Isaac Hawkins

Nyugodt teremtés, csak ritkán idegeskedik. Nagyon ragaszkodó típus, könnyen meg tud szeretni akárkit és onnantól nehéz lekaparni róla, de szerencséjére ő is szerethető. Nem szeret másoknak gondot okozni, holott elég gyakran sikerül neki, bár igyekszik elkerülni. Rengeteget gondolkodik saját- és a világ dolgairól egyaránt, a balesete óta mégtöbbet. Támogatja az Őrség munkáját, hiszen jobbnak tartja, ha az emberek nem tudnak az olyan szörnyetegekről, mint ő.

Sokféle alakban előfordul, amilyet a helyzet éppen megkíván, így állandó átalakult formáról nem lehet beszélni, viszont amikor eredeti formájában van elképesztően visszataszító. Aszott, égett bőrén hegek és égésnyomok húzódnak, egész testén a balesete óta. Ezért szeret olyan ruhákat hordani, amelyek a lehető legkevesebbet mutatják belőle, ilyen alakban csuklya nélkül szinte nem is lehet látni, azonban hogyha valaki más testét viseli ennek tökéletes ellentéte: Minél többet szeretne mutatni testéből, hiszen nagyon tud örülni annak, ha emberi a külseje.

A nap gyönyörűen ragyogott. Élveztem, ahogyan a bőrömre terjeszti melegét és ezáltal hagyja, hogy eluralkodjon felettem egy jó érzés, viszont nem emiatt voltam olyan határtalanul boldog. Ott volt mellettem Ő és vele képtelen voltam rosszul érezni magamat. Éreztem, hogy szeretett és nem csak azért, mert megfogta a kezemet, hanem mert olyan bájosan és szépen tudott hozzám szólni, mint senkihez máshoz és ez kifejezetten simogatta a lelkemet. Boldog voltam, határtalanul boldog és ezt csak Elizabethnek köszönhettem. Nagyon rendes lány volt, küllemre tipikus brit, de egyáltalán nem volt gőgös vagy önfejű. Nem, ő akár képes lett volna meghalni értem. Imádtam minden pillanatot, amit vele tölthettem és úgy éreztem, hogy ameddig velem van nem történhet semmi, ami elveszi a kedvemet, hiszen ő jelentette az életemet és amíg ő nem veszítettem el, volt is okom élni. Nagyon szerettük egymást. Biztos voltam benne, hogy szerelmünk örökké kitarthat. Tévedtem.

