Hamu és parázs - Tam & Dru

Sokat utazott már és hozzászokott az előző éjszakainál jóval kellemetlenebb körülményekhez is, így az se túlságosan rázta meg, hogy egy autó belsejében kellett aludnia. Furcsa volt mindazonáltal, hiszen eszébe jutott az amerikai sztereotípia, amely szerint autókban egyéb tevékenységeket is szoktak végezni ellenkező nemű élőlények.
Meg nem feltétlen ellenkező neműek, manapság már elég gyakran. Vagy csak manapság került ez be a köztudatba?
Elég is az, hogy ha kissé elgémberedve is, de elviselhető kipihentségi szinttel látott neki az új napnak. Vegyes érzelmekkel. Nagyon kevés olyan férfi terem a Földön, aki egyetlen együtt töltött, bár kellemes éjszaka után, sőt, még az előtt megígéri, hogy megosztja veled élete kutatását. Amióta csak találkoztak, keresi, kutatja a lehetséges hátsó szándékot Druian minden mondatában, megnyilvánulásában, lélegzetvételében - na jó, talán voltak olyan pillanatok, amikor ez háttérbe szorult. Azonban nem talált ilyet. Amikor kábán fölemelkedett tudata a zajokkal tarkított álomba süppedésből és kitekerte tagjait az összetömörödött fekvőpozícióból, szinte természetesnek és otthonosnak tűnt az egész, a maga idegenségével együtt. A teljesen másik személyhez tartozó tárgyak, az apró jelek, melyek a személyiségre utalnak az autó maga, a belseje, az illata, a férfi illata, az ételeké... Egy apró mikrovilág. Mint minden lény személyes szférája.
Ez az. Személyes szféra. Csak úgy beengedte őt ide.
Japánként, alakváltóként, vagy csak úgy egyszerűen saját magaként óvatos a személyes szférákkal kapcsolatban. Nehézkesen ereszt be oda másokat. A fizikai mondjuk egy dolog, de akkor is. Hogyan bízhat benne ennyire?
A kérdésre enyhén megforgatja a szemeit. - Köszönöm, Konrad-sama, kibírom addig. És pisilnem sem kell. Emlékeztetnem kell önt, hogy nem az édesanyám? - kérdi bársonyos-bájos hangsúlyt víve a szavakba. Valahogy érzi, hogy a férfi nem fog megsértődni és nem fogja félreérteni. Valahogy mindig érzi nála, és tud ebben bízni. Pedig lennének, akikkel nem lehetne ilyen könnyen viccelni.
Az újabb kérdésre érdeklődve vonja meg a szemöldökét. Büszkeségét érckarmokkal simogatja a tudat, hogy gyakorlatilag munkatársnak tartja őt a másik. Halovány félmosoly kúszik az ajkaira. - Talpra segítés? Mivel kapcsolatban, egészen pontosan? - Feltételezi, ez nem valamiféle humanitárius irányzat, hiszen annak mi köze lenne a Fátyolhoz, és annak esetleges megtöréséhez? Esetleg... - A mondének puhítása a természetfeletti elfogadása irányába?

Vagy mégse?....
Remek. Úgy látszik, 77 év nem volt elég a viselkedésformák kellő kiismeréséhez. Vagy csak elkényelmesedett. Szerencsére azonban áteveznek másféle vizekre is. Hümmög egy sort. Az extrovertáltságot többnyire arra alkalmazzák, mikor valaki... közhelyekkel élve... "éli az életét". Olyan éles macskakörmöket a levegőbe, hogyha tényleg felrajzolná őket, és a levegő az nem légnemű lenne, akkor fogadásokat lehetne kötni, hogy az anyag, vagy Tamashi szenvedne nagyobb károsodást. Az introvertáltak pedig átlagban... otthon ülnek és "nem csinálnak semmit." Vagy ha valahol vannak, inkább szemlélődők. Látnak dolgokat, szeretnek elmerülni bennük, úgy igazán. Nem olyan mód, mint a Marvel-rajongók ezrei. Rendesen elmélyedni.
- Teljesen logikus. Többnyire szemlélődnek, vizsgálódnak. Vagy otthon tartózkodnak, internetet böngészve, olvasva. Rengeteg dologgal találkozhatnak fantasyben, játékokban, könyvekben, amik.... amik gyakorlatilag mi vagyunk. Különféle módosulatokkal. - sanyatú mosoly. Pár évet azzal töltött, hogy rengeteg ilyet átnyálazott. Egészen szórakoztatóak voltak, főleg a Harcosok törzse kezdetű értelmes macskákról szóló sorozat - bár lényegében átváltozás nem szerepelt benne, ám mégis a magáénak érezte kissé -, amíg rá nem jött, hogy több, mint negyven kötetből áll már, és négy ember írja egyszerre. De a hangulatot azért nem felejtette el...
Egy szó azonban újfent megüti a fülét. - Alkalmazásom?...
Aha, munkatárs, persze.... vagy inkább... beosztott?
Ha macska lenne most, akkor egész biztosan a magasba csapta volna a füleit. De így sajnos nem tudja őket mozgatni.
Ha nem rendelkezem önálló véleménnyel... Nevetni támad kedve. Valamiféle furcsa, fájdalmas hidegség kúszik végig rajta, és hirtelen azok az éjjeli forró érintések már nem is tűnnek olyan csodálatosnak.
Semmit sem tud róla. Egyáltalán semmit.
Bár mégis mit várt? Az agyuk, még ha sokkal többre is képes, mint a mondéneké, még mindig nem érte el azt a szintet, hogy beszéd nélkül megismerjék egymást, pláne ilyen rövid idő alatt. De ez az egó, ez a... tudatlanság, ez a...
- Az eddigiek során még nem jöttél rá, hogy van-e önálló véleményem, vagy nincs?... - Nem szabad hagynia, hogy átvegyék az indulatok fölötte az uralmat, ezt tudja, de mégis borzasztó nehéz megállni, hogy elkezdjen egy listát vokalizálni Kaida-san személyére vonatkozó, nem túl kedvező jelzőkkel. Nagy levegőket kezd el venni ő is. Nem. Vezet. Ha balesetet okoz, annak ő maga is megihatja a levét.
