Jobb ma egy sárkány, mint holnap egy vámpír? - Dru & Alex

Egy egy rizikós második találkozás mindkettőnk részéről, de ha szerencsésen átvergődünk rajta, akkor talán a továbbiak már sokkal könnyebbek lesznek. Régen voltam ennyire felajzott állapotban, és ennek egy része kíváncsiság, egy része izgalom, egy része viszont valami borzongató félelem. Nem megszokott egy ilyen idős vámpír esetében, hogy teljesen kiszolgáltatva legyen valakinek. Persze én az eddigi létezésem jelentős részét Lilahnak kiszolgáltatva éltem, de ez az elején, amíg gyenge voltam, mint a harmat természetes volt, aztán később meg már szinte inkább unalmas lett, mint izgató. Lilah becsvágyó volt, kéjtől fűtött, élvezeteket habzsoló, de nem sok fantáziával rendelkezett, ugyanazon klisék szerint élte az életét, mindig ugyanúgy szórakozott és ugyanúgy kegyetlenkedett is. Egy idő után mindig tudtam meddig mehetek el, és ha kicsit tovább feszítem a húrt, akkor mi vár rám.
Most más a helyzet. Rám kulcsolódnak egy sárkány karmai, akivel most találkoztam életemben először, és akiről tudom, hogy felfalt egy tucat embert egy bosszú kedvéért. De ugyanakkor azt is tudom, hogy mennyire tudott szeretni, és mennyire akar most nekem bizonyítani, és nyilván le is akar nyűgözni, hogy egy kicsit kiegyenlítse a számlát, felsőbb polcra helyezze magát.
Igaz, a negyven év kutatás alatt ő az első, akit társnak kérek fel, ez számomra már egy elég magas polc így is, csak ő még ezt nem tudja.
Az az igazság ritka az olyan lény, akinek van egy megfelelő tudása, műveltsége, intelligenciája, a korából adódó ereje és tapasztalta, hogy megfelelő segítőtárs legyen, és hajlandó elkötelezni magát egy ilyen nemes, tehát anyagiakban meg nem térülő, még terv szintjén is ködösen létező ügy mellett. Vannak, akikkel amikor találkozom, elém raknak egy pár tekercset, hogy "megvettem, amikor rábukkantam", némi haszonért továbbadom, mert nekem úgy sem kell". Már ez is nagy segítség. De őket azért munkatársnak nem nevezném.
Druian közben elmondja, mi vár rám, és elrugaszkodik. Teljes biztonságban érzem magam ebben a helyzetben. Ráfogok a karmaira, de csak azért hogy nekem is legyen valamin támaszkodnom, és ne saját tartás nélkül lógjak.
Igen gyorsan emelkedünk, és valóban nem történt még velem ilyesmi. Voltam már magas épületek és hegyek tetején, pillantottam le a világra, se azok statikus helyzetek voltak. Itt most mozgok közben, és ez valóban lenyűgöző. A keletiek azt tartják, hogy számtalan következő és következő élet vár ránk. Nos, ha így van, szeretnék egyszer én is sárkány lenni. Vagy valami, ami tud repülni...
- Igen, én is erre gondoltam. - felelem a kérdésre. - Amit eddig még nem mondtam, hogy az iskolát eleinte mindenképpen szeretném valami nehezen megközelíthető helyen működtetni. Sokat jelentene rejtőzés, és védekezés szempontjából is. Ebben az esetben valóban kincset érne a a repülési képességed, mert összeköttetést jelentene a külvilággal az elzárkózás mellett.
Persze nem biztos, hogy lesz iskola, és hogy még akkor is együtt fogunk dolgozni, de jó lenne. HA nem, akkor keresnem kell valaki mást, aki röpképes. Ez már biztos.

Igazán nagy kihívás volt ennyi évszázad után újfent lassan siklani, olyan lassan, ahogyan egyébként nem tenném, elvégre a repülés igen költséges művelet. Akárcsak a madarak és a rovarok, úgy az én esetemben is hatalmas mennyiségű energiát igényelt, temérdek izommunkát, és ha sehová sem jutottam vele, az kész pocsékolás - ám nem most, ahogy akkoriban sem volt az. Visszaidéztem Berin örömtől kisimult arcát, s ettől - ha létezett ilyen - még sokkal jobb kedvem kerekedett. Olyannyira jó, hogy úgy éreztem, magasabb szintre is emelhetnénk ezt a szórakozást. 
- Szóval arra kérsz, legyek az iskola repülő szekere. Értem... - közöltem vele sértettséget s némi betartást színlelve, aztán végül elnevettem magam, persze vigyázva, nehogy véletlenül is leejtsem a vámpírt.
Aztán igen óvatosan bevettem egy kanyart, hogy a szeme elé tárulhasson a sötétbe burkolózott szikladomborulatok durva körvonal-kavalkádja. Az aprócska sziget úgy emelkedett ki a fényesen hullámzó vízfelületből, akárcsak egy óriási, félig megmunkált szobor, amelyet belepett a moha - az lett volna a felszínét itt-ott borító erdő. Azonban egyelőre még nem állt szándékomban leszállni, egyrészt, mert kezdett megtetszeni a komótos siklás, másrészt pedig hagytam, hadd döntse el Alexandrosz, mikor vessünk véget a világ madártávlatból szemlélésének.
- Segítek megkeresni ezt a helyet. - mondtam aztán, kissé komolyabban - De van egy olyan érzésem, hogy nehezebb lesz, mint gondolnám. Hiszen az összes faj igényeit kellene figyelembe venni, amely rögtön kiejtené még a legjobb északi területeket is. Amerre pedig melegebb az időjárás, arra a mondén is több... Majd még töprengek rajta. Ami pedig a leendő tanulókat illeti - visszatérve az iménti kijelentésedre -, amennyiben tisztelnek és nem élnek vissza a lehetőségeikkel... Bármikor. Kérlek, ne vedd sértésnek, bár azt hiszem, számítanod kellett rá, hogy lesznek fenntartásaim. Ez - nagyon fontos és rendkívül nehéz, azonban segíthetne, hogy higgyek másokban és ők is higgyenek bennem, ahogyan te is teszed. Akarom mondani, remélem, hogy tenni fogod. - néztem lefelé néhány pillanat erejéig, ráébredve, hogy talán ez a fogás is túl szoros.
De egy szó mint száz, ha a vámpír még mindig olvasott az elmémben, s összerakta a gondolataimat - a szavakkal, amelyeket kissé néhol összefüggéstelenül hangsúlyoztam, tekintve a téma kínosságát, na meg a döntésképtelenséget, önmegtartóztatást -, talán rájöhetett, hogy valamiféle privilégiumban részesítettem, elvégre más esetben egyszerűen csak leszögeztem volna egy határozott Nem-mel. Másvalaki, bárki, ezt kapta volna tőlem, ezt és semmi többet, azonban itt más helyzet állt elő. Tétje volt, méghozzá nem is kicsi, amely más irányból világította meg a becsületemet fenyegető veszélyt: ha túlzottan akaratosnak és forrófejűnek találtatok, ugyan megvédem magam attól, hogy alábecsüljenek avagy lenézzenek, ezzel ellentétben viszont ellehetetlenítem a szövetségesem attól, hogy bízzon bennem.
És erre most kifejezetten nagy szükség volt, valamint ha jobban megvizsgáltam a jelenlegi pillanatot, talán inkább előnyökkel járt volna, ha nyitok a világ felé és hagyom, hogy a volt királyon kívül mások is érintkezzenek velem. Talán... nem is lett volna rossz döntés hagyni, hogy világossá váljon, nem vagyok tömeggyilkos, az életet értékelni képtelen, fékevesztett vadállat, s igazán kedvemre valóak azok, akik hajlandóak egyenlő felek módjára társalogni velem.