Mielőtt az a leírhatatlan, hatalmas fájdalom betöltötte volna egész testemet és csak egy, tompa hörgésre lettem volna képes, felsikoltott. A mai napig tisztán cseng az a sikoly a fülemben, viszont hogy utána mi történt, már fogalmam sincs. Nem hallottam róla többet. Soha. Semmit sem hallottam.
Évekbe telt, míg felépültem a kómából, de még így sem emlékeztem többre, mint a sikolyra, a lámpafényre és a fájdalomra, ami minden izmomat, csontomat és szervemet átjárta. Amikor kinyitottam a szemem nem tudtam, hogy hol vagyok. Kellett pár pillanat, mire realizáltam magamban, hogy ez egy kórház. Az első az volt, hogy a mellettem lévő kisszekrényre pislantottam, de nem volt rajta virágcsokor. Gondoltam, hogy csak nem volt ideje bejönni hozzám, elvégre mindig sokat foglalkozott a munkájával. Már régen is, így egyértelműnek tűnt, hogy nem felejtett el, csak... csak nem tudott meglátogatni.
Az ágyam előtt egy fehér köpenyes férfi állt, tipikus orvos; Őszhajú, szemüveges, valamit jegyzetelt egy dossziéban lévő papírra. Valószínűleg az állapotomról és mivel nem akartam, hogy téves információkat írjon le, szólni akartam neki. Nem jöttek az ajkamra a szavak. Persze, hogy nem. Kómában feküdtem, ki tudja, hogy meddig. Ilyenkor nem tud beszélni az ember. De ezt akkor még nem tudtam, szóval csak idegesített, hogy nem tudtam beszélni, így próbálkoztam és próbálkoztam, míg egy krákogásszerű hang nem hagyta el a torkomat. Az orvos azonnal felnézett és láthatóan meglepődött, mikor nyitott szemeim fogadták.
- Oh, hát felkelt Mr... - nézett a kórlapra. - ... Hawkins. - közelebb sétált hozzám és csettintett nyelvével, hisz nem tudta, hogy hogyan is kéne átadnia a hírt. - Kérem, ne ijedjen meg, most már minden a legnagyobb rendben van. Tudom, hogy megrázó lehet elsőre amit mondok, de kérem, próbálja meg feldolgozni. Négy éve balesetet szenvedett és azóta éber kómába került. Emiatt nem volt szükség rá, hogy gépekre kössük, viszont a külseje már nem úszta meg ilyen szerencsésen a dolgot. Úgy találom a legjobbnak, ha maga bizonyosodik meg az állapotáról... Fél pillanatot kérek, mindjárt hozok egy tükröt. - tette le a dossziét az éjjeliszekrényre, én pedig hevesen pislogtam.
Emésztgettem a hallottakat. Kómában feküdtem. Érdekes dolog ez, hiszen közel sem olyan megrázó, mint amennyire azt az ember elképzeli, legalábbis nekem nem volt az. Kissé megijedtem ugyan, de tudván, hogy ez idő alatt teljesen biztonságban voltam, egyáltalán nem aggódtam. De az állapot, amiről az orvos beszélt már kicsit jobban aggasztott. Nem tudtam elképzelni, hogy mire gondolt, éppen ezért nem is akartam végignézni magamon, inkább bámultam a fehér plafont. Nagyon szép plafon volt. Nem láttam még ilyen szép tisztát, egyáltalán nem volt penészes. Felettébb tetszett.
A doktor úr hamarosan valóban visszatért kezében egy tükörrel, amit egy szó nélkül nyújtott át, sajnálkozó arcot vágva. Amikor belepislantottam, megértettem, hogy miért. Ijedtemben véletlenül még le is ejtettem, így csak egy pillanatra láthattam magamat, de az a pillanat bőven elég volt ahhoz, hogy megjegyezzem, amit láttam. Nem voltam önmagam. Szinte az összes hajam kihullott, ami megmaradt is beőszült, egész arcomon vörös ütésnyomok, karmolások és karcolások hegei húzódtak, illetve bőröm aszott volt, valószínűleg megégett.
- Nem tudtunk mit tenni. - nyelt egyet az orvos. - De jelenleg annak kell örülnie, hogy életben van.
Habár egy szörny lettem valóban, mégsem féltem. Nem tartott sokáig a rémületem, hiszen tudtam, hogy Elizabeth így is támogatni fog, hiszen szeretett. Mindennél jobban szerettük egymást. Most én nyeltem egyet és nehézkesen még ugyan, de megkérdeztem az orvost.
- Elizabeth jól van? - érdeklődtem fájdalmas, egyelőre még darabos hangon.
Az őszhajú doktor lehajtotta fejét és egy fájdalmasan üres, hosszú hatásszünet után ismét rám nézett.
- Szörnyű, hogy ezt kell mondanom, de a kisasszony életét sajnálatos módon... - sóhajtott. - Nem tudtuk megmenteni.