Már épp elkezdene tiltakozni az újabb parancsolgatás ellen, amikor ismét fennakad valamin. Diéta.
Ezen már tényleg felnevet. - Ilyennek tartasz te engem? U-ugyan... én... - kacag tovább. Amennyit ő törődik azzal, hogy néz ki a fizikai manifesztációja... Az izmokhoz pedig kalória kell, ezt tudja jól, hiszen nem holmi gyermek. Úgy tűnik, ez nem nyilvánvaló. Kaida-san, amilyen idős, olyan naiv tud lenni néha. - Ezek a prekoncepciók. valóban szórakoztatóak. Eszem majd, hát legyen. Jó lenne lassan egy hely is, ahol ki lehet nyújtózni és van egy talpalatnyi hely. - jegyzi meg és a combjain biztonságba helyezve a papírokat meg is ropogtatja hátában az ízületeket. Képes lenne megtenni azt, amelyet nemrég egy középiskolás csoportnál látott egy benzinkútnál. Fogták és nekiálltak puszta kézzel a betonon fekvőtámaszozni. Meg tudta érteni őket, nagyon is. Órákat buszozhattak előtte, na meg utána...

Konrad-sama igencsak kellemes társaság, állapítja meg már sokadjára. Ha ennyi utazási idő alatt még valaki nem megy az idegeire, az már nagy szó. Ráadásul bármiféle kellemetlenségekért kárpótol az a csodás táj, mely körülveszi őket...
Tenger az nincs. Meleg sem mindig, az évszakok itt elvileg olyan élesen váltakoznak, hogy háromszázhatvanöt nap a remény és kétségbeesés minden formája végigcikázhat valaki agyán. Hó és kánikula. Főleg itt, a hegyekben esélyesen nem langyos fülledt éghajlat lesz. Azonban ez nem probléma. A hegyek gyönyörűek. Egyfajta gyönyörűek. A fenyvesek misztériumát nehezen győzheti le egy sima tengerpart. És az illatuk.... Mikor néha merészkedi leereszteni a kocsi ablakát, olyan kellemes, csípős és egzotikus illat árad be, hogy csak még jobban megéhezik tőle. Fenyőből kellene teát készíteni. Vagy bármiféle ételt.
Sokat hallgat és szemlélődik, .és néha inkább a kanyargó utakra teelődik pillantása, semmint a szövegre, mely közeljövőbeli kutatásaikat alapozza majd meg. Rossz tanuló lenne, az egyszer biztos.
Nem tudja leplezni, hogy kissé izgatott lesz, mikor megérkeznek a kastélykához. Hmm... Druian egy ilyen helyen él, és mégis tudja, milyen hajléktalannak lenni. Szép.
Az épület régi korokat idéz, ami simogatja a lelkét. A múlt többnyire jó, tekintve, hogy az újonnan épített, funkcionális beton( és egyéb anyag)tömbök átveszik az uralmat és elnyomnak mindenféle szép templomot, parkot, növényt, emléket a magasságukkal és arroganciájukkal. Lassan a fővárosokat sem lehet megkülönböztetni egymástól.
- Hűha. Impozáns helyet találtál magadnak. Elismerésem - jegyzi meg teljes őszinteséggel. Remélhetőleg nem csak úgy az ölébe hullott az a pénz, amelyből megszerezte vagy felújította a helyet, vagy pedig maga az épület. Bárhogyan is történt, szemrevaló. És nagyon tágas.
Élvezkedve és kissé elgémberedve mászik elő a járműből, mely szolgálója-börtöne volt hosszú órákig. Teleportálni sokkal egyszerűbb lenne. Az autózásnak is vannak persze előnyei. Például annyira tud most hálás lenni....
Örvendezve szívja be a természet áldott friss levegőjét a fenyők illatával és a március hűvösével együtt. Új föld, megint.Új lehetőségek. Mennyi felfedezni való terület!
Azon veszi észre magát, hogy az elmúlt években felépült katatóniája kezd feloldódni, mint valamiféle jégréteg egy tavon. Elvégre jön a tavasz. Bár az utazással áthidalhat ilyen problémákat, mint éghajlat és hőfok, egy darabig talán nem kellene most itt hagyni Druiant.
Még mindig nem teljesen fogta fel, hogy a férfi most gyakorlatilag befogadja őt a lakásába. Hm. Még mindig lehet, hogy ez egy csapda és mondjuk kísérletezgetni akar rajta. A sárkány sokkal erősebb nála. Nem tudja kijutni, ha ő nem akarja... Majd óvatos lesz. A szándékaiban nem érzékelt ilyesmit. Vagy nagyon jól rejtegeti, vagy tényleg  nincs is.
Meg is ropogtatja a tagjait, karját felnyújtva magasba a levegőbe, majd megmozgatja a fejét.
- Futás?... Ki nem hagynám! - vigyorodik el. És ráadásul evés után. Hm. A sárkány is szereti megnehezíteni az életét. - Köszönök mindent. Majd módot találok rá, hogy megháláljam.
De vajon mit? Túl snassz lenne, ha nekilátna kertészkedni? Hmm... a hely elég elszigetelt, de csak van valami pénzszerzési lehetőség a közelben. Vagy mondjuk... vagy mondjuk...
Teázhatna vele.
Egy kevés teafű mindig van nála, azokra az esetekre, ha a környezet nagyon más lenne mindattól, amelyet otthonosnak lehet nevezni, és véletlenül kedve támadna megidézni azt a hangulatot.
Ismét köszönetet mond, ahogy beljebb invitálják, majd a vigyor ismét gyanús...
- Ha-ha. Vagyok akkora, mint a legtöbb kutya... Főleg, amiket manapság kutyának neveznek.
Kis hegyes orrú, pelyhes, plüss valamire emlékeztető ugatásgörcsök jutnak eszébe, és megborzong. Mivé torzították szegény farkast.