Én vagyok a második ember, vagyis lény, akit magával vitt. Ez igen hízelgő.
A fordulásnál elém táruló látványtól egy halk, de eléggé meglepett hang hagyja el az ajkaimat. Ez még így éjjel is csodaszép, de facsarja a szívem a tény, hogy nem láthatom nappal. Nappal lehet igazán remek dolog repülni.
Nem tudom, megcsodáltam-e tájat azóta, hogy vámpírrá lettem. Azt hiszem nagyon ritkán. Minden ilyen alkalomhoz járul egy kis fanyarkás íz, hiszen csak feketeséget és árnyékot látok, meg némi holdfény-csillogást egyes felületeken.
Közben Druian továbbfűzi a szót, óvatosan, szabadkozva, bár ebben nincs semmi rendkívüli, amit szeretne.
- Ó, a tisztelet nagyon fontos. De ahhoz, hogy tiszteletet parancsoló légy magadat is tisztelned kell, és el kell hinned, hogy ezt a tiszteletet meg is érdemled.
Druiannak van makacssága, büszkesége, de még nem igazán tiszteli saját magát. Pedig az fontos lenne, mert tartást ad. Aki magát tiszteli, kevesebb mocskos dologba lehet belerángatni. Ebben még nekem is van mit fejlődni, tekintve, hogy volt egy elég hosszú időszak, amikor sok mocskos dologba rángattak bele, és ezeket a hullámvölgyeket most fel kellene tölteni valamivel.
- Vannak nekem olyan ismerőseim, akikkel ugyan nem vallunk teljesen egyforma nézeteket, és a projektbe sem venném be őket, nem is akarnának beszállni, de azért kölcsönösen tiszteljük egymást. Ez nem egy olyan nagyon elérhetetlen cél. És fiatalokkal fogunk dolgozni, akik még csak éppen hogy ismerkednek a világgal, míg mi már bejártuk keresztül kasul, és évszázadnyi tapasztalatok vannak mögöttünk. Szerintem lesz alapja a tiszteletnek.
Nagyszerű a repülés, ahogy érzem a szelet az arcomon, ahogy hatalmas távolságokra látok el, ahogy a holdfény csillog a tengeren, kibontakozik a sziget ... De nem önerőből teszem, és nem tehetem meg még segítséggel sem nappal. Még soha nem éreztem ennyire kínzónak a korlátaimat.

Én ebben annyira nem voltam biztos, tekintve, hogy minden élőben ott rejtőzött az, amitől leginkább undorodtam, lett légyen gyermek, felnőtt avagy agg és tapasztalt. Ha megérezte, hogy a kisujjad nyújtod, az egész karod kellett egy idő után, s előre elképzeltem, mennyiben változna a megítélésem néhány hét leforgása alatt, ha a gyermekek között futótűzként terjedne az a bizonyos nézet... az, amelyet anyám felhozott, mielőtt végképp összevesztünk: hogy Berin egy idő után azt fogja hinni, ő ül rajtam, s nem én hordozom engedékenyen. Ebben akkor nem volt igaza, azonban most, hogy új helyzetbe kényszerített a saját tett-, kaland- és társaságvágyam, veszélyként és kockázatként ütötte fel a fejét bennem a gondolat, ám sehogyan sem tudtam zöld ágra vergődni vele, és elhatároztam, hogy nem most fogom ezt megejteni, nem itt, nem most és legfőképpen nem akkor, amikor ezt a vívódást Alexandrosz is figyelemmel kísérheti. Azt akartam, hogy elismerjen, nem azt, hogy mindössze bizonytalannak és hirtelen haragúnak lásson Az nem vezetett volna semmi jóra, ahogyan az sem, ha én meg ráragasztottam volna a fölénybe kerülni kívánó vámpír szerepét, aki úgysem fogja engedni, hogy érvényesítsem magam mellette. Elvégre most is éppen az ellenkezőjét tette, valósággal rám bízta magát, mondhatni az életét, ez pedig több volt, mint egyszerűen csak hízelgő. Elégedettnek éreztem magam tőle, s nyomát sem fedeztem fel magamban annak, hogy ellenkezzek vele vagy bizonygatni kezdjem, hogy igenis tisztelem magam. Ha nem tettem volna, hagytam volna magam kantáron vezetni és felnyergeltetni, mint holmi igásló. Csakhogy én nem állat voltam - annál valami sokkal értelmesebb.
És ez az értelmes lény most nem ért rá átengedni a bánatot a színtiszta öröm szilárd pajzsán, így az lecsúszott róla, s hangtalanul csobbant odalent a sós sötétségben, mialatt a győzelemben úszó szél feljebb és feljebb vitte őt, egészen a felhők fölé. Őt és a vámpírt, akinek nem volt szüksége lélegzésre, ezért megkísérelhettem, anélkül, hogy bármit is kockáztatnék, hiszen a nedvességtől még csak meg sem fázhatott. Nem élt - nem úgy, ahogyan Berin, ráadásul képes voltam megszárítani a ruházatát.
Tehát felfelé vettem az irányt, egyre feljebb és feljebb, mígnem már orral teljesen felfelé löktem magunkat előre, vigyorogva, mint egy ifjú. Idefent még az égnek is más színe volt, ráadásul az összes csillag fényesen ragyogott. Olyan volt, akárcsak egy mozgó-változó, hatalmas kupola a világ felett, amely ezúttal kicsit sem sugározta a bezártság érzetét.
- Ne aggódj, tisztelem én magam. - mondtam végül, hangom nyugalomban úszott - Inkább azon gondolkozz, mit fogsz mondani a szülőknek. A félelem közöttünk is természetes, és szerintem te is tudod, miféléket ébresztene az elméjükben, ha megtudnák, hogy a testület vezetője egy vámpír. Azt hiszem, a fiatalokkal már más a helyzet. Ők, akárhogyan is valósuljon meg, nagyon élveznék. - mondtam neki őszintén, belegondolva, milyen boldog lettem volna, ha akkor, hétéves koromban valaki odaáll elém és azt mondja: Van egy hely, ahol nem leszel egyedül.
És az igazat megvallva egyre inkább élveztem volna a közvetítő szerepét ebben a monumentális tervben. Fontosnak és rendkívül kényesnek hangzott, olyasminek, amit egyáltalán nem mindenki volna képes elvégezni, és bár valóban nem tudtam, milyen mértékben járnának táncot az idegeim, megért egy próbát, annak a próbája pedig az együttműködés volt Nagy Sándorral.
Idefent hideg volt, nagyon hideg. Olyannyira, hogy egyszer, amikor túl sokáig tartózkodtam itt, jéghártya telepedett rám, ennek ellenére úgy vonzott, mint lepkét a lámpafény, s feltüzelt ahelyett, hogy melankóliába süllyedtem volna, így szépen lassan elkezdtem kanyarogni, különféle módokon emelkedni és süllyedni, gyorsítani, majd újra csak siklani. És élvezni, hogy idefent a Fátyol az egyetlen létező valóság.
Aztán egyszer csak eszembe jutott valami.
- Ázsiával ellenkező irányban létezik egy hatalmas kontinens. Nem tudom, volt-e róla tudomásod, de azon gondolkodtam, hogy magammal viszlek oda, ha akad majd időnk. Egyetlen egyszer jártam ott, akkor is csak rövid időre, és ami az egészben a legérdekesebb, hogy az itteni mondéneknek fogalma sincs mindarról, amit ott láttam. A térképeiken sem szerepel.
Persze nem voltam olyan ostoba, hogy azért tegyem, mert ott éppen elég elszigetelt helyet lehetett találni egy Fátylon túli iskolának. Azon túl, hogy a vámpír akár rejthette volna oda is a megszerzett tekercseket és egyéb értékes műveket, egyszerűen csak kikapcsolódásnak szántam, illetve egy lehetőségnek, egy választásnak, amit felajánlottam, ugyanis mindenképpen terveztem visszatérni oda a közeljövőben, még ha veszélyesnek is találtatott az út, mérgező növényekkel és állatokkal kikövezve - nem is beszélve esetleges nem várt találkozásokról, amelyektől Alexandrosz itt, Európában megfosztatott.

