Edward Feilding - Szilánkok

1980-as évek

Amikor Angliából Amerikába utaztam, és elhatároztam, hogy meglepem kedves barátomat Alexandert egy látogatással, nem is igazán gondoltam bele, hogy a látogatás milyen napra esik. Egyszerűen csak most volt itt dolgom, hát most jöttem. A folyosón, a diákok beszélgetéseit hallgatva jöttem rá, hogy a mai nap különleges, és igen sokan fektettek több kevesebb energiát abba, hogy megtréfálják egymást. Az is a fülembe jut, hogy Alexander is bevetette, a számomra kissé elcsépeltnek tűnő röpdolgozatos trükköt, de el kell ismernem a gyerekek között végső összegzésben sikere volt. Csecsemőknek minden vicc új. Viszont nincs ötletük, hogyan vághatnának vissza. Nekem viszont támad egy ötletem.
Alexet nem könnyű átverni, túl tapasztalt, túl dörzsölt, és belelát mindenki fejébe, talán az enyém az egyik üdítő kivétel. Viszont neki is olyan erős a védelme, hogy én is csak a felszínt tudom néha megkapargatni, a többit nem érem el. Viszont most a felszín is elég lesz.
Elsétálok a a dolgozószobája elé, és óvatosan kitapogatom az elméjét, majd hamis érzékszervi hatásokat keltek nála. Először enyhe füstszagot fog érezni, majd azt hallja majd, hogy megszólal az iskola tűzjelzője. Mivel a hatásokat nem én hozom létre, hanem az ő elméjét veszem rá erre, az illúzió tökéletes lesz, nekem azt sem kell tudnom, hogyan szól is jelenleg a tűzjelző.
Minden vámpírnak ősellensége a tűz, és főleg a tűz nappal. Ez persze érthető, egy ilyen vén, halott csont, bár illúzióval, vérrel élettel telinek tünteti fel magát, igazából száraz, mint a pergamen. Alex tudom, hogy mindig is attól tartott leginkább, hogy egy vadászcsapat felgyújtja a házat a feje felett. Így hát a hatás legalább annyira megrengető lesz neki, mint a gyerekeknek volt a röpdolgozat.
S valóban a heves reakció nem marad el, amint létrehozom az elméjében az illúziókat, azonnal kivágódik a dolgozószoba ajtaja (azt hiszem, javításra szorul majd), és egy igen felajzott, tettre és csatára, meg gyerekmentésre kész történelemtanár jelenik meg az ajtóban. Páran a közelben meglepetten ugranak egyet, vagy a falhoz lapulnak, hirtelen néma csend lesz, és rengeteg értetlen arc mered Alexanderre. A kép egy pár másodpercre kimerevedik, aztán Alex meglát engem, meg egy igencsak simlis mosolyt az arcomon, én pedig megszüntetem az elméjére gyakorolt hatást, mire a tűzjelző elhallgat, de az orra receptorai még egy ideig jelezni fognak.
- Nincs is tűz, ugye? - néz rám kicsit vádlóan, de már neki is felfelé görbül a szája széle.
- Nincs, ahogy röpdolgozat sem volt, igaz? - felelek kérdéssel a kérdésre.
- Eh! - legyint egyet elmosolyodva, és végre összeölelkezünk szélesen mosolyogva.
A folyosókon pedig elkezd terjedni a pletyka, hogy számukra ismeretlen régi ismerős visszaadta a kölcsönt helyettük.

Számvetés (2019 nyara)