- Óh - emeli meg jelentőségteljesen a szemöldökét. - Szóval a döntés a kezemben. Hmm. Ez nagyban függ attól, miféle alapanyagaid vannak? Tekintve, hogy a koncertre minden bizonnyal legalább addig tartott az ideút, mint a hazaút, valószínűleg tartós élelmiszereid lehetnek itthon, vagyis... hmm. Futás előtt talán egy kis húsféle jól jön, rizskörettel, úgy tudom, ismered a japán konyhát annyira, hogy érts egy rizsgombóc elkészítéséhez, amúgy sem olyan nagy tudomány, veszed a rizst és gombócot formálsz belőle, ennyi.  - állára teszi a kezét elgondolkodva. Kíváncsi, vajon bármiféle ételt mondana-e, elkészítené-e azt a sárkány. - Sajtos csirke rizskörettel? A fűszerezést rádbízom.
Nem tudja, hogy az étel ígérete, vagy  a Fátyoltalanítás ötlete-e az, ami inkább meghozza az étvágyát. Érdeklődése azonban lankadatlan. Ennyi év... Szinte irigyelni kezdi a másikat, hogy neki ennyi ideje volt ezen törni a fejét. Ő pedig mintha évekkel ezelőtt feladta volna. Egyszerűen csak elfogadta, hogy nem lehet, és bár itt-ott elkövet szabálytalanságokat, azt inkább csak fricskaként. De ha meg tudnák mindezt valósítani nagyban... Végre látná a világ, hogy miben is él!
- Persze, mert... könyvekben olvasnak róluk. Megbízhatatlan forrásból. A vérfarkasokról videót készítő kínos kis iskoláslánynak senki sem fog hinni. Ahogy a Harry Pottert sem veszik valóságnak. Ezek mind eltorzításai a dolgoknak, igazából... elég mocskos módon jut ezzel pénzhez pár ember. És túl sok van belőlük, mármint az ilyen médiatartalmakból. Ezért már nem hinnék el olyan könnyen, hogy ez tényleg igazi. Talán... idősebbeket kéne keresnünk. Tudósokat, akik nem agymosottak, de még elég érdeklődők. Tanárokat, olyanokat, akik nem csak a curriculumot adják át magukon és akik nem kiégettek. Igen, a kiégettség talán a legnagyobb probléma.
A fenyvesek eközben ugyanolyan nyugodtan állnak a helyükön. Az ő elméjében felforr a világ, de a szél csak csendesen zúg közöttük, a ház talapzatai is betonbiztosan állnak a helyükön.
- A másik aspektus viszont... A Fátyoleltörlést nem a mondénokkal kellene kezdeni. Hanem velünk. Ugyanis a mondénoknak van oka félni tőlünk. Sokan teljesen megvadulnának, ha bármit megtehetnének és nem fognák vissza magukat, hogy fitogtassák az erejüket, ahogy most sem teszik. Én sem mindig teszem, hogy őszinte legyek... - Egy pillanatra elhallgat, és elgondolkozik, miért is ennyire őszinte, majd gondolatban vállat von és tovább halad. - Az emberek nehezen fogadnak el bármit is, ami erősebb náluk. Még akkor is fenyegetésnek éreznék, ha meg tudnánk ígérni nekik, hogy senki nem eszi meg őket és lopja el a lelküket. De erre mindenkit rávenni, hogy tényleg ne tegye... - megcsóválja a fejét, jelezve, hogy n em tud még erre atombiztos megoldást.

Újabban ismét megfigyelheti egy egyed természetes viselkedését a saját otthonában. Mint mindig, ez egy adag mellékzöngét indít el benne, furcsaságot, hiszen ez olyasféle intimitás, melyhez nem érzi úgy, hogy joga van. Nyilván Druiannak megvolt a maga célja azzal, hogy idehozta. Ezt nem is rejtegette. Mégis gyorsnak tűnik ez. Talán az idők során más lett számára a privát szféra felfogása. Bár Tamashi azzal sincs tisztában, régen milyen lehetett. Számára mindenesetre más volt. Volt, hogy az egész világot a magáénak akarta tudni - persze akkor még fogalma sem volt róla, mekkora az egész világ, ám azokat az erdőket, utcákat, amelyekig eljutott ifjonti képzelete, azokat kisajátította volna. Ami pedig a házon belüli területeket illeti, ott sem feltétlen volt ildomos zavarni. Azóta azonban annyiszor kellett alkalmazkodnia mindenféle személyekhez, körülményekhez, hogy megtanulta visszahúzni magát mindössze egy teste méretű területre, vagy még annál kisebbre is.
- Köszönöm, jelenleg is kényelmesen vagyok. Most már. Sokkal kényelmesebben, mint eddig, márpedig az autóút is messze komfortosabb sok egyéb... módszernél. - ropogtatja meg megint a hátát kezeivel előrenyomva a csípőjét, szemeivel akaratlanul is pásztázva, szkennelve a házbelsőt. Az magába fogadta, gyakorlatilag ide kényszerült, ha a kutatást végezni kívánja, akkor muszáj lesz mindenféle auráját megosztani a sárkánnyal. Érdekes lesz. Így pár évtized élettel meggondolva talán kissé elhamarkodott döntés is volt ebbe ily hirtelen belemenni, ám ha neki az volt, Druiannak mi? Próbálja kiverni a fejéből a feltételezést, miszerint alakváltótársa nem őszite vele. Náluk ezt nem lehet oly egyszerűen tettetni. Érezné. S ha igaz, amit mond, akkor az alatt a hosszú idő alatt, míg próbálta meglelni a megoldást, rengeteg türelmet és energiát elvesztegethetett.