Gyűlöltem magamat. A kapucni nem rejtett el eléggé, ha pedig maszkot viseltem ugyanúgy megbámultak az emberek, talán még jobban, mert anélkül legalább némi undort keltettem bennük, ami arra késztette őket, hogy elnézzenek rólam, hogy ne figyeljenek olyan sokáig. Igyekeztem azért nem rájuk nézni, csak lehajtott fejjel és zsebre tett kézzel sietni abba a New York-i lakásba, ahol éltem. Odaszülettem, szüleimé volt, de haláluk után egyetlen gyermekként megörököltem. Fájt hazamenni, hiszen minden alkalommal mikor átléptem a küszöböt szüleimet temettem és most már nem csak őket, hanem a menyasszonyomat is. Nagyon hirtelen siklott ki az életem és ráadásul még azt sem tudtam, hogy hogyan. Semmi sem maradt meg a balesetből.
Leültem a konyha asztalhoz és elfolytam a széken. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Hirtelen minden szertefoszlott, amire támaszkodtam és az egész olyan... olyan céltalan volt. De ekkor eszembe jutott, hogy ki is vagyok valójában. Wendigo voltam, habár ezt tagadtam magam elől, mivel anyám és apám is sportot űzött abból, hogy gyilkosságok után az áldozataik szerepüket magukra öltve kifosztották azok családjait anyagi nehézségekre hivatkozva, aztán a pénzt hamar fel is élték. Emiatt úgy voltam vele, hogy sosem fogom felvenni más alakját, hiszen nagyon gusztustalan és gonosz dolog, de most nem tudtam jobbat. Minden eddigi eszmémet és gondolatomat félrerúgva hát lesiettem az utcára keresni valakit, aki szimpatikusnak tűnt. Elsőnek szinte bárki megtette.
Nem tartott sokáig és ki is néztem magamnak egy férfit, szerencsére egy viszonylag üres és csendes utcasarkon. Csak néhányan kóboroltak arrafelé, így könnyen tudtam olyan pillanatot keríteni, amikor csak ketten voltunk ott. Mögé futottam és fejéhez nyomtam (az egyébként üres) pisztolyomat, melyet pusztán megfélemlítés céljából tartottam magamnál.
- Velem jössz! - súgtam fülébe, miközben hevesen próbált szabadulni.
Annyira igyekezett, hogy egyet még bele is kellett rúgnom, hogy feladja a küzdelmet. Végül csak sikerült hazavinnem magammal úgy, mintha teljesen önszántából sétálgatott volna velem. Mikor beértünk a lakásba kulcsra zártam az ajtót és a pisztolyt magam elé tartva jobban szemügyre vettem a férfit. Szőke volt, átlagos méretű és nem egy erős srác. Olyan 23, 24 éves lehetett. Tökéletes kezdés.
- Oké, most válaszolni fogsz pár kérdésre! - céloztam továbbra is fejére. - Hogy hívnak?
Remegő hangon és sápadtan felelt.
- Roderick. Roderick Rollins.
- Hol dolgozol? - faggatóztam tovább.
- Egy... egy irodában vagyok karbantartó.
- Van családod? - tettem fel az utolsó kérdést is.
- Van egy... egy feleségem, Julia. - nyelt egy hatalmasat rettegve attól, hogy lelövöm.
- Remek... Kitűnő... - kezdtem el vetkőzni, miközben ő furcsán nézett rám. - Vetkőzz te is! - figyelmeztettem ismét pisztollyal. Nem kellett neki kétszer mondani.
Mikor mindketten megszabadultunk ruháinktól arra utasítottam, hogy hunyja le szemeit, addig pedig fel tudtam venni alakját és felvenni ruháit, ő meg megkapta az enyéimet. Mikor rám nézett dadogni kezdett, egyértelműen fogalma sem volt arról, hogy mi történt.
- Tudom, hogy össze vagy zavarodva. - mondtam neki. - Nem akarlak bántani, hidd el. Innen nem tudsz elmenekülni, de ha mégis megtennéd... - nyúltam pisztolyomhoz. - Ha alkalmazkodsz a körülményekhez, minden a legnagyobb rendben lesz. Kaját találsz a hűtőben, van egy üveg borom is, érezd magad otthon, ha már ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. - nevettem el magamat őszintén, miközben kinyitottam az ajtót és kiléptem a lépcsőházba, végre újra emberként.