Hát elkezdődött. Egy fenét most kezdődött. Már évek óta tart. De most már egyre többen látják, észlelik, a saját bőrükön érzik. Amikor valamikor nagyjából kétszáz éve, a Nagytanács friss tagjaként csatlakoztam a csoporthoz, mely a Fátyol leomlását hivatott előkészíteni, nem gondoltam volna, hogy az időjárás fog nekünk keresztbe tenni. Nyilván nem, mert még a legerőteljesebb jövőbe látó képességgel rendelkező Látók sem láthatták előre, ami a 20. században bekövetkezett. Vagy lehet, hogy látták, csak nem értették. Mert hát az 1800-as évek elején még a legiskolázottabb lények a Földön sem voltak azon a szinten tudásban, ami ma egy általános iskolát elvégzett gyermek szinte a természettudományok terén. Hogy is lehettek volna, amikor mindent azóta fedeztünk fel, és alkottunk meg? Ha egy akkori embernek mutatnak egy képet egy mai automata gyárról, mely sokkarú robotokkal személy gépkocsikat gyárt, vajon felismerte volna-e, hogy mi az? Nem is lettek volna szavai rá, hogy leírja a látványt. Az meg, hogy ezek a gyárak, és egy csomó más emberkéz alkotta csoda és szörnyűség hogyan formálja át először az életünket, aztán meg a bolygót, senki sem sejthette végleg.
Ez a nyár aztán most mindent megmutatott: hőség, hideg, hurrikán, jégeső, szárazság és özönvíz. Még alig egy hónapja tart, de már volt minden. Közben az emberiség tovább rombolja a környezetét. Szegény tündérek teljesen össze vannak zavarodva. Számukra ez annyira fájdalmas, és annyira érthetetlen, hogy a nagy részük visszavonult Árkádia Novára, és nem akar többet a Földre lépni. Persze, ők megtehetik, hogy elmennek, hiszen nem ez az otthonuk, még ha sokan itt is születtek. Emiatt aztán nem is tudom, hogy kiknek rosszabb, nekik, vagy a farkasoknak?
Néha úgy érzem, hogy hiába telt el több ezer év, és hiába vagyunk büszkék az emberi civilizáció vívmányaira, maga az ember, és a többi lény semmit sem fejlődött. Egyszer megkérdeztem Alexet, hogy mit lát ő háromezer év távlatában? A mostani emberek boldogabbak-e vagy az akkoriak voltak azok? Elkomorodott az arca, és azt mondta, inkább beszéljünk másról, túl szép ez az este, amit együtt tölthetünk, ne rontsuk el egy ilyen témával. Aztán gyorsan elővette egy új szerzeményét, valami poros kéziratot a 17. századból.
Szóval itt ülök, a szemembe világít a monitor, és rajta a legújabb "Látnoki jelentés". Csak tréfásan hívjuk így, bár igazából tényleg az. Időről időre a tanács felkéri a legerősebb jövőbe látókat, hogy "merüljenek egyet", és mondják el a vízióikat. Ezeket aztán összegzik, megpróbálják lehámozni róla a sallangokat, a személyes kötődések és előítéletek torzításait, aztán az így megtisztított anyagot összevetik a tudományos jövőkutatások eredményeivel, és elkészül egy "anyag". Édes istenkém, tényleg pont úgy működünk, mint az ENSZ egyik bizottsága, bár remélem, a hatékonyságunk azért valamivel nagyobb.
Na, szóval itt van ez a jelentés. A lényeg, hogy az emberi civilizáció nagyjából 10-15 éven belül összeomlik, illetve két részre szakad. Lesz egy szűk mag, akiknek megvan mindenük, és ezt a "mindent" meg is próbálják megvédeni, méghozzá minden rendelkezésre álló eszközzel. Apró szigetek lesznek ezek a nincstelenség, járványok, éhínség, természeti katasztrófák tengerében. Pár nagyon jól őrzött, kevés embert befogadó minibirodalom, ami körül tombol a káosz, mintha a pokol bugyraiban járnánk. Ezek a területek állandó ostrom alatt állnak majd, és lesz, amelyik elbukik, és lesz, amelyik megmarad. Egy biztos: természetfeletti lények ezek határain belül nem maradhatnak, mert lelepleződnek. Már nem lehet majd "elúszkálni a zavarosban", mert odabenn nem lesz "zavaros". Nem lehet majd időről időre személyiséget váltani, és mivel a lakók nagyjából mind ismerik egymást, belelátnak majd egymás szájába is, roppant hamar fel fog tűnni, ha valaki nem öregszik, mást tud, másképp gondolkodik, másképp él (egy alakváltásról nem is beszélve).
Tehát a "mieink" kinn rekednek a "pokolban". Nyilván a legtöbbjük életképesebb lesz, mint egy normál ember, de ők sem tudnak megbirkózni mindennel. És a kinn rekedt tömeg bűnbakokat fog keresni. Aki kicsit más, akinek kicsit jobban megy, aki idegen, aki ferdén néz.... Aztán egy idő után nem lesz tömeg. A kinn rekedtek egyedszáma drasztikusan zuhan majd, ami magával vonja a természetfeletti fajok népsűrűségének növekedését is (már ha valóban életképesebbek lesznek). Ahogy ez bekövetkezik, úgy fog egyre növekedni a lelepleződés esélye is. Aki már a harmadik olyan járványt élte túl, ami körötte majd mindenkit eldöntött a lábáról, az gyanús lesz. Aki nem lesz vézna az éhezéstől, gyanús lesz. Aki nem lesz rákos a szennyezett víztől, és élelemtől, az gyanús lesz.
Ha nem akarjuk ezt megvárni, akkor sürget az idő. Készen kell lennünk, mire az összeomlás üteme felgyorsul, hogy színre lépjünk. Persze ez sem lesz egyszerű. Ha megtesszük, a jóistenke (már ha létezne), sem vakarhatja le rólunk, hogy mi okoztuk az egész krachot. Akkor sem, ha nem így lesz, ha ezt az emberek elintézik saját maguknak csont nélkül. Mindig kellemesebb valaki mást hibáztatni. Minél inkább más, annál kellemesebb. De ettől még meg kell lépnünk.
Az a kis dinka egérke meg majd csapkodhatja az asztalt, hogy "én megmondtam", persze csak addig, amíg valaki őt nem csapja le. Roppant mulatságos volt, ahogyan magyarázta a teendőket. Pont nekem.... ha tudná ... De nyilván nem tudhatja meg, hogy nyílt kapukat dönget. Még nem. A feje olyan, mint egy átjáróház. Bárki szabadon jöhet-mehet. Már csak az kéne, hogy egy ilyen fejbe bármi érdemi információ bejusson!
Megcsóválom a fejem, bezárom a fájlt, és kikapcsolom a gépet. Tudtam, hogy közel van, de nem sejtettem, hogy akár még meg is érhetem. Még az is lehet, hogy életben leszek, amikor megtörténik? Furcsa lenne, de valahol jogos, ha már kétszáz éve dolgozom rajta.