A szipolyozás technikái - Amalia és Edward

Everland Javítóintézet - Anglia

Új lakó érkezett Everlandbe, és felkértek, hogy segítsek összeállítani a profilját, valamint próbáljam meg jó útra terelni. Nem én vagyok a bentlakó, állandó pszchológus/pszichiáter (igazából Mentálmágus), engem akkor hívnak, ha úgy vélik, valami miatt komolyabb erőbevetésre van szükség. Első pillantásra a kis hölgy kartonja nem tűnik ilyennek. Semmi rejtett pszichikai képesség, semmiféle komolyabb mentális degeneráció nem tűnik ki belőle. Nem érti minek a Fátyol. Ez elég sok mindenkivel előfordul, néha még én sem tudom teljesen megindokolni, mire jó ez, de szóval ez sem annyira kirívó.
- Mégis miért is kellek ide? - pillantok fel kollégámra, aki átadta a kartonokat.
- A kora. Ha nem rakod addig rendbe, akkor pár hónapon belül felnőtté nyilvánítják, és munkatáborba kerül.
- Áááá! Már látom! - pillantok a kor bejegyzésre, amit eddig is láttam, csak nem tudom fejből, melyik lény mikortól tekintendő felnőttnek.
Szóval a vérlények, azok éppen 25-től. Talán szerencséje lesz, hogy még éppen most elkapták. Persze így már valóban nagyobb a kihívás.
- Rendben, akkor lássuk a medvét! Vagyis ... - a papírra pillantok - egérkét!
A kolléga távozik, én pedig várom, hogy bekísérjék a delikvenst.

A fickó kiballagott az irodából, ami előtt a lány ücsörgött túl régóta ahhoz, hogy ne érdekelje semmi. Annyira semmi, hogy éppen kitalálta, hogy aludni fog. Lehunyta szemeit és elfolyt a széken, mikor meghallotta, hogy kinyílt az ajtó. Odafordította tekintetét, még magához képest is lomhán. A tanár... Nevelő, akármi intett neki, hogy mehet, hiszen a pszichológus várja.
Nem értette, hogy miért volt szükség erre. Lopkodott ezt azt, tény, de másképpen nem tudott volna életben maradni. Nem értette, hogy miért kellett a Fátyol sőt, szánalmasnak tartotta, hogy a mondének elől mindent el kellett titkolni, így szerencsétlenek összeszarták magukat, ha valami természetfelettit tapasztaltak. Itt jön a képbe, hogy aki ezt az egész marhaságot kitalálta sosem képzelte bele magát egy átlagos halandó bőrébe.
Hatalmasat sóhajtva felállt a székre és unottan besétált a terembe.
- 'Napot! - köszönt és már ült is le a székre amit (gondolta) neki készítettek ki. - Még a legelején... - meresztette szemeit a férfi szemüvege mögé. - Kurvára nincs kedvem ehhez az egészhez.
Valóban nem volt neki. Hatéves kora óta ilyen módon, módszerekkel élt és most elkapták, mitöbb, büntették ezért. Úgy érezte, hogy most nem szimplán a lopásokért és a Fátyolról alkotott véleménye miatt büntették, hiszen ez már életvitel volt számára, tehát magáért az életéért súlytották. Mindig furcsálta és ellenezte, hogy ilyen tapló és együttérzésre képtelen emberek ülnek a vezetői székekben, akik emiatt kemény szenvedések elé állítottak ártatlanokat... Ha ilyen volt a szabad világ, el sem tudta képzelni, hogy milyen az, mikor Fátylontúli diktatúra működött. Persze nem is volt biztos benne, hogy ez valaha létezett, de nem vetette el a gondolatot.

Beballag a lányka, és csak úgy árad róla a lelkesedés. De hát az én sem nagyon tudnék semmi ellen lelkesedni az ő helyében. Büntetésnek látja az ittlétet, pedig valójában lehetőség. De ez bonyolult, és nyilván érzelmekkel terhelt helyzet, amiben nehéz tisztán látni. Elnézem ahogy leül, és mindjárt igen határozottan nekem szegeti a tényállást, miszerint nincs kedve ehhez a  beszélgetéshez. Egy ideig nézem, az arcomon unott kifejezés, mint akinek édesmindegy, ki ül előtte, és mit akar vagy nem akar, majd megszólalok.
- Nekem sincs.
Tartok egy rövid hatásszünetet, éppen csak pár pillanatnyit, hogy ne legyen azért elég idő közbevágni.
- A különbség kettőnk között, hogy én hazamehetek a házamba, míg te itt maradsz még egy ideig, majd a 25. születésnapod után egy nappal átszállítanak egy munkatáborba. Nyilván ahhoz majd lesz kedved. De nem rabolom az idődet, már megyek is.
Azzal nekiállok összepakolni. A dossziéját elteszem a helyére a nagy irattartó szekrénybe, a tollamat visszateszem a tokjába, aztán előveszem a táskámat, és kinyitom, hogy elrakjam a tollat. Szépen komótosan pakolok, hogy a páciens megemészthesse magában, hogy esetleg az egyetlen lehetőségét szalasztja most el, amivel megúszhatja a munkatábort. Némileg rizikós, mert nem biztos, hogy ezzel rávehetem az együttműködésre, de mivel ez egy utcán nevelkedett kis gazfickó, a puha, mézes-mázos szavakat talán nem is értené. Csak a szükség szava az általa beszélt nyelv. Egyenlőre.

Unottan bámulta a lányt, ahogyan a lány is tette vele, majd benyögte, hogy neki sincs kedve. Amalia agytekervényei munkába is láttak, hogy oda tudjon szúrni valami igazán csípőset, de a pszichológus gyorsabb volt. Magyarázott valamit a munkatáborról, ami a vérlényre várt és elkezdett pakolni.
Láthatóan iszonyat lassan tette ezt, amit a lány nagyon megmosolygott és halk kuncogásba kezdett. Kezét odaemelte a szája elé, ahogyan ezt ilyenkor szokta, majd amint elemelte azt onnan, megszólalt.
- Tudja, nálam ez nem működik. Sőt, mondok én valamit. Ez senkinél sem működik. Csak olyan látszatot kelt, mint aki meg sem lepődik azon, hogy nem kell dolgoznia sőt, talán még örül is neki. Ebből az erőltetett lassúságból lejöhetne az is, hogy így próbálja leplezni, hogy amúgy sietne haza. Haza, hacsak nem máshova. Az alkoholról mi a véleménye? - vigyorgott nagyon és közelebb hajolt a férfihoz.
A bolondját akarták járatni vele, de úgy érezte, hogy sikerült megfordítania azt a bizonyos kockát. Nála ez így működött. Ki akartak szúrni vele, akkor ő élesebb tűvel szúrt vissza. Nem is értette, hogy mit gondolt a pszichológus. Együttműködésre semmiképpen sem bírhatta, hiszen nem önszántából látogatta meg, hanem mert kényszerítették rá... és ez foglalkozott másokkal.

