Jobb ma egy sárkány, mint holnap egy vámpír? - Dru & Alex

~ 1150, Isztambul

Az isztambuli piacon tényleg mindent lehet kapni. Az egyik régiségkereskedőnél annyi régi, értékes tekercset találtam, hogy legszívesebben az egész boltot megvettem volna. Mivel ennyi pénz nem volt nálam, félrerakattam egy nagy készletet, és megegyeztünk hogy másnap este felkeresem. A bazárt azért szeretem, mert fedett. Itt nappal is el lehet bóklászni, bár néhol azért be-bejut egy-egy napsugár, szóval vigyázni kell. De most már lemenőben a nap, nemsokára kezdődik az éjszaka.
Bár nincs szükségem emberi táplálékra, elsétálok a friss áruk standjai felé is. Szeretem a látványt, és a nyüzsgést. Amit még ennél is jobban szeretek, az az egzotikus fűszereket áruló boltosok sora. Az illatok mámorítóak.
Ahogy elsétálok a fűszeres pultok előtt, egy rég látott, mégis ismerős alakra leszek figyelmes.
~ Hát túlélte!
Akkor még nagyon fiatal volt, de azóta eltelt majd 500 év. Most már ő sem kölyök. Persze a köztünk lévő korkülönbség egy percet sem változott. Az arányok viszont eltolódtak. Már nem 18-szor annyi idős vagyok, mint ő, hanem csak háromszor. Ez bizony jelentős különbség.
Óvatosan mögéje kerülök, és amikor már csak úgy egy lépésnyire vagyok megszólítom.
- Jó estét! Vacsorázni szeretnék. Mutatna egy erre alkalmas helyet?
A kérdés csalafinta, hiszen ugyan mit is akarnék én vacsorázni ....

Ugyan már megszámlálhatatlan napja, hete, hónapja és éve elhagytam Indiát, a curry egyszerűen kalitkába zárt. Micsoda bolond voltam, amikor azt hittem, megóvhatom magam attól, hogy felesleges fogságba kerüljek! Na de azt sem szabadott elfelejteni, hogy rengetegféle formája létezett széles e világon, az evés és főzés pedig mondhatjuk úgy is, hogy a kellemesebbek közé tartozott. Nem kellett hát meglepődni, hogy újfent piacra sodort a napi teendők számba vétele, mégpedig a fűszerek felé, ugyanis minden másból bőven lehetett találni jelenlegi lakóhelyem konyhájában. Aztán persze hiába tudhattam magamnál az értékes és pótolhatatlan hozzávalót, ha egyszer olyan sok minden vegyült a levegőbe, mint valami belélegezhető kellemes tévképzet, hogy nem voltam képes elszabadulni onnan.
És akkor ne is említsük, hogy ebből ma már vacsora nem lesz.
És mintha megtréfált volna az elmém, valamiféle vacsorához kapcsolódó beszéd ütötte meg a fülem a hátam mögül, ráadásul igazán figyelemfelkeltő tálalásban, ugyanis amikor a már valahol hallott hangra ösztönszerűen megfordultam, nem várt meglepetés fogadott. Bizony-bizony, a Névtelen Vámpír állt ott velem szemben arról a vég és kezdet egyesüléséről híres éjszakáról, amikor beteljesítettem mindent és biztos voltam benne, hogy Berin végre békében nyugodhat. A kérdése pedig több volt, mint árulkodó, egy Fátylon túli fülnek. Beszálltam hát a játékba, elvégre nem mondtam volna nemet semmilyen körülmények között, semmikor. Hagytál volna fedél nélkül gyermeket? És étel nélkül éhezőt? Nos hát, ez is ugyanolyan étel volt, mint az összes többi, és amíg nem él vissza vele valaki, az én bizalmam örökre szól.
Két ujjal óvatosan megütögettem a nyakam jobb oldalát, igyekezve eltalálni azt a pontot, ahol emlékeim szerint a hegyes fogak áthatoltak a bőrömön, majd, mintha csak gondolkodnék, mint egy kedves, nyitott járókelő, elmosolyodva hümmögtem egyet.
- Ismerek egy elég jónak számítót. - mondtam, miközben elszakítottam magam a csodálatos illatfelhőtől és követésre invitáltam a nem is olyan idegent.
Nem mertem visszanézni, még a végén nem tudtam volna egy másodperccel sem tovább magamban tartani a meglepődéssel vegyes kellemes izgatottságot. Aztán néhány lépés után mégis megtettem, egyrészt, hogy megnézzem, valóban követ-e, másrészt pedig, mert meg akartam kérdezni tőle, legalább a tekintetemmel: Valóban éhes vagy csak az álca része volt?
- Az otthonom arra, ha valóban kell. - mutattam a vállam fölött egy kissé balra, egy méretes utca felé, amely messzebbi pontjain többfelé is elágazott; azt mérlegelve, van-e elég árnyék vagy szükségünk lesz köpenyre, de aztán már nem tudtam tovább türtőztetni magam, s tekintve, hogy a piaci zajok közt úgysem hallhatta meg senki, vigyorogva hozzátettem - Örülök, hogy látlak. Ezúttal mennyi időre szabadultál?

Fennállt a veszélye, hogy csak én örülök a viszontlátásnak, de nem így van, érzem az örömöt rajta is, nem csak az arckifejezésén látom. És még a belépőmön sem sértődött meg! Mi több érti a célzást és abszolút hajlandó is megtenni, amit kértem tőle. Meg is indul valamerre, és int, hogy kövessem. Természetesen vele tartok, de aztán megtorpan, és természetszerűleg jönnek a kérdések, amikre őszintén szólva előbb számítottam, mint a felajánlkozásra.
- Immáron negyven éve teljesen független vagyok. - jelentem ki büszkén. - Nem volt könnyű kiböjtölni, de ennek is eljött az ideje.
Aztán nem bírom megállni, megragadom, és megölelem, de csak egy pillanatra, nehogy azt higgye itt rögtön belé akarok harapni.
- Mérhetetlen örömmel tölt el, hogy életben talállak!
A vállát is meglapogatom, most már rendesen, nem csak úgy jelzésértékűen, mint amikor elváltunk.
- Egyébként nem fenyeget az éhhalál, de egy csendes, biztos hely, ahol zavartalanul beszélgethetünk jól jönne.
Bár egészen hétköznapi társalgásnak tűnik, amit művelünk, de mi ketten tudjuk, mennyi minden van a pár kiejtett egyszerű szó mögött. Mennyi veszély, küzdelem, kaland, lemondás és győzelem zsúfolódik bele hosszúra nyúlt életünkbe. Ha ezek után továbbhaladunk a háza felé, követem, de ha más helyet javasol, az is megfelel feltehetőleg.

