Druian Walthari Salva - Szilánkok

Idő: 2018. szeptember 9.
Helyszín: Margit-sziget, Budapest

Arra ébredtem, hogy a fejemre esett a könyv, amit nemrég még tartottam, abból a célból, hogy olvassam is, ne csak napellenzőként használjam a lombkoronán áttörő erős és jólesően meleg fénysugarak ellen, amelyek körbeölelték a testem, ugyanakkor bármennyire is kellemes volt, nem láttam tőlük rendesen. Kinyitottam a szemem, és a puhafedeles kötet után nyúltam, aztán végül félbe szakadt a mozdulat: túl kényelmes volt így. Évekig is tudtam volna aludni itt fekve. Fáradtnak éreztem magam, ólomnehéznek tűnt mindenem... És visszasüllyedtem a felszínes álomba, abban a tudatban, hogy úgysem jön majd erre senki, hiszen mélyen a fák között találtam magamnak helyet és már a délután is a végéhez közeledett.
Aztán persze, percekkel később kótyagosan tápászkodtam fel legalább annyira, hogy ülni tudjak, s erőt gyűjtsek hazajutni valahogyan, haza, Kárpátaljára, hogy napokig át se kelljen lépnem a küszöböt. Valamiért egy idő után elég volt, betelt a pohár, de hogy pontosan mivel, az még magam előtt is rejtély maradt. Egyszerűen csak betelt, én pedig felettébb szerettem elvonulni ilyenkor. Most viszont megvakartam a fejem, mintegy kétkedve szemlélve ezt a sok zöldet és kellemes illatot. Valóban itt akartam hagyni, csak azért, hogy autóba üljek és kipufogógázt szagoljak a végállomásig, mert még mindig állnia kellett a Fátyolnak? Nem éreztem hozzá erőt magamban, a pillanatban akartam érezni a gyönyört, nem valamiben, ami még csak meg sem történt a jelenben. Mert az mindig biztosabb - én meg minél álmosabb vagyok, annál nagyobb összefüggéstelen sületlenségek gyülemlenek fel a fejemben...
Elővettem hát egy lapot, ráfektettem a könyvre, s játszi könnyedséggel kezdtem felvázolni egy lehetséges társadalom felépítését, amelyben a Fátyol nem létezett. Milliószor csináltam már, mégis mindig tudtam valami újat hozzáfűzni, amiről idáig nem volt tudomásom.
Az elmúlt időszakban új irányban kezdtem kutatni, egy olyan irányban, amit ezidáig még nem jártam körül, holott talán ajánlatos lett volna. A mondének társadalmának ugyanis létezett egy hatalmas hibája a könyvek szerint: az extrovertált emberek elnyomták az úgynevezett introvertáltakat, azonban ők sokkal eltérőbben gondolkodtak, s így hatékonyabb megoldásokkal szolgáltak bizonyos helyzetekben. Ez felettébb tetszett, láttam benne fantáziát és láttam azt is, hogy akár ez lehet a hiányzó láncszem, amit régóta kerestem, mindössze az maradt hátra, hogy kitaláljam, mégis hogyan lehetne őket érvényesülni hagyni egy olyan világban, ahol mindent szavak, tettek és kiállás dönt el. Bonyolult kérdések.
- Csak nem költő vagy? - kérdezte egy hang, én pedig felnéztem, s zavartan rejtettem el a lapot a borító mögé, holott lehetetlennek tartottam, hogy az illető bármit is kiolvasson a rövidítések és vonalak halmazából.
Egy fiatal férfi állt előttem, amolyan huszonévesforma, életvidám jelenség, tekintve a vigyort az arcán. Hosszú, sötét haja volt, és hát, a kinézetéből minden egyébre következtettem volna, csak arra nem, hogy hivatásos költő.
- Nem. - feleltem komolyan, miközben bizonyításképpen a könyvet is felemeltem a levegőbe, hogy jól lássa a címét.
Susan Cain - Csend.
És nem a tartalomra akartam ezzel utalni, sokkal inkább arra, én nem alkotok, sokkal inkább azt olvasom, ami másoknak a szellemi végterméke - kis túlzással persze, ugyanis az évszázadokra visszanyúló munkásságom egy apró szelete most is ott pihent a kesztyűtartóban a térképek között.
