Ármáres - Szilánkok

Hatalmasat kattant a zár, ahogyan izomból fordítottam el benne a kulcsot. Nem így terveztem, viszont így sikerült, hiszen ideges voltam. Tudtam, hogy mire készülök és azzal is tisztában voltam, hogy ez nem csak engem tesz tönkre, hanem minden mást körülöttem - legalábbis átmenetileg. Bármennyire is akartam ellenállni neki, a remegő kezeim rutinszerűen öntötték a dohányzó asztalra a mámorító, csodálatos fehér port, amit a borotvapenge szinte azonnal három csíkra is szelt. Sápadt és remegve guggoltam az asztal fölé hüvelykujjammal leszorítva az egyik orrlyukamat. Elkezdődött. Az orrom elmerült a morfiumban és csak egyetlen szippantás választott el annak lenyűgöző világától. Nem áltattam tovább magamat, hagytam, hogy a testem cselekdjen helyettem, az pedig nem akart mást, mint ismét kivenni részét a bódulatból, amit minden héten megtapasztalt legalább egyszer, de sokszor többször is.
Megremegett az asztal, ahogyan csúsztattam előre fejemet rajta, lábammal pedig sikerült felrúgni egy félig teli borosüveget, aminek tartalma így kifolyt a padlóra. Pazarlás, de nem érdekelt, mert már magával rántottak a határtalan élvezetek. Pupilláim összeszűkültek, szívverésem felgyorsult és testem hátradőlt, mint egy szalmával megrakott zsák. Egy pillanatra megrémültem, hogy ez az a bizonyos aranylövés, melytől annyira tartottam, de szerencsére nem így történt. Eltartott néhány pillanatig, amíg összeszedtem magamat a földről. Egyedül nehéz, főleg ilyen állapotban.
A tér torzulni kezdett. A dohányzóasztalról egyértelműen láttam, hogy remegett, hát gondoltam megállítom, így két kezzel tenyereltem rá, de nem hagyta abba a remegést. Nem tudtam, hogy mi okozhatta, szóval csak egyszerűen felrúgtam, a rajta lévő por és hamu pedig a bort követve szétfolyt a földön, a cigaretta csikkekkel együtt. Büszke voltam magamra. Megfékeztem a remegését!
Hirtelen valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, azt hittem, hogy valami kattant gyökér tölti ki éppen a dühét rajta. Töltse csak, nem igazán érdekelt, viszont pár csapás után, melyeket nem követett válasz megszólalt. Hangja bársonyos volt és édes, mint a cukor. Szinte azonnal megrészegített, nem is kellett befejeznie a mondatot.
- Endre, jól vagy? - érdeklődött a túl oldalról, de én még mindig a borban feloldódó morfiumot bámultam.
Megköszörültem torkomat és elindultam az ajtóhoz. Ahogyan kezem megérintette az érde, mocskos kilincseit már rántotta is volna ki azt, viszont nem akart nyílni. Nem értettem, hogy miért, hát cibálni kezdtem, lábammal kitámasztottam az ajtót és úgyis megrántottam, ami nagy hiba volt. Sikerült kitépnem a kilincset és hátrarepültem, hátamat beleverve a földön fekvő kerek asztalba.
Elképesztően fájt, nem is csoda, hogy fájdalmasan felvisítottam. Az ajtó mögött álló hölgy egyre erősebbeket csapott az ajtóra, feleslegesen. Nem voltam olyan állapotban, hogy kinyissam, de nem igazán érdekelte. Megpróbáltam felállni, egyik kezemmel az asztalra támaszkodva, másikkal a hátamat fogva, erősen sziszegve, viszont véletlen ráléptem a már emlegetett borosüvegre, ami - mint minden jólnevelt borosüveg - kigurult a lábam alól, hogy ismét az asztalra zuhanjak.
Kintre valószínűleg csak a zaj szűrődött ki és nem igazán lehetett tudni, hogy mi is folyik idebent, hát folytatta a dörömbölést.
- Bandi, engedj be! -  próbálta valahogyan kifeszíteni az ajtót, de nem járt sikerrel, szóval hangosabban kezdett kiabálni. - Engedj már be, bassza meg!
Biztosan érezte, hogy valami baj van, pedig nem volt. Teljesen jól voltam, néhány apró horzsolástól eltekintve. Párizsban mindig jól éreztem magamat, pláne ha kielégíthettem dühös és tomboló függőségeimet. Az asztalt okoltam. Ha az nincs nem érzek fájdalmat és nem hiszik azt, hogy rosszul vagyok. Bűnhődnie kellett. Meg kellett halnia. Máglyára kellett raknom a Szent Inkvizíció nevében! Boszorkány volt, mert fájdalmat okozott, hát nem is gondolhatta, hogy megússz a dolgot; Kénytelen voltam elérni, hogy pontosan úgy végezze, mint salemi nővérei. Felállítottam és még mellé húztam néhány bútort. Nem voltak ugyan bűntársai, de valaminek csak el kellett égnie. Rájuk locsoltam a sarokban tartott benzines kanna egész tartalmát és előkotortam zsebemből az öngyújtómat.
- Lángod lobogjon izzón, fehéren... - hajoltam le melléjük, hogy az öngyújtó aprócska lángját felélesszék és továbbhordják magukon.
Megtették. Az olaj begyulladt, én pedig elégedett voltam, de úgy tűnt, hogy az ajtón bekívánkozó lány már annyira nem. A hátamnak repült az ajtó ezzel ismét feldöntve és igencsak kevesen múlt, hogy ne feleljek az egyre erősödő lángokba.
- Jézusom! - kiáltott fel és ez az utolsó emlék, ami tisztán megmaradt a napról.
Valószínűleg kirángatott onnan és meggyógyította sebeimet. Szerettem Adélt, egy igazi angyal volt...