A válasz, azon túl, hogy a meglepőnél sokkalta nagyobb reakciót váltott ki belőlem, vegyes érzelmeket ébresztett a mellkasom környékén. Egyrészt megkönnyebbülést, hogy végre senki nem parancsol neki, oda mehet, ahová kedve tartja, azt tehet, amit akar és pont ebből következett a másik: ha azt tehet, amit akar, akkor számára fel fognak cserélődni a szerepek, ámde én leszek az áldozat. Akkor ezt mondta, és hogy mostanra mi maradt belőle, arról fogalmam sem volt, ennek ellenére nem hagytam, hogy elrontsa a pillanatot, gyorsan elűztem a fejemből és visszaöleltem. Furcsa volt, furcsán idegen, mégis otthonszerű. Legutoljára Berin viselkedett így velem, és ő már családtagnak számított, ez a közvetlenség pedig most igenis jól esett, és nem hagytam, hogy bármiféle rossz emlékek miatti ostobaság megfertőzze.
És már a nyelvem hegyén voltak a kérdések, mégis hogyan szabadult el, amikor valami olyasmit hallottam meg, amitől úgy éreztem, rajtam a sor, hogy elnevessem magam, valahogy úgy, mint azt ő tette annak idején.
- Persze, hogy életben maradtam! - mondtam ennek megfelelően nevetés közben - Ki mondta volna el nekem, amit akkor nem tudtál?
Ugyan már nem voltam olyan mogorva, csendes és mélabús folyvást, mint régen, kevés olyan társaság akadt amelynek környezetében valóban felhőtlenül és nem csak megjátszva görbült felfelé a szám. Elindultam hát abba az irányba, ahová az imént mutattam, a számára meglehetősen veszélyes fény felé, bár ügyelve arra, hogy olyan utat keressek, ahol valóban van elég árnyék.
- Hát akkor, menjünk. Nem túl vendégfogadó-képes állapotban lesz, azért előre szólok. - mondtam különösebb kínos érzés tapasztalása nélkül, hiszen életem eltelt 611 éve alatt éppen eléggé kiismertem magam ahhoz, hogy tudjam, én aztán soha nem leszek az, aki minden egyes nap leporolja az összes polcot.
És ahogy elkezdtünk sétálni, részemről ügyelve arra, hogy a biztonság kedvéért igyekezzek kitakarni a legapróbb odatévedő sugarakat is, elérkezettnek éreztem az időt legalább egy kis bemelegítő kérdezéshez.
- Hogy kerültél pont ide, mondd csak? - azzal felmutattam a gondosan elcsomagolt maszalát, ami curryvé teszi a curryt - Valahogy nem tudnám rólad elképzelni, hogy ezek érdekeljenek. - tettem hozzá, kellő hangsúlyozással ahhoz, hogy tudja, pontosan mire gondolok ez alatt.

Jaj, hát még emlékszek, hogy milyen (mellesleg teljesen teoretikus) terveim voltak vele! Érzem, ahogy a viszontlátás derült egére sötét felhők kúsznak egy pár pillanatra, de aztán újra kisüt a nap. Ennek a sárkánynak túl nagy szíve van. Ez még a vesztét okozhatja úgy is, hogy megélt jó pár száz évet.
- Imádom a fűszerek illatát. - adom meg az egyszerű magyarázatot a kérdésére. - Egyébként egy régiségkereskedőnél jártam, és már csak távoztomban kanyarodtam erre. Biztos valami kis angyal súgott, és terelgette a lépteimet. - kacsintok rá vidoran, mert az emberek is gyakran mondják ezt, de egyikük sem tudja, hogy ilyen kis angyalkák valóban léteznek.
Hogy mekkora a rend, vagy a rendetlenség nála, az nem érdekel. Mellesleg hajlamos vagyok elnéző lenni ebben a tekintetben azokkal, akik még életben vannak. Nekik sokkal több minden kell a mindennapi működéshez. Nehezebb is hát rendet tartaniuk. Mondjuk nálam is van némi káosz azokon a területeken, ahol a tekercseket tartom. Ott nem ártana némi rendrakás.
- Na és te hogy kerülsz ide? Jártál Indiában és Kínában? Ha igen, hogy tetszett?
Ezek még olyan témák, amiket itt a nyílt utcán is meg lehet beszélni. Nem sokan, de azért akadnak, akik utazgatnak erre-arra. Igaz, egy ilyen utazás gyakran két évet is igénybe vesz csak oda, és aztán még vissza is kell jutni, amit a kérészéletűek közül kevesen engedhetnek meg maguknak.

És mégis. Vajon régi megmaradt szokás lett volna? Zsebre vágtam az értékes fűszert, úgy mentem tovább, magamba fojtva a kérdést, mert bár minden érdekelt, aminek nem tudtam az okát, ekkorra már bőven volt időm megtanulni, mit lehet kérdezni és mit nem. Semmi sem akként létezett, ahogy látszott, kerültem már veszélybe számtalanszor, épp elégszer ahhoz, hogy egy örökkévalóságig az eszembe véssem, mikor mit kell kockáztatni. Így működött a világ, és meg kellett tanulnom kezelni az indulataim, az érzelmeim és a vágyaim ahhoz, hogy egyszerűen túléljek. Nem hajszoltam a boldogságot, sőt, mondhatni megvetettem az evésen túlmutató formáit, és éppen ezért váltam kimondottan érzékennyé az öröm, az elégedettség és nyugodtság forrásaira. Szinte megrészegített, hogy előtte nem kellett titkolnom semmit, ez pedig magában hordozta a maga veszélyeit, hiszen, akármit is tett velem a múltban, az a néhány óra kevésnek bizonyult abból a célból, hogy kiismerjem a szándékait. Ki tudja, talán most is azért jött, hogy mint eltiporandó áldozatból, húzzon belőlem hasznot, és igen-igen kevésen múlott, hogy ne dobjam az egészet a hátam mögé. Néha csak élni akartam, egyszerűen létezni és tenni, ami jól esik. Maga a megtestesült pusztulás.
És mégis sóhajtva elnyomtam, mint egy napok óta éhező gyerek a gyomrában keletkezett szőrnyű fájdalmat.
Ránéztem, ahogy behunyta az egyik szemét és úgy viselkedett, mintha már évszázadok óta ismernénk egymást. Angyalok... nos igen. Ki tudja, hogyan húzták-vonták a világ szövetének szálait, talán azzal is céljuk volt, hogy mi időről időre találkozzunk. De nem szóltam semmit, csak sután mosolyogtam egyet, ennyi tellett tőlem. Nem akartam idekint kérdezni a régi életéről, pedig biztos voltam benne, hogy ahhoz van köze azoknak az üzleteknek. Végül az említett két birodalom élményei töltötték meg az elmém, é pedig, mint menedéket, használtam őket, hogy elmerüljek bennük.
- Kínában még a legutolsó sarkon is sárkányok vannak. - mondtam egyszerűen, mégis kissé éreztetve, hogy tetszett a kultúrájuk és sok lehetőséget láttam benne - Az uralkodóikat is azoknak tekintik - és ki tudja... Elképesztően beleszövik a mindennapjaikba a természetfelettit, ami így már nem is tűnik annak. És a konyhájuk... - tartottam szünetet kissé kínosan elmosolyodva - El kellett kezdenem komolyan edzeni, ha nem akartam elhízni. Tulajdonképpen keresztülettem magam az országon. India pedig másból sem áll, mint kasztrendszerekből, ebből kifolyólag pedig merevek és semmi sem változik. Annyi istenséget tisztelnek, hogy lassan már lépned sem lehet sehová, mert megsérted valamelyiküket. Elég nagy ostobaság, de nem ítélkezem, mert a vendégszeretetük és a családi összetartásuk hatalmas méreteket ölt, csak ne szólj egy szót sem Lakshmi vagy Ganesha istennőre meg a többire. Mégis azt kell mondanom, a rizs tetszett a legjobban, és a sokoldalú felhasználhatósága. Nagy kár, hogy errefelé nem terem.
Japánt inkább kihagytam a mesélésből, elvégre élénken élt bennem a nyers hal és effélék iránti mérhetetlen undora, és különben is sokkal inkább érdekelt az, hogy vajon ő merre járt. Néhány pillanatra eszembe jutott a gyűrű sorsa, s eltűnődtem, vajon akkor visszakerült-e hozzá. Ha nem, az én felelősségem hát, és igen nagy munka volna felkutatni.
- Te merre jártál? - kérdeztem végül, talán kissé túl merészen - Miért gyűjtesz régiséget? Tárolni kell valahol és hogyan viszed el, ha tovább kell állnod?
Márpedig valamikor tovább kellett. A népeknek hamar feltűnik, ha valaki nem öregszik.