Nos, nem kell rögtön együttműködni, de mindenesetre a jég megtört. Megkezdődött egy beszélgetés. Elsőre ennyi is elég. De nem hagyom abba a pakolást, elteszem a tollat, és becsukom a táskát
- Mi angolok eléggé ráérős nép vagyunk. Például a legnagyobb zűr közepette is sokaknak az első, ami eszükbe jut, hogy le kéne ülni teázni egyet, mert az megnyugtat, és le is ülnek. Az alkoholhoz ritkábban folyamodunk, és most amúgy sincs elég késő hozzá. Amúgy pedig én nem dolgozom itt, mi több semmilyen ellenszolgáltatást nem kapok az itt töltött időrét, és csak akkor jövök, ha hívnak. Szóval nekem tényleg nem fontos itt lenni. Azért hívtak engem, mert úgy vélték, jobb lenne ezt az ügyet úgy megoldani, hogy a munkatábor ne kerüljön be a képbe, ahhoz viszont rövid az idő, és ha én most kimegyek innen, akkor tényleg nem jövök vissza. Marad az itteni pszichológus, akinek még egy csomó másik páciense van. Ez a szekrény itt - mutatok hátra - tele van a kartonjaikkal. Tehát, akkor mi legyen? Menjek, vagy maradjak?
Ha most azt mondja, hogy menjek, akkor már itt sem vagyok. Tényleg. Ez a kislány már nem egy harmatos virágszál, nem lesz olyan elveszett a munkatáborban sem. Senkinek sem lehet helyrerakni az életét addig, amíg ő maga nem akarja.
Megkerülöm az asztalt, és kívülről ráülök a szélére, vagyis inkább csak nekitámaszkodom. Láthatóan tényleg kész vagyok menni is, vagy visszatérni az asztal mögé.
Pillanatok alatt engedelmessé és együttműködővé tehetném egy varázslattal, de az nem ő lenne. A hatás elmúlna, és ott tartanánk, ahol a part szakad. Persze rá lehetne segíteni a döntésére egy kicsit, ha hajlana rá, és csak dacból ellenkezik. De nem érzek rajta félelmet, vagy egyéb aggódást, szorongást. Persze lehet, hogy egy oroszországi sikátornál egy Angliai munkatábor is klasszisokkal jobb.

Erőltetett monológja után lazaságot színlelve támaszkodott neki az asztalnak, amire a lány hátrahajtotta fejét és felsóhajtott. Visszaemelte tekintetét a férfira.
- Szörnyen viselkedik. Ha nem küldtek volna ide azt gondolnám, hogy én próbálok segíteni magán. - kuncogott gúnyosan, de azért már visszafogottabban, mint az előbb, hiszen látta, hogy a férfi nem szórakozott.
Valóban képes lett volna kimenni az ajtón, ami Amalia szerint a lehető leggyermetegebb húzás volt ebben a szituációban. Nem tudta elképzelni, hogy mennyire kellett érzéstelennek lenni ahhoz, hogy valakin ennyire ne próbáljanak meg segíteni. Hallott már ő is olyat élete során, hogy csak azon lehet segíteni, aki akarja is, de ennek sosem adott igazat. Mindenkin lehetett segíteni, csak megfelelő eszközökhöz kellett nyúlni és ez semmiképpen sem felelt meg annak, hogy ott hagyjuk a fenébe, legyen ami legyen. Túl komoly volt a helyzet tétje ahhoz, hogy ezt meglehessen tenni. Nem egy családi vakáció vagy egy tanulmányi túra kihagyásáról volt szó, hanem egy munkatáborról, ami neve ellenére a legkevésbé sem hasonlított soha egy klasszikus értelemben vett táborra, inkább egy gulágra, a különbség csupán annyi volt, hogy még utóbbitól messzeföldön rettegtek, előbbinek jobb volt a PR-ja. Sokkal.
- Ne menjen el. - nyögte ki nagy nehezen. - Képes volna megnézni, ahogyan egy szerencsétlen fiatal lányt meggyötörnek a nézetei miatt? - vakarta meg szemeit.
Ezt kivételesen komolyan gondolta, de ezt érezni is lehetett a sokkal lágyabb hangsúly miatt. Ténylegesen összezavarta és haragudott erre az egészre, de a Fátylontúliak vezetői egyértelműen azt akarták, hogy "kigyógyuljon" abból a "tévhitből", miszerint a Fátyol értelmetlen. Pedig az volt. Az emberek elől megvonta az igazságot és bizony, a korrupció nem csak a halandók politikájában volt jelen.

Haladunk.
Arra, hogy neki kéne segítenie nekem, csak a szemöldökömet vonom fel.
Ez persze nem a csodálkozás jele, ezt csak mímelem. Megszokott reakció a betegektől, hogy megpróbálják valamilyen módon feljebb helyezni magukat az orvosuknál, amíg még a tagadás fázisában vannak. Ez segít elviselni a kiszolgáltatottságot és a frusztrációt. De mint mentálmágus pontosan érzem rajta a félelmet, és azt, hogy nagyon nem akar abba a táborba kerülni.
Visszaballagok az asztal mögé, és leteszem a táskámat, majd helyet foglalok a székemben.
- Kérem, mondja el, mit gondol a mondének és a természetfeletti lények viszonyáról, és a Fátyolról!
Szeretnem nem egy jelentésből, hanem a saját szavaival hallani, hogy mégis mi jár a fejében. Szerintem egyébként pszichiátriailag semmi baja, csak kissé neveletlen, ami viszont a helyzetéből és a hányatott gyermekkorából adódik. Ez nevelni kell viszont, nem gyógyítani. De mivel pár hónapon belül felnőtté nyilvánítják, és mellesleg szerintem sem gyerek már, ezzel a nevelés projekttel kicsit elkésett a világ. Hamarabb kellett volna megtalálni, és idehozni, vagy máshová. Vajon hányan kószálhatnak még az utcán?

