Gausus nembéli Audoin

   Minden ember vágyainak börtönébe zárva él. A vágyaid korlátoznak abban, hogy kilépj saját fakó árnyékodból, mely eltakarja előled a szabadság aranyló fényességét. A vágyaid álmokat szülnek, melyek vérbe mártott ecsetként festik fel életed falára az eljövendő napjaid szenvedését. Mert szenvedni fogsz. Minden egyes napon, mikor gyönge kis szemhéjad felnyitod a takaród melegébe burkolózva, tudod hogy egy újabb gyötrelmes nap elé nézel az álmaidért folytatott küzdelem miatt.
A hatalom a hiúság melegágya. Felruház az embertelenségre, mentesít a bűnhődéstől, s mindeközben önmagad hamis másolatává degradál. Minél nagyobb hatalom birtokába kerülsz, annál kevésbé leszel az a gyönge, sebezhető kis lény, aki az anyja karjaiban keresett menedéket a világ borzalmas valósága elől. A hatalmad viszont azt is jelenti, hogy célponttá válsz.
Mert mindenkinél veszélyesebb az a személy, kinek a vágyai a hatalom körül összpontosulnak. Tudatában a lelkiismeret fogalma megszűnik létezni, s helyébe a teljes erkölcstelenség őrült szikrája lép. És ha hatalmad van, vadászni fog rád, minden alkalmat megragad, hogy eltiporjon, és elvegye tőled mindened, amid van.
Audoin pontosan az a ragadozó, akinek nem fordíthatsz hátat, ha kezedben olyan erők összpontosulnak, amelyekre mások sóvárogva tekintenek. Gyengédségtől mentes lélektükreiben a könyörületesség egy kósza villanását sem fogod soha sem meglelni. Rideg, számító, és türelmes. Szellemével szimbiózisban él a halál, melynek az elmúlt hosszú évezredek során szinte mind az ezer arcát látta már, így közelségét mint egy régen látott barátot üdvözli. Nem féli s nem is élvezi. Elfogadta, hogy létezik, sőt szükséges, és tervének szerves része is. Hiszi hogy a fátyol mögötti teremtmények mind a természet rendjének megcsúfolói, akik saját hatalmuk érdekében hajtották igába az időt és a teret. Ez pedig merően ellentmond a vén démon rendhagyó természetképének.
Mindezek ellenére képes felismerni a világban a szépet, legyen akár szó az ember által kreált szintetikus valóságról, akár a végtelen hatalmú, mindenhol megbújó természet ciklikus körforgásáról. Az érzelmei tehát nem vesztek el emberségével együtt, de mégis valami teljesen mást él át, mikor a szeretetre gondol. Egészen mást, mint a körülötte lévő lények akármelyike. Erre sok-sok évnyi küzdelem árán sikerült csak rádöbbennie.
   

   A szörnyeteg ma már nem csak jellemében mutatkozik meg. Újjászületése, az új hatalom megszerzése halandó valójának megsemmisülését is magában hordozta, és előre bocsájtotta valami sokkal monumentálisabb lény születését. Hatalmasabb, félelmetesebb, ellenállóbb, és ocsmányabb lett, mint emberi életében bármikor is volt. Egy négy lábon járó fenevad vált belőle, mely torz tükörképévé lett az uralkodása hajnalán rögeszméjévé vált ősi teremtményeknek.
Négy lábra kényszerült, mint holmi egyszerű vadállat, végtagjai pedig inaktól, és izmoktól sűrűn duzzadó csökevényekké degradálódtak, melyek a járásra épp csak alkalmasak. Nyaka úgy robban ki testéből,  mint egy vérszomjas vipera az odújából, és az egymáshoz tökéletesen csatlakozó, hosszan felépülő nyakcsigolyák lazán csúsznak egymáson, ahogy a rájuk tapadó izmok megfeszülnek. Ezáltal könnyedén képes azokat hajmeresztő szögekbe kényszeríteni. A csigolyák méteres hálózatának a végén pedig ott csücsül a fej, amely az egész jelenséget különösen baljóslatúvá teszi. Leginkább egy megcsonkított szarvas küllemét kelti, tűélesen végződő agancs-szerű képződménnyel, tág orrlyukakkal, borotvaéles, cápaszerű fogsorral, és legvégül azzal a mélyen ülő vérvörös, mandulavágású szempárral, melyben ott gomolyog maga a gonosz.
