Amalia Lievna Limonova - Szilánkok

Enyhén elpirulva húzta ki a széket az asztaltól és helyet foglalt. Fel volt készülve rá, hogy alatta  apró darabokra fog hullani az ülőalkalmatosság, de szerencsére nem így történt, amit hatalmas sóhajjal konstatált. Utált a szüleinél lenni.
Igen, már nevőszülőkhöz került és onnan is megszökött, viszont ezekután hol érdekelték a törvények akárkit is? A szülők elvárták, hogy lányuk megjelenjen náluk legalább egy ebédre minden évben, erre az alkalomra pedig általában a nagyböjt alatt szoktak időt keríteni, noha nem azért, mert annyira vallásosak lettek volna, hanem mert édesanyja egyszerűen lusta volt sütni és így nem kellett húsételekkel bajlódnia.
Az asztalon így is elsőre finomnak tűnő dolgok sorakoztak, de Amalia ismerte már annyira édesszüleit, hogy ne engedje, hogy a szemei átverjék. Tudta, hogy amint a szájába kerülnek a csalogató és ízletesnek tűnő ételek, azonnal lehervad az amúgy sem őszinte mosoly az arcáról.
- Örülök, hogy eljöttél. - ült anyja is az asztalhoz.
A lány egy gúnyos mosollyal elkapta a nő tekintetét, majd ismét egyelőre üres tányérát kezdte vizslatni. Az édesanyja az asztal felett átnyúlva megsimogatta lánya fejét, aki nyelvével csettintve elrántotta azt.
- Naaaaaaaaah! - nézett szomorúan. - Tudod jól, hogy szeretünk.
A fiatal vérlény ismét méregetni kezdte a nőt, akitől életét kapta. Ellazult, szinte elfolyt a székén és megköszörülte torkát.
- Ha szeretnétek, akkor foglalkoztatok volna velem. Ehelyett... - sóhajtott fel. - Nézz csak rám!
Beszélgetőpartnere erre csak értelmetlen szófoszlányokat kezdett sorolni, ahogyan lázasan próbálta megtalálni a megfelelő kifejezéseket, amelyekkel bűntudatott kelthetett a saját lányában ezért a kijelentésért.
Jól ismerte már ezt az arcát az édesanyjának. Minden alkalommal, mikor ilyennek látta összerándult a gyomra. El sem tudta képzelni, hogy hogyan lehetett valakiben ilyen rosszindulat, ilyen könyörtelenség, hogyha nem látják be egyből igazát, akkor ne győzködni próbálja célpontját, hanem vérig sértse, hogy végül megadja magát és engedjen a hülyeségeinek. Amalia nem tartotta magát okosnak, viszont annyi önbecsülése volt, hogy ilyen undorító és egyszerű trükköknek ne dőljön be.
Megpróbálta eljátszani, hogy nem vett tudomást az egészről, de vérszerinti anyja nem a higgadtságáról volt híres, így a következő pillanatban már két erőszakos kezet talált a vörös tincsiet szorongatva, amikhez hiába kapott, azok csak erősebben rángatták.
- Hagyd már abba! - csapott a kezére, de az édesanyja továbbra is csak vicsorgott és rángatta lánya haját aztán... aztán csend.
Mindkettejükbe belefagyott a szó, ahogyan meghallották rezzeni a rozoga ajtót. Csak egyetlen valaki léphetett be rajta, ennek pedig nem örültek. Nem. Hogyha civakodva, verekedve találta őket akkor hatalmas balhét rendezett, így hirtelen mindketten kihúzták magukat és úgy ültek a helyükön, mint a kisangyalok, ahogyan az édesapa belépett az ajtón. Kezében szokása szerint egy üveg Jack Daniel's ragyogott.
Csak rá kellett nézni és egyből megmondta akárki, hogy részeg. Mindig az volt. A lány nem is emlékezett arra, hogy mikor látta utoljára józanon, egyáltalán, hogy látta-e úgy. Arról is biztos volt, hogy egy... kultúráltnak nem nevezhető iszogatás következményében született gyerek, viszont ahányszor felhozta a témát, az anyja erősen tagadta a dolgot, de az erősen alkoholista apja és az ehhez társuló, szörnyű bánásmód mellett nem talált más választ a kérdésre.
A férfi kellemetlenül hangosat böfögve lépett be a szobába, kezéből egy percre sem eresztve a győzelem kulcsát, ahogyan azt egykoron Churchill mondta. Majdhogynem letapadó, álmos tekintetével először a lányát, majd feleségét vette szemügyre és habár egyértelműen nem volt józan, feltűnt neki a katonás rend.
- Téptétek egymás torkát. Igazam van vagy igazam van? - vakarta meg tarkóját.
Az édesanya szinte azonnal, gondolkodás nélkül felelt neki.
- A lányod kezdte. Már megint elégedetlenkedik. - mentette saját bőrét.
A férfi megfordult és Amalia zöld szemeibe nézett, amikbe ezúttal a komor érzelmetlenség helyett a színtiszta, egész testen átívelő félelem fúrta bele magát. Odalépett lányához és minden további kérdés nélkül megpofozta lányát, aki ezt már inkább csendben tűrte. Közelhajolt hozzá és fogait kivillantva le akarta rángatni a vérlény válláról pólóját, hogy vérét vehesse, de az egy hatalmasot csapott rá és felpattant az asztaltól.
- Normális vagy, basszus? - nézett értetlenül, miközben az ajtóhoz sietett. - A saját kicseszett lányod vagyok, akár be vagy... baszva, akár nem! - varázsolt gonosz vigyort az arcára. - Ne is várjátok, hogy többet eljöjjek hozzátok. Eddig megtettem, de most már tényleg elegem van. - kapta fel táskáját és viharzott ki az ajtón anélkül, hogy hagyta volna, hogy mondjanak neki erre bármit is.