halottnak hittem, de visszatérő szereplője volt a sárkány rémálmainak.
- Mehetsz! - fordítottam hátat a démonnak, aki ki is vonult az ajtón és odakint, mint a villám tűnt el.
Izgatottabban nyitottam ki a levelet, mint ahogyan egy kisgyermek teszi azt a karácsonyi ajándékával, de ez érthető is volt, hiszen pontosan ugyanakkora volt a lelkesedésem is. Hevesen vert a szívem és ez csak fokozódott, mikor megláttam, hogy találkozni akart velem. Találkozni. Velem. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhatott, amire pont én kellettem neki, de reméltem, hogy ahhoz az álszent pikkelyeshez van köze.

Már rögtön másnap elutaztam Ausztria fővárosába, a megbeszélt helyre. Egy kaszinó volt az, habár nem nagyon kedveltem ezeket a helyeket, hiszen általában csak veszítettem, mint nyertem, ez mégis megnyert magának, hiszen éppen hogy beléptem az ajtón, máris egy vöröske fogadott, ráadásul a szemnek kifejezetten kellemes szerelésben. Valamit mutogatott, miközben arról magyarázott, hogy melyik asztalnál vár rám Druian gyámja, de ez éppen nem érdekelt, viszont szerencsére pár pillanat múlva már őt sem; Elég volt egy pillantás a szép szemeibe és máris alig bírta megállni, hogy ne tépje le rólam a ruhát, már ott helyben. Hagytam kicsit, had csókolgasson, aztán átkaroltam és elindultunk a szóban forgó asztalhoz.
Pókerasztalhoz kellett mennem, így nyilván nem egyedül ült ott Audoin, de az érzékeimnek hála hamar kiszagoltam, hogy a társaságból melyik ő, tehát neki is fel kellett fedeznie engem. Megköszörültem torkomat, miközben tekintetemmel egy szőkét is odacsábítottam magam mellé. Tekintetemet a férfira szegeztem.
- Elnézést, leülhetek... leülhetnénk? - javítottam ki magamat, enyhén kuncogva.

Egy magára kicsit is adó üzletember sosem ugrik készületlenül a kiéhezett cápákkal teli akvárium közepébe. A kezében szorongatott szigonyvető mellett felvértezi még magát az információk felbecsülhetetlen sokaságával is, hogy aztán azokat felhasználva szemtelen lezserséggel koppinthasson a közelébe úszó vérszomjas ragadozó legérzékenyebb pontjára, a tompa orrára.
Audoin pedig nem csak egy egyszerű lecsúszott kalmárként gondolkozik magáról. Hiúságától bőszen ragyogó eszményi vállalkozó képe villan fel feslett elméjében, mikor magára gondol. Nem más ő, mint az emberi elmével felfoghatatlan tapasztalatot, és mérhetetlen tudást birtokló legnagyszerűbb üzletember, aki élhet ezen a földön. S mindezt a világot körülölelő, ezernyi alhálózatra bomló információs gócpontjainak köszönheti, amik minden pillanatban csak a számára gyűjtik össze az adott égtáj legfontosabb történéseit. Olyan mintha mindenhol ott lenne, anélkül hogy meg kellene erőltetnie magát.
Ebből rögtön következik a tény, hogy nem véletlenül választotta ezt a lepukkant helyet egy új, remélhetőleg jövedelmező ismeretség megalapozásához. Abból a nehezen összeollózott tudásbázisból indult ki a találkozó leszervezése előtt, melyet Ármáres utáni nyomozás során sikerült megszereznie, s amiből arra következtetett, hogy fajtársát vonzzák az e világi legalja gyönyörök. A szívdöglesztő, forró vérű hölgyek társasága, az alkohol bódító hatása, és a rulettkerék émelyítő, a szívet alaposan megterhelő forgása.
Amikor pedig megjelenik előtte sajátos megjelenésével a régóta várt vendég, szélesre nyújtott elégedett mosollyal nyugtázza, hogy megérzései közül az egyik biztosan bejött. Rögtön két csinos hölgyet is felkarolt a telhetetlen szörnyeteg.
- Foglaljanak helyet! - Int színpadias mozdulattal a szabad helyek irányába, majd egy apró, csak a beavatottak számára jól észrevehető gesztussal bocsájtja el maga mellől a vállai felett tornyosuló két drabális alakot, akik azután a bejárati ajtónál veszik fel fenyegető beállásukat, alaposan ügyelve arra, hogy senki ne zavarja meg, illetve senki ne hagyja el idő előtt a találkozót. Így a két nő, Ármáres és Audoin nyugodtan élvezhetik egymás társaságát.
- Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat! - a kezében továbbra is táncot járó lapokra pillant, mikor felteszi a kérdést – Tud pókerezni?
Meg sem várva a kérdést, mintha sosem fogadott volna el senkitől nemleges választ, oszt mindkettejüknek, teljesen figyelmen kívül hagyva a szöszit, és a vöröskét. Számára ők csak egyszerű dekorációk a démon oldalán.