Ám démoni alakjának megkoronázása mégis a gerincét két oldalról keretező méretes szárnyai, melyek minden kétséget kizáróan megkongatják még a kevésbé vajszívű teremtmények fejében élő szellemi vészharangot is. Ezeknek hála képes akár a habkönnyű felhők anyagát is szelni ocsmány testével, bár meg kell hagyni, hogy messze lomhább bármilyen ma ismert röpképes élőlénynél. Mintha csak a sors űzött volna vele gonosz tréfát, mikor születése pillanatában ráaggatta szárnyait. Végül pedig a csúf teremtmény egy hosszan elnyúló, egyszerű farokban végződik.
De végül is megadatott számára a képesség, hogy a valódi kilétét akár örökké elfedhesse a halandóság felszabadító álcája mögé, amit mint egy nagyszerű megtévesztő, alaposan ki is használ. A leélt évszázadok során minden egyes elkövetett kegyetlenség mellé egy arc is párosult, annak megfelelően miféle embert kívánt az adott feladat. Viszont egyetlen emberi maszkjához sem ragaszkodott a kelleténél tovább, s mintha csak az ókori Hellász egy nagyszerű színésze lenne, színdarabról színdarabra cserélgeti szerepeit. A jelen hűvös szelei viszont új időket hoztak. Jó ideje már ugyanabban az enyhén őszülő, negyvenes éveit alig túllépő férfi bőrében él. Pofacsontja hangsúlyos, jól kiemeli szigorú tekintetét, míg karakán orra tökéletes összképet varázsol arcának egyenként eléggé marcona részeiből. Nem feltétlen a jóképű az első szó, ami róla eszébe juthat bárkinek is, de annál inkább emlékezetes, és mással nehezen összetéveszthető. Szakállát rendszeresen borotválja, ellenben orrlyukai alatt lustán nyújtózkodó bajszával. Összességében jó megjelenésű, bizalmat keltő ember benyomását nyújtja.
   

   Artikulálatlan hörgések, s a fájdalomtól megrészegült utolsó kiáltások ritmikátlan sokasága törte meg aznap délután Asfeld mezejének az idilljét. A sebesültek elkeseredetten kapaszkodtak haszontalan kis életükbe, míg a saját ürülékük és vérük keverékétől bűzlő friss hullák arcára makacsul ráragadt a rémület árnyéka, s nem engedett, míg a lakomára váró, az egykori csatatér felett lustán keringő varjak kemény csőrükkel fel nem szakították puha bőrüket. A csatatér órák alatt egy végeláthatatlan pokollá… egy ember által kreált szörnyű rémtörténetté formálódott.
Audoin, mint egy lomha vénember satnyán fordította hol balra, hol jobbra megfáradt arcát, hogy megcsodálhassa művészi magasságokba szárnyaló alkotását.
- A gepidák legyőzettek!
A harc hevében megkoptak hangszálai, így csak rekedtes suttogásként haltak el testőrségéhez intézett szavai. A Gergely-naptár szerint 551-t írtak ekkor, és ott abban a dicsőségtől verejtékes pillanatban mind azt hitték, hogy ott a vége. A gepidákat tönkre verték Audoin király longobárd seregei, az uralkodójuk meghalt. A győzelem mégsem hozott akkora politikai sikert, mint amire a vezér számított, hisz a nála hatalmasabbak közbeszóltak. Pannóniát végül is az uralma alá hajtotta, és úgy tűnt Wacho király után újra stabilitást tud hozni a longobárdok életébe. Ez volt életének legfigyelemreméltóbb tette, és ő végül mégsem érzett elégedettséget. De ne rohanjunk ennyire előre. Hosszú út vezetett idáig, és minden képzeletet felülmúlóvá vált életének ezután következő szakasza. Kezdjük az elején.

Türing nemesi dinasztia sarjaként látta meg a napvilágot, ráadásul a méltán híres longobárd nagy király, Wacho második feleségének a rokonaként. Ez, s a tény, hogy már fiatal felnőttként is figyelemre méltó érzéke volt az emberek irányításához illetve manipulálásához korán megpecsételte a sorsát. A király, miután egy lakoma során megismerte az akkoriban még kissé vad, és kevésbé kifinomult fiatalt, maga mellé vette, hogy kitanítsa, csak ő tudja milyen célból. Elsajátította a hadviselés, a gazdaság, és több adminisztratív feladat alapjait is. Mint később kiderült ezen területek egyikéhez sem volt olyan kifinomult érzéke, mint a tehetséges emberek felkutatásában, és bevonzásában.