- Te talán az vagy? - kérdeztem vissza, mivel aki ilyen messzire bemerészkedett a fák közé, az vagy maga is csendet és magányt óhajtott maga körül vagy pedig megkeseredett Fátylon túli sárkány volt, és mivel utóbbi posztja éppenséggel foglalt... kizárásos alapon legfeljebb egy valódi introvertálttal lehetett dolgom. Aki még verseket is ír. És olyan a megjelenése, mintha éppen az ellenkező embertípusba tartozna.
És az is ezt támasztotta alá, hogy minden taszító körülmény ellenére fogta magát és letelepedett mellém, természetesen mosoly kíséretében.
- Peched van. Attól még, hogy valaki ilyet olvas, simán lehet költő. - mondta, majd turkálni kezdett a zsebében, végül előhalászott egy megviselt papírdarabkát, amelyet készséggel felém nyújtott - Oswald vagyok. Csak így simán.








Néhány pillanatig csak bámultam rá, aztán a lapot elvéve, s a szöveget végigolvasva gondosan összerakott sorok tárultak elém, több mondanivalóval, mint ahány szó alkotta az egészet. Gondolataim messze kalandoztak olvasás közben, mert egyszerűen megmozgatta a fantáziám. Ezt tették velem a jó versek, és ezeket nem a rímelés vagy a hossz határozta meg. Az elvontságuk vonzott, mert éppen olyan könnyedén beleképzelhettem magam és a saját fájdalmam, ahogyan egy mondén vagy másvalaki a Fátylon túlról.
Visszaadtam neki az értékes fecnit, majd megráztam a kezét. Fontos volt a látszat, és gyógyítottak a szavak. Egyre kevésbé kínzott az alváshiány.
- Bastian Schiller. De a középső nevem Konrad, ha úgy akarnál szólítani.
Adtam neki választási lehetőséget is, ki tudja, miért. Egyszerűen kézenfekvőnek tűnt most adni az udvarias és kedves mondént, minden mást pedig mélyen elzárni magamban. Talán ezúttal is csak a látszat csalt, és éppen olyan jó kis beszélgetés elébe néztem, mint legutóbb azzal a szabadságát töltő festett hajú bankárral.
- Ha korábban éltél volna, híres lennél ezekkel. - utaltam az imént olvasott műre, s csak ekkor tűnt fel, hogy ő is német csengésű nevet használt.
Külföldi volt talán? Végignéztem rajta, bár a megjelenése a kissé ismerős módon barátságtalantól eltekintve semmi mást nem árult el róla. Látszólag viszont nem csak én ültem itt találgatva és érdeklődve, ugyanis némileg zavart, kérdő pillantást kaptam válaszul, valószínűleg még a bemutatkozásom kapcsán, elvégre attól, hogy nekem már egyáltalán nem tűnt szokatlannak az efféle élethelyzet, könnyen megeshetett, hogy ő egész idáig azt hitte, egyedül van a határon túlról az egyetemen... vagy a munkahelyén.
- Nem ez a szülőfölded, ugye? - kérdezte tehát, majd felhőtlenül, mindenféle szorongás vagy kényelmetlenség jele nélkül legyintve egyet - A művészeket haláluk után értékelik, Konrad.
- Nem. - feleltem röviden - Az anyám német, nála nőttem fel, aztán mivel úgyis meg kellett tanulnom magyarul az apám miatt, eljöttem megnézni az országát.
Nos igen. Kapóra jött a könyv borítójának bámulása, mert így nem kényszerültem arra, hogy a szemébe nézzek, ugyanis hazudtam. Fogalmam sincs, miféle volt az apám, és soha nem kötődtem Magyarországhoz Audoin hódításain kívül.
- Talán a jelenben is van esélyük. - feleltem aztán - Nem kerülsz be a tankönyvekbe, de ki tudja...
- Én itt születtem, de a szüleim bevándorlók. Fene tudja, hogy honnan... Nem is érdekel. - mondta, majd vállat vonva folytatta - Nem érdekel, hogy bekerülök a tankönyvekbe vagy sem... Tudod, én csak... beszélni akarok. Rengeteg furcsa dolgot éltem már meg, ezek nyomot hagynak az egyszerű halandóban.[/color]
- Hogyhogy nem érdekel? - kérdeztem vissza szinte azonnal, amint befejezte a beszédet - Mindenkit érdekel, honnan származik. Legalább egy kicsit. De ezek szerint nem ismerted őket túl jól, amit sajnálok. Az embernek szüksége van a szüleire.
Fiatalnak tűnt, egy magát kereső huszonévesnek, aki azt sem tudja, hova menjen dolgozni, hol fog lakni, ha végzett az egyetemen vagy miből fogja kifizetni az e havi rezsijét, mégis szócsőnek akarta használni a művészetét. Helyes, tegye is, már ha nemes célért harcol.