Tetszik a rögtönzött beszámolója a két népről. Egyrészt, mert ezek szerint tényleg megfogadta a tanácsomat, és elment, másrészt mert jó és tömör az összefoglalás.
- Nem kifejezetten régiségeket gyűjtök, csak a régi iratok érdekelnek. Minden, amit a régiek felfedeztek, és ezek az új, keresztény jóemberek nem akarnak már tudni. Eleinte Európában gyűjtögettem, de ott már amit nem gyűjtött be valaki, azt szerintem felégették. Most azonban indulnak keresztes hadjáratra az arab világ ellen, és az is veszélyben van, ami eddig itt békében elporosodott valami raktárban.  Tehát most itt keresgélek. Amit megtalálok, ezt elrejtem egy biztos helyre, és idővel majd szeretném valahogy közkincsé tenni legalább nekünk, akik tudjuk, hogy ez az egész kereszténység csak egy új tálalása egy régi problémának.
Ezeket csak halkan mondom, mert most éppen a bizánci keresztények kezén van a város, de szerintem ez nem lesz így sokáig. Szerencsére még egyenlőre nem sikerült mindent megsemmisíteniük, ami itt tudásban felhalmozódott. De hatalmas öldöklések lesznek még abból, hogy ez a két vallási irányzat ennyire különvált egymástól.
Egyáltalán nem értem ezt a vallási fanatizmust, amire az emberek hajlamosak. Illetve értem a mozgatórugóit, csak megérteni nem tudom. Hogy lehet ennyire logikátlanul összerakott tanokat sikerrel hirdetni? Pont azért, mert logikátlan, és ettől különleges? Mert ezért jobban lehet vele bosszantania  másikat, hogy olyasminek az elfogadására kényszerítjük, aminek nincsen értelme?
Ezek az én számomra furcsa dolgok.
- Hosszabb időre berendezkedtél itt, vagy csak átutazóban?

Nos igen... Az invesztitúraharc, a keresztes hadjárat és a folyományaik csaptak arcul igen erősen, amint visszatértem a messzi Keletről és mondanom sem kell, hogy mennyire nem volt ínyemre a változás. Sokáig csak meghúzódtam valahol az emberek elől, mielőtt eltűntem volna Európából, hogy gondolkodhassak, felépítsem az életem, amely eddig nem is létezett, aztán, abban a reményben, hogy úgysem történhet baj, veszteség érzése nélkül elhagytam mindent az Urálon innen. Milyen bolond voltam. És ő már akkor megmondta. Nem voltam képes hinni neki, nem akartam elhinni, hogy a mondének tömege egyes egyedül erre képes. Pedig nem volt egyedül, sehol sem, Keleten sem. Legendák terjengtek a kínai uralkodókról, akik sárkányvért ittak, én pedig egy ideig biztos voltam benne, hogy mesebeszéd. Később pedig abban, hogy vagy maguk is sárkányok és egymást mészárolják, vagy pedig különös ízléssel rendelkező vámpírok. Egyik sem lett volna túl jó nekem, egy kishalnak a rejtélyek, titkos hálózatok és végtelen erejű mágia óceánjában, ahogyan társaságom is figyelmeztetett annak idején. És még mindig könnyű prédának éreztem magam.
Neki is voltak céljai. Gondolkodtam azon, amit mondott, de nem láttam értelmét így próbálni megoldani valamit, aminek az okát is meg lehetett volna szüntetni. Ő - lett légyen a neve bármi is - azt hiszem, szerette a Fátylat. Fel sem vetettem hát neki, hogy lerombolni kellene, ahelyett, hogy a Tudatlanok hibái után takarítunk. A Tudatlanok Tudatlanok maradtak mindenképp. Nem lettek volna képesek befogadni az igazságot, én pedig nem próbálkoztam semmivel, csak figyeltem őket. Figyeltem és fokozatosan felkészítettem magam arra, ami még rám vár azok után, hogy ötszáz év - magányos elvonulásokkal és alkoholos mámorral fűszerezett sötét és ragacsos melankóliába forgatott, majd enyhén remény- és csalódottság-ágyon átsütött - kemény munka ide vezetett. Ide. Igen, pontosan. Sehová.
- Hmm. - emeltem rá a tekintetem, miután úgy éreztem, sikerült megnyugodnom, közben pedig beleakasztottam a hüvelykujjam a ruháim alatt hozzám simuló fémövbe, amelytől az anyag begyűrődött.
Néha elvesztettem a fejem. Néha a rabság még mindig szabadulási kísérletekre késztetett, és olyankor minden vágyam volt, hogy önmagam lehessek. Azóta tettem így, amióta az imént említettekből kisebb balesetek származtak.
- Tehát könyvtárat alakítasz ki. - vontam le a következtetést - Szeretek olvasni. Ha elkészült, szívesen tanulmányoznám a tartalmát.
De ennyit tudtam csak hozzáfűzni anélkül, hogy ne keltsek gyanút benne. Származott már hátrányom a beállítottságomból, és bár meglehetősen jó viszonyt alakítottunk ki a történtek alapján, volt miért félnem tőle. Talán két dolog is.
- Nem telepszem le, ha nem szükséges. - válaszoltam egyszerűen a vámpír kérdésére - Bizánc sorsa mindig érdekelt, figyeltem és vissza-visszatértem ide. Túl sok kötődés fűz hozzá a múltamból, ahogy Pannoniához is.
Aztán sóhajtva, magamban hozzátettem valamit: Vannak időszakok, amikor éppen itt lehet a legjobban elbújni anyám elől, aki, mint magát megváltó őrangyal, gondolt egyet és maradék életét arra tette fel, hogy ha belebetegszik is, engem ugyan kiházasít. Legutoljára magyar ismerőshöz fordult, aki kicsivel II. Géza trónra kerülése után halt meg 1141-ben, de hogy azóta kivel sodorta össze a szél, arról már nem szereztem tudomást, csak annyit vehettem biztosra, hogy nem úszom meg ezúttal sem.
- Hamarosan eladom az otthonom és északra megyek. - tettem még hozzá, ha esetleg a közeljövőben szándékában állna felkeresni - Ott sokkal jobb ízűek a halak. Majdnem olyan jók, mint Japánban.
Az utolsó mondatot természetesen nem állhattam meg, és reméltem, hogy a beszélgetésre is jó hatást gyakorol, nem csak a bennem kavargó fájdalomszilánkokkal teletűzdelt, kétségbeesett menekülni akarásra. Minden elől.

Azt hiszem azért az első beszélgetésünkből nagyjából sejthette, hogy némileg belelátok a fejébe. Azóta a képességem sokat fejlődött. Elég jól tudtam követni a gondolatmenetét a Fátyol szétszakításáról. De ezt nem akarom most itt kommentálni, majd csak ha a szállásra értünk, és nem tülekszünk itt a tömegben, ahol egy-egy elejtett szó bárki füléhez odaérhet.
- Nos, az a könyvtár jelenleg még csak a vágyaim között létezik. Van rengeteg iratom, de nincsenek rendezve. Kellene valaki, aki elbíbelődik ezzel. Én túl lobbanékony és nyughatatlan vagyok egy ilyen munkához. - legyintek a könyvtár megemlítésére.
Nem telepszik le. Ő is nyughatatlan. De van benne némi vágy, hogy még találkozzunk. Az észak eléggé tág fogalom, de kezdetnek megteszi. Persze ennél hatékonyabb módszereink is lehetnek. A célzárt értem és jót nevetek rajta. Mégis volt Japánban, és a nyers halak továbbra sem lettek száműzve az étlapról.
- Északon is sok érdekeset lehet hallani, látni. De ezt én még csak hallomásból tudom. Nem bóklásztam a vikingek között.
A nap lassan lemegy, már csak szórt fény érkezik, a házak árnyékolják az utcákat. Ennyi fény nekem már nem árt, pontosabban alapvetően ártana, de annyit napoztam már életem során, hogy kialakult egyfajta immunitás. Innentől nem kell "balettoznunk" egyik árnyéktőól a másikig.
- Itt valóban nem a halak a legjobbak, bár a tenger egyéb gyümölcsei igen ízletesek. A polipok és kagylók kitűnőek. Némi olíva vagy kapri bogyóval egyéb fűszerekkel mesés ételeket lehet alkotni.
Mondjuk engem már nem érint a dolog igazán, ehetnék, ha akarnék, meg lehet oldani, de én már csak vért kívánok. S ha lehet, akkor a forrás legyen mágiahasználó. Ez nem egy könnyű kihívás akkor, amikor mindenki rejtőzik.