Talán pont ezen különleges képessége vezette el végül az udvar legnagyszerűbb, s egyben leghidegebb cselszövőjéhez is, Wacho harmadik feleségéhez, a gyönyörű Austrigusához is, akiben az akkoriban leginkább hevességéről híres Audoin meglátta a tökéletes szeretőjelöltet. Vagy éppen pont ellenkezőleg? Őt választotta volna ki a nő? Talán ez ma már nem is számít igazán.
A lényeg, hogy különösen gyorsan kerültek igen csak közel egymáshoz, s váltak egymás legnagyobb szövetségesei egy hatalmas, birodalmakon átívelő sakkjátszmában. A férfi céljai az idővel, és egyre növekvő hatalomvágyával együtt hamar világossá váltak. Jogos férfi örökös híján minden vágya az volt, hogy ő lépjen Wacho örökébe. Viszont Austrigusa ködös szavai általában misztikumként csengtek vissza elméjének a mélyében. Sosem sikerült teljes valójában látnia a királyné fejében élő kusza utakkal tarkított térképet, mely a vágyainak a kapujába vezetett. Pontosabban bizonyos vágyainak a kapujába… a más természetűeket ekkora már jól ismerte a trónra éhező türing nemes. Viszont fény derült egy sokkal megrázóbb titokra.
Ma már nem emlékszik tisztán arra a Hold ragyogásától enyhén vajszínű éjszakára, amikor megpillantotta szeretője valódi, félelmetesen gyönyörű alakját. Úgy volt, hogy aznap is a szokásos időpontban találkoznak a megbeszélt helyen, távol a királyi udvar nyüzsgésétől. Mit sem sejtve vágott hát utat magának a már alaposan kitaposott ösvényen, mikor egy hatalmas, fenséges lény sziluettjét pillantotta meg az égen. Egy legendákból jól ismert sárkány volt az, amint szemkápráztató könnyedséggel szelte át a láthatatlan csillagösvényt, majd pillanatok alatt eltűnt a látóhatárról. Akkor Audoin nem hitt a szemének. A rémület, mint egy ében szemellenző borult csak tudatára, s végtagjai ösztönösen vezették vissza rögtön a biztonság hamis álcáját nyújtó lakosztályába. Szobájának vaskos tölgyfaajtójának vetve a hátát elméje a kérdések zabolázatlan rohamára újabb kérdésekkel válaszolt, és csak hosszas töprengés után vált világossá a számára, hogy nem káprázott a szeme. Nem őrült meg, hisz nem őrülhetett meg! Mindenki jól tudta, hogy eszesebb annál, hogy elveszítse józan ítélőképességét, ő mégis hosszú gyötrő pillanatokig kételkedett saját épelméjűségében… micsoda szerencse, hogy hiúsága erősebb volt minden kínzó gondolatánál.
Másnap a történetét előadván Austrigusának fény derült az igazságra. A sok-sok éven keresztül édes szeretője egy alakváltó sárkány volt. És hogy erre miként jött rá? Hosszan elnyúló beszélgetésük során a királyné csak egy apró hibát vétett, de az elég volt Audion számára, hogy rájöjjön az igazságra, így pedig megnyílt előtte egy teljesen új, akkor még csodálatosnak tűnő, de mégis rémisztő világ.

A szolgák csillogóan gyöngyöző homlokáról az is tudta, hogy valami nagy dolog van készülőben az úr 539. évében, aki süket. Ezért ki nem rendelkezik semmilyen fogyatékossággal, már régen értesülhetett arról is, hogy azon a forró nyári napon volt esedékes a királyné ez idáig szíve alatt hordozott gyermekének a kihordása. Az idősebb cselédek rutinosan tették a dolgukat, egy pillanatnyi késlekedést sem tűrve kevésbé tapasztalt társaiktól, és egy lélegzetvételre sem vettek vissza az észveszejtő sebességükből. Néhányan testalkatukat meghazudtoló könnyedséggel mozogtak, mikor megkövetelte a szükség, Audion pedig olykor álmélkodva figyelte ezeket a hústornyokat. Ha nem gyötörte volna az elméjébe furakodó iszonyú fájdalom, akkor talán arra is vetemedhetett volna, hogy futárként alkalmazza ezeket a derék asszonyokat. De ott volt a fájdalom, és ott volt a gyomrában az a gordiuszi csomó is, amit csak egyetlen dolog bogozhatott ki. A király mélabús arckifejezése, mikor megtudja, hogy lánya született. De a csomót sosem oldották fel… a mai napig arra vár, hogy a gyomrába döfjék a felszabadító pengét, és felszakítsák gyötrelmeinek első görcsét, hisz Austrigusa méhe egy bűnös, utált fiút okádott ki magából.