Épp eszébe jut egy illetlen kérdés, amikor is a sárkány folytatja a mondénokkal kapcsolatos eszmecserét. Tama még mindig elámul tőle, mennyire lelkes és elszánt. A jó az, hogy még nem fásult, amely jelentős akaraterőre vall. Akaratlanul is büszkeséget kezd érezni a férfi irányába, és valami régóta csendes, fásult szürke tömb újonnan feltöltött, pezsgő erekkel kezd el mocorogni benne. A lelkesedés. Fájó társa, a bűntudat most sem kíséri el, ahogy jönnek a társgondolatok, miszerint ahhoz képest, hogy mennyi lehetősége lett volna ilyesmit művelni őneki is, ha rászánta volna magát és fontosnak tartotta volna... talán még eredményei is lennének.
Várjunk, most.... komolyan azon gondolkozik, hogy ő feladta? Piszkos közhelyek... gondolatban megrázza magát. Nem teljesen érti, hogy képes ez az élőlény ennyi idő alatt ilyen változást előidézni benne. Veszélyes lehet. Bár az új lehetőségek gyakran hirtelen csapnak le.
S ami még jó, hogy Druian ráveszi, hogy gondolkozzon. S a véleményét is kikéri, jól kell, hogy ismerje tehát a pszichológiát, hisz hogy a legegyszerűbb elnyerni egy személy rokonszenvét, ha nem így? Feltéve, hogy amaz rendelkezik kellő intellektualitással...
- Hogyan látom őket? Nos... gondolom, egy szubjektivitástól csöpögő, kissé sarkított megvetéshalmazzal nem sokra mennél - húzza fanyar félmosolyra a száját. - De ha a tényekhez akarunk ragaszkodni... hmm... sokfélék. A gond az, hogy az értelmesebbike rögtön rájön, hogy használjon a maga hasznára információkat, a butábbika pedig... félelem és pánik. Úgy sejtem, ezek lennének a reakciók. Saccolásaim szerint úgy a kilencven százalékuk teljesen jól elvan a világgal úgy, ahogy az van. Vagyis nem, utálják, ám belenyugszanak, ahogy "felnőnek", minden az "élet rendje" lesz, mennek dolgozni, esetleg alapítanak családot, keresnek pénzt, nyaralnak, meghalnak. Hmm... talán ez is szubjektív. Mindegy is. Azon kevesek, akik érdeklődnek mitológiák és efféle iránt.... akik még hajlandóak olvasni, vagy ha mást nem, filmeket nézni és videójátékozni... hát, részben elhanyagolt tinédzserek, egyedül élő és magukat eltartani próbáló férfiak.... biztos nők is. Az a vicces, hogy a filmek, játékok menekülés számukra a valóság elől, de, hmm... mit szólnának, ha kiderülne, hogy ez a valóság járkál az utcákon? Talán úgy már nem is annyira poén. Mármint, gondolom, olvastál ilyen "klasszikusokat", vagy bármit, vámpírokról, mindenféle szörnyikéről, amik terrorizálják Párizs vagy Velence utcáit, meg az animék, hát... - legyint, belegondolva, mennyi közük van ezeknek a csodáknak a valósághoz. - Az a baj, hogy szerintem úgy néznének ránk, ha nem félelemmel, mint egy kiállítási darabra. Pedig sokan kicsit sem érzik a... képességeiket csodának vagy hasznosnak. Sokan nagyon szívesen megválnának tőle. Biztosan lenne olyan mondén kisgyerek, aki sírva bújna az anyjához, ha meglátna egyet közülünk a valódi formánkban, meg olyan is, aki odamenne és meg akarná simogatni vagy fotózkodni vele. Meg lenne, aki örülne, hogy végre valóban kiélheti perverz vágyait és nem kell egy embert nevetségesen beöltöztetnie hozzá.
Így belegondolva ez a dolog több ponton is veszélyes. Ám a nyíltságot mindig jobban kedvelte, mint az ellenkezőjét. Kíváncsi már, Druiannak miféle ötletei vannak a problémák kiküszöbölésére.

Mindig jó látni, ahogy valaki belemerül a mondandójába. Nos, mindig, amennyiben az illető és mondanivalója egyaránt érdekfeszítő. Druian lelkesedése és hajlandósága, hogy elfogadja az ő véleményét is, elég hízelgő, akármennyire is próbálja visszanyomni egészséges szintre a büszkeséget magában.
Szavait hallgatva először meghökken, és majdnem felnevet, majd elvigyorodik, elképzelve a helyzetet. Te, mint átlagos, mondén édesanya.
- Ezt így lehetetlen elképzelni úgy, ahogy van. - veti közbe, nem tudván és jelenleg nem akarván lakatot tenni a szájára. Elképzeli a helyzetet, és hirtelen a gondolkodás felelőssége egyfajta nehéz kellemetlenséggel kezd kísérteni. Egy pillanat alatt a falak, mintha egy iskola falaivá válnának, Druian pedig egy elvárásokat támasztó oktatóvá, és elgondolkozik, hogy biztosan ez az, amire ő jelentkezett. Ezt akarja-e. Nem lenne-e egyszerűbb simán csak szaladgálni ezekben a fenyvesekben, kedvére kiélni magát, macskának lenni az árnyak között, mint régen, szabadnak, illatokat szagolni, ízeket érezni addig, amíg még dobog a szíve, addig az ideig, amíg genetikája engedi létezni.
Elmerengő pillantása akkor rezzen meg, mikor hallja, hogy a férfi elhallgat. Vár valamire, valami reakcióra, nyilván...
- Igen...- köhint egyet, megrázva a fejét. Kissé kedvetlenül ismeri fel ugyanazokat a jeleket magán. Menekülni akar. Máris. Pedig most jöttek. Nem szokott ő hozzá, hogy bárki más otthonában legyen, hogy befogadják, mint valami....
Mint valami...
...macskát.
A kóbor macskák rendszerint nem véletlenül kóborok. És még néha a háziak is elkóborolnak. Anyu mindig mondta persze, hogy ne kössön párhuzamot a között, hogy mivé tud változni, meg a személyiség között, ám a szimbólumok keresését nem tudta kikapcsolni magában sose.
Druian szerencsére tovább beszél. Ezúttal próbál igencsak koncentrálni, felvéve a fonalat.