Felvonta a szemöldökét, ami a lánynak egyáltalán nem jelentett meglepetést. Nem, hiszen ez az orvos nem igen értett máshoz az eddigiek alapján, csak a hisztis, sértődött rohamokhoz és nem tetszésének kifejezéséhez a szemöldökének felvonásához hasonló módszerekkel. Sok ilyen emberrel találkozott már, de orvossal még eggyel sem. Érezte, hogy ez a kis beszélgetés - ha emlékezetes nem is - szórakoztatni fogja egy kis ideig. Elvégre felettébb szórakoztatónak találta, ha kiakaszthatott olyan embereket, akiktől a hányinger kerülgette. 
A férfi visszasétált a helyére, leült és feltette az első kérdését. Komolyabb volt, mint az Amalia hitte, amin meg is lepődött. Nocsak, nem csak csípkelődni tudott a pápaszemes agyturkász, hanem dolgozni is. Ez kellemes meglepetés volt neki, amire apró mosolyt húzott arcára.
- Nos... - ásított és nyújtózkodott. - A természetfeletti egy kézzel tapintható dolog és nem is olyan természetfeletti, mint ahogy azt a neve mutatja. Teljesen... valóságos és hétköznapi, hogy nem tom'... Valaki sárkányként repül az éjszakában vagy hogy kiszívja valakinek a vérét. Viszont mivel valami igen okos kitalálta, hogy a mondénektől ezt el kell hallgatni, ezért ők egész egyszerűen túlmisztifikálják a dolgokat. Van aki hisz benne, van aki nem... Érti. És mellé még marhaságokkal tömik egymás fejeit, mint az isteneik vagy vallásaik. Nem tudják, hogy mi veszi őket körül. Vegyünk példának egy egyszerű kis családot. Apa, anya, két gyerek. Vidáman élnek a tudatlanságban ugyan, de ha véletlenül előttük szakadna a Fátyol bepánikolnak. Félni kezdenek, rettegni és lehet, hogy soha többet nem lépnek utcára, mert majd őrültnek tartják őket... Drogosnak. Biztosan érti, hogy mire gondolok. Az emberiség hasznára is válhatna a mágia. Képzelje csak el, hogy a mágusoknak nem kéne rejtegetni a képességeiket; Meddig élne egy egyszerű mondén is! Milyen fejlett lenne az orvoslás és... - lehunyta szemeit. - Nem fogom tudni meggyőzni, igaz?

Nagyjából a szokásos világnézet. Nem azokkal van baj, akik buták, mint a föld és nem is azokkal, akik rendes nevelést és rálátást kapnak a világ állására, hanem azokkal akiknek ugyan van eszük, de a világuk beszűkült. Inkább tanárra lenne szüksége, mint pszichiáterre.
- Természetfeletti lényeknek nevezzük azokat az élőlényeket, akiknek a létezéséhez szükség van valamennyi mágiára. Ez csak egy elnevezés. Nyilván nekik ez az életforma a természetes. - legyintek egyet, hogy ez lerágott csont, és lépjünk túl a megnevezéseken való táncoláson, hiszen pontosan tudta, kikről is beszélek, tehát a komminkáció fenntartására a megnevezés megfelelő.
- Kétségtelenül lennének előnyei a Fátyol eloszlatásának. De lennének hátrányai is. Számba tudja venni pontosan, melyikből lenne több? Mondok egy példát! Úgy véli remek dolog lenne, ha az emberek is sokáig élhetnének. Tegyük fel, hogy így van, és hirtelen az emberek nem halnának meg hatvan, hetven, nyolcvan éves korukban, hanem tovább élnének. A Föld jelenleg éppen túlnépesedik. Ebből a szempontból előnyös lenne, ha megállítanánk a természetes fogyást? Vagy mit tenne ez az átlagos négytagú család, ha a Fátyol hirtelen lehullana, és szembesülnének az igazsággal? Mit tesznek a mondének azokkal, akik kilógnak a sorból, mások, mint a nagy átlag?
Erről tudnék igen érdekes, és néha gyomorforgató történeteket mesélni. Persze vannak szép példák is, de az emberek jelenleg azt sem tudják még elviselni, hogy valakinek más a bőrszíne, vagy a vallása, nemhogy a faja...

Ezúttal a lány vonta fel a szemöldökét. Számított az ellenérvekre, amiket az agyturkász felhozott, de valahogy mégis meglepődött rajta. Nem véletlenül tette fel gondolatmenete végén azt a kérdést, úgy gondolta, hogy arra fog kapni választ, de nem.
Amíg a férfi magyarázott, ismét hátradobta fejét és bámulta plafont. Érdekesnek találta, hogy mindenféle megerőltetés és rosszérzés nélkül tudott figyelni, nem gondolta, hogy valójában ennyire érdekelte a téma, de úgy tűnt, hogy gondolatai és elméje ismét ellentmondásba kerültek egymással.
Miután a hosszú, hosszú ellenérvelés véget ért, kibontotta haját és figyelmét a szekrényeknek szentelve vette át a szót.
- Nem így "puff". - csapott az asztalra szemléltetés képpen. - Kéne lebontani a Fátylat előttük. Hanem fokozatosan... Kezdjük kicsiben. Aztán szépen, pár év, maximum évtized alatt már minden világos lesz nekik és senki sem akar majd lázongani a dolgok ellen, hanem elfogadják. A túlnépesedés pedig egy ennél összetettebb kérdés. Sok minden tehet róla, viszont mágiával ezt is szabályozni lehetne. Nem csak a Föld létezik. Árkádia, Atlantisz. Nem igaz, hogy erre még nem gondolt senki... Ameddig ezt nem lehet kivitelezni, pedig forgalmazzunk brómos teát. - vigyorodott el. - Egyébként teljesen jogos. De az emberiség így is abba az irányba halad, amerre mágiával tenné, csak úgy kicsit gyorsabban érnék el a... tökéletességet. - fejezte be a mondatot annak végét erősen nyújtva, hiszen nem ez volt a szó, amit keresett, de egyelőre nem jutott eszébe jobb.

Ja, hát megmondani a tutit mindenki tudja. A legutolsó kukásautó segédmunkása is. Nem voltam elragadtatva az észmenéstől.
Ennek ellenére lelkesedést színleltem, és összecsaptam a tenyeremet.
- Nahát, hogy micsoda briliáns terv. És amennyiben a természetfeletti társadalom nekiáll a megvalósításának, természetesen mindenki Önnek jelent majd, Miniszterelnök Asszony!
Remélem ennyi célzás elég lesz, hogy felfogja, amennyiben esetleg már folynak az előkészületek, ő akkor sem fog tudni róla.
Egyébként a pillanat most éppen a lehető legrosszabb lenne erre. Mert Trump és Putyin finoman kifejezve nem az ideális választás egy ilyen manőverben partnernek. És még van egy pár vezető, aki szintén nem. Mondjuk Kim Dzsong Un, és még sorolhatnám.
- Mi lenne, ha a Föld teljes népességének megmentése helyett először a saját életét próbálná meg rendbe tenni? Ha az sikerült, akkor lehet egy szinttel feljebb lépni.