- Egy asszonyszemély. - közöltem kis gondolkodás után, megkésve, mert még mindig a kagyló szó hallatára bennem feltörő mérhetetlen undort próbáltam elnyomni - Vannak szelídek és szorgalmasak, de jaj neked, ha nem figyeled és nem szereted őket tiszta szerelemmel. - nyomtam meg az utolsó szót kissé más hangsúllyal, hogy érzékeltessem, ez az utolsó dolog, amiben hinnék ezen az átkozott világon - Ha neked lennék, inkább úgy kezelném a könyvtárat, mint egy céhet. Úgyis nagy divatját éli most az efféle tevékenység. Te lennél a céhmester, és magadhoz kötnél néhány inast.
De nem engem. - tettem hozzá magamban szárazon.
A dolgoztatás az én szemeimen át nem volt egyenlő a segítségnyújtással, még akkor sem, ha ő korábban azt mondta. Ennek ellenére tudtam, ha felmerül benne a gondolat, ezt a csatát azonnal elveszteném. Erősebb volt nálam, tapasztaltabb és jelleméből fakadóan addig nem nyugodott, amíg el nem érte, amit akart. Ki más várt volna éveket mindössze azért, hogy megkérdezze, miért falom fel az embereket?
Evés.
Kagyló.
Végigfutott a hideg a testemen, mint hullám a vízfelszínen és megrázkódtam egy kissé. Gyűlöltem, és az emlék, amikor voltam olyan ostoba, hogy minden belső, ösztönös taszító érzés ellenére lenyeltem egyet, elevenen beleégett az elmémbe. Ennek ellenére örültem, hogy nevet. Addig sem akar rabláncra verni. Szörnyűség, mennyire gyorsan elsötétült előttem a világ, ha úgy éreztem, elnyomás veszélye fenyeget.
Anglia kedves hely volt nekem, szerettem visszavonulni oda. Egyszerűen olyan volt, mintha valaki megalkotta volna a nyugalom szigetét és a mondének kezére adta volna. Legalábbis amíg a Matilda-István testvérpár polgárháborúba nem taszította a vidéket. Amikor meghallottam, hogy 1148-ban véget ért, azonnal tervezni kezdtem a visszatérést oda. Kit érdekeltek a vikingek? Mindenhol fosztogattak, még errefelé is. És különben is, ha bármelyikük belém kötött, nem tette zsebre, amit kapott, az holtbiztos.
Lépteink elérték az első elágazást, s én ott balra fordultam, majd intettem, hogy kövessen. Nem szóltam semmit, nem is néztem, merre megyek, egészen addig, amíg ismerős kilincset nem fogott a kezem.
- Fáradj be. - emeltem rá a tekintetem, immáron teljesen nyugodtan.
Az otthon, bármily' rövid időre is nevezhettem annak, egyfajta menedéket jelentett, még a gondolataim elől is. Idebent nem fojtogatott a kényszer, hogy minden gondomat megoldjam, mindössze a rendetlenség zavart néha és az alkohollal keveredő ételillat, amely a rendszeres főzés miatt beleivódott a falakba. Nem volt túl barátságos látvány, és az összes létező nyílást folyvást besötétítettem. Felnyaláboltam egy halom papírt az ülőbútorokról, majd ledobtam őket az ablakpárkányra és lesúlyoztam őket egy gyertyatartóval. Minden szanaszét hevert, tehát nem oldottam meg vele a fő problémát, de legalább a vámpír leülhetett, ha akart, egyébiránt pedig a legkevésbé sem érdekelt, mit gondol rólam vagy a lakókörnyezetemről.
- Nos. - emeltem ki a zsebemből a maszalát és tettem magam mellé, ahogy leültem - Remélem, nem fog meglepni, ha azt mondom, ezúttal én kérem a válaszaimat.
Azzal halványan elmosolyodtam. Mulattatott a gondolat, hogy csaknem ugyanaz a helyzet állt elő, mint ötszáz éve és égtem a vágytól, hogy végre megtudjam, egyáltalán kicsoda is ő. Már nem kötötte a feletteséhez semmi és kezdtem unni, hogy még csak egy névvel sem tudok hivatkozni rá, ha eszembe jut az emléke. Márpedig igen sokszor gondoltam rá az elmúlt időben. Nem tudtam elképzelni, mit tehetett velem, de változást indított el bennem aznap, és tulajdonképpen mégis csak miatta éltem túl mindent, akármennyire erősen is döfködött kardokat büszkeségem széles hátába.

Élénken élt benne a vallomásom, miszerint szívesen megszerezném magamnak. De most, így pár száz évesen ez már tényleg csak fogság lenne, hiszen védelemre nincs már igazán szüksége. Bár a fene se tudja. még mindig kicsit élhetetlennek tűnik nekem, leginkább lelki, hangulati okokból. De ettől függetlenül magát a módszert, bár maga irtózik tőle, mégis ajánlja nekem. Szóval kössek meg valakiket, csak ne ő legyen az egyik. Ez határozott fejlődés.
Közben megérkezünk a lakásba, szétnézek, és bólintok egyet.
- Ne aggódj, a  látvány meggyőzött, hogy rendrakás céljából nem téged akarlak magamhoz láncolni. - jelentem ki, és leülök a felszabaduló vízszintes felületre.
A látvány meglehetősen költői és változatos. Pár évszázad múlva majd biztosan azt mondják rá, hogy eklektikus, most csak simán.... hmmm.... kupi van.
De félretéve az üres hablatyolást, itt az ideje komolyan és nyíltan beszélnünk egymással.
- Mielőtt a pár évszázada feltett kérdéseidre válaszolnék szeretnék egy másik gondolatodra reflektálni, mert attól tartok különben elkallódik, és fontosnak tartom. Nem azért kell még jó sokáig a Fátyol, mert az emberiség nem készült fel a színre lépésünkre - ők soha nem fognak -, hanem azért, mert még mi nem készültünk fel a színre lépésre. Próbáld ebből a szemszögből tekinteni a kérdést!
Nem  magyarázom tovább, okos gyerek ő, a többit magától is képes lesz átgondolni. Én is remélem, hogy el fog jönni az idő, mire a Fátyol feleslegessé válik, csak attól tartok, hogy még messze van. De ha úgy vélem, már felesleges, én is szívesen megszaggatom. De majd csak akkor.
- Na, és akkor most a régóta esedékes bemutatkozás. Emberi életemben III. Alexandrosz voltam, más néven Iszkander, vagy Szikander, magam is király, valamivel hosszabb ideig. Aztán a sok megterhelés, egészségtelen életmód megtette a hatását, és az egészségem megromlott. Ha egy Lilah nevű vámpír nem ölel be 32 éves koromban napokon belül meghaltam volna, ahogy azt el is hitettük az embereimmel. Aztán vele éltem nagyjából 1400 évet, míg végül rám unt, és beölelt valaki mást. Nagyjából ennyi. Nyilván lehetne részletesebben is, de ha mind az 1400 évet el akarnám mesélni, akkor sokáig kellene mellettem maradnod, amit ugye nem akarsz. - fejezem be egy majdnem kaján, de legalábbis cinkos mosollyal.