Ezek után a meghatottság, irigység, harag, meglepetés és még ezernyi érzelem szalad át rajta, sok közülük egyszerre. Tekintete azonban egyenes, tiszta kék, nem rezzen benne semmi a feszült érdeklődésen kívül, csak azt érzi, ahogy vére kissé sűrűbben áramlik s így talán enyhe pírt hagy rajta.
Miért mondja el ezt neki? Az idősek és az ő anekdotáik. Valóban meg akarta kérdezni, mikor és hol született, hisz nem tudott róla még semmit. Most talán kiderül, hegyezi hát a füleit. De mégis... ez a bizalmi kör, ebbe ő miért tartozik bele? Nem igazán tett eleget, hogy kiérdemelje. Ki akarta volna szedni belőle, mi a fene az az öv, így vagy úgy, de...
A hátadon hordoztad.
Az émelyítő boldogság elleni undora viaskodik valamiféle meghatottsággal és döbbenettel. Nézi a férfi arcát és olyan mélységeket fedez fel, amilyeneket még nem látott. Messze ment ő most vissza a múltba, nagyon messze.
Düh, tehetetlenség. Mit kellene erre mondania? Még a kérdését sem igen teheti fel, nem éppen illeszkedik ide.
Ah, szóval ez egy példabeszéd volt. Nyilván. Akkor még az is lehet, hogy csak kitalált. Bár... Nem. Ahogy kinéz, nem hiszem, hogy kitalálta volna. Nem tapasztalta még ki, hogy Druian mennyire gyakran ferdít vagy másít dolgokat, mivel ellenőrizni nemigen lehet mindet, ám azért arcból megpróbál olvasni.
A következő vallomás nem lepi meg teljesen, mégis mellbevágónak érződik. Minden erejét összeszedi, hogy rendezni tudja arcvonásait. Mint valamiféle katonai kiemelés. Neki. Ez... elképesztő megtiszteltetés lenne, és tudja, hogy miféle örömöt érezhetne egy efféle helyzetben. HA megérdemelné.
- Noss... retorikailag tökéletesen megszerkesztett motivációs beszéd volt. A helyzet az, hogy amilyen helyzetben beállítasz engem, az kissé túlzás. Egy alakváltó vagyok, ez tény, viszont eddig két karmomat keresztbe nem tettem egy-két balhét leszámítva, azok is csak port kavartak, és nem értek el túl sokat, azt leszámítva, hogy menekülnöm kellett a helyszínről. Mindegy is. Ami az összefogást illeti.. El tudod képzelni, hogy az a rengetegféle faj egyszer mindenben egyetért? A mondének egymás között sem képesek, még arról sem egyeznek meg egykönnyen, milyen az ég színe. Fogalmam sincs, hogy venném rá egyébként a vámpírnőt, hogy ne a kisfiút szívogassa, vagy bárki mást, hogy az éppen szükséges táplálékát úgy szerezze meg, hogy ne ijesztgessen rá vele másokra, ha egyszer már szabad neki megmutatnia magát.
Bőre kezd kényelmetlenné válni. A ruhái is. A levegő is körülötte, minden. Megint elrontotta volna? Megint talált valamit, amire nem méltó, egy feladatot, amelyet nem tud megcsinálni. Ebbe nem fog tudni belenyugodni, azt érzi, már szinte sejleni véli izmai görcsének közelgését, ahogy a tehetetlenség éktelen haragja rántja össze őket. Nem akarja azt Druian előtt. Sehol sem akarja. Nem akar hisztis gyermekké válni pusztán azért, mert lusta és nemtörődöm, és valaki ezt nem veszi észre.
És még ő sem veszi észre időben... ehh.

Ahogy kifújja magát, befejezvén saját gondolatfolyamát - annyi szót egyszerre, amennyit kevésszer hangoztat egy levegővételre vagy néha akár egy napon belül is -, kicsikét elorientálódik a közvetlen valóságtól. Csak annyit hall, hogy Druian megismétel két szót. Eleinte azt sem érti, honnan szedte ezt, aztán eszébe jut, hogy ő mondta, még az imént. Azonban ezután csak csend. Tekintete a sárkányra vetül, várakozón, enyhén kérdőn. Az pedig ideges. Már megint. Néha Tamashi úgy érzi, minden második megnyilvánulásával ezt éri el. Ami kezd kellemetlen lenni. Zavaró érzés, bizonytalanság költözik a lelkébe. Aztán valahogy furcsa mód elégedettség, amikor pusztán faképnél hagyják. Égető, forró, de önelégült fordított-büszkeség. Ha utálni akarja, hát utálja csak. Talán megérdemli, talán nem. Viszont ez így nem mehet tovább. Úgy tűnik, csak gondot okoznak egymásnak.
Pár percig csak áll a teremben és néz maga elé, elmélyedve az apró nüanszokban, hangokban, illatokban, melyhez neki nincs joga, melyek valaki máshoz tartoznak, és már a puszta levegőnek is égetni kellene a tüdejét. picit lélegzik azért még, míg elszánná magát, és enyhén fatalista gondolatokkal elindulna fölfelé az emeletre, amerre Druian is indult.
Léptei halkak, kimértek, akár egy tolvajé, aki titokban oson az éjszakában. Szemei, mozdulatai éberek, készek az ugrásra bármely pillanatban. A bútorokat, a folyosót, minden sarkot úgy szemlél, mintha máris egy csatajelenetet kellene elterveznie benne. Hol lehetne elbújni, mit lehetne felkapni, fegyvernek használni.
Hova lehetne lekuporodni, átváltozva, és kényelmesen elszundikálni délutánonként...
Eh.
A férfi pedig ott ül, kint az erkélyen, ahonnan olyasféle kilátás nyílik a tájra, melyet látva pontosan el tudja képzelni, hogy szárnyakat bont és siklik fölötte. Nyílt, harmatkékkel átitatott sűrű tér, szabad, tágas semmiség a fenyvesek fölött. Milyen lehet felülről nézni a tovakúszó harsogó zöld lombokra?