Az agyturkász folytatta a cinikus hangvételt azzal, hogy összecsapta tenyereit és gonosz iróniát alkalmazva közölte a lánynak, hogy finoman szólva sem lelkesedik az ötletéért. 
- Nyugodjon meg, ha én lennék a Miniszterelnök Asszony, maga nem itt ülne, hanem egy felettébb kényelmes vérpadon, amíg én szürcsölgetem a drága boromat és arról mesélek az újságíróknak, hogy milyen felesleges és veszélyes volt a Fátyol, de persze akkor megjavul a helyzet, hiszen magához hasonlóan mindenki kap majd egy kötelet ajándékba. - vigyorgott és hátra dőlt nevetve. A következő kérdésre felvonta szemöldökét és lassan csóválni kezdte fejét.
- Nekem nincs problémám. Magának van, meg a kurva rendszerének. Teljesen felesleges ebből engem... Uhmm... - hunyta le szemeit, miközben a megfelelő szavakat kereste. - ... kigyógyítania! Egyszer úgyis meghazudtolják az eszméket, amiknek most meg kell felelnem, tehát felesleges munkát végezne. Ráadásul ahogyan mondta, semmit sem kap érte. Miért éri ez meg magának? Nem segít senkinek és nem is jutalmazzák érte. Úgy gondolom, hogy inkább magát kéne rendbe szedni, én megleszek. Több családtól is megszöktem már, kisgyerek korom óta kibaszott orosz sikátorokban loptam kaját a csövesektől meg néhány kanos kamasztól. Megtanultam élni. Meg kellett tanulnom élni. Nehogy azt mondja nekem ezek után, hogy változnom kell. - csapott ismét az asztalra, hiszen így volt a legegyszerűbb nyomatékosítani.
Tényleg nem értette, hogy mit keresett ott, viszont a munkatábor gondolta még mindig rémületben tartotta. Tudta jól, hogy szélmalomharcot vív és úgyis ott végzi majd, ott szenvedi vérhólyagosra mindenét és végül ott is döglik meg, de azért próbálkozni akart. Nem az a fajta volt, aki könnyen feladta volna, a lelke mélyén még bízni akart benne, hogy sikerül meggyőznie legalább pár embert. Nem sokat, de pont annyit, hogy elkerülje a felesleges kellemetlenségeket... Azokból úgyis volt neki elég.

Amikor a vérpadot említi, és a szürcsölgetést, azt hiszem, az én véremet akarja szürcsölgetni, de megelégszik némi borral is. A kis szerény...
Sóhajtok egyet, és megcsóválom a fejem.
- Nos, ebben az esetben, Ön Hölgyem, máris elvesztett egy szavazót.
Az az igazság, hogy többet. Sajnos a demokratikus szavazások sose voltak demokratikusak, hiszen azon a téves képzeten alapulnak, hogy az emberek maguk döntenek a szavazatukról, de ez már mágia nélkül sem lenne így, hát még mágiával.
- Nos, megint elérkeztünk oda, ahonnan indultunk. Ha felesleges, hát felesleges. Pár hét múlva nagykorú leszel, ugyan mért én mondjam meg neked, hogy mit csinálj, igaz? Tudod Te azt magadtól is nagyon jól.
Felveszem a táskám, és felkelek a székből.
- Sok sikert a politikusi karrierhez, az első választóid nyilván a kollégáid és rabtársaid lesznek a munkatárborban.
Azzal elindulok újra kifelé. Ezúttal sokkal nehezebb lesz megállítania. Egyszer már visszajöttem, és nem vagyok egy sínautó, aki csak két pont között tud futkorászni.
Akkor majd csapkodhatja az asztalt míg kipirosodik a tenyere, aztán folytathatja a cellája padlóján.
Persze érzem, hogy fél. De ez a félelem nem elég erős, hogy megjuhászodjon tőle. Persze igazából nem lehet hibáztatni, nem tudja, mit veszít, hiszem soha nem volt nehogy jó, de még csak elfogadható élete sem.

- Na jól van... - pattant fel karjait lóbálva a lány látva, hogy a férfi ismét hisztizni kezdett.
Igen, makacs volt. Igen, nehezítette a munkáját, de ez volt a munkája. Meg kellett volna tudnia győznie, nem pedig nyafogós kisgyermek módjára feladni, csak azért, mert elsőre, meg másodjára, de harmadjára sem sikerült neki. Itt látszott igazán, hogy mennyire nem volt képes működni a rendszer, hiszen Amalia meggyőzése csakis annak a javát szolgálta volna, mégsem fordítottak bele elég energiát. Egyszerűbb bevágni az embereket munkatáborokba és közben siránkozni, hogy milyen szar is volt a holokauszt, tudomást sem véve arról, hogy pontosan ugyanazt művelték; Az emberek alaptan, csak papíron létező mássága miatt olyan helyekre száműzték őket törvényesen, ahonnan szinte biztos volt, hogy csak krematóriumon keresztül vezetett az út haza... Már persze ha egyáltalán vezetett és nem egy tömegsírba dobálták azoknak a testeit, akik voltak hajlandóak gondolkodni és ezáltal a rendszer ellenségévé válni. Szörnyű idők voltak ezek és ezt a lány is látta. Ha nem voltál velük, ellenük voltál és csak imádkozhattál, hogy az Őrség ne vigyen el bármilyen apró cselekedeted miatt, amit megcímkéztek fátyoltörésként.
- Eddig türelmes voltam. De csak eddig. - kapott a férfi vállához, igyekezve közel rántani magához és mélyen a szemeibe bámulni. - Most szépen megír egy papírt, hogy félreértés történt és minden rendben van, én pedig szépen aláírom és elhúzok innen a picsába! - próbált meg köpni egyet a férfi arcára, amennyiben az nem rángatózott nagyon. - Ha erre nem volna hajlandó, rá tudom venni könnyen. - mosolyodott el úgy, hogy a pszichológus megpillanthassa szemfogait.

A fizikai erőszak nem lep meg, számítottam rá, de ami a kísérő szavakat illeti, az sűrű pislogást vált ki belőlem először.
~ Türelmes? Eddig volt türelmes? Milyen lett volna, ha nem az?
Figyelem, ahogy fenyegetőzik, és közben némán s meglepetten pislogok párat.  Kell mondjuk két-három másodperc, mire túlteszem magam ezen a sokkon, miszerint velem eddig türelmesen bántak.
Aztán jön a fenyegetés, és igen, a kisasszony úgy hiszi, hogy a nyers fizikai erő a legjobb fegyver.
A következő pillanatban Amalia ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy elengedjen, majd térdre ereszkedjen, és elkezdjen négykézláb körbe-körbe mászkálni a szobában, miközben panaszosan nyávog, mint egy éhes kismacska. Én megállok a szoba közepén, és egy ideig csak nézem. Igen, átvettem az uralmat a teste felett, míg az elméjét még mindig teljesen érintetlenül hagytam.
- Nos, amint ez ebből a példából érzékelhető, eddig én is roppant türelmes voltam. - jegyzem meg úgy a harmadik kör után. - Meg kell értened, hogy ez nem valami idióta játék a részemről. De ha nem vagy hajlandó együttműködni velem, akkor felesleges itt maradnom, mert csak az időmet pazarolnám rád. Alig pár heted maradt, hogy átformáld a saját gondolkodásodat, mert csak így kerülheted el a munkatábort. Igen, neked kell átformálnod, én csak iránymutatást adhatok. De ha nem vagy rá hajlandó, akkor én nem tehetek érted semmit.
Még hagyom, hogy egy pár körön át emésztgesse a hallottakat, aztán újra megszólalok.
- Most akkor van két választásod, amikor elengedlek. Vagy visszaülsz a székre, és elkezdünk dolgozni, vagy elhagyod a szobát, és akkor nem látjuk egymást többé.
Még egy kört hagyom, hogy ezt is megeméssze, aztán visszakapja az uralmat a teste felett.