- Mit akarsz elmondani a kortársaidnak? - kérdeztem tőle, miközben ránéztem.
Nem sok fiatalembert ismertem, aki így használta volna az "egyszerű halandó" szókapcsolatot, de a már sokszor tapasztalt, gyakori, hétköznapi jelenség, egymás mindenféle logikátlan jelzők általi megnevezése után már egyáltalán nem lepett meg.
- Tudod... - mondta végül - Ha ismered a szüleidet és érdekel, hogy kik ők, csak önmagad árnyéka lehetsz. Nem tudsz kiteljesedni, mert mindenki azt várja el, hogy olyan legyél, mint ők, holott te teljesen független vagy tőlük, az emberek képtelenek ezt felfogni. Nem. Nem érthetik. Olyan ez... Mint egy felsőbb erő. Ami... egyesek szerint létezik, mások szerint nem. Egyesek szerint felsőbbrendű, mások szerint egyenértékű. Nekem ebben is befolyásolhatatlan véleményem van. - közölte mosolyogva - Makacs vagyok, nemde? Már amennyire egy halandó az lehet...
Halandó...?
- A költészet nem konkrét. Persze, én olyan jelentést tehetek a sorok mögé, amilyet akarok, de lehet, hogy soha a büdös életben nem érti meg őket senki, hanem filozofálni kezdenek róluk és hatalmas... Bullshiteket hordanak össze. Például ott van Ady Endre. Gondolom ismered, mindenki ismeri. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy félreértik és az, amit tanítanak róla nem úgy van. Egyszerűen... Kevesek hozzá az emberek, hogy felfogják miről is írt, mit akart kiadni magából.
- Szinte mindegyik költő műveivel ezt csinálják. - mondtam - Még a könyvek íróival is.
Nem lett volna jogom ilyeneket mondani neki, elvégre azt sem tudtam az anyámról, mi a valódi neve. Rendkívül titkolózott, még csak azt sem volt hajlandó elárulni, mikor és hol találkozott az apámmal. Egyvalamit tudtam róla: szabályozni akarja az életem minden egyes területen, és minél inkább idősödtem, annál jobban hagytam figyelmen kívül, ugyanakkor nyomasztott is, ha hirtelen, bármiféle szó nélkül beállított egy újabb régimódi, ostoba elrendezett házassággal a küszöbömön.
- Nem feltétlenül várják el, de legalább azonosulhatsz a kultúrával, ha tetszik, és hamarabb hívsz egy helyet otthonnak.
Ez a halandózás a szava járása lett volna? Kezdett nyugtalanítani, azonban nem annyira, hogy szóvá is tegyem.
- De elvárják. És mivel nem tudom, hogy kik is ők valójában... Senkinek tartanak. - válaszolta - Az embernek nincs mindig szüksége otthonra. Néha csak... Meg akar nyugodni. Ehhez nem kell otthon.
És amikor újra felidéztem magamban, amit mondott, amikor kaptam némi időt a társalgás heves válaszai közepette, akkor fogtam először igazán gyanút. Ránéztem, egyenesen bele a szemeibe és megkérdeztem azt, ami majd mindent eldönt.
- Hogy érted, hogy az emberek kevesek hozzá?
Erre már felsóhajtott, bár nem tudtam eldönteni, csak nem akart válaszolni, avagy zavarta a téma.
- Sokan gondolják úgy, hogy a művészek nem egyszerű emberek. Egy... közös tudatból nyerik a mondandójukat, ők csak afféle közvetítők. Nem... emberek, legalábbis nem úgy, ahogyan ezt te vagy én értem.
Ha megszólaltam volna, bizonyára huszon-harminc éveshez nem illő szavak jöttek volna ki a számból, így inkább csak gondolatban futtattam végig. Senkinek érezte magát, de csak azért, mert nem tudta, hogy valakivé csak ő teheti saját magát, és mindez fejben dől el. Segítséget adhat a család, az otthonkép, és az jelentette a nyugalom végtelen forrását is. Ha évszázadokig élsz, már csak tudod. Vissza-visszajártam Kárpátaljára, mert ott éreztem magam a legjobban, ott aludtam a legmélyebben és legtöbbször a legjobb ötletek is ott jutottak eszembe.
- És mi ez a közös tudat? - kérdeztem végül, mintha egyáltalán nem hallottam volna még erről - Hát hogyan nem emberek?