Ez a mit fogok mondani a szülőknek bennem eddig fel sem merült, soha nem gondoltam, hogy letagadnám előttük a vámpír mivoltomat. Mágusiskolába csak beavatott adja a gyerekét, akkor meg nem értem, mi probléma lehet ebből. Akinek gondja van a vámpírokkal, annak a gyereke majd tanul máshol.
Amit Druian gondol a saját gyerekkoráról, az megint eléggé megrendítő. Nem irigylem a gyerekkoráért. Bárcsak meg lehetne változtatnia  múltat! Igazán nem érdemelte azt a sok szenvedést, ami jutott neki.
Aztán amit utána mond, az elsöpri bennem az egész gyerekkor témát. Egy másik földrész?! Mindig is tudtam, hogy a világ több, mint amit életemben volt alkalmam megismerni és meghódítani. Vámpírként még egy pár zugát bejártam,a hová hódítóként nem jutottam el. De hogy egy egész új kontinens vár még felfedezésre, és Druian már járt is ott?
- Egyre újabb és újabb meglepetéseket okozol. - állapítom meg elismeréssel a hangomban.
Közben egyre emelkedünk, és emelkedünk. Elhagyjuk a felhőket, és egyre hidegebb lesz. Ez nyilván nem zavar egy bizonyos fokig, de azért vannak itt is veszélyek. Mivel a vámpíroknak nincs saját állandóan termelt testhőjük, a testük a környezet hőmérsékletét veszi fel. Viszont az anyag az anyag, és változó hőmérsékleten változóan viselkedik. A hús például fagypont alatt ugye kezd eléggé keménnyé válni. Hogy ezt elkerüljem, kénytelen vagyok saját erőmből melegíteni. Druian ebből talán semmit nem vesz észre, és mivel ma már duplán vacsoráztam, belőle és a hősszerelmesből is, egyenlőre nem okoz gondot. Legfeljebb hazafelé még beiktatok egy harmadik vacsorát is.
- És ott milyen emberek élnek? Vannak ugyanúgy mondének és beavatottak? - a hangom kifejezetten gyengének tűnik, és először nem jövök rá, hogy mi az oka, hiszen nincs szükségem levegőre. De valahogy más itt minden. Nincsenek szagok. Nincsenek annyira hangok sem. Más a csillagok fénye is, nem vibrál annyira. Meglepetten próbálok minél több benyomást és tapasztalatot gyűjteni.