A szavai nem nyugtattak meg.
Nem nyugtattak meg, mert egész lényében végighúzódott valami, mint egyenes vetésbarázda frissen megmunkált földeken, amelyre hideg eső hull, s így formája megőrződik, külseje pedig a Nap perzselő tüze alatt szilárddá szikkad és keménnyé. A vámpír magamra hagyott ugyan, de gondolataival nem eresztett el egyetlen percre sem, mindegy, mennyi idő telt el... vagy csak a képzeletem játszott velem, a nyers, zabolázatlan félelem?
De nem hagyott levegőhöz jutni, újabb emlékeztetőt kaptam tőle, egy leckét, amelyet nem volt szabad elfelejtenem. Az elmém már akkor is kellemes tisztás volt csupán, amelyen kedvére kelhet át és tárhatja fel a benne elburjánzott tövises indák kemény, csontos héjú terméseibe zárt titkokat. És az elevenembe nyúlt egy mérgezett tőrrel. De nem értettem, amit mondani akart, egyszerűen nem értettem. Hogy jelenthette ki ilyen egyszerűen, hogy minden, amire az életem építettem, hazugság, egy hamis ábránd, részeg bárd lantja által ódaként elzengve?! De igaza volt. A világ jelen állása szerint megingathatatlan tényként tekintettek a Fátyol mögöttiek a mondének felkészületlenségére. De kérdem én, muszáj volt ennek így maradnia? Elvárhattuk nyugalmasan ülve az írni nem tudó paraszttól, hogy kódexet írjon a szerzetesek helyett? Nem! Tenni kellett volna érte, mint ahogyan enni sem lesz mit, ha az az írni nem tudó paraszt nagy szakértelemmel nem műveli meg a földjeit. Nem mondtam ki, felesleges volt. Hiszen úgyis tudta, tudta, hogy mérges vagyok és végtelenül elkeseredett. De ő belenyugodott... úgy tűnt. Nekem pedig bíznom kellett benne, hogy egy napon én is bele fogok, különben saját magamat szedem majd apróbbnál apróbb darabokra - ha meg nem ölöm magam előbb, bár ezt nem tartottam valószínűnek és nem is lett volna szabad. Berin áldozata semmivé foszlott volna és hittem, hogy okkal mentett meg. 
Vagy tévedett.
Lenéztem a combomon nyugvó kezemre, amelyen kidudorodtak az erek, aztán sóhajtással eresztettem ki magamból a düh utolsó csíráit is. Az nem old meg semmit. Feszített a fémöv, az oldalamba vágott, és így emlékeztetett rá, miért is küzdök: hogy soha többé ne kelljen viselnem, ahhoz pedig önuralom kell, olyasvalami, amit addig nem szerezhetek meg, amíg minden áldott alkalommal kiver a víz, ha valaki a Fátyolról okít. Hiszen legbelül tudtam jól, mire való és miért kell léteznie. Hagytam hát, hadd szálljon tova a gondolat és hallgattam.
Hallgattam, mert amit hallottam, messze meglepőbb volt bárminél, amit valaha is kitaláltam, mint a Névtelen Vámpír mögött rejtőző történet. Olyannyira meglepő, hogy még a szám is kinyílt, mondhatni az ölembe hullott a saját állam. Alexandrosz?! AZ az Alexandrosz? Rá se hederítettem az arckifejezésére, éppen eléggé megvilágosultam az elmúlt fél percben ahhoz, hogy jogosnak ítéljem a jókedvét, s egyúttal el is gondolkodjak rajta, saját magán mulat avagy sejtette volna, hogy meg fog lepni a dolog.
Nos, akárhogyan is, de neve már volt, nem is akármilyen.
- Nagy Sándor, a Hódító. - nyomatékosítottam - Él... És egy vámpír. - tettem hozzá még mindig azzal küzdve, hogy feldolgozzam, aztán úgy döntöttem, feladom, s alaposan megvakartam a fejbőröm - Nekem ehhez már inni kell. Te... - böktem rá kétkedve - Te vezetted azt a sok hadjáratot és kormányoztad azt a hatalmas birodalmat?
És itt ült velem szemben. És ami a legzavaróbb volt az egészben, hogy fogalmam sem volt, mégis mit akar tőlem egy ilyen személy. Tőlem, egy régi-régi tapasztalatlan kiskirálytól, aki tulajdonképpen még azt sem tudta, mi fán terem az uralkodás, csak a szele csapta meg, és az is messziről. Egyszerre nyomott el és részegített meg ez az egész. Jelentéktelen kis sakkfigurának éreztem magam mellette, amelyet a normannok magukkal cipeltek Britanniába és ez rendkívüli módon nyugtalanított, ráadásul most aztán találgathattam, mégis minek múlatja a velem az idejét.
- Túl sokszor hozod szóba ezt. - figyelmeztettem s egyúttal szememmel kérdőre is vontam - Megtehetnéd, te magad mondtad, magadhoz rendelhetnél. - közöltem kínosan vigyorogva - Ugye most csak megpróbálsz felültetni... Alexandrosz?
Kérdőn néztem rá. És be kellett vallanom, nekem ez túl sok volt egyszerre, de nem mozdultam, pedig biztosra vettem, hogy valahol lennie kellett még egy kis lélekerősítőnek. Maradtam, ahová leültem, mindössze hátradőltem és ál-nyugalmasan, mintha csak ebéd után akarnék aludni egy kicsit, félig nyitott szemmel néztem rá, miközben a tarkómat vakargattam. 
Most vajon mi következik?
- Még mindig nem vetted el a szabadságom, pedig nagy céljaid vannak a könyvtárral és egyedül vagy. - tettem hozzá végül - Nem értelek. Sok mindent megtehetnél velem. Vagy azért ez a nagy lelepleződés, mert szándékodban is áll?
De ekkorra már bizonyára kiolvasta a gondolataimból, hogy nem lennék érte túl hálás, és együttműködő sem igen. Arra vágytam, ami köztem és Berin közt volt meg, kölcsönös bizalomra, nem rabláncra, abból volt éppen elég. Nem Nagy Sándor fogsága kellett. Annak a Nagy Sándornak a társasága kellett, akiére akkor, csaknem hatszáz éve átok helyett áldásként tekintettem. Vajon létezett-e egyáltalán?