- Ma este meg kell halnia! Alkalmatlan arra, hogy egy egész birodalmat irányítson! Egy gyenge, önfejű kölyök, akinek még katonásat kellene játszania a többi gyerekkel az erdőben. Ehelyett az a boszorka anyja felülteti a trónra, és azt várja tőlem, hogy az ő kénye-kedve szerint terelgessem, ha idősebb lesz. Férkőzzek a bizalmába, és amint elveszti az anyjába vetett bizalmát, én legyek ott mellette, aki észhez téríti. De nem, ez a kis vakarcs sosem fog rám hallgatni. Ott él a vadság a tekintetében, és csak arra vár, hogy lankadjon a figyelmünk. Akkor persze tombolni kezd, és akkor mindenki megtudja mi is ő valójában. Sok időbe telt ezt az anyja tudtára adnom, de végre megértette. Beismerte, hogy a terve hibás, az a korcs alkalmatlan bármilyen rábízott feladat végrehajtására is. Semmit nem örökölt az édesanyja eszéből. Ma megtörténik, én fogok véget vetni az életének a saját kezemmel! Meggyőztem Austrigusát, hogy el kell rejteniük a fattyút, míg nagykorú nem lesz. Ez csak úgy sikerülhet, ha eljátsszuk a merényletet. Walthari bele fog menni, hisz szabadulni akar. Számára mindez csak egy béklyó. De a kés „véletlen” túl mélyre fogja befúrni magát a bordái közé, és szerencsétlen véletlen folytán a fiú tényleg belehal a megjátszott merényletbe. - a felette munkálkodó szőke, kedvesen mosolygó szajha jól tudta már, hogy ura nem vár választ hosszú monológjára, így felesleges fecsegés helyett édesen csengő sóhajokkal fejezte be megkezdett munkáját, majd némi pihenés után elindult megkeresni a szobában széthányt ruhaneműit.
Audoin mindeközben mit sem törődve vele, elgondolkodva bámulta a szürke plafont, mígnem a kissé sem szégyenlős, csalfa hölgyemény fel nem aggatta magára lezser textíliáit. Akkor végül megszólította az ajtajuk előtt várakozó türelmetlen őröket.
- Ladislaus! Kísérjétek a hölgyet a megfelelő helyre, és mutassátok be őt a többi kegyeltemnek! Jól végezte dolgát, így elvárom, hogy a megfelelő bánásmódban részesüljön.
Ladislaus, a magas, középhosszú barna hajú germán rögtön tudta mire is akart ezzel utalni ura. A nő túl sokat tudott, így miután kedvére elszórakozott vele a két medve alkatú férfi, kénytelenek lesznek csendben elnyisszantani a torkát. Ez vár hát Audion kegyeltjeire.
Aznap, miután befejezte a csendes elmélkedést a trónbitorló, véghez vitte a tervét. Rögtön két szúrást intézett a fiatal uralkodó mellkasa irányába, s igyekezett úgy biztosra menni, hogy a régens királynőnek  ki tudja magyarázni porontya halálát.  Szinte minden tökéletesen alakult, kivéve azt az egyetlen apróságot, hogy mint jó pár évvel később kiderült, a fiatal trónörökös túlélte, és továbbra is veszélyt jelentett, az ezután büszkén trónra kerülő Audoin számára.

14 év telt el azóta, hogy Audoin fejére először került korona. Ezalatt az idő alatt megszilárdította a hatalmát, megszerezte Pannónia földjét, és a saját magába vetett megrendíthetetlen hite csak tovább gyarapodott. Már-már elhitte, hogy kellő kitartással bármit képes elérni. Ám van valami, amit egyetlen halandó sem képes elkerülni. A halált.
A Kaszás vékony ujjai először a tróntermébe tartva ragadták torkon a királyt, mire eszméletlenül csuklott össze csatlósai gyűrűjében. Hosszú órákig feküdt halálos ágyának szánt párnái kényelmében, amikor is végre magához tért és vérvörös váladékot köhögött fel egyenesen a felé hajoló, aggódó nejének a nyakába. Mégsem a vállaira boruló nő volt az első akit megpillantott, ahogy felnyíltak bevérzett szemei, hanem a mögötte magabiztosan, hajszálvékony ajkaival élesen vigyorgó hátborzongató idegen ébresztett benne  azonnal páni félelmet. Mintha maga a halál öltött volna fizikai testet.