A fehéres szürkébe burkolt felhőréteg alattunk úgy festett, akárcsak egy puhán kanyargó hatalmas ágytakaró, egy lágy, melengető gyapjúmező, csakhogy valóban hideg volt, hideg és üresség, amit mégiscsak megtöltött valami csodálatra méltó aura. Így siklottam egy ideig, aztán, amikor láttam, hogy a vámpírt kimondottan érdekli a kis felfedezésem, úgy döntöttem, elég a ritka levegőből, s inkább valami egészen mást mutatok meg neki ezúttal. Leereszkedtem hát a felhők fölül, a hatalmas mindenség pedig mintha fordult volna egyet, változott vissza azonnal. Beletelt néhány pillanatba, amíg megszárítottam magunkat egy kissé, ám azután még inkább lelassulva ereszkedtem tovább, miközben válaszolni készültem.
- Ez esetben engedd meg, hogy az elejéről kezdjem. - mondtam, miután elégedetten felemeltem a fejem, elvégre ahogyan egyre lejjebb és lejjebb jutottunk, fokozottan figyelnem kellett az irányra és a szélmozgásra, ugyanis egészen a vízfelszín fölé vittem Alexandroszt - 996-ot írtunk, azt hiszem. És tavasz volt, de, ha még emlékszel, nem valami kellemes tavasz. Egyáltalán nem melegedett fel az idő, ezért gondoltam, magam megyek utána az Egyenlítő felé, végül pedig Indiába. Aztán, ahogyan az a legjobb tervekkel lenni szokott, rögtön az elején meghiúsítja valami - sóhajtottam már csak az emlék gondolatától is - Mire felocsúdhattam volna a hosszú tél után, a semmiből ott termett anyám, így az ellenkező irányba kényszerültem, pontosabban azért, mert ezúttal egy kissé eltúloztuk a szokásos vitáinkat. Nagyobb és erősebb, mint én, és talán már ismersz annyira, hogyan döntök, ha felforrósodik a fejem. Szóval nekivágtam a végeláthatatlan vízfelszínnek, végletekig dühödten, sebesülten és meggyőződve afelől, hogy meg fogok halni.
Egy kissé felfelé néztem, egészen a felhőkig, mert nem volt kellemes beszélni erről, azonban így legalább szembesült a velem való szövetség legnagyobb hátrányával, még ha ezen kívül példa nélkülinek voltak tekinthetők az összecsapások - sosem történt több, csak ez az egyetlen egy, és örökké rejtély maradt előttem, hogy miért. Egyébként pedig túléltem, és ez már önmagában is legyőzte a szégyent, hiszen tudtam, hogy olyasmivel vágtam vissza anyámnak, amire nem számított volna, és el sem felejtette egyhamar a pillanatot, amikor újra láttuk egymást - mert arra számított, hogy élete szégyenfoltját elnyelték a tajtékos habok. Hah! 
- Akkor láttam életemben először griffet, és tőle hallottam, hogy azok az apró szigetek, mint például az, ami a Guineai-öböltől délnyugatra feküdt - és amin magamhoz tértem, de ezt nem szándékoztam közölni vele, mert rendkívül megalázónak találtam, hogy gondozni kellett -, nem a világ végét jelzik. Elmondta, merre menjek tovább, ha meg akarom nézni magamnak az ottani mondéneket, és meg is tettem, csakhogy rövidre kellett fognom a kirándulást...
Mert elhagytam az övem a harcban és anélkül nem igazán mertem sokáig emberi alakot ölteni... Ismét sóhajtottam, aztán Sivriada felé vettem az irányt a víz felett. Ilyen apró kellemetlenségek miatt nem voltam hajlandó dühös lenni, főképpen nem most és nem itt, amikor egy vámpír rám bízta az életét. És épp ez az, amiért el akartam neki mindezt mesélni - jelzésként, hogy bízhat a szárnyaimban, bízhat a kitartásomban. 
- Az ottani mondénekben az a legjobb, hogy egyszerűen teljesen másképp élnek, emiatt nagyobb szabadságot hagynak a Fátylon túliaknak. Erős hitvilággal és szigorú tradíciókkal rendelkeznek, többnyire sötét a bőrük, bár nem mindnek annyira, mint például Afrikában, a hajuk pedig sötétbarna vagy koromfekete. Vannak közöttük látók é mérget vennék rá, hogy mások is, bár nem voltam szemtanúja. Ha másféle kinézetű embert látsz, először is egyedül van, vagy kizárólagosan másod-, harmadmagával, és minden esetben hozzánk hasonló, nagyon ritkán látó vagy beavatott. Ők sosem mutatkoznak az ottaniak előtt, kivéve egy esetet, innen gondolom, hogy léteznek odavalósi Fátylon túliak. Nagyon érdekesek egyébként, madártollakat fonnak a hajukba és növényekből kivont festéket viselnek az arcukon.

Sokkal többet érzékelek, mint amit Druian elmond nekem. Érzem a vívódásait, a szégyenérzetét, a halálvágyat, ami időről időre megkísérti. Igazi búval bélelt fickó. De tiszteli ő magát, csak az életét nem becsüli sokra. Világos, mint a Nap! Az anyja egy igazi fúria lehet, egy ... hehe ... egy házisárkány. Ha nő lennék, már csak azért sem akarnék hozzámenni Druianhoz, mert akkor ő lenne az anyósom. És még nem is találkoztam a nővel, mi lenne, ha élőben is bemutatkozna?
Aztán mesél a másik földrészről, és közben, ahogy emlékei felbukkannak elméje mélyéről, látom, amit ő látott. Sokkal többet tudok meg, amit a szavaival el tud mondani. Érdekes hely, érdekes népekkel. Majd egyszer biztos érdemes lesz ellátogatni oda, de attól tartok jelenleg tekercsgyűjtés szempontból nem releváns.
S most a mélybe ereszkedünk, egészen a vízfelszín közelébe. Ez is izgalmas, ahogy elsuhan alattunk a  hatalmas víztükör. Ebből sokkal többet látok, könnyebb érzékelni a sebességet is. Már nincs szükség rá, hogy magamat melegítsem, így ezt most hagyom. Nem használtam el sokat a belső energiáimból, nem kell innom pótlólag.
- Ugye tudod, hogy most már elég sok mindenért irigyellek? - jegyzem meg vigyorogva.
Akitől elvesz az élet, annak ad is. Nekem a gyerekkorom sokkal csodásabb és boldogabb volt, de most hiába vagyok erős, gyors, öreg vámpír, lenyűgöznek a távlatok, melyekkel Druian rendelkezik. Persze nem vagyok a szó klasszikus értelmében irigy, nem sajnálom tőle a lehetőségeit. Főleg, mivel elképzelhető, hogy ezek egy ideig az én lehetőségeim is lesznek. Legalábbis egy bizonyos mértékig. Igen, a számító énem soha nem pihen, mint lehetőségeket mérlegelek, előnyöket próbálok biztosítani magamnak. Néha elgondolkodom azon, hogy ezért szégyelljem-e magam, vagy sem. De általában úgy döntök, hogy nem érdemes. Ez az alaptermészetem része, amit a vámpírság csak még hangsúlyosabbá tett.

Érzékeltem a vámpír jókedvét, ez pedig a sajátomat is még jobban fokozta. Nem is maradt már kedvem leszállni és szépen nyugalmasan elbeszélgetni, legalábbis nem most azonnal. Széles vigyorral örvendeztettem meg a velem utazót, miközben úgy tettem, mintha landolóhely után kutatnék, valójában viszont teljesen másfelé terelődött a figyelmem.
- Ez a sziget - a Sivriada - igen kiváló akadálypálya. - mondtam derűsen, miközben hirtelen irányt változtatva felfelé kezdtem el haladni, egyre gyorsabban, mígnem szemünk elé tárult a facsoportok és magányos növények útvesztője által alkotott sötét lombos, zegzugos kavalkád.
Én pedig éppen ezt az összevisszaságot céloztam meg egy jó nagy lendülettel, természetesen szorosan magamhoz vonva a vámpírt. Talán nem kellett volna ennyit simogatnia a büszkeségem, ám ekkorra már biztosan ráébredhetett - kivéve, ha még mindig élvezte a repülés különös élményét. Így vagy úgy, mivel sötét volt, olyan helyet kerestem, amely kevésbé balesetveszélyes, majd egy pillanatnyi felkészülés után nekiláttam kikerülni az ágakat, bozótost és a hatalmas törzseket, melyek közül csak a haldoklók voltak teljesen kopaszok. Rendkívüli összhangot igényelt, megfelelően időzített fordulásokat, szárhajtogatást, hol ki, hol pedig be, és a legfontosabbat: az egyensúlyt. Kíváncsi voltam rá, mennyit felejtettem az évek során abból, hogyan kell mindezt némi teherrel megoldani félhomályban. Arra emlékeztetett, amikor Berinnel kémkedtünk Audoinra, ez pedig megnevettetett, amikor felemelkedtem az erdők síkjából, hogy kivigyem Alexandroszt a szélére, ahol a nappal csodálatosan sokszínű zöld összefonódott a sziklák szürkés-rozsdás, rideg, mégis rendkívüli kontrasztjával. Itt tettem hát le őt, a lábaimra érkezve, majd lassan, fokozatosan engedve le a földre, nehogy megszédüljön, amely egyébként nem volt túlságosan ritka, főképp az első repülés után.
Ezután hagytam, hadd keresse meg az egyensúlyát, s leültem vele szemben, kíváncsian várva, hogyan fogja összefoglalni, mivel fogja folytatni, ugyanis, ha mindössze ezzel elértem nála, hogy az iméntit kijelentse - még ha képletesen szólva is -, azt hiszem, valami, ami talán elkerülte a figyelmem, egészen mély nyomot hagyhatott benne.
- Hát, egyelőre ennyi lenne. - jelentettem ki könnyedén, nagy levegőket véve, ám közel sem azért, mert kifáradtam volna, egyszerűen csak hatalmába kerített az izgalom, s úgy éreztem, a vérem pezseg, dübörög az ereimben. 
Ilyenkor úgy éreztem, szabad vagyok.
- Tudod... nappal én sem gyakran közlekedem így. - néztem egy kissé lefelé, az ujjakra, amelyek eddig a hideg testet tartották, aztán egyenesen vissza, a férfi szemeibe, emlékezve arra a pillanatra, amikor életmódja s mivolta megkötéseit taglalta - A színem túlságosan feltűnő, ha tiszta az ég, a földön meg... lépten-nyomon rám akadnak a vidékiek.