Nos, igen, én vezettem azt a hatalmas birodalmat. Ami persze azonnal szétesett, amint eltűntem az éléről. Persze nem voltam teljesen vak, már életemben is tudtam, hogy szét fog esni. Néha ezért ittam olyan keményen. De nem az volt a lényeg, hogy hány darabban marad meg, hanem hogy mi marad meg. Mert a városok attól még virágoztak, a tekercseket megírták, a zeneművek megszülettek ... Csak most van veszélyben az egész, most, hogy elmúlt pár száz év, és a kereszténység mint valami pestis szétárad a vidéken.
De hagyjuk a kesergést, itt egy enyhén frusztrált sárkány, és válaszokat vár.
Olyan kis ... tüskeböki ... érdes még a felülete, csiszolni kellene. De már így is csillog a drágakő, csak még nem a teljes felületen.Amikor magát gyalázza gondolatban önkéntelenül is teszek egy tiltakozó mozdulatot a kezemmel, és meg is magyarázom hamar.
- Szerintem jó király lettél volna, ha van időd rendesen felnőni, és felnőttként trónra ülni. De ez már a múlt, amin nem lehet változtatni.
A kérdéseivel provokál és gyanúsít. Kicsit tán még szemtelennek is mondanám. De nem is értem mit akar, hiszen ha most letenném neki a nagyesküt, hogy nem akarom rabigába hajtani, azt sem biztos, hogy elhinné. És tényleg nem akarom? Ez egy nehéz, és bonyolult kérdés, amit körülményes lesz megválaszolni.
- Először is, a válasz egy-két részét te is tudod. Igen, szeretnék veled együtt dolgozni, bár kétségtelen, hogy a rendrakást nem bíznám rád most már. De ha megkötnélek, akkor elveszíteném az együttműködésedet, és úgy sejtem igen kemény hisztik elé néznénk, ami senkinek se jó. Viszont másik oldalról a vámpír lét még közel az 1500-hoz is igen törékeny tud lenni, és bizonyos biztonsági, megelőző intézkedések nélkül nem szívesen engednélek tartósan a közelembe. Hiszen még te is megkötöd saját magadat! - mutatok a dereka tájára. - Ezen okból úgy néz ki, hogy nem nagyon lesz közöttünk hosszútávú együttműködés.
Igen, ez egy ilyen róka fogta csuka eset, hogy megfoghatom, csak abból nem lesz köszönet. Felesleges problémákat meg nem csinálok magamnak.
Szeretném figyelemmel kísérni az életútját, már csak merő kíváncsiságból is, de így nehéz lesz.  
- Nagy természeted van, ami lehetőség és átok is egyben. De ezt te is érzed, talán ésszel is tudod. Most te vagy saját magad legnagyobb ellensége, és lehet, ez még sokáig így lesz.

Törékeny?
Értetlenül néztem rá a homlokomat ráncolva, mert valóban nem értettem ebből semmit. Mi az, hogy törékeny? Mi a szó értelme? Hogy mondhatott ilyet, amikor ötszáz éve úgy terített le, mint egy veszett vadállat és félájultra csapolt? Hogy mondhatott ilyet, amikor sütött róla, hogy kisujja rándításával a földbe döngölne, ha akarna? Valóban el sem tudtam képzelni, mire kellenének Nagy Sándornak, a vámpírnak biztonsági intézkedések egy...
Még a gondolataim is megfagytak a feltételezésre. Ránéztem hát, mintha egyenesen azt keresném rajta, amit lehetetlennek hittem. Azért még fontolgattam, hogy megkérdjem-e, ám nem láttam más magyarázatot, főleg, amikor létezésem legfájóbb, legsebezhetőbb, leggyűlöltebb pontját megragadva a fémövre mutatott, az átkozott tárgyra, amely végigkísérte az életem.
- Talán azt hiszed, megennélek? - tettem fel a kérdést végül, egészen halkan, némileg leeresztve a nyugalmas kényelmesség álcáját.
Nem volt itt már többé semmi sem kényelmes.
Arra, hogy jó király lennék, ezek után még csak kedvem sem maradt reflektálni bármit is. Eddig azt hittem... teljesen meg voltam róla győződve, hogy akkor teszek jót magammal, ha a többi Fátylon túli veszélyesnek tart és ezért a célért bármit elkövetek. Most mégis itt állt - azazhogy ült - előttem egy idős, és minden jel szerint meglehetősen a gyenge ellentétének mondható vámpír, akinek az efféle bizalmatlansága úgy fájt, mintha tüzes vasat szúrnának át minden lehetséges és arra alkalmas testrészemen.
Én is vele akartam hát lenni.
Bár ezt lényem egyik része eddig is sejtette. Ennek ellenére megpróbáltam visszarendezni magamban a korábbi állapotot, főképp a hangulatot, azonban nem sikerült. Már nem voltam mérges - pontosabban nem úgy, mint az imént. Magamra voltam mérges, mert pontosan tudtam, mit veszítettem most el: Valójában nem volt bizalmam. És ez megölt mindent, amivel mások közeledni tudtak volna felém. Borús arckifejezés költözött a kétkedő helyére, én pedig elfordítottam a fejem. Azt a halom papírt bámultam, amellyel a Fátylat akartam megszüntetni, ha eljön az ideje. Most olyan feleslegesnek tűnt, olyan távolinak, elérhetetlennek és üresnek.
Ha egyedül leszek, ez nem kell. Akkor semmi sem kell.
Épp elég fájdalmat jelentett az is, ha néhány évig ismert mondénektől kellett elválnom, akik legalább a szavaikat adták nekem, az emlékeiket és a szokásaikat. Kedvem támadt jó messzire eldobni innen azt a széjjelátkozott övet, elégetni a kutatásaimat a tűzben és őrjöngeni, mint egy gyermek, aki még nem tudja, hogy a világ ennél is sokkal rosszabb.
Berin kihozott egy börtönből, ám tudtán kívül egy újba zárt be valójában. Élnem kellett. És én nem tudtam élni. Nem úgy, ahogy kell, még mindig nem.
Felálltam a helyemről, hogy teljesen elfordulhassak tőle és elsétáltam a konyha bejáratáig, mert nem akartam, hogy lásson, így, behódolva, engedve, vesztesként. Egy vesztesként, aki mégis nyerhetett.
- Köss meg te is. - kértem határozottan, pedig izmaim minden egyes apró szeglete vadul tiltakozott, ráadásul az elmém is zúgott, forgott és fájt, mint amikor túl sokat ittam.
Mindent kockára tettem. Mindent. 
Mindent...

- Nem, azt nem hiszem, hogy megennél, de egy harapás is eléggé veszélyes lehet. Egyébként sem tudnál megenni, mert amint meghalok, pontosabban megszűnök létezni, porrá omlok, vagy aszott múmia lesz belőlem. Nem ehető.
Nem árt pontosítania tényállást, bár érzem, hogy közben nála egy világ omlik össze éppen. A saját világa, a magáról alkotott képe, ami eddig úgy-ahogy elfogadható volt, most meg... most meg talán már nem annyira az. Érzem a megrendülését, ami nekem sem esik jól. De önámítással, és üres bókokkal, nem valós bizalommal nem lehet semmi jelentőset elkezdeni.
- Ami a megkötést illeti, nekem erre csak egy roppant gyenge varázsom van, alig fogsz észlelni belőle valamit. De tekintve, hogy amúgy is szimpatizálsz velem, talán ez is elég lesz, hogy kiegyenlítse a hirtelen indulatrohamaidat. Mert elsősorban ettől tartok, nem attól, hogy hosszan tervezgetve aljasul hátba döfsz, meg arról úgyis tudomást szereznék. Még ha meg is tudnám magam védeni ellened, nem tenne jót rejtőzködő életmódunknak, ha egymásnak esnénk valami sűrűbben lakott területen.
Sokat beszélek, de megpróbálom megértetni vele valahogy, hogy ez egy szükséges rossz, ami mindkettőnk biztonságát szolgálja, és talán olyasmitől védi meg, amit maga se szeretne elkövetni.
- Nem leszel báb vagy fogoly, lesz saját akaratod, véleményed. De kisebb lesz az esélye, hogy az esetleges vitáink fizikai síkra lépjenek.
Felkelek a székről, mögéje lépek, és a vállára teszem a kezem. Szeretném, ha kicsit megnyugodna, és pozitívabban szemlélné az életet, és még akár saját magát is.
- Nagyon elbánt veled az élet fiatal korodban. Megérdemled, hogy egy pár hónapra vagy évre révbe érj. Ha ketten összetartunk egy ideig, kevesebb teher hárul ránk külön-külön. Én vigyázhatok rád, te meg rám, és akkor addig a másiknak van lehetősége nyugodtan pihenni, vagy éppen kutatni. Ha egyedül vagy állandóan résen kell lenned. Nem lazíthatsz. Úgy érzem, kimerült vagy. Szükséged van egy szövetségesre. Azt már most is tudom, hogy jóindulattal vagy irányomban, csak félsz. Ez persze teljesen jogos, de talán pár napnyi együttműködés eloszlathatja a félelmeidet.
Nem szeretném úgy megkötni (főleg hogy ehhez meg kell harapnom), hogy hemzsegnek benne az ellenérzések ezzel kapcsolatban. Remélem egy időre elfogad tanítónak, vezetőnek, és nekem lesz valaki, aki inspirál, tükröt tart, kétkedik, és így segít tökéletesíteni a terveimet. Mert az ember mindig nehezen találja meg a hibát a saját munkájában.