- Mások, mint a többiek. - magyarázta csukott szemmel, mintha a ruháin játszó napsütést élvezné - A közös tudat az pedig az... amit mindannyian érzünk, ami mindentől függetlenül megvan bennünk, csak mások nem tudják kifejezni. Túl... egyszerűek és emberiek hozzá. A művészek... - folytatta, de itt jól láthatóan nyelt egy nagyot - ennél jóval többek és látnak akár mást is, mint egyszeri halandók.
- Szóval - helyeztem le magam mellé a könyvet, majd felé fordultam - én is tudnék verseket írni, ha megtalálnám magamban ezt az... - kerestem a szavakat, s végül egy szokatlannal egyeztem ki - izét?
De legalább választ kaptam rá, mire fel ez a rengeteg egyszerű halandózás. Oswaldnak viszont valami nagyon tetszhetett, mert megint vigyorgott, bár nem számoltam fel neki. Engem is nyugtatott a meleg fény és a természet illata, sokkal felszabadultabbá váltam tőle, elengedtem magam. Néha...
- Ezt nem tudod megtalálni. - válaszolta - Ez vagy benned van, vagy nem. Erre születni kell... - folytatta, ám ezúttal félreérthetetlenül komolyan, még jelentőségteljesen rám is nézett - Természetfeletti, ha szabad ilyet mondanom. Sokan nem hisznek benne, pedig itt van köztünk. Legjobb példa erre a művészet. Nem tanítható, mégis mindenkinek szüksége van rá, mert olyantól származik, aki ismeretlenül is ismer a legapróbb részletig.[/color]
- Az előbb azt mondtad, mindenkiben megvan. Összezavarsz ám, haver. - mondtam neki lazán, a szám sarkában bujkáló mosollyal, mintha csak összezavart fiatal lennék.
Nem állt kézre ez a társalgási stílus, de muszáj volt követnem a szokásokat. Ez legalább lefoglalt egy kicsit, és így nem gondolkodtam annyit. Nem volt most kedvem beszélgetni, ráadásul ezúttal a természetfelettit hozta szóba. Nagyon sokat beszéltek ilyenekről a mondének, de ez az egy meg főképp. Alig volt itt néhány perce, mégis csupa ilyen áradt belőle. Nagyon hihetett a költők másságában.
- Vagyis akkor olyanok vagytok, mint a médiumok. - vontam le a következtetést - Ez azért elég ijesztő. - aztán elvigyorodtam - Na, akkor mondd el, hogy milyennek ismersz, kedves művész úr. A "legapróbb részletig".
Néha felettébb szerettem megfogni az embereket a szavaiknál. Legalább így rájöttek, hogy nem beszélhettek a levegőbe bármit.
- Médiumok? - kérdezett vissza elfojtva egy nevetést - Ne mondd, hogy hiszel ebben a szarságban! Ahogy mondtam, mindenkiben megvan, csak nem mindegy, hogy milyen szinten. Lehet, hogy te is társalogtál már az anyagi világon túli lénnyel, sosem tudhatod. - közölte és kiengedte, amit mondandója közepén még magában tartott, aztán... mintha minden megváltozott volna benne és körülötte.
Lecsukta a szemét. Először azt hittem, valamiféle médiumos ostobaságot fog összehordani, aztán elröhögi magát, végül mutat még néhány verset, és elköszön. Azonban amit ezután tett, már nem volt számomra ismeretlen, s így kétségeket kizáróan alátámasztotta az szóhasználatát. Természetfeletti. Anyagi világon túli... Olvasott a gondolataimban, akárcsak Alexandrosz.
- Nem akarsz beszélgetni velem és bizonyos értelemben zavar, hogy ennyire erősen emlegetem a természetfelettit. Ezzel most próbára akartál tenni és most meg vagy lepődve, amiért nem hülyeségeket hordok össze. - erősítette meg a gyanúmat, miközben kacsintott egyet.
Mégsem volt meg benne semmi a Névtelen Vámpírból. Valami... valami nem stimmelt. Mégis nyugodtnak kellett látszanom - és érződnöm.
- Üdvözöllek, Fátylon túli "Oswald, csak így simán". - mondtam enyhén komoly mosoly kíséretében és újra kezet nyújtottam neki, ugyanakkor a mozdulataimban volt némi magabiztos kimértség, egy kis figyelmeztetéssel fűszerezve: ne próbálkozzon trükkökkel.