Először leszállni készül, de aztán érzem, ahogy hirtelen egészen más, vadabb gondolatok fogannak meg odabenn, és már szlalomozunk is.
Magához húz, én pedig figyelek rá, hogy a lábam ne lógjon le, mert még elhagyom valahol, és az nagyon sok vérbe kerülne, amit kénytelen lennék itt rögtön elfogyasztani, hogy el ne vérezzek, szóval jobb mindkettőnknek, ha egyben maradok. Nem zavarom üres fecsegéssel a repülés közben, mert egyrészt nem szeretném elterelni a figyelmét, koncentráljon csak a manőverekre, másrészt meg amúgy is eláll a szavam.
Amikor végül leszállni készül, úgy rak le, mint egy hímes tojást, pedig akár pár méterről el is ereszthetett volna, ennyire nem vagyok magatehetetlen. Bár... tényleg kicsit mintha inogna a talaj....
Azért megállok magam lábán, amikor elenged, és hallgatom a szavait.
- Vannak azért olyan hegyvidékek, és sivatagi területek, ahol többnapi járóföldre nincs senki. Majd eligazítalak, ha ilyen helyet keresnél. Mit mondjak, remek volt, felkavaró érdekes, felejthetetlen. Köszönöm!
Körbefordulok és a Hold meg a csillagok állásából igyekszem megállapítani, mennyi időnk van még napkeltéig. Nem kellene elrontani ezt a szép éjszakát valami ilyen brutális malőrrel, hogy nem érünk vissza. Sem nekem, sem neki nem lenne jó, ha a hajnali pirkadatban a városlakók egy sárkányt látnának repülni, aki egy füstölgő emberformát tart a karmai között. Lehet, tényleg kiürülne a város, pontosabban jelentősen megnőne a vadászsűrűség a népesség számához viszonyítva.

- Szívesen. - mondtam kellemesen elégedetten, egyrészt, hogy átmozgathattam magam, másrészt pedig mert egyszerűen tetszett, hogy örül.
Nem érzékeltem ebben semmiféle színjátékot vagy félelmet, jóllehet, nem jelentettem volna ki, hogy egy szemernyi sem maradt benne velem kapcsolatban. Ám ez jelen helyzetben nem izgatott, nem így, hogy lélegzetelállító környezetben, némileg talán jobban bízva egymásban, tartózkodtunk és lehetőségünk volt kitekinteni a világba, valamint a jövőbe, s az én jövőm - mint hogy a szerződés megköttetett - nagy mértékben tőle függött most. Tisztában voltam a legtöbb hibámmal, amelyeken talán változtathattunk volna együtt, feltéve ha valamilyen módon rávesz majd, ez pedig érdekesnek ígérkezett, ahogyan az is, hogy őt megismerjem. Elvégre egyszer annyi idős is leszek, mint amennyi ő most, sőt, még több is. Úgy fogok megöregedni, hogy ő még a világon van, sőt, messze túlél majd engem, és bevallom, ez volt az első alkalom, hogy bele kellett gondolnom ebbe. Ezúttal felcserélődtek a szerepek, nem nekem kellett végignézni a körülöttem lévők pusztulását. Vajon ő hogyan viselte mindezt?
- Örülök, hogy jól sült el. - tettem hozzá aztán - Ami pedig a lakatlan területeket illeti, valóban sok létezik, biztosan jóval több, mint amennyit ismerek, s amennyit el tudtam idáig érni. Igazán jó lenne. Talán errefelé is van, ahol nem halásznak folyvást, és nem kellene messzire mennem hozzá. Itt sajnos ez a helyzet. - mutattam körbe felfordított tenyérrel - A sötétség meg jobban véd a vadászoktól. Igaz, anyámtól nem, de azt hiszem, tőle egy hegynyi vastag kőfal sem tudna.
Aztán elgondolkodón megjegyeztem:
- Kíváncsi lennék, mi történne, ha ő meg Lilah - ugye így hívják? - találkoznának.

A felvetéstől először meghökkenek, aztán összedobom, mit is láttam eddig Druian fejében az anyjáról, és képzeletben összeeresztem Lilahval, de ez vicces, szóval felnevetek a gondolatkísérleten.
- Hát, voksoljunk a szerencsés kimenetelre, és képzeljük azt, hogy Lilah megöli anyádat. - felelem nevetve, aztán elkomolyodom. - Bocsánat! Mégiscsak az anyád, lehet, ezt nem kellett volna mondanom.
Ennyire még nem érzem és értem Druian lelkivilágát, és lehet, hogy azért még köti valami az anyjához. Vagy legalábbis illetlennek találja a halálát kívánni. Én sem kívánom Lilah halálát. Az utóbbi 200-300 évben azért lett volna alkalmam megölni mégsem tettem. Nem lehet senki sem több száz éven át egész nap éber és átverhetetlen.
- Egyébként van rosszabb verzió is, mondjuk, hogy ideiglenesen szövetkeznek. Akkor a világra rossz idők várnak.
Druianon valóban lenne mit fejleszteni, de szerintem így pár száz évesen ez már külső motivációval nehezen elérhető. Neki kellene akarnia a változást. De mindenképpen fogja némi külső nyomás érni ez ügyben felőlem. Csak úgy szelíden, nem túl tolakodóan. Illetve nyilván ha valami az ügyünk szempontjából szükséges, akkor esetleg erélyesebben is. De kettőn áll a vásár. Én sok tekintetben olyannak formálódtam, amilyennek Lilah megalkotott, bár jó pár dolognak ellenálltam. De lehet, rajtam is lesz faragni való. És Druian eléggé stabil értékítélettel bír, hogy hallgassak a szavára. Vagy legalábbis megfontoljam...