A lány négykézlábra zuhant, de közel sem úgy, mint akit legyőztek. Furcsa érzés uralkodott el teste felett; Olthatatlan vágyat érzett, olyasfélét, melynek mindenképpen eleget kellett tennie, hiszen valamiért úgy érezte, hogy erre van legjobban szüksége és hogyha nem teheti meg, megőrül, így kezét óvatosan leemelte a férfi ingéről, miközben ráharapott ajkára és leereszkedett elé, majd pár pislantással később torkából hangok törtek elő.
- Miáú. - indult meg a szőnyegen apró léptekkel haladva, ugyanezt a rövidke hangutánzó szót hajtogatva.
Élvezte. Elégedettség töltötte el, miközben csinálta, viszont öröme nem lehetett teljes, hiszen nagyon haragudott a mágusra. Ilyen módon fegyvertelenné tenni meglehetősen aljas húzás volt, pláne úgy, hogy közben még magyarázott is neki. Most már biztos volt benne, hogy a faszi sosem volt százas.
Miután száraz és üres szavai elfogyni tűntek, hagyta még kicsit macskáskodni a lányt, aztán feloldotta a mágia alól úgy, hogy kezébe adott egy döntést. Egy egyszerű döntést, melyhez erre az egész varázsolgatásra nem lett volna szükség, a férfi mégis elődrukkolt vele talán csak azért, hogy felvágjon, talán csak tényleg szükségesnek találta, nem igazán érdekelte Amaliat. Az sokkal inkább zavarta, hogy nem igazán értette, hogy mit akart tőle a pszichológus. Feladta, de közben mégsem. Aztán hogyha a lány helyén kezelte a dolgot, elkezdett hisztizni, ami közben látszott, hogy próbált nem kiesni szerepéből és igyekezett komoly maradni, de a hiszti ettől függetlenül hiszti. Nem tudta megtéveszteni a véregeret, aki még mindig kifejezetten ideges volt.
- Leszarom mit hisztizik, leszarom mit művel a testemmel, de szálljon ki a fejemből. - mormogta a lány, miközben térdre emelkedett a földről. - Tudja, én hajlamos lennék együttműködni magával. - emelkedett fel, kezével segítve magát. - Csak nem engedi ezt. Meg kéne győznie. Az pedig nem működik úgy, hogy miután nem hiszem el néhány halva született érvét felpattan és közli, hogy magának ez nem kötelező. Higgye el, a munkatáborban töltött minden percemért csak magát tudnám okolni és mivel nyilván nem titkárnőnek fogják állítani az elítélteket, így gondolkodni is lenne időm. Rájönnék, hogy mennyire gyűlölöm magát. Rájönnék, hogy mennyire kívánom a halálát. - lépett közelebb a férfihoz. - A végén már mindenért magát hibáztatnám. Az egész félrecsúszott életemért magát találnám felelősnek és nem vagyok az a típus, aki könnyedén beletörődik a dolgokba. Mondja csak, van családja? - állt meg egy pillanatra. - El tudom érni, hogy megbánja ezt az egész napot. Hogy nem segített nekem, hanem makacskodott. És a legjobb az egészben, hogy magához még csak hozzá sem kell érnem. - kuncogott. - Tehát az ajánlatom még mindig áll. Maga megírja a papírt, hogy minden rendben van, én aláírom és ma este már mindketten nyugodtan tudunk majd aludni.

Remek páciensem van. Jobban tudja még nálam is, hogy mit kellene csinálnom. Hiába, no, mindig tanul az ember, még közel 500 v után is egy koszos utcagyerek képes neki újat mondani. Vagy legalábbis az utcagyerek azt hiszi, hogy képes.
- Á, értem. Rendben. Akkor csináljuk így! - mosolyodom el, és a kisasszony már el is indul a szék felé, ahová kértem, hogy üljön vissza. Persze megint nem magától, de hát ez most csak egy apró részletkérdés. - Nincs semmi gond, csak segítek megtenni az első lépéseket az együttműködésünk felé. - nyugtatom meg a helyzetet illetően.
Persze arra is gondosan ügyelek hogy ne tudjon megszólalni. Mára már eleget halottam tőle.
Miután a páciens leült, én is szép komótosan visszaülök a helyemre.
- Nos, akkor jöjjön az általad kért meggyőzés. Elnézést a kényelmetlenségért, de az az igazság, hogy én ilyesfajta meggyőzős szövegekkel készültem a mai alkalomra, csak valaki állandóan közbeszólt nem túl épületes dolgokat.
Tartok egy kis szünetet és összeszedem a gondolataimat. Valóban készültem ezzel-azzal a kartonjait elolvasva, és most ezeken a sor.
- Az, hogy milyen családba születtél, és milyen országba nem a te hibád. Amit eddig elkövettél, annak nagy része szükséges volt a túlélésedhez. De most megváltozott a helyzet. Tudom, számodra fenyegetőbbnek tűnik, mint amiben eddig éltél, már csak azért is, mert ismeretlen. Ráadásul még munkatáborral is fenyegetnek, amiből szerintem a munka legalább annyira félelmetes szó számodra, mint a tábor. Ez így nyilván kiveri nálad a biztosítékot, elhiszem. De emiatt, meg a neveltetésed miatt nem veszed észre, hogy éppen segítő kezet nyújtanak feléd. Nem kellett volna engem idehívniuk, és nekem nem kellett volna idejönnöm. A tábor vezetése kivárhatta volna azt a pár hetet, amíg nagykorú leszel, és túladhatott volna rajtad. Addig némi varázslat és nyugtató elég lett volna, hogy ne keverhess bajt. De ők inkább a számukra nehezebb utat választották, és megpróbálnak megóvni a munkatábortól. Ezt lehet vádaskodással és szitkozódással is fogadni, de lehetsz érte akár hálás is. Ha a következő pár hétbe sikerül beilleszkedned itt a közösségbe, akkor van lehetőségünk, hogy tovább is itt maradj, ne kelljen innen elmenned. Van tető a fejed felett, kapsz élelemet, rendes ruhát, és úgy általában nem lesz veszélyben az életed minden nap. Szerintem ez már egy előnyös helyzet. Átcseppentél egy másik világba. Adhatnál magadnak egy kis időt, hogy megismerd.
Nem eresztem el, a reakcióit most az elméjéből olvasom ki. Nem akarok egy újabb mocskos szájú szóáradatot, ami tele van ellenállással, és sértésekkel. Túlontúl megüli a hangulatot.

