Johnathan Godwing

Mindent a tudományért. Nem érdeklik holmi emberi kapcsolatok, érzések, egyedül a tudomány és mágia kapcsolatának kutatására, fejlesztésére szentelte egész életét és ez erősen látszik rajta. Ügyetlenül bánik a szavakkal, habár elég erős és jelentős karizmája van, de nem használja ki, csupán ha alanyokat szeretne szerezni elvetemedett kísérleteihez. Kellemetlenül érzi magát, ha emberekkel kell lennie, csupán néhány kivétel van ezalól.

Annyit érdemes tudni róla, amennyit elsőre látsz, ha mélyebben utánajárnál, csak szörnyülködnél. Általában mindent takaró ruhákban jár, hiszen testén rengeteg heget és kisebb, bőrébe vart fémdarabkát, szerkezetet visel, amelyek kísérleteinek eredményei. A legszembetűnőbb ezek közül - amit nem tud elrejteni - az a jobb szeme helyén lévő mechanikus szem. Rövid, barna haja van, arca enyhén borostás.
Teljesen átlagos termetű, se nem magas, se nem alacsony, se nem nádszál, se nem kisgömbőc.

1848, London

Az utolsó lehelletével együtt a lelke is elszállt, ahogyan a kés belemélyült a nyakába. Pont artériát ért, az utolsó, fájdalmas pillantása pedig csak az enyém volt, amiképpen az izgalomtól és vágytól izzó szemeit beleakasztotta az én jóval egyszerűbb tekintetembe. Sejtenie kellett, hogy a kapcsolatunk ide fog érni. Én sem szerettem ezt csinálni, de ő mintha tudomást sem vett volna a lehetséges következményekről, már a legelejétől kezdve alázatosan tűrte minden cselekedetemet, míg végül el nem jutottunk erre a pontra.
Ma sem ellenkezett. Egyáltalán nem, szinte nevét sem kellett kiejtenem, már a padlóra ejtette magáról az olcsó rongyait és hagyta, hogy gyönyörködjek a látványban. Ahogyan emeltem kezeimet, ahogyan helyezkedtem, végig igyekezett kedvemben járni, holott tudtára adtam, hogy minden nyögésével és édes sóhajával közelebb kerül a halálhoz. Nem volt probléma neki.
Egy percig sem kételkedett abban, hogy ennek így kell történnie, így mikor a nyakából csorgadozni kezdett vére a penge körül sem lepődött meg sőt, még el is mosolyodott és óvatosan végigsimította arcomat, mielőtt végleg csak egy kiüresedett váz lett belőle. Egy üres porhüvely, amelyen végre szabadon kísérletezhettem.

A rozsdás csapból lassan potyogtak a kövér vízcseppek, ezzel még nyomasztóbbá téve a hatalmas csendet, ami az egész bonctermet körüljárta. Óvatosan rendeztem el a boncoláshoz szükséges eszközöket. Olyan sorrendben tettem őket egymásmellé, ahogyan szükségem volt rájuk; Először a szikék, kések, utánuk pedig tűk, olcsó madzagok és a gyorsabb és könnyebb munkát segítő, tintaszerű anyag, amitől minden eszköz könnyebben csúszott a bőr és egyéb szervek alá.
Egy kendővel megtörölgettem a legnagyobb szikét és a lány melléhez nyomtam. Felvágtam a mellkasát, habár egyáltalán nem finomkodtam. Annak nem most volt az ideje, testének a kellő tiszteletet megadtam, mikor a legközelebb kerültem hozzá, amennyire élőlény csak kerülhet, innentől pedig csak egy prototípus volt. Egy prototípus, aminek azt kellett alátámasztania, hogy a nekromancia mellett egy másik mágiaág is képes visszahozni a halottakat az életbe. Egy olyan mágiaág, ami a mondének számára is érthető. A technikában volt a jövő kulcsa.
Elértem a szívét, amihez óvatosan hozzányomtam a legújabb mérföldkövet, amit az ügy érdekében sikerült elérnem. Pacemakernek neveztem, hiszen elképzelésem szerint - miután mágikus úton a szívhez lett kapcsolva - a már halott szívet hozza ismét működésbe azáltal, hogy a varázslatnak köszönhetően követi az ember mozgását, energiáinak kihasználtságát és annak függvényében megfelelő számban dobban percenként. Minél intenzívebb a mozgás, értelmszerűen annál döbbet dobbant a szerven a ketyere.
Lehunytam az egyetlen ép szememet, a másik, mechanikussal pedig erősen koncentráltam arra, hogy semmit se rontsak el. Sikerült. Az erek szépen a szerkezet köré fonódtak, én pedig már előre ittam volna a medve bőrére, viszont valamit elszámolhattam, hiszen a szív elképesztően hevesen kezdett verni, meg merem kockáztatni, hogy másodpercenként akár ötvenet is üthetett, pár perc szenvedés után pedig az előtte lévő bordákat magával rántva felrobbant, magaután szakadt, elpattant, kiégett, fene tudja mit csinált ereket hátrahagyva.
Teljes belsővérzése volt, nem is kérdés. Ez az alany is használhatatlanná vált. Teljesen.
- A picsába! - visítottam fel teljesen dühösen, belerúgva egy mellettem lévő vödörbe, amiben a selejtes szerveket tartottam, így a földön májak, vesék és darabokra vagdosott gyomrok darabjai szóródtak szét.
Nem csillapodott ettől a haragom, ez csak természetes, így saját érzelmeim és testem átadva a mérhetetlen, féktelen rosszindulatú dühnek löktem fel az asztalt, amin a test feküdt. Szerencsétlenül érkezett, így magára döntve a szembenlévő szekrényt is, aminek súlyán túl még rengeteg kevert vegyület zúdult rá, néhol felduzzasztva, néhol megégetve a bőrt.
Dörömbölni kezdtek az ajtómon. Valószínűleg túl hangos volt a kis mutatványom, de felesleges volt ezen agyalnom, hiszen a rend éber őrei már rúgták is be a londoni otthonom pincéjének ajtaját... Feleslegesnek éreztem magyarázkodni, így csak sóhajottam egyet. Pár év börtön nem is lehet olyan szörnyű...