A felvetésére én is elvigyorodtam, végül kiszabadult belőlem a nevetés, még azután is, hogy bocsánatot kért, ugyanis én egészen viccesnek találtam, sőt, hogy őszinte legyek, eljátszottam már néhányszor a gondolattal, mi volna, ha valaki véget vetne az életének. Valaki és nem én. Mert én soha többé nem ölök. Más ettől még megtehette éppen, azzal csak nyert volna a világ, ha ő nem létezik, hiszen túl sok mindent tudott, túl sok mindenhez értett és mesterien manipulálta a történelem szálait. De hát nem kellett volna meglepődnöm, egyszerűen túl idős volt - réges-régen elmúlt már ezer, amikor megszülettem.
- Nem hinném, hogy Lilah képes volna megölni őt. - mondtam a vámpírnak, miután legyintettem a bocsánatkérésére, jelezvén, hogy felesleges volt - És ha mégis, valószínűleg ő is belehalna. Viszont ha szövetkeznek... - kezdtem, azonban meg kellett állnom, mert még ebben a testben is végigfutott rajtam valami velőt rázó borzongás, végig, egészen a gerincem utolsó pontjáig, a hosszú farok egészében - Ha szövetkeznek, akkor röviden és tömören fogalmazva mindennek vége és beköszönt a sötétség az egész világra, igen.
Amit jó lett volna elkerülni.
Még bele sem gondoltam, hogy más őrültek is téblábolnak ezen a földön rajta kívül, akikkel talán tervezget is valamit, hacsak már régen meg nem ejtette, és ha így volt, akár kezdhettünk is volna sírokat ásni ebben a minutumban. Sosem tudhattam, ez pedig most különösen erős görcsbe rándította a gyomrom, olyan erősbe, hogy úgy éreztem, szemernyi éhséget sem fogok tapasztalni az elkövetkező évtizedben. Mi tagadás, féltem anyámtól. Féltem tőle, mert bár gyorsabb voltam nála, ő tapasztaltabb és élénken éltek bennem a képek, a sebeimből folyó vér szaga és a zabolátlan gyűlölet a szemeiben. Szerintem egy egészen kicsit sem szeretett, nemhogy fiának tekintett volna, ez pedig felvetette a kérdést - ugyan minek vesződött azzal, hogy kiházasítson?
- És az sem biztos, hogy rögtön átszakítanák a Fátylat. Kivárná a legmegfelelőbb alkalmat, hogy minél többen táncolhassanak úgy, ahogy neki tetszik. Gondolom, ismersz néhány mesét - hát ő az a bizonyos gonosz királynő, a csodálatra méltó külső mögött. Nem tud valóban szeretni, csak erőlködik és közben magát is tönkreteszi, ahogyan az egyre jobbat és jobbat hajszolja, azt mantrázva, hogy megérdemli. Kíváncsi lennék, mi lett apámmal. Megölte? Nem ölte? Vagy hazudott, s még mindig él? - megcsóváltam a fejem - Őrület az a nő, Alexandrosz. Még a valódi nevét sem tudom.
Aztán nagy levegőt vettem, s hosszan-hosszan fújtam ki, lassan és megfontoltan. De nem bántam meg, hogy beszéltem róla. A vámpír úgy tűnt elő a semmiből ma, mint egy rég elfeledett rokon, akibe kapaszkodhatok és megoszthatom vele, ami nyomaszt. Gyűlölnöm kellett volna magam azért, hogy feltárok előtte olyasmit, amit később ellenem használhat, de mégsem ment. Nem tudtam. Túlságosan jól esett.

Amíg Druian beszélt, de főleg, amikre gondolt, az megérlelte bennem az elhatározást, hogy ennek a szipirtyónak pusztulnia kell, és ebben én szerepet fogok vállalni. Senki sem legyőzhetetlen. De mindezt úgy fogom megtenni, hogy Druian ne tudjon a ténykedésemről. A következő pár napban kiolvasok mindent a kölök fejéből, amit tud az anyjáról, az összes pillanatot, amiről valamilyen módon tudomása van. Aztán az ismerteimmel felvértezve kiadok egy megbízást egy megfelelően hatékony szervezetnek. Néha a vadászok is jók valamire.
Csak megértően bólogatok a felvetéseire, és úgy vélem, ezt a témát most nem kell tovább ragozni.
- Nos, ha esetleg a közeljövőben felbukkanna, már nem vagy egyedül. - jelentem ki egyszerűen.
És úgy vélem, még egy ilyen vén (velem egyidős) sárkánynak is meg kell gondolnia, hogy kettőnkkel kikezd-e. Én személy szerint nem ajánlanám neki.
- A jelenlegi helyzetben senki nem tudja uralni az egész világot. Túl sokfelé kellene kidelegálnia a hatalmát. Hidd el, én ezt már kipróbáltam. Egyszerűen nem lesz annyi ember vagy lény, akire nyugodt szívvel feladatokat bízhatna. Egyik nem megbízható, másik buta, harmadik gyenge. Akik meg mindenben megfelelnek, azok egy része túl erényes, és inkább meghal, minthogy egy ilyen célt szolgáljon. A vallási problémákról, amik most már sokkal komplexebbek, mint az én időmben, nem is beszélve. - csak legyintek egyet.
Sokat gondolkodtam már ezen a világhódításon, és amikor az ismereteim fejlődtek, vagy a világ változott, akkor újra és újra elővettem a kérdést. Nem azért, mert újra ilyen babérokra törnék, hanem az egyéb vállalkozók szempontjából. A rómaiak egészen jól csinálták, és szerintem a mohamedán világban is van most egy adag potenciál, ami növekszik még egy jó ideig, ráadásul a keresztények most jól felhergelik őket ezekkel a keresztes hadjáratokkal. De nem hiszem hogy bármely nép, vagy főleg bármely személy képes lesz világuralmat elérni.