Nem tudta meggyőzni. Habár tisztában volt vele, mégis annyira küzdött, hogy Cervantes hőse sem folytatott soha olyan heves és veszedelmes szélmalomcsatát, mint ő. A férfi ugyanis nem csak nem foglalkozott azzal, amit a lány mondott, hanem mintha teljesen figyelmen kívül hagyta volna, pedig egy remek lehetőséget ajánlott fel neki; Nem kellett volna dolgoznia, csak a nevét odavésnie egy papír aljára, Amalia pedig boldogan hazamehetett volna, ez esetben pedig kétség sem lehetett afelől, hogy mindketten jól jártak volna - de csak volna, hiszen a férfi makacssága valóban páratlan volt, talán az egész univerzumban.
A véregér hiába próbálta meg kinyitni a száját, nem tudta. 
~ Dögölj meg. - hangoztatta volna, ha képes lett volna rá, de mivel ismét a bűbáj hatása alatt találta magát, szavak helyett leült a székre és végighallgatta a pszichológus sablonos, valószínűleg előre megírt beszédét.
Unta minden pillanatát az erőltetett beszélgetésüknek és utálta, hogy ott kellett lennie mindenképpen, hiszen a rendszer ellensége volt és ezáltal törvényszegő. Sosem ártott senkinek, mégis azzá vált, hiszen nem nézték el senkinek, ha máshogyan gondolkodott, mint ahogyan valaki leírta azt korábban. Rengetegen bűnhődtek ezért, de Amalia nem akart így járni. Nem. Mindent elvehettek tőle, akár összes vagyonát oda adta volna valakinek, csak a gondolatait nem akarta, sőt azok voltak számára a legfontosabbak. A szabad gondolkodás már régen halálra volt ítélve, ezt tudta, de mivel mindenkit igyekeztek elhallgattatni, aki ellenkezett, ezért úgy érezte, hogy a haldokló testébe még bele is mélyesztettek pár kést... Jónéhányat, aztán boldogan leültek teázni, miközben kongott a harang és nézték, ahogyan valóban értékes eszmék és gondolatfoszlányok elvéreznek, a semmitérő, agymosott emberek (mint a férfi) pedig büszkén, egyenes háttal nyalják ki a mocskos seggeiket. 
~ Nem segítetek nekem. - igyekezett beszélni, továbbra is sikertelenül. - Éppen megöltök. Megöltök mindenkit, aki használja a fejét.

Tömény ellenkezés és lázadás ömlik felém, amint beletekintek az elméjébe. Már megint meg kéne döglenem. Ma már nem is tudom hányadszor ...
- Igen, Amalia, te használod a fejed, és valóba igen értékes gondolataid vannak. És nem ezek miatt vagy veszélyben. A következtetéseiddel van gond, de a te tapasztalataidból levonva ezek nem hibás következtetések. De ez így talán túl bonyolult. Talán egy képpel, vagy mesével könnyebb lesz.
Egy picit elhallgatok, aztán újra beszélni kezdek, de most a kis egérke egy képet is lát a fejében arról, amit mesélek neki.
- Képzeljük el, hogy létezik egy hegylánc!
Amalia lelki szemei előtt úgy jelenik meg a hegylánc, mintha madárként feléje repülne. A hegylánc az egész látóhatáron át húzódik, és roppant meredeknek, és fenyegetőnek tűnik. A hegy tövében a dombokon és síkságon van jó pár település. Komoran magasodik föléjük a hegylánc egy-egy hegye, mely, mivel a hegylánc tőlük délre van, eltakarja a napot is, amit az lenyugodni készül, vagy amikor reggel felkel, így sokat vannak árnyékban.
- A városok lakói utálják a hegyet,  legszívesebben elbontanák, ha tehetnék. Megkeseríti az életüket. Akik megpróbálták megmászni, mind lezuhantak, vagy eltűntek, nem jöttek vissza.
Amalia, mint madárka azonban emelkedni kezd, ő át tud repülni felette. Amint felemelkedik a helycsúcsok magasságába, és átbukik a gerincen, egészen más lép fogadja. A hegylánc másik oldala lankás, és kellemesen süti a nap. Az ezen az oldalon megtelepedett városok lakói szőlőt, és más gyümölcsféléket termesztenek a lankás emelkedőn, és az ebből eredő bevételből jól élnek.
- Ezeknek a városoknak a lakói szeretik a hegyet, és az élet forrásának tartják.
Mondom, amikor elidőzünk ezen az oldalon is.
- Kinek van igaza?
Persze Amalia még mindig csak gondolatban válaszolhat, és mozogni se nagyon tud.

Igen értékes gondolatai vannak... Persze. Tudta jól, hogy ez csak a szokásos pszichológus duma, aminek igazából még alapja sem kell, hogy legyen, hiszen majdnem minden páciensüknek elmondják. El kell mondaniuk és a hülyébbek még el is hiszik magukról, hogy csak mert valaki azt mondta, értékesek a gondolataik, pedig ez a dolog nem ezen múlik, de természetesen az igazat elmondani már túl hosszadalmas lenne és egyáltalán nem kifizetődő, hiszen hogyha egyre többen és többen kezdenék az agyukat arra is használni, amire ki lett találva, akkor még több hang szólalna fel a Fátyol ellen, azt pedig nem lehet örökre bírni. Jönne egy erősebb vezető és lázadást szítana ellene, onnantól kész, végük. Egyértelmű, hogy ez megpróbálták elkerülni, viszont a módszereik kifejezetten szánalmasak voltak.
A lány egy pillanatra összerándult, mikor fejében megjelent a madár, aki száll a hegy fölött. Nagyon egyszerű példa volt, nem is értette, hogy ehhez miért kellett ekkora hűhó, de végül elengedte és csak élvezte a mozit. Azaz élvezte volna, ha nem idegesíti fel magát az első pillanatában, mikor az agyturkász kinyitotta száját.
Miután véget ért, summázta magában a látottakat. A Fátylat egy hegyhez hasonlította, viszont onnantól, hogy az egyik oldalán szenvednek miatta, a másikon meg jómódúan és vidáman éldegélnek, már egyáltalán nem illett a vitához. Megpróbált válaszolni, de még mindig nem tudott.
~ Milyen szép kis példa, te fasz. - gondolta. - Milyen kár, hogy ennek az egésznek semmi köze a Fátyolhoz. A hegy ott van, azt nem lehet eltüntetni, az ott van, de a Fátylat megszüntethetnénk. Lehet, hogy az egyik oldalán béke van, de a másik oldalon ott van a szenvedés; Igazán önző dolog volna csak a saját boldogsága miatt elnézni mások szenvedését, amikor annak árán ki is válthatná őket belőle. Vagy esetleg sem így gondolj, Mr. Mindent Jobban Tudok?