- Ki ez a férfi, Rodelinda? - Kérdezte erőtlen hangon a nőt, akit láthatóan váratlanul ért a kérdés, és azzal a szokásos, bamba, és rendkívül idegesítő tekintetével bámult hitvesére kínos percekig. Audoin ekkor közel járt ahhoz, hogy arcul csapja a borzalmasan buta királynét.
- Azt hiszem… ő mentett meg, férjuram! Összeestél, és nem ébredtél fel egészen mostanáig. Mi már nem tudtuk…
- Jó, akkor most menj és mosakodj meg! A többit majd elmondja ez a rejtélyes idegen, aki csak úgy megjelent az udvaromban, és állítólag megmentette az életem. Ő biztosan többet tud nálad. - intette csendre nejét, mikor végre elegendő információja volt ahhoz, hogy még inkább gyanakodva tekintsen az ez idáig szótlan úriemberre. Míg az asszony elhagyta a szobát volt ideje összeszedni azt a kevéske erejét, és legyőzni a hiúságát sértő félelmét is. Ő a király, s egy király nem rémülhet meg mindenféle ocsmány kuruzslótól.
- Tehát mit akarsz tőlem, mágus? Tudom, hogy a magadfajta nem cselekszik holmi jóindulatból!
A férfi mintha kissé meglepődött volna, magasra emelte borzas szemöldökét, majd újra előhozakodott azzal a hátborzongató mosolyával.
- Nem vagyok mágus, fenség! Nem, én megvetem azt a mesterséget. Inkább nevezném magam… kereskedőnek. Igen, talán ez a legjobb szó az én foglalkozásomra.
Érdes, a dobhártyát bántó hangon szólalt meg a neve nincs alak, s miközben beszélt, ápolt kecskeszakállát simogatta, mint aki tényleg elgondolkozik azon, hogy valójában mivel is foglalkozik.
- Na és mivel kereskedik az én megmentőm?
- Életekkel, fenség!
- Királyok életével is?
- Leginkább királyok életével.
- Tehát akkor akarod szívembe döfni a kést, mikor magamnál vagyok? Legalább azt mondd meg ki bízott meg.
A kereskedő nem bírta tovább visszatartani a mindvégig szájának sarkában bujkáló fájdalmas kacaját, és rázúdította minden szórakozottságát az éppen szenvedő uralkodóra. Audoin ekkor már csak azon gondolkozott, hogy nem ilyen véget szánt magának. A legkevésbé szeretett volna egy bérgyilkos pengéje által távozni a másvilágra, de ekkor már nem igazán volt választása. Legalább nem abban a hirtelen jött kórban, ágynak vetve, sok-sok szenvedés után pusztul el.
- Félreértettél engem, uram! Azért vagyok itt, hogy egy tisztességes üzletet ajánljak. Beteg vagy, ezt te is beláthatod. Én megszámlálhatatlan ilyet láttam már, nem fogod megérni a következő tavaszt… hacsak én nem segítek rajtad! Képes vagyok…
- Mit kérsz cserébe, kereskedő? - Szakította félbe türelmetlenül Audoin, aki sosem szerette a félrebeszélést.
- Azt hogy halálod után engem szolgálj!
A szürkeségből éppen csak magához térő türingnek hosszú másodpercekbe telt csak összeraknia a kirakós darabjait, és ráeszmélni végre élete hajnalán, hogy itt már nem csak birodalmak sakkjátszmájáról van szó. Hisz valójában ők mindannyian csak látszólagos hatalmat birtokolnak, s holmi egyszerű halandók felett parancsolhatnak, szakszerű terminussal élve, ők irányítják a gyalogokat, de míg a sakkban sem képes a király magától lépni, úgy a valóságban is egyszerű figura marad az élet tábláján.
- Nem csoda, hogy nem ismertelek fel idáig, hisz te vagy az első a fajtádból, akivel van szerencsém megismerkedni. Azt hiszem jobban örülnék, ha mégis csak mágus lennél. - A démon nem felelt, csak szótlanul várta a haldokló király válaszát.
- Megmented az életem, és ha eljön az időm szolgálni foglak!
- Akkor tehát áll az alku? - A démon nem bírta letörölni felvett arcáról a pimasz mosolyt.
- Nincs más választásom. Igen, áll az alku!
Miután megpecsételték a szerződést a túlvilági teremtmény elemelt az ágy mellett álló szekrényről egy  kupát, hogy megtöltse a tarsolyából előkotort titokzatos üvegcse tartalmával, majd átadta az aranyozott ivóeszközt Audoinnak.