Először azt sem tudtam, mire véljem azt a mondatot, annyira meglepett, ám aztán eszembe jutott, hogy valóban minden egyes gondolatmorzsát érzékelt. Még ezt is. A félelmem, amellyel anyám felé viseltettem. Lenyűgöző és hátborzongató egyben. Vajon hányan lehettek még odakint a világban ezzel a képességgel? Belegondolni is émelyítő volt, akárhányszor csak megismételtem, most azonban valahogyan az ellenkezője történt. Felzaklatott, természetesen, azután viszont megnyugtatott, s végül arra késztetett, hogy az egykori király arcára kapjam a tekintetem. Egyrészt megnyugtató volt ilyesmit hallani, másrészt azonban meglehetősen kínos jeleneteket eredményezett volna, legfőképpen a szerencsétlen - s olykor nem eléggé az - feleségjelölteknek, de legfőképpen számomra, elvégre az én anyám akart folyvást kerítőt játszani az én részemre és a legkevésbé sem akartam, hogy ezt Alexandrosz végignézze. Ami az esetleges támadásokat és vitákat illette... másvalakinek egyenes nemet mondtam volna, s kiadtam volna az útját az első eszembe jutó irányba. De a vámpír nem érdemelt tőlem ilyesmit.
- Köszönöm. - mondtam felengedve a meglepődés okozta enyhe dermedtségből, ennek végső feloldásaként pedig szabadjára engedtem egy régóta kínzó ásítást, némiképpen eltakarva az arcom az egyik szárnyammal, miközben még a szemem is lehunytam egy pillanatra.
Nos igen... Gyanítottam, hogy ezentúl teljesen át kell fordítanom a napjaim folyását, de nem bántam. Volt társaságom, volt feladatom, volt még egy cél, aminek szentelhettem az életem, s amelyre nem akasztottam volna felesleges és hasonló jelzőket. Elégedett voltam a hirtelen keletkezett helyzettel, és nem bántam egyetlen következményét sem, sőt, éppen ellenkezőleg: azt vártam a munkától, a folytonos alkalmazkodástól, gondolkodástól, hogy a saját írásaimmal együtt kellőképpen kifárasszanak és még csak ne is emlékezzek holmi ostoba rémálmokra. Nem tudtam volna megmondani, mikor aludtam végig egy éjjelt legutoljára mindenféle segédeszköz - tehát alkohol - nélkül. Reméltem, hogy ezek után végre fogok - ha mást nem, hát nappalokat.
- Legyen igazad. - reflektáltam az eszmefuttatására - Valószínűleg tényleg lehetetlen utat találni a felemelkedéshez ebben a zűrzavarban, még akár kettejüknek is. Nem, biztosan igazad van... - javítottam ki magam jobban belegondolva - Többen is lehetnek már idősek, és legalább egynek sikerrel kellett volna járnia. Egyelőre meg vagyunk mentve, hála az ostoba vallási ellentéteknek. Sosem gondoltam volna, hogy örülni fogok a létezésüknek. - tettem hozzá némileg mosolyogva, s egyidejűleg megcsóválva a fejem, jelezve, mégis mennyire tartom ostobaságnak a harcokat és a keresztes hadjáratot.
Aztán kezdtem belátni, hogy hamarosan véget kell vetni a kirándulásnak és visszatérni Konstantinápolyba. Még nem hajnalodott, hiszen a madarak hallgattak, azonban féltem, akár az első halovány, erőtlen fénycsóva is megégetheti a vámpírt és sajnos számolni kellett esetleges akadályokkal is, mint például útonállók, vadászok, avagy mindkettő.
Ennek fényében pedig - valamint figyelembe véve, hogy pirkadat közeledtével a halászok is dolgozni kezdenek, megfordultam magam körül, alkalmas felszállóhelyet keresve.
- Jobb lesz, ha visszaindulunk. Nem szeretnék semmiféle fennakadást. - közöltem vele a szándékaimat szavakkal is, aztán a megfelelő ponton megálltam, s kinyújtottam a karjaimat - még mindig nem tűrtem, ha valaki lábnak hívja őket -, várakozóan, és ami a legfontosabb, türelmesen. A türelem volt a legfontosabb, máskülönben egyetlen elkapkodott mozdulat, és felszakítom a bőrt.

Kínos jelenetek? Kinek kínos és miért? Egyábkétn nem a szócsatákat akarom megvívni helyette, csak éppen jelen lennék erősítésként, ha újabb bunyóra kerülne a sor. És ha az előbbit túlélte, akkor velem már sokkal jobbak az esélyei. Ha az anyja eléggé okos, akkor megfontolja, hogy ilyen erőviszonyok mellett fel mer-e lépni fizikálisan, és ha nem mer, akkor meg annyit járatja a száját, amennyit jólesik.
- Druian, anyád tetteiért nem vagy felelős. - szólalok meg nagyon komolyan és határozottan. - A kerítősködés az ő sara. Az téged ne zavarjon!
De valóban ideje visszatérnünk ami még egy kis repülést jelent, amit egyáltalán nem bánok. Annak örülök, hogy legalább a világvége jóslatot sikerült megcáfolnom, és igen, ha rajtam múlik a sárkány mostantól jól fog aludni. Pont úgy, ahogy az a hősszerelmes a parton. De előbb megvárjuk, hogy megy-e magától a megváltozott körülmények között. Hátha ...
Azonban ennek a taglalásába most nem megyek bele, csak odalépek háttal a kitárt karmok közé már teljesen természetes mozdulattal, kétségek nélkül. Felőlem mehetünk.
Tudom, hogy kicsit zavaró lehet, hogy ennyire olvasok benne, de egyenlőre úgy érzem szükséges egy csomó dolgot helyrerakni, félelmeket, zavarokat eloszlatni, gátlásokat feloldani. Aztán majd később már nem fogok ennyire indiszkrét lenni. De most szem szégyenlem magam miatta, hiszen nem magamért teszem, illetve csak áttételesen magamért. Nyilván nekem is jobb, ha a munkatársam stabilabb és kipihentebb. Azért ebből most remélem, Druian fog többet profitálni.