Érdeklődőn szemléli a lelkében megjelenő üres vágyakozást.
Nézi Druiant egy pár pillanatig, keresve a szemeit, majd akár elcsípi a pillantását, akár nem, halkan megszólal, mélyebb hangon.
- Kívánod, hogy távozzak?
Nem tudja, mit vár válaszként. Talán azt, hogy hallgasson, hogy várassa még egy kicsit, amíg elő nem áll valami bocsánatkéréssel, amivel... nem igazán tervez. Talán arra, hogy felálljon abból a székből, fújtatva, küzdve a dühével, majd közelebb jöjjön, ő pedig kitérhessen előle és megharcolhassanak ezen az erkélyen. Vagy csak egy pofont. Bármit. Csak lehetőleg ne azt, hogy egyszerűen igent mondjon.

Túlságosan is megkövesült ahhoz az idők folyamán, hogy bűntudatot érezzen. Vagy talán soha nem is volt képes rá, ki tudja? Azt azonban érzi, hogy miféle érzelmek irányulnak felé, már amikor akar törődni vele. De legalábbis érdeklődni. Druiannál már nem biztos a dolgokban. Láthatóan nem fog felkelni és dühösen nekiszaladni, pedig az igazán vicces lenne. Noha lehet, hogy az életét kockáztatja, amennyiben össze akar verekedni egy sárkánnyal. Áh, az alakváltók néha nem ismerik fel a puszta indulatból verekedés szabályát. Mindig azt hiszik, hogy vérre megy, pedig Tami néha csak ki akarja próbálni, milyen, ha emberalakban összegabalyodnak.
Na nem úgy, mint ahogy az éjjel tették, kicsit másféle módon.
Azonban az alakváltók többnyire mindig úgy érzik, vérre megy a dolog és a teljes győzelemig, így átváltoznak és természetfeletti erejükkel elsöprik az egészet. Pedig nem ez volna a lényeg.
Talán nem kellene ilyesmikre gondolnia, amikor a férfi valószínűleg egy hatalmas válságon megy keresztül, és az járhat a fejében, vajon jó eszközt választott-e fátylat illető céljai elvégzésére. De talán túl hamar akarja meghozni ezt a döntést.
Első szavából már nyilvánvaló, hogy nem fogja elküldeni, legalábbis nem most. A hangsúly elárulná, ha ez egy parancsféle lenne. Érződik, hogy jön a folytatás.
Aztán... nevet? Ezen esetben az iménti eltűnése pusztán gyermeki durcázáshoz lenne hasonlatos? Nahát, hímneműeknél igencsak ritka az ilyesmi. Nehezen kezelhetőnek tűnik, meglehetősen. Vajon képes lesz-e vele így együtt dolgozni? Tamashi várakozóan felvonja a szemöldökét.
Ó.
Kissé megilletődik. Úgy vette észre, az edzés valami olyan, s úgy általában a mozgás valami olyan a sárkány számára, amelyet a gyermekes durca vagy pedig felnőttes önmagába zárkózás miatt nem oszt meg bárkivel. Tamashi meg tudja érteni természetesen, lényének megannyi szegmense van, amelyeket ritkán teregethet ki, ritkán lévén rá lehetőség.
Lassacskán bólint egyet. Nyugtázza, hogy el lett fogadva. Nem teljesen érti, hogy miért, azonban úgy tűnik, tényleg így van.
- Köszönöm. - feleli csak, majd mikor megkapja a ruháit, már készül is arra, hogy lefejtse magáról a jelenleg rajta lévő rétegeit, azonban úgy tűnik, el lett küldve a fürdőszoba felé. Halványan elmosolyodik és kuncog magában, ahogy besurran a helyiségbe, ahol furcsa titkok, személyes illatok, tükrök és hasonlóképp díszes tárgyak várják. Ha van hely, amely valóban behatolás egy személy magánszférjába, az a fürdőszoba, talán még inkább, mint a háló. Mindenesetre lefejti magáról öltözékét és belebújik a kinti ruhába, pár pillanatig kiélvezvén, hogy semmi sem dörzsölődik neki.
Amint végzett, előáll újra, várakozóan, hogy mikor is indulnak.

Valami miatt nem hagyja, hogy az a természetes mosoly, mely odaszökkenne az arcára, megjelenjen. Némi durcásságot érez magában, bár nem biztos benne, hogy joga van ehhez. Mindenesetre tetszik neki ez a régi szóhasználat. Olyan ritkán hall embereket máshogy beszélni, mint a sztenderd stílus, hogy már egyfajta nosztalgikus mellékzönge járul a szemében az ilyesmihez.
Ismét elismeréssel adózik önmagának. Minden légvétel, minden pillantás, amit erre a tájra vet, többé teszi és alapvetően oly mértékben fokozza a jókedvét, melyet akkor szokott átélni, mikor éjjelenete egyedül mászkált az utcákon. De túl sok volt már az utca és túl kevés az ehhez hasonló csendes és zöld környezet. Lelkében nyugvó ősi ösztönei szenderegve ébrednek öntudatra, ahogy az oxigénmolekulák lassan feloldódnak a vérében és felpezsdítik azt. Szemei lelkesen isszák a nyugodt, csendes, eélmélyülő környezet csodálatosan tökéletes mintáit. Gombák, víz és levelek illata szüremlik át a szaglóhámain és emlékezteti őt arra, ami valójában: vadállat. Az is. Már szinte mancsoknak érzi a kezeit és érzi azt is, ahogy az enyhén megkeményedett talppárnái suhannak köveken, a sárban, fatörzseken, az avaron...
Pislant párat. Szabályoznia kell, mikor változik át és mikor nem, bár még mindig akadnak e tekintetben komplikációk.