Nem volt alakváltó, ebben biztos lehettem, de hogy mi volt, még találgatni sem tudtam volna ennyi alapján, de legalább egyenlőek voltunk ilyen szempontból, hiszen ha nem gondoltam rá és nem mondtam ki, semmilyen eszközzel nem jöhetett rá. Kivéve, ha Látó volt. Talán azért fedte így fel magát, de nemsokára úgyis kiderül.
Gondterhelten, homlokát ráncolva ragadta meg a kezem és rázta meg ismét.
- Te sem Konrád vagy, igaz-e? Kit tisztelhetek benned?
- Te mondd előbb. - vágtam rá szinte azonnal.
Nem hagyhattam időt magamnak még a végiggondolásra sem, különben kiolvasná a fejemből, azt pedig ebben a helyzetben elkerülendőnek ítéltem. Oswald ekkor felvont szemöldökkel szorított egyet a kézfogáson.
- Nem, nem! - mondta, fejrázással alátámasztva - Csak miután biztosra tudom, hogy nem vagy vadász.
- Ezt én is mondhatnám. - közöltem vele egy pillanatot sem késlekedve - Bár tudomásom szerint ők nem olvasnak a fejedben, hiszen egyszerű halandók.
Aztán sóhajtottam, majd felemeltem a pólómat, megkocogtatva a fémövet, hadd higgye, hogy vérfarkas vagyok. Ha gyengének tartott, olyasvalakinek, aki nem képes irányítani az átváltozást, legalább nem tekintett kihívásnak és okát vesztette volna, ha harcolni akar. Ráadásul éppen csak egy köpésre telepedett le egy kisebb túracsoport a fűben. Nem rendezhetett jelenetet.
- Parancsolj, a válaszod. - mondtam neki egyszerűen hangsúlyozva - És most te jössz.
Erre bólintott egyet, látszólag mérlegelte a helyzetet és rájött, hogy csak veszíthet. Vagy valójában semmiféle ilyen szándékkal nem rendelkezett, ami abból is fakadhatott, ahogyan nézett, mikor dicsértem a műveit. Talán csak beszélgetni akart, én meg hűvös voltam vele... Egyelőre nem éreztem megbánást. Végignézett rajtam, éreztem, de nem bántam. Hadd nézze, hadd számolgassa magában, mikor lesz telihold, s hadd jöjjön rá, hogy tehetetlen vagyok és gyenge. Erősen szuggeráltam magamban, hogy valaki jelszóval látta el a tárgyat, és semmilyen körülmények között nem tudnék átváltozni, egészen addig a pillanatig, amíg társaságom ki nem nyitotta a száját, s mondanivalójával el nem indította bennem gondolatok, eshetőségek és menekülési tervek armadáját.
- Ármáres, szolgálatodra.
Démon. Nem is akármilyen.
Ezt pedig egy magamfajta mondénkutatónak játszi könnyedség volt kideríteni, ám nem voltam túl boldog az eredménytől, és ez igazán enyhe megfogalmazás. Valósággal megfagytak elmémben a gondolatok, azonban hamar visszaráztam beléjük az életet.
- Inkább azt szeretnéd, ha én állnék a tiédre, nemde? - kérdeztem komolyan, összeszűkített szemekkel, miközben hónam alá csaptam a könyvet és felálltam - Bármi is az ajánlatod - már ha a te fajtád tesz ilyeneket -, nem szolgállak. Nagyon örültem, Ármáres...
- Milyen jól látod. - közölte vigyorogva, de semmi egyebet nem tett.
Én pedig sarkon fordultam, s a legforgalmasabb rész felé igyekeztem, gondolatban már azt tervezve, hogyan fogom kikerülni a hátizsákukból élelmet előszedő kirándulókat a fák között. Itt úgysem tehetett semmi látványosat...
És nem is tett. Ugyanis a vaskos törzsek minden szem elől elrejtettek, pont abban a pillanatban, amikor utolért és béklyóként szoruló kezeivel szinte felemelt a hajamnál fogva. Azután maga felé fordított.
- Csak most kezdődik igazán az életed.
Onnantól kezdve kevés dologra emlékszem tisztán.

Visszakaptam az álmok szabadságát.