Nem hatottak rám a szavak, nem. Nem, mert akárhogyan csűrte-csavarta őket, ugyanúgy kitűnt közülük a valódi értelmük: tartott tőlem, s ezúton én is saját magamtól. Csalódtam magamban. Megláttam a hibát, ami olyan hatalmasra hízott, hogy már észre sem vettem, ámde későn; azt hittem, hogy későn, egészen addig, amíg a vámpír - Alexandrosz - tovább nem folytatta és bizonyosságot nem adott arról, eleget fog tenni a kérésemnek... a kérésemnek, amely még mindig hozhatott évtizedekig vagy akár évszázadokig elnyúló rabsá...
NEM! - szóltam erélyesen magamra gondolatban, mintha nem is önnön tudatom lett volna.
Ilyen nem következhetett be, mert nem kihasználni akart, hiszen megmondta. Megmondta, a fenébe is! Nem várt rám rabiga, robot, elnyomás, láncok és sötétség. Ő nem volt Audoin és már én sem voltam fiatal és ostoba. Azonban rendelkeztem hibákkal, melyeket kristálytisztán látott és nem volt rest a szememre is olvasni. Jó. Az őszinteség jó. Régen is ilyen volt, nem változott hát, legalábbis úgy tűnt, hogy nem sokat.
Hallottam a bútor reccsenéseit, ahogyan felkelt és tudtam, hogy közeledik, ámde nem néztem hátra. Nem akartam, hogy lássa a félelmet a szemeimben, holott úgyis tudtam, hogy már réges-régen kiolvasta azt az elmémből. Biztos voltam benne, így nem kellett már rejtegetnem semmit, felesleges volt és csak még több bizalmatlanságot szült volna. Nem mozdultam, amikor hozzám ért, bármennyire is kényelmetlennek hatott, szinte már gyötrelmesnek, mint egy tény, amit soha nem akartam elfogadni, s egyúttal fel is oldozott a saját magam által szült béklyók alól. Megoldást kínált, olyat, amely neki is az, és mégsem tűnt rémisztőnek vagy taszítónak. Visszakoztam kicsit, hogyne tettem volna, elvégre a büszkeség még mindig odabent táborozott lényem sűrű ködbe burkolózott csatamezején és tépdesett apró darabokat a lelkemből, de már régóta készen álltam túllendülni rajta és elsöpörni, mindössze a mozgató erő nem volt meg hozzá, amely kiemel ebből az átkozott körforgásból. Tudomásul vettem, hogy nem lesz ingyen, s elfogadtam, de nem vallottam volna arról, hogy nem nyugtalanít, mert akkor hazudnék.
Aztán egyszer csak elöntött egy mindent elsöprő, üres, mégis kellemes érzés, én pedig hátranéztem a vállam felett. Az érzés betemetett és elsodort de én úsztam benne, vadul és sebesen, mert megéreztem a menekülés szelét, a kiutat, amit Nagy Sándor jelentett és a tény, hogy szövetségre akart lépni velem. Ő is kockázatot vállalt, amikor ezt felajánlotta, rajtam volt hát a sor végre, hogy valóban viszonozzam.
- Megértettem.
Ugyan már egyszer kimondtam, mit akarok, úgy éreztem, bizonyítanom kell, mégpedig szavak nélkül, erősen és keményen, minden félelmet magam mögé gyűrve, így egy hirtelen, magabiztos mozdulattal félresöpörtem a hajam a vámpír útjából, mintha valami terjedő romlást vennék le a népről, amely a földjeiket és állataikat pusztítja.
És vártam, hogy tegye, amit jónak lát.
- Tedd meg, Iszkander. Bízom benned.

Druian kemény harcot vív önmagával, még kívülről nézni is szinte fárasztó. Nem irigylem azért, amin most átmegy, de ez a gyerek és ifjúkora hozadéka, és már nem szabadulhat tőle, legfeljebb átléphet az árnykán. Mondhatjuk úgy is, meg kellene végre emésztenie, amit megevett. Furcsa gyászszertartás volt a barátjának, de végigcsinálta, nem tántorodott el, és ezen most már semmi sem változtat.
De megérik benne egy szilárd, elhatározás, és bár én most megelégedtem volna akár a csuklójával is, ha a nyakát kínálja, nekem az is jó, sőt, az a valódi bizalom próba, ez kétségtelen. Most nem olyan hirtelen vetem rá magam, lassan átfogom, magamhoz húzom, ráhajolok a nyakára, hogy legyen ideje felkészülni. Ha mégis azt érezném, inkább visszakozna, nem teszem meg. De ha szilárd az elhatározása, akkor végül megharapom a nyakát.
Nekem ez már nem újdonság, hogy férfi nyakat harapva élek át szexuális élményeket, főleg fiatal koromban, ha Lilah magára hagyott vadászat ügyben, azt ettem, amit értem. Később meg már ezek a dolgok elenyésznek. De Druiant nem akarom most elsöpörni valami frenetikus érzelem-fröccsel, csak arra ügyelek, hogy kellemes érzetei legyenek, és a harapás első pillanatain kívül ne érezzen fájdalmat. Nem is iszom belőle most olyan sokat, hiszen nem akarom legyengíteni. Mindazonáltal a vére ízletes, és kiélvezem minden cseppjét, amit magamba szívok. Közben megköttetik az a láthatatlan lánc is közöttünk. Végül zárom a sebet, nyom nélkül, még egy pillanatig tartom őt, és lassan engedem el, hogy ha megszédülne, legyen ideje korrigálni.
- Egyébként nem évekről, van szó, ez a varázs nagyjából egy hónapon belül elenyészik. Nyilván bárhányszor meg lehet újítani, de ez majd minden esetben közös megegyezés kérdése lesz. - felelek végül a ki sem mondott kételyeire.
Aztán kényelmesen visszaülök a helyemre, és remélem, hogy ő is ezt teszi majd.
Még nem nyitok új témát, hagyom, hogy megeméssze az élményt, és elraktározza a megfelelő helyre.