Halvány mosoly telepszik most már az arcára. Léptei, az egész mozgása megváltozik. Természetesebbé válik, könnyedebbé, sokkal mentesebb a felvett maszkoktól és kényszerektől,amelyekbe egy város szorítja. Még úgy is, hogy általában sokkal kevésbé hagyja szorítani magát, mint egyes emberek. Élvezi, hogy talaj van a talpa alatt, élvezi, hogy levelek veszik körül. Ilyenkor teljes mértékben bele tudja élni magát, hogy ősei mit láttak, mit képzelhettek, hogy miféle szellemek suttoghatnak a szélben, a földben, a szélben és az állatokban. Nem felhőkarcolók meg ilyen baromságok. Fujj. Ez itt... ez az igazi élet. Csak sajnos nehéz összehozni a gyorsasággal és kényelmességgel, amely a mai világ két fő alappillére.
Nem mondja ki, mennyire kellemes neki ez a hely, az egész helyzet, hiszen úgyis látszik rajta. Hálás. Amiért Druian megosztja vele az edzését, beavatja, engedélyezi és társául fogadja. S milyen jót fog már tenni...
Amint ismét utasítást kap, kissé ide nem illő, csibészes mosollyal reagál. - Osu, senpai. Olykor magam is gyakorlom a test átmozgatását, ebben remélem, nem kételkedsz, így tisztában vagyok a fontosságával - jegyzi meg eltúlozva kissé a hangsúlyokat, azonban vissza is vesz az esetlegesen cinizmusként értelmezhető beszédből, helyette nekilát izmai átmozgatásának. Néhol hasonló mozdulatokat hajt végre, mint a férfi, azonban nem tervezte teljesen utánozni, követni, hiszen ez nem az a fajta edzés, sokkal szabadabb és kötetlenebb. Nincs terem, nincs zászló, amely felé meghajoljanak. Szisztematikusan halad a fejétől egészen lefelé a lábáig, erre-arra hajtogatja magát odafigyelve, mit tanult a testről és annak felépítéséről, minden irányban fellazítva az elgémberedett szöveteket. Az égető-szúró érzés után a hatalom és felszabadultság érzése költözik a testébe. Mintha szárnyakat kapna. Pedig neki aztán soha nem lesznek.
Erre a gondolatra halványan elmosolyodik, és még utoljára köröz párat a csípőjével. Az a legérzékenyebb rész.
- Valami konkrét terv? Vagy napi rutin? - rak egymás után pár szót, hogy némi információt kiszedjen a sárkányból. Közben persze legszíveserbben csak hallgatna és szívná magába a környezet energiáit. A saját energiáit, amit mindez tesz vele. Próbál lelassulni és elmélyülni, beleépíteni ezt a helyet is a rengeteg emlék közé, amely sokat adott neki és amelyet felhasznált saját maga építésére. Elcsendesülni és megnyugodni, kizárni a felhőkarcolók, a hangos zenék és sípoló közlekedési lámpák emlékét. Elfeledkezni arról, hogy miféle problémák sújtják odakint a világot. Olyan állapotba kerülni, amelyben boldogan hagyná itt a létezést akár. Nem, mintha sürgetné. De megéri kellemesebben létezni.

Szabadság. Finom, ízes szabadság. Úgy érzi, el fog kényelmesedni, ha átadja magát ennek az érzésnek, azonban most nincs kedve ez ellen küzdeni. Hagyja, hogy izmai kellemesen felszabaduljanak és felébrednek bennük megannyi emlék, vágy, felkészültség. Izzik, akár a harmatos fű fölötti hűvös reggeli levegő. Robbanásra készen, mégis nyugodtan. Minden pórusával beszívva mindent maga körül. Mert ezt kellemes beszívni, ellentétben a füsttel és a zajokkal.
Szemei kinyílnak, drágakövekként kezdik el pásztázni a környezetet. Odafigyel, hogy minél kevesebb zajt csapjon, ahogy átsuhan az akadályokon, sárszagú földön, köveken, levelekn, minél kevésbé hagyja itt a nyomát, mintha csak egy vad lenne, mely idetartozik. Furcsa, zavaró hálaféleség kezd kialakulni benne, amelyet nem egészen tud hová tenni. Az izgalom pedig mélyen fészkel a gyomrában, a várakozás, hogy most birokra kelhet Druiannal, hogy most gyakorlatilag versenyezhet vele. Az ilyesmi mindig felpezsdíti a vérét, pláne egy ilyen helyen. És szerencsére nem lesz senki, aki itt megzavarja őket. Ilyen luxusban is nagyon rég volt már része.
Nem bambul el viszont annyira, hogy ne tűnjön fel neki, mikor a férfi immár sokadjára kezd el megszabadulni öltözékétől. Rögtön sejti, mi célból teszi ezt, emiatt ösztöne azt diktálja, hogy elforduljon. Nem, mintha nem látta volna és nem vizsgálta volna meg emberi testének majd minden porcikáját, azonban ez... ő tudja, hogy milyen. Nem mindenki kedveli, ha ezt az intim tevékenységet más is látja.
Amikor azonban érzi, sejti, hogy elérkezett a végeredmény, megfordul, és akaratlanul is elkerekednek kissé a szemei, megfeszül, a hatalmas lényben egyfajta veszélyforrást észlelve, ősi ösztönei miatt.
Bámulatos.
Ahogy mindannyian. Sokféle alakváltót látott már, azonban legtöbben jóval kisebbek voltak. És kevésbé tűntek ősinek. A gyíkféle már csak gyíkféle sajátosságai miatt is az őskort idézi. Azonban ha tudjuk, mit kell keresni, bizonyos vonásokban felfedezhetjük azt, akit keresnünk kell. A szemeit keresi hát. Más színűek, azonban a hangban és a tekintetben tudja, hogy észre fogja venni őt.
Azon veszi észre magát, hogy mosolyra vannak húzva az ajkai. A felismerés elégedett mosolyára.
A felajánlás miatt egy pillanatra elgondolkozik, hogy... illetve reménykedik. De nem, gyerekes gondolat, erre rögtön rájön.
Így aztán bólint és követi Druiant.
- Azt hittem, emberi alakban fogunk edzeni. Visszajössz majd a ruháidért? Kellemetlen volna, ha jönne egy rakás tündér és úgy döntenének, hogy eltulajdonítják - jegyzi meg.