Azt, amely érzést mindenkinek meg kellene őriznie velük kapcsolatban, hogy az alvás valóban pihentetővé váljék. Évszázadok teltek el szenvedésben és többnyire az éberség börtönébe zárva, mígnem pontosan valami olyasmi hozott gyógyírt megfáradt lelkemre és elmémre, amelyben egészen idáig hinni sem akartam. Hiába is próbáltam volna tagadni avagy megmásítani - nem lehetett, mintha kőbe vésetett volna, és egy idő után már nem is akartam. Egyszerűen csak jól esett a nőhöz érni, a közelében tartózkodni, magam mellett tudni, s törődni vele. Ezt pedig ő is ugyanígy kedvelte, amennyire képes voltam megállapítani, őt is magával ragadta a betegség, amelyet eddig az elme átkos találmányának tulajdonítottam, most pedig már megválni sem akartam volna tőle. Ám legyen tehát - emlékszem, pontosan ezt gondoltam magamban, amikor legelőször fogadtam el így a saját kis világunkat. Mert hogy azon kívül létezett-e, s hogy ugyanez volt-e egyáltalán, azt nem voltam képes megvizsgálni.
Az ágyamban feküdtem nyugalmasan és ellazulva, készen arra, hogy átadjam magam a pihenésnek, azonban ezúttal más tervek kezdtek maguknak utat törni egyre homályosodó, s talán félig már alvó elmémben. Milyen nehéz is volt ébren maradni, ha biztos voltam benne, hogy ez az éjjel is békés marad! Azonban erőt kellett, vegyek magamon. Tamashi-san elaludt a jobbomon, hallottam a lélegzésén, így hát szabad volt az út előttem, ennek tudatában pedig óvatosan ráterítettem a takarót és amilyen csendesen csak bírtam, elhagytam a hálószobát, abban reménykedve, hogy elég mélyen alszik, s az ősöreg lépcsők reccsenései nem fogják felverni őt.
A kandallós szobába vettem be magam, majd felkaptam az első kezembe akadó ruházati elemet, s felöltöztem. Ezúttal nem pihenni avagy olvasni jöttem ide, hanem valami sokkalta szokatlanabbat és furcsábbat terveztem elkövetni, amelyhez nem volt szükségem a másik formámra, sőt, inkább csak hátráltatott volna: szavakba akartam önteni mindazt, ami odabent kavargott, s dübörgött a bordáimon, hogy eresszem ki, s engedjem saját magam levegőhöz jutni, s megnyugodni, azonban nagyon jól tudtam, amíg nem teszem meg, nem fog megszűnni. Valahogyan... utat kellett találnom, ez pedig rendkívül nehéznek bizonyult, egyrészről, mert sohasem eresztettem le efféle védőfalat senki előtt, de ő mégis, egyszerűen csak ledöntötte őket, akárcsak gyermekek fújnak el egy tollpihét a tenyerükről. Könnyedén, s gyorsan tette, ami pedig a legfontosabb, mégis a maga módján. Azt hiszem, nem is maradt már belőlem más, csupán amit ő is ismer, tud, számon tart, megtapasztal, és ez egyszerre tűnt hátborzongatónak és lélegzetelállítóan gyönyörűnek. Olyan könnyűek voltak a lépteim, még ha a fejem tetejéig be is temetett a gond hűvös, kegyetlen halma, hogy azt hittem, még csak nem is lépkedek. Mintha a terhek egyszeriben elúsztak volna a levegőben és úgy döntöttek volna, hogy sohasem térnek vissza többé, vagy ha mégis, már nem féltem vészjóslóan rájuk vicsorítani, s közölni, hogy távozzanak, de azonnali hatállyal. Nem kellett szenvedésben élnem, ez nem az osztályrészem volt, hanem egy általam választott út, amelybe belenyugodván, hagytam, hogy kicsiny, véres cafatokra tépjen a világmindenség. És mégis, találtam valamit. S lehorgonyoztam, mintha mi sem volna egyszerűbb. Tamashi tette ezt lehetővé, és ha a megismerése előtti önmagam most előttem állna, nevetségessé kiáltana ki, majd érdektelenül vetve rám egy utolsó pillantást, visszamenne az ágyába, hogy még egyszer megpróbálja leküzdeni a rémálmait és pihenni néhány órát hajnalig.
Nem változtam meg. Még mindig kétkedve néztem a papírt fogó kezet, amelynek párja töltőtollért nyúlt a homályosan aranyló lámpafényben. Mit teszek? Mi késztet erre? Feltétlenül elkerülhetetlen, hogy megtegyem? 
És nem voltam képes kiejteni a kezemből az idegenül fagyos íróeszközt. Fáztam. Aludni szerettem volna. Ám ezúttal egyik sem érdekelt eléggé.