És megint jön a tömény utálat és ellenállás. Hogy a szöszbe győzzem meg? Nem hisz nekem. Ráadásul rágyógyult erre a Fátyol témára.
- Téves. Nem a Fátyol a hegylánc. - csóválom meg a fejem. - A hegylánc az életkörülményeid, melyek megszabják a lehetőségeidet. A Fátyol mindét oldal számára lehet hasznos is, meg káros is. Tegyük fel, hogy valaki abból él, hogy a mágikus képességeivel becsapja az embereket. Neki a Fátyol hasznos, hiszen amíg az emberek nem tudnak ezekről a képességekről, addig nem is gyanakodnak. Aki azonban szeretne mondjuk szabadon a faji alakjában létezni, és járkálni, annak a Fátyol akadály. Az emberek közül akit a Fátyol miatt nem támadnak meg, annak a Fátyol jó, de akinek mondjuk emiatt nem akad gyógyír a betegségére, annak meg rossz. A Fátyol önmagában nem jó és nem rossz. Mindent a lehetőségek határoznak meg. Neked jelenleg roppant szűkösek a lehetőségeid. Amit ajánlok, az ezeket a lehetőségeket bővítené idővel.
Nem tudom, mennyi jut el a tudatáig azon a vörös ködön keresztül. És tényleg tanácstalan vagyok, mivel győzhetném még meg.
- Tegyük fel, hogy van egy csoport, ami valóban le akarja bontani a Fátylat. Egyébként van több is. Elég sokan próbálkoznak. Az a baj, hogy általában önző módon, csak kis csoport érdekeit figyelembe véve. Ha valóban azt akarjuk, hogy a Fátyol lehullta után egy jobb világ jöjjön el, akkor arra nagyon gondosan fel kell készülni. És nem csak egy szűk körben, hanem a bolygó minden pontján pontos tervvel kell rendelkezni, hogy hogyan vegyük elejét a vérontásnak. És aztán egyszerre lépni a Föld minden pontján. Bele tudsz gondolni, ez mennyire bonyolult lesz, ha végül megjátsszuk? Mert természetesen ez a végső cél, csak hát nem lehet elsietni.
Hajlandó lesz lehiggadni, és ebbe belegondolni? Képes-e még használni a fejét, és azt az egyáltalán nem kevés eszét, vagy csak begőzölt indulatfröcsögésre futja tőle?
Ha rövidesen nem lesz valami egészen pici kis haladás, akkor tényleg itt hagyom. Csak esetleg elfelejtem feloldani a varázst, és akkor kénytelen lesz még egy-két órán át itt ücsörögni némán, egyedül, és addig lesz min gondolkodnia. Hátha a jelenlétem nélkül jobban megy majd.

~ Hogy a picsába bírsz ennyit beszélni? - csapott a lány gondolataiba a szavakat hallva, amelyek egyáltalán nem akartak fogyni, egyre csak gyűltek és gyűltek.
Végül egy olyan értelmetlen, de valaminek látszani akaró katyvasz keveredett ki a dologból, hogy Amalia legszívesebben felpattant volna és ismét leköpte volna a mágust, csakhogy most nem tehette meg. Nem, hiszen még mindig korlátozva volt általa, ami egyre jobban borzolta az idegeit, bár azok már így is el voltak szállva a fellegekbe, hiszen ki ne lenne ideges, ha egy totális baromságról akarják meggyőzni úgy, hogy nem tud ellene mit tenni, ráadásul ez a baromság nem olyan, mint a Föld laposságáról szóló teóriák vagy a Zodiákus valódi kiléte felé irányuló találgatások, hanem valami, ami nem csak semmibe veszi, de egyenesen támadja és el akarja pusztítani a nézeteidet, amelyeket saját tapasztalataid alapján alakítottál ki, ráadásul még az esélyét sem adja meg, hogy meggyőzd. Amúgy sem tudná senki. Túl makacs ahhoz, sőt ahogy a lány észrevette, majdnem mindenki aki a Fátyol mellett prédikál, valójában tudja jól, hogy rossz és mindenkit csak hátráltat, de amíg ez nekik előnyt jelent (legyen az anyagi, vagy a pozíció, amit ez a gonosz szerződés tett nekik elérhetővé) addig hallgatnak, de próbálják megjátszani, hogy igazuk van.
Ezek szerint mindannyian csak megjátsszák magukat, ahogyan a pszichológus is. Amalia ugyanis nem akarta elhinni, hogy komolyan mondta, amiket mondott. Kicsit hátrahajtotta fejét.
~ Ezeket nem gondolhatja komolyan. Nem létezik, hogy ennyire nem látja át ezt az egészet. Lehet, hogy a maga valóban figyelemreméltóan szép fejét azzal tömik, hogy igen, a Fátylat egyszer lefogják bontani, de nem. Ebből nekik hasznuk származik. Kőkeményen. Kényelem, luxus... Nem akarna megválni tőlük senki sem és a tisztségek gondolom apáról fiúra szállnak, vagy valaki másra, igazából lényegtelen abból a szempontból, hogy mindig lesz valaki, akinek, hogy ez ott van és mivel az ő szavuk a döntő, a többi vélemény mind tárgytalan. Ez nem olyan, mint a Berlini fal, például. Ott is voltak emberek, akiknek érdekét szolgálta, de az nem egy globális dolog volt. A Fátyol túl nagy ahhoz, hogy lebontsák. Mindig lesz valaki, aki akadékoskodik. Észak-Koreában például hogy bontanák le? Hmmm?