Kihívóan elmosolyodik. Valóban nem lesz szükség rá? A következő pillanatban viszont már dobja is le magáról egész nap szorongató gönceit. Na jó, nem is olyan régen vette fel őket. Most. A teste hamarosan puha és sérülékeny lesz, már a szellő érintése is annak az ígéretét hordozza, hogy most minden veszélyesebb. Ha hozzáérne egy fatörzs, könnyen nyomát is hagyhatná rajta és elvehetne egy keveset a bőréből. Átlényegülhetne egy relatíve erősebb élőlénnyé, azonban úgy dönt, egy kis ideig még kiélvezi ezt az alakot. Kényelmesen sétál, örvendezvén, hogy talpa simán érinti a talajt. Lábbelijét is odahagyta, így persze saras lesz, de óh, volt már az. Sokszor.
Ez a nap egyike azoknak, amelyet a nagyon kellemes és laza napok közé sorol. Az ilyenekért igazán érdemes élni, mindig és mindenhol. Amíg van egy ilyen erdőrész, ami egy kis időre a tiéd lehet... Komolyan nem érti az olyanokat, akik ezt eldobják maguktól. De nem az ő feladata látóvá tenni a vakokat.
Vagy... mégis? Hiszen végül is a Nagy Küldetés, amelyre a fejüket adták most, lényegében erről szólna. Ám nem lehet elsietni. Vajon azonban mi fog történni köztük addig, míg valami megoldásra jutnak, hogyan lehetne a néppel elhitetni, hogy nem akarnak ők mindenkit felfalni, agyonkarmolni és egyéb csúnyaságokat művelni? Valószínűleg tényleg két végéről kell majd égetni a gyertyát. Ugyanis el kéne érni, h ogy az alakváltók tényleg ne akarjanak ilyet.
- Miféle terveid voltak még? Te vagy az ötletgazda, de ha szabad kezet kapok, akkor igen. Talán közelharc is. Bár a jelenlegi helyzetben nem lenne túl előnyös. - jegyzi meg, mintha csak az időjárásról beszélne. Egy sárkány. És itt teljességgel önmaga lehet. Jó, hogy a technika még nem fejlődött olyan szintre, hogy itt is folyamatosan figyelhessék.

Ezzel fogják az őrületbe kergetni. Most akkor dönthet, vagy nem dönthet? Vesz egy nagy levegőt.
Fegyverhasználat tilos. Mondja ezt az, akinek maga a teste fegyver.
Persze ez nem jelent semmit. Ilyen szabályokkal nem. Volt már dolga alakváltókkal, olyanokkal is, akik emrőben nagyobbak voltak nála, ám nem feltétlenül gyorabbak és ügyesebbek. A fegyvernélküliség szabálya sem teszi ezen esetekben teljesen fairré a dolgot. Meg aztán sosem lehet biztosra venni, hogy mindenki betartja a szabályokat. Tama mindig betartotta őket.
Könnyeden nyúl ki a levegőbe és kapja el a lámpát, melyet felé dobtak.
Érdeklődve hallgatja, hová mennek ma.
- Zavarnak tán a talpaim? Ne aggódj, képes leszek megfürödni, ha visszaértünk. Ez a tisztaságmánia ellenben teljes mértékben természetellenes. A természet koszaira szüksége van a szervezetnek a normális működéshez. Az állatok is így éltek, mindig. Ha nem egy betondzsungelben élnének, talán az emberek sem lennének annyi mindenfélére allergiásak.
Gluténérzékenység, laktóz-, s egyebek, szénanátha, parlagfű-allergia... Mindentől csak tüsszögni, ami nő a földön. Allergiásak már lassan az életre is.
Megrázza magát egyúttal lerázva magáról az életet kissé megvető negatív hozzáállást.
- Biztosra veszed, hogy itt nem lát meg minket senki?

Türelmesen hallgatja, ahogy a férfi beszél. Gyakran teszi ezt. Csak néz félig leeresztett szemhéjjal és kiolvashatatlan arccal szemez Druiannal. Aki láthatóan szeret magáról beszélni. Nem is baj, ez jól tud jönni, bizonyos helyzetekben. Majdnem felkuncog annál a résznél, hogy a férfi nem szeret semmi piszkot a testén, azonban a folytatás reakciót kíván, mégpedig ennél sokkal gyorsabbat és radikálisabbat.
Hamar észleli a fenyegetést, mint legtöbbször, azonban kicsit lelassítja a tény, hogy fel kell fognia: a másik valóban arra készül, amire gondolja, hogy készül. Így aztán bár sikerül arrébb ugrania, a másik lábát menet közben így is elkapja a jó nagy adag nedves föld. Elkerekedett szemekkel néz, ahogy a mosoly csiklandozni kezdi az arcizmait, végül elvigyorodja magát.
- Jól van, legyen...
Tartani valamitől? Ha valamitől, hát ettől egész biztosan elfelejtette, milyen az. Gyorsan kürbenéz, felmérve környezetét, elgondolkozva, miket lehetne használatba venni, majd lehajol és ujjaival óvatosan letörli a vádlijáról az odatapadt sarat.
- Meglepően jó minőségű a talaj itt. - Aztán eszébe jut, hogy ez földrajzilag talán nem a leghelytállóbb. - Legalábbis.. ahhoz kiváló minőségű, amire most használni fogjuk.
Lépked közelebb, felkészülve arra, hogy a másik esetleg kicselezni készül.
Kihívóan emeli föl a szemöldökét. Megnevelni? Őt, igen? - Aranyos - reagál a modern világ egyik mémjével, egy félmosollyal. - Úgy gondolod, eleget tudsz már szerény személyemről ahhoz, hogy ilyen kijelentésekbe bocsátkozz? Mégis mit szólnál, ha mégis találkoznod kellene ezzel az elemmel, hm? - próbálja megcélozni Druian haját a sáros kezével és finoman végigsimítani rajta, pont, mint ahogy szokta egyéb körülmények között, pusztán akkor nem igazán fedi őket sár.