Alig voltam képes nyitva tartani a szemem. Azt hiszem, ez volt a végső jel: az idő lejárt. Így hát letettem a tollat, s félbehajtottam a papírt, majd elnagyolt mozdulattal leoltottam az asztali lámpát, s kihajtogattam magam a törökülésből. Nem éreztem semmit. Sem elégedettséget, sem pedig megvetést. Készen lettem, a bevégzett munka jelentősége pedig túl nagy volt ahhoz, hogy a minőségén kezdjek töprengeni, elvégre egyébként sem foglalatoskodtam versírással, s egyáltalán nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért fogtam hozzá valamihez, amit másképp sohasem tennék. Miért írtam le valamit, amit akár el is mondhatnék - igaz, jóval tartalomszegényebben. De kész volt, megalkottam, tehát már létezett, ezért pedig kár lett volna egyszerűen megsemmisíteni. Nem volt visszaút, s egyelőre nem bántam. Határozott, ámde halk léptekkel indultam az emeletre, hogy a bakeneko mellé helyezzem a művet - mellé, a helyemre, mert egyszerűen nem tudtam volna rávenni magam, hogy ott legyek, ott aludjak mellette, s reggel, amikor magához tér, figyelemmel kísérjem, ahogyan olvas. Ó, nem. A legkevésbé sem kívántam jelen lenni, amikor szembesül mindazzal, amit szavakba foglaltam, mégis, ahogyan a karcsú, csontos kézfejhez toltam a papírt, egyszerűen csak rajta maradt a szemem, s néztem őt, néztem, ahogy fekszik, néztem, ahogyan lélegzik, néztem... csak néztem, egészen, amíg már mást sem láttam, csak homályos foltokat. Ez pedig intő jel volt. Sietnem kellett, sürgetett az álom, és a bizonytalanság, arra gondolva, mit fog majd tenni, mi jár majd a fejében, így minden erőmet összeszedve feltápászkodtam és még egyszer, ezúttal lassabban és sokkalta óvatosabban, nekiláttam leküzdeni az ódon lépcsősort.

Magyarország, Budapest
2018. szeptember 20.
21:56
 
Lomha mozdulatokkal engedtem le a redőnyt az esti rituálé végző mozzanataként. Valamilyen csodával felérő oknál fogva az álmatlanságom néha fogta magát, s a nyári birtokára utazott friss vidéki levegőt szívni, ennek következményeként pedig nem számított ritkaságnak, ha már nyolc óra tájékában elaludtam. Kellemes változás volt ez, olykor az is megfordult a fejemben, hogy Ármáres miatt van. Egyszerűen nyugalommal töltött el a jelenléte, úgy éreztem, ok nélkül nem eshet bajom, hiszen idős, tapasztalt és fontos neki a szolgálatom.
Így hát nem féltem, s mivel nem féltem, árvízként öntött el az évek, évtizedek, évszázadok alatt felhalmozódott, nehéz fáradtság, a következő pillanatban pedig az ágyra dőltem, mint egy kivágott fa és szenvedő, lassú mozdulatokkal óvatosan lehúztam magamról a ruházatom maradékát, mindössze a fehérneműt hagyva érintkezni a bőrömmel. Ezután, fél szemmel figyelve csupán, mit teszek, magamra terítettem a takaróm és sóhajtva a hátamra fordultam. A sűrűsödő sötét semmin csak egyre nyúló, nyugalmas, mély légzésem tört át, végül teljesen elszakadtam a Mondének világa és a Fátyol alkotta valóságtól.


Szürke, nedves köd.
Nem emlékeztem rá, hogy idebent, a hálókörletünkben is előfordulhatott ez a jelenleg igazán kellemetlen körülmény, hiszen én csak a nővéremmel akartam játszani. Waldarada gyönyörű ruhát viselt, megjelenése a feje tetejétől a lábujjhegyéig mesébe illő volt, az arca pedig rózsás. Teljes szívéből imádott engem - a még csak járni tanuló, aprócska kisöccsét, akinek egyetlen és legnagyobb problémáját a húsába vágó fémöv képezte, amely még a játékokban is meggátolta.
És már a köd is zavart. Csapkodni kezdtem, mintha el tudnám zavarni, akárcsak egy vadon élő állatot, amely mindössze kíváncsiságból tévedt arra. És hadonásztam, forogtam, ameddig kis kerek arcom dühtől és csalódottságtól vált vörössé. Waldarada ekkor megfogta a kezem és magához ölelt.
- Ne csináld, Walthari. Ez csak Audoin gyámapád. Nem kell félned.