De igen, zavart. Zavart, ha hirtelen idegenek lepték el az éppen akkor otthonomnak hívható lakókörnyezetet és zavart, hogy némely fajtársaim hajlandóak lettek volna ehhez folyamodni mindössze azért, hogy a vérvonalukat továbbvigyék. Félreértés ne essék, akkor sem egyeztem volna bele ilyesmibe, ha a magjaimat kellett volna elvetnem valamelyik leányban, mert ellenkezett az elveimmel, továbbá nem kívántam volna apja lenni olyan gyermeknek, amely minden bizonnyal anyám fogságába kerül rövidebb-hosszabb utak bejárta után. És egyébként is, azt hiszem, a szülőséget nem éppen nekem találták ki, azonban néha már azt gondoltam, nem lehet rosszabb, mint azok a tekintetek, amelyek akkor fogadnak, ha mindenkit távozásra kérek. Azok... arra késztettek, hogy magamból kifordulva dühösen becsapjam az ajtót, elsötétítsem az összes ablakot, majd egy üveg bor kíséretében bevonuljak az ágyamba. A bor azért kellett, hogy megnyugodjak, az ágy pedig azért, mert a méreg hamarabb kivette belőlem az erőt, mint némely fizikai munka, és ilyenkor abban reménykedtem, hogy talán sikerül pihennem néhány órát.
Tehát nem szóltam semmit, csak magamhoz húztam a vámpírt, éppen úgy, mint a legelső felszálláskor, lassan és biztosan, elvégre a bizalmat is úgy építették fel. Lépésenként, türelemmel, és a legfontosabb, hogy lassan. Elrugaszkodtam hát a talajtól, majd amikor biztosan lebegtem a szelek szárnyán, határozott mozdulattal megfordultam, majd néhány erős szélfúvást idézve eltüntettem a karom- és lábnyomokat.
Visszafelé gyorsabban haladtam ugyan, azonban a repülés minduntalan olyannyira megrészegített, hogy néhány pillanatban azon kaptam magam, hogy forgok, siklok, ismét forgok, és még háton is sikerült megmaradnom egy kis ideig, pedig az igazán nehéz. Egyszóval eléggé elszórakoztattam magam, s kérdés volt, hogy Alexandrosznak mennyire tetszik, azonban arra ügyeltem, hogy számára veszélyeset soha ne műveljek. Meglepően gyorsan ért véget a visszaút, olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogtam, máris ott voltam a domb felett, amely mögé a ruháimat rejtettem. Leszálltam hát, az utolsó néhány pillanatot maradéktalanul kiélvezve, majd eleresztettem terhemet, és egyetlen határozott pillanat alatt visszalényegültem emberré - legalábbis valamivé, ami hasonlított rá kívülről. Fanyar semlegességben úszva kapkodtam magamra a ruháimat, majd szél segítségével megismételtem azt, amit Sivriadán műveltem a nyomaimmal. Így léptem közelebb a vámpírhoz, jelezvén, indulhatunk, sokkalta derűsebben, mint ahogyan máskor közeledtem valakihez. Elöntött a nyugalom, az a fajta, amely akkor uralkodott el rajtam, ha megtehettem valamit, ami elégedettséget ébresztett bennem, ez pedig azon cselekvések csúcsán szerepelt.
- Ez nagyon jól esett. - adtam tudtára a nyilvánvalót némi kényelmes nyújtózás kíséretében, majd megkezdtem a visszautat a városba - Örülök, hogy csatlakoztál hozzám. Sőt, inkább örülök, hogy találkoztunk. Sosem hittem volna, hogy látjuk még egymást.

Nyilván idegesítő az ilyesfajta vegzálás, de nem erre értettem, hogy ne zavartassa magát, hanem hogy neki nem kell magát szégyellnie azért, amit az anyja művel.
Elindulunk visszafelé, és Druian belefeledkezik az élvezetbe. Én is ezt teszem. Elvileg szédítő lehetne nekem ez a forgás, és egyéb manőverek, de mivel nagyjából ugyanakkor én is megtudom milyen mozdulat következik, így nem annyira zavaró ez nekem sem. Remek volt ezt a sok új dolgot megtapasztalni, és mindenképpen erősítette közöttünk az összetartást is.
A dombra visszaérkezve Druian öltözik, miközben én körbekémlelek megint minden érzékemmel, hogy van-e valaki a közelben, de ez a hajnal előtti éjszaka szakasz a legcsendesebb mindenhol. Már mindenki és még mindenki alszik néhány ilyen tilosban járó csirkefogón kívül, mint amilyenek mi vagyunk.
- Nem hiszek a sorsszerű dolgokban, most mégis azt mondom, hogy ezt jelnek veszem, hogy összefutottunk. KI tudja, talán egy őrangyalka mesterkedett.
Azt hiszem, az én viszonyom az égiekhez vámpír létemre egészen jó, mármint szinte semleges. Mi vámpírok egyébként sem felemelkedni, sem elbukni nem tudunk. Az elmúlásunk végleges, ha bekövetkezik minden esetben. Ha a célom az égieknek is megfelel, akkor mért ne segítenének? És Druian a sok szenvedésre igazán megérdemel valami kis támogatást odafentről szintén. Még az ámokfutását beszámítva is erre billen a mérleg.
Megindulok hazafelé, és tippen szerint ezt az utat már nem fogjuk olyan loholva megtenni, mint idefelé.
- Ha nem tudsz elaludni, tudok segíteni rajta. - jegyzem meg. - Én pedig beleolvasnék a jegyzeteidbe, ha nincs ellenedre.
A válaszának megfelelően cselekszem, ha megtérünk a lakásába. Elégedett vagyok a dolgok alakulásával, mi több, igazán derűlátóan tekintek a jövő felé.

//Köszönöm a játékot!//

Erre a kijelentésre csak elmosolyodtam, azonban semmi mást nem fűztem hozzá, hiszen nem kellett. Mindketten éreztük hát, hogy nincsen helye véletlennek ezen a napon, és egyáltalán nem zavartak a fejlemények. A repülés nem csak neki segített ugyanis, hanem nekem is, bizalmat kiépíteni, belesimulni a megfelelő hangulatba és nem dühödten őrjöngeni minden egyes apró kellemetlenségen, legfőképpen pedig nem a hátba döfést várni mindenkitől. Nem is úgy feküdtem le, mintha félnem kellene, egyáltalán nem: Átadtam a párkányon nyugvó súlyos köteg papírt a vámpírnak, azután kényelmesebbé tettem neki a helyiséget, s erőt nyerve a találkozásból, elhatároztam, hogy valamelyest rendet rakok, ha felébredtem. Aztán besétáltam a hálószobába és az ágy alól elővettem még néhány lapot, arra az esetre, ha az előbbi adagban túl sok volna a recept vagy egyéb nem odaillő tartalom. Nos igen... nem ártott volna, ha tudok rendszerezni, de hát nem érthettem mindenhez és amit nem akartam, azt bizony nem tanultam meg. Olyan voltam, mint egy csiszolhatatlan, érdes kő, és azt hiszem, ezzel Alexandrosz tisztában volt.
Egy darabig még talpon maradtam, mert a repülés okozta mámor egyszerűen túlságosan felpezsdítette a vérem, ezt kihasználva pedig egy helyre gyűjtöttem a jegyzeteimet - tehát az összes oszlopot kiemeltem az ágy alól, aztán minden magányosan árválkodó lapot összeszedtem a szobákban és a konyhában is, ezeket pedig az asztalra helyeztem és ott is hagytam őket. Jobb lesz így, ezt gondoltam, egyrészt, mert gyűlöltem, ha alvás közben körülöttem tartózkodik valaki, másrészt pedig volt egy olyan érzésem, hogy mostanában sokat lesznek forgatva. Nagyon sokat.
Egy makacs csiszolatlan kő voltam. Kitartottam a nemleges válasz mellett, miszerint nem kívánok élni a segítségével, mindössze büszkeségből, aztán ki tudja... Valószínűleg ő is sejtette, hogy meg fogom gondolni magam, akármilyen praktikát is kellett elsajátítanom tőle, de az közel sem most lesz, ennek érzékeltetéseként pedig felemeltem a borosüveget az asztalról, és magammal vittem a sötétség azon szegletébe, amelyet hosszú, vastag, átlátszatlan és nehéz függönyök különítettek el - akárcsak eddigi napjaimat az elkövetkezőektől.

// Én is köszönöm!  //