- Kit érdekel Észak-Korea?! - jön a megdöbbent kérdésem. - Ugyan mért jelentene problémát?
Nem is rétem, hogy jött ez ide, de hát nyilván emberi szemmel nézve, ez egy komoly probléma, és nem az egyetlen. De csak emberi szemmel nézve. Amalia emberi szemmel néz? Persze, hiszen nem tehet mást, a saját képességein kívül alig ismer valamit.
- Amalia, azt hiszed, hogy Kim Dzsong Unból nem tudnék ugyanilyen nyávogó kiscicát varázsolni? Vagy akár brekegő, ugráló békát? De még én sem kellek, egyetlen árva mágusnövendék megtehetné. Egy diktatúra nekünk nem akadály, csak az embereknek. A mágusok akár a végtelenségig rejtőzhetnének a Fátyol mögött, de nem minden lény birtokolja a mágia adományát. És az emberi műszerek fejlődésével nem tudunk minden lényt elbujtatni előlük. A Fátyolt azért kell nekünk lebontani, amikor mi akarjuk, mert nem fenntartható már hosszú távon. Ilyen módon nem számat, hogy jelenleg kinek éri meg. A "nekem megéri" játszmák mindig csak addig folytathatók, amíg szembe nem jön az igazság az egyik kanyarban.
Nem tudom, minek jártatom a számat, úgyis mindent mereven elutasít, amit mondok. Olyan kemény a feje, mint a beton, de a munkatáborban be fogják törni.  Nyilván jobb lenne, ha itt engedne, de nem tudom, lehet már tényleg elkéstünk. Lehet, már olyan károsodásokat szenvedett az egyénisége, melyek nem visszafordíthatóak. A fejébe belelátok, de a lelkébe nem. Márpedig itt a lélek sebei a lényegesek.
- Nincsenek apák és fiúk, Amalia, mert nincsenek örökösök. A legerősebb lények évezredek óta, vagy az idők kezdete óta léteznek, és halhatatlanok. A magam ötszáz-valahány évével csak egy hátulgombolós kisiskolás vagyok mellettük.
Jó, ez azért így túlzás, mert hát roppant kevesen érik el azt a tudásszintet, amit én megszereztem magamnak, és ez azért ad némi rangot ... de ez most lényegtelen.
- Nem hiszem, hogy fel tudod fogni jelenleg micsoda erő halmozódott fel a Fátyol mögött. A leeresztés kapcsán nem is az emberekkel van gond, hanem ezzel az erővel, hogy ne áradjon szét kontroll nélkül. A Fátyol ugyanis sokkal inkább korlátoz, mint hasznot hajt, és főleg azokat korlátozza, akik kihasználnák az embereket és a gyengébb lényeket. Ha lebontjuk, más fékeket kell találnunk.
Az Őrségnek onnantól más dolga lesz. Ez nyilvánvaló. De ez most szintén részletkérdés.
A lényeg most ez a vörös fruska itt, aki megmakacsolta magát, és én nem erre készültem. Azt hittem, eléggé fél a munkatábortól, hogy kicsit együttműködőbb legyen. De azt hiszem, még nem tudja, mit kockáztat. De majd megtudja.

~ Azzal ugye tisztában vagy, Mr. Tökéletes, hogy egy szaros alsógatya is több bölcselettel tud ellátni, mint a te üres monológjaid? - mérgelődött a lány továbbra is magában, ahogyan hallgatta a férfi szavait, ismét.
Már túl régóta ment ez. A pszichológus összehordott mindent, próbált intelligensnek tűnni, aki tisztában van minden egyes szavának a súlyával, aki minden mondatot tudatosan állít össze, aki minden fél másodperces szünetet szándékosan használ, de nem állt ez jól neki. Az elején még jobban bukdácsolt, lehetett érezni, hogy valamiről valóban meg akarta győzni a lányt, de mostanra mintha teljesen kifogyott volna a gondolatokból - avagy egyáltalán nem is voltak neki, igazából a végeredmény szempontjából teljesen mindegy volt.
Teljesen mindegy, hiszen ugyanúgy végig KELLETT hallgatnia és TILOS volt közbeszólnia. Nem is tudott. Nem csupán megtiltották neki, hiszen azt figyelmen kívül hagyva csak beszélt és beszélt és beszélt volna, amíg felül nem kerekedett volna, hanem megvonták tőle a beszéd lehetőségét.
~ Dögölj. Már. Meg! - szenvedett továbbra is Amalia, ahogyan a semmitmondó szavak özönlöttek, mint reptéri terrorista fegyveréből a töltények. - Már igazán feltűnhetne, hogy ez az egész nem vezet sehova. Értem én, hogy maga próbálkozik. Értem én, hogy meg akar győzni, viszont az úgy semmiképpen sem fog sikerülni, ha csak magának magától értetődő tényeket sorakoztat fel. Ma még egyetlen érvet sem hallottam, amire legalább annyit mondhatnék, hogy megérte próbálkozni... Nem, ehelyett hallgatom, hogy a Fátyol az erőt tartja vissza! Na és? Hogyha lebontjuk és szenvedünk, mert néhány idiótát többé nem kötik törvények, erre azért szeretnék még visszatérni, akkor bassza meg, szenvedünk, mert ezt érdemeltük! Nem kell ezen kiakadni. Mindenhol vannak rossz emberek, viszont őket is lehet fékezni. Törvények. A mondéneknél is bevált, beválhatna nagyban is, csak kicsit jobban kéne figyelni. Szexelni sem lehet az utcán vagy a lépcsőaljban, mégis mindenki tudja, hogy létezik.

Na, ebből most lett tényleg elegem.
Amalia számára a valóság megszűnik létezni, és átveszi a helyét valami egészen más. Már nem az árvaház szobájában ül, hanem a munkatáborban dolgozik. Nem most érkezett, ott van már öt éve. Nem tud megszökni, mivel mágiával őrzik. Nem tud átalakulni, mivel van egy csinosnak egyáltalán nem mondható nyakörv a nyakán, ami megakadályozza ezt.
A tábor konyháján dolgozik. Mosogat. Öt éve ott mosogatja a főzés után az üstöket, egyéb nagy méretű főző berendezéseket, súrolja a padlót. A legkoszosabb munkát végzi, és nem jut előbbre. Lehetősége lenne ár, de a modora és a beképzeltsége mindezt megakadályozza. Eredetileg csak hat vére ítélték el, de itt bent, összeszedett még négyet, szóval még ugyanennyi hátra van.
A vér nem tartozik az élelemzéshez, ahhoz vagy erőszakkal jut hozzá, de vér nélkül ugye ehhez nem elég erős és gyors, vagy cseréli valamire. De nincs semmije.
A tapasztalatok, és a tábor látványa eléggé élethű, mivel jártam ilyen táborban, és kezeltem olyanokat, akik megjárták.
Elég pontosan lepereghet előtte egy napja, és az összes nap ugyanolyan. Minden nap hajnalban kel, és későn fekszik, és minden nap ugyanazokat az edényeket súrolja el naponta háromszor. Barátai nincsenek a természete miatt.
Bár csak tíz perc telik el a valós időből, Amalia teljes mértékbe átéli az egész napot, és teljesen valóságos neki az az előző öt év is.
Mire magához tér, én már nem vagyok a szobában, de ő továbbra sem tud sem mozdulni, sem beszélni. Az őröknek meghagytam, hogy ne zavarják, majd ő jelentkezik, ha elmúlt a hatás. Addig van mit gondolkoznia a tapasztaltakon, mást sem tud csinálni. A varázs úgy egy óra múlva enyészik el.