- Audoin? - kérdeztem vissza meglepetten, majd új indok miatt kezdtem ismét forogni: hogy megkeressem a férfit.
A sűrű köd pedig ekkor hatalmas nyálkás csomóvá rendeződött, majd a hátborzongató hidegségből kiemelkedett egy fej. Egy fej, amelyhez tartozó arcon semmiféle magyarázatot nem leltem arra vonatkozólag, miért is nem kellene félnem. Kérdő tekintettel fordultam vissza nővérem felé, aki áhítattal vegyes tisztelettel figyelte a sötét masszából kiemelkedő alakot. Számomra azonban a férfi szemei baljósan világították keresztül a sötétséget, ez pedig végtelenül nyugtalanított. Ám amikor már majdnem Waldarada mellkasába temettem az arcom, mindent betöltő melegségű kedves mosoly ragadta meg elkalandozni hajlamos figyelmem. Néztem Audoint, és boldog voltam, hogy velünk együtt játszott.
Aztán a gyám keze ügyébe akadó tárgyak egyre inkább vesztettek a fényükből, egyre élesebbek és hidegebbek lettek, a fájdalom pedig egyre hevesebb és égetőbb. Waldarada magamra hagyott vele... Eltűnt, egyik pillanatról a másikra fehér selymes köddé vált és elúszott a mennyezeten át a folyékony Nap felé, mint egy angyal, csak éppen szárny nem adatott neki. Én pedig itt ragadtam, egyedül a feketeségben, s mindössze az egyre inkább fakuló gondoskodású Audoin maradt velem, és próbálta ki testemen kínzó lassúsággal a pengéit, amelyeket a mellkasából emelt ki hidegen és nyálkásan, majd megmártotta őket tűzként vöröslő véremben. És a gyermeki test és elme örökre elveszett.


Láncok fojtogattak, alig kaptam levegőt. Nem sikoltottam. Nem tudtam. Súlyként nehezedett rám a saját létezésem és lámpásként világító vérem szennyezte be a falat. Haldokolnom kellett volna, ám én éltem, s így Audoin újra és újra addig folytathatta a saját játékait, mígnem elvesztettem az eszméletem, s egy alkalommal magamhoz tértemkor már a saját nevemre sem emlékeztem. Mégis mindent megtettem volna, hogy szabaduljak.
Halovány, fakó színek úsztak látóterem határán, mint furcsa, képlékenyen folyó-változó, tollatlan madarak, én mégsem örültem, a csodálatos látványt ugyanis rettenetes légszomj és csípő sebek miatti átkozott bódulat okozta. És Audoin csak nevetett. Én sírtam. És nem értettem, hová fokozódik még a kín, amely, mint papírdarabkát a karmazsin lángok, emésztette fel pillanatok alatt tartalékolt erőim utolsó, apró morzsáit is. A fejem sajgott…
És akkor hirtelen minden eltűnt: a kínok, a fájdalom, a hideg, a vér. Minden, helyébe pedig a sötét szoba látképe költözött, a redőnyön átfurakodó utcai fényeknél pedig egy arc kezdett kibontakozni a határok és körvonalak nélküli színtelen semmiből - egy arc, ha pedig oldalra pillantottam, karok, törzs és lábak követték. Sóhajtással konstatáltam az ébrenlét állapotát, na meg azt is, hogy Ármáres valamilyen oknál fogva úgy látta jónak, ha az éjjeliszekrényemre telepedik karosszék helyett, mégsem szóltam semmit. A démon közel volt, jelenléte pedig biztonságnál aligha árasztott különbözőbbet, így hát elégedett mormogás kíséretében bal oldalamra fordultam, és, mintha mi sem történt volna, aludtam tovább. Még rengeteg éjszakát kellett bepótolnom.

Mindeközben Ármáres perspektívájából :'D 

A legkevésbé sem tetszett amit láttam. Komolyan azt hittem, hogy orgiákat tart álmában vagy valami, erre az arcomba tolt ilyen depresszív szarokat...

Egy pillanatra magába szippantott az a kellemes öntudatlanság, amelyben, az álmokkal ellentétben rendkívül szerettem tartózkodni, azonban valami... Valami tömör, és anyagi elvágott ettől a lehetőségtől, én pedig hunyorogva próbáltam kideríteni, mi történhetett: a démon vigyorogva a vállamat rázta, elmosódott szavak örvényében, amelyekből csupán egyetlen egyet értettem.
Akkor még nem állt módomban tiltakozni.