- Ha megiszod ezt, még legalább két holdtöltéig életben leszel.
- Mi ez? - A démon elfintorodott.
- Sárkányvér. Nekem nincs több, ezután neked kell kivéreztetned érte a szárnyasokat.
- Nem ebben egyeztünk meg, démon! - Az csak vállat vont, s mint aki jól végezte a dolgát, elindult a kijárat felé.
- Én elárultam hogy maradhatsz életben, a többi már csak rajtad áll.
És Audoin a halála napjáig nem látta többé ezt az átkos vigyort.

- Miért élhetsz örökké, ha én nem?
Minden alkalommal, mikor feltette ezt a kérdést a szenvedő Waltharinak arcizmai torz rángásba kezdtek. Ezt persze az elfogott, és egy sötét cella félhomályában meggyötört, vérző és kába sárkány nem láthatta. Abban az állapotában jó hogy ha Audoin mély, férfias orgánuma eljutott a tudatáig.
Ahogy pannónia meghódítója ott állt a meggyötört szörnyeteget vizslatva addig még ismeretlen érzelmek dúlták fel elméjének göcsörtös színpadát. Az emberi maszkban tetszelgő alakváltó hiába volt láncra verve, hiába vérzett ezer sebből még mindig az a fenséges, és büszke lény maradt, mint mindaddig rövidke élete során. Ráadásul kisfiúból, akit megpróbált jó pár éve vérbe fojtani, mára már egy egészen jó kiállású fiatalember lett. Sosem vallotta be magának, de attól a naptól kezdve, hogy anyja kihordta magából, irigykedett rá. Hisz mindent, amiért Audoin egy életen át küzdött, ő azonnal megkapta. Életében az egyetlen nehézsége a születése volt. Az apja halálával megörökölte a trónt, az emberek körülrajongták, nagyobb hatalma volt bármely más királynál, és az anyjának pedig olyan tervei voltak vele, amikről gyakran Audoin is csak részleteket tudhatott meg. És ha ez nem lett volna elég, a fogantatása után Austrigusa szépen lassan eltaszította magától az akkoriban még türing nemest.
Az irigységből fakadó gyűlölete tehát sokáig izzott forrón, mire eljött hozzá a démon, aki közvetve bár, de összpontosította minden haragját. Sárkányvér! Erre van csak szüksége az életben maradáshoz. És ki más látná el jobban a fejős sárkány szerepét, ha nem az, ki mindig is megkeserítette az életét? Walthari!
- Nagy szerencsém van, hogy életben maradtál aznap, igaz? Nem ismerek hozzád hasonló szívós kis dögöt. Így sokáig szolgálhatsz még engem a véreddel!
Ám sajnos Audoin tévedett. A betegség rövidesen teljesen elhatalmasodott felette, és a sárkányvér olyan volt, mintha ürülékkel teli vizet szürcsölgetne, csak rontott az egyébként is gyászos helyzetén. Érezte a csontjaiban, hogy már csak napjai vannak hátra. Átverték, és megalázták. Egy démonnak sikerült a mélybe rántania a megtéveszthetetlen uralkodót.
Viszont mit csinál a veszett kutya, ha sarokba szorítják? Támad és az életét kockáztatva is megpróbál szabadulni a fogságból. Mivel a férfinek már egyébként sem volt mit veszítenie, így végül is mindent fel kellett tennie Waltharira. Úgy döntött végül nem vágja el a torkát a saját kezével, hanem hagyja, hadd tombolja ki magát a halála után életben maradt csatlósain, akiket nem vihet egyszerűen csak magával a másvilágra. Aztán ha a sárkány sikerrel jár, és elteszi legalább három volt zsoldosát láb alól, akkor kiváltja magát a három a lélekért cserébe, így pedig megszabadul démoni béklyóitól.
Sajnos tervének beteljesülését már nem élhette meg, és a kór azelőtt elvitte, hogy láthatta volna a természetfeletti hatalommal rendelkező gyík csodálatos öldöklését.
És ahogy ez a démonokkal alkut kötött személyekkel lenni szokott, először szolgadémonként, majd egy nyúlfarknyi idővel később, tervének köszönhetően, és gazdájának nagy bosszúságára végre teljes értékű, szörnyű démonként született újjá, s éli gyűlölettel teli mindennapjait a mai napig annak szentelve, hogy minden természetfelettit kiirtson ebből az egyensúly nélküli világból.