Ezúttal óvatos volt, körültekintő és lassú, amit nagyra értékeltem, még úgy is, hogy felkészültnek nyilvánítottam magam és ennek jeleként az imént kiegyenesítettem a gerincem. Nem tudtam, mit akart tudtomra adni ezzel, így elkönyveltem annak, aminek láttam: hogy valóban fontos neki a bizalmam tényleges elnyerése, és ez elég volt. Ilyet az nem tett, aki érdekből akart volna megszerezni magának, csak lerohant volna, s kérdezés vagy magyarázat nélkül rám erőltette volna akaratát, akárcsak egy rabszolgahajcsár. És bár fájt, ahogyan a hegyes fogak utat törtek maguknak a bőrömön át, nem húztam el magam és nem szóltam semmit. Talán ennek valóban így kellett lennie. Talán nem minden rabság volt valóban annak mondható. És talán nem kellett volna mindenkibe feltétlenül és megrögzötten ellenséget látnom.
Ezúttal gyorsan vége volt, szinte már bántam is, mert vágytam arra az érzésre, vágytam utána, akárcsak éhező az étel után, ámde nem volt mit tenni. Leplezetlenül megkönnyebbült sóhajjal nyitottam ki a szemem, amikor eleresztett, és konstatáltam, hogy valóban nem kötötte meg a kezem és valóban nem állt ott előttem ördögi tekintetét keresztülfúrva rajtam. Egyszerűen csak annyit akart, amennyit el is mondott, és én megbíztam benne, mert nem hazudott, ez pedig egészen addig így fog maradni, amíg ellenkezőképpen nem cselekedik.
Egy kissé jobban kimeresztettem a szemem a kelleténél, amikor tájékoztatott az események további folyásáról, mert ezt még az iméntiek után sem vártam volna tőle, egyszerűen túl valószerűtlennek tűnt. Aztán nyeltem egyet, hogy válaszoljak, s belém hasított az a már jól ismert kínzó szomjúság, így csak azután láttam neki, hogy kezemben egy kancsó vízzel és egy pohárral visszatértem a helyiségbe. Visszaültem vele szemben és ittam, mintha sivatagban tartottak volna egy hétig, végül letöröltem az államról a cseppeket.
- Ez azt jelenti, hogy itt maradsz? - tértem a lényegre, meglehetősen gyorsan, de törje szárnyaim a szél, tudni akartam, mi lesz most.
Tudni akartam, mert fogalmam sem volt róla, hogy gondolta ezt, és ha távoznom kellett vele innen, nem ártott volna elkezdeni összecsomagolni... Még mindig nem hittem el magam, nagy lépést tettem előre, és még fel sem fogtam, hogy pontosan mekkorát. Ránéztem Alexandroszra, immáron teljesen félelem nélkül, jóllehet, egy kis bizonytalanság még mindig csapongott bennem, ámde már csak a közeljövőt illetően.
És megint ittam.
- Felkészítettél és eloszlattad a kételyeimet. - folytattam aztán komolyan, de sokkal kevésbé feszülten, mint korábban - Köszönet érte. De lenne itt valami, amit még mindig nem értek. Mit adok neked, azon kívül, hogy segítek felhúzni a könyvtárat? Ne értsd félre. Csak azt akarom tudni, ki az ellenséged. - mondtam ki a nyilvánvalót, mert ezt sejtettem, egészen azóta, hogy azt mondta, nekem is vigyáznom kell rá, nem csak fordítva.
Azt gyanítottam, hogy valamiféle biztonságot lát bennem azokkal szemben, akik a vesztét akarták. Már ha léteztek ilyen határozottan elkülöníthető személyek, és ha nekem kijutott belőlük, azt hiszem, nem volt hibás a feltételezés. Öntsünk hát tiszta vizet a pohárba, rögvest az elején.

Látom, és érzem, hogy Druian teljesen megnyugodott. Innentől látom rajta azt a hatékonyságot, ami ahhoz is kellett, hogy levadássza az ellenségeit. Az egy olyan teljesítmény volt, ami nem véletlenül keltette fel a figyelmemet. Ha akkor képes volt erre, mára mire lehet képes? És iszik. Ez is a célszerűség és tervszerűség jegyében. Tetszik.
- Ma éjjelre, és holnap nappalra mindenképpen. - felelem az első kérdésre. - Aztán majd megbeszéljük, hogyan legyen tovább. Én csak két napja érkeztem, és az az érzésem, ebben a városban még elég sok megvásárolandó tekercs rejtőzik erre-arra.
Holnap este meg is szerzek belőle egy jelentősebb mennyiséget. Ma éjszakára viszont szerintem egy hosszú beszélgetés, és talán némi olvasás jut. Érdekel ez a rengeteg papír itt körülöttem, láthatóan egyetlen lény keze írása, feltehetően a sárkányé. Alkotó, filozofikus elme tehát. A logikus gondolkodása még talán kicsit kevésbé acélos, sok belenevelt szabály köti, és nem volt alkalma megfelelő tapasztalatokat szerezni egyes területeken. A természetfelettiként élés művészetét pedig nem oktatják iskolában, és nem írják le tankönyvek. Még ...
- Nincs konkrétan ellenségem, akit meg tudnék nevezni. De vadászok bárhol lehetnek, és ha megéreznek egy vámpírt, némelyikük azonnal az ölésre gondol. És még egy magamfajta vénséggel is könnyű végezni, ha fényes nappal rágyújtják a házat például.
Bár már alig sebez a tűz, de ha rám omlik az üszkös tető, és aztán egyszerre rontanak rám vadászok és a napfény, az nekem is sok lehet. Druian sokat segíthet egy ilyen helyzetben. Ha nem ég a ház, nem nagyon foghatnak ki rajtam.
- Neked van valami konkrét terved? Lehetek valamiben a segítségedre?

Bólintottam.
Nem volt ellenvetésem, maradjon, ameddig akar, ha megfelelnek neki a körülmények, bár gyanítottam, hogy sokkal inkább szükségből teszi. Egy idő után számomra is elvesztette kényelmességét egy szoba vagy házrész, ahol túl sok időt töltöttem, s így akaratlanul is felfordulást csináltam, de nem volt mit tenni, azt hiszem, már így születtem. Anyámat ismerve pedig egyáltalán nem tőle örököltem, mert ő aztán egyetlen porszemet sem tűrt volna meg még a cipőjén sem, nemhogy az asztalon vagy az ágyon és jaj volt annak, aki ezt nem tartotta tiszteletben. Nos, jaj volt nekem, már amíg még elbírt velem, ugyanis utána nem terjedtek ki rám hatalma korlátai. Talán jobb lett volna, ha mégis, viszont nem lehettem benne biztos, ugyanis volt egy, még a rendetlenségnél is hátrányosabb tulajdonságom: csak attól voltam hajlandó tanulni, akit tisztelek is.
- Maradj, ameddig akarsz. - tettem hozzá a gesztushoz nyugalmasan - Igen, valószínűleg. Sokfelé látni effélékkel kereskedőket, legfőképpen a város tengerhez közelebbi oldalán. Levante jót tesz Konstantinápolynak - az orthodox egyház már kevésbé.
Nos igen. Bolond voltam, amikor azt hittem, a hit és vallás körüli ostobaságok valaha is csillapodni fognak, aztán, mint egy világméretű földrengés, söpört végig Európán az egyházszakadás 1054-ben, nekem pedig nem igazán volt ínyemre a változás, és a korábbinál is nehezebben maradtam egy helyben néhány hónapnál tovább.
A vadászok említésére még mindig úgy éreztem, azonnal égnek áll a taréj a nyakamon és a fejemen, azonban mivel ez jelen helyzetben egy kissé lehetetlennek bizonyult, hát maradt az az idegesítő, nyomasztó bizsergés az elmémben és a már jól ismert jellegzetes készenlét testem minden egyes izmában. A vadászok egy olyan szó volt, amit nem szabadott félvállról venni. Összekulcsoltam az ujjaimat, miközben könyökkel a térdeimen támaszkodtam.
- Innentől fogva nem ajánlom, hogy ezzel próbálkozzanak. - mondtam hidegen, ám a mondat vége felé már egészen cinkosnak tetszett a hangom, bár ez gyorsan elmúlt - Látod, éppen ez a legnagyobb baj: ami náluk hatalmasabb, ami túlmutat rajtuk, az már ártalmas és csakis gonosz lehet, így félni kell tőle. Ezért nehéz az én munkám. - tettem egy taglejtést a párkányon pihenő szabálytalan papírkötegre, hogy a többi szétszórt hozzá tartozó jegyzetet ne is említsem.
Ezzel pedig egyúttal rövid és majdnem teljes választ is adtam a vámpír kérdésére. 
- A mondéneket tanulmányozom és összevetem a Fátylon túli élettel. - magyaráztam, majd kijavítottam magam - Többnyire, mert azért akad közöttük receptkísérlet és egyéb témájú értekezés is... Ezzel foglalkozom majdnem azóta, hogy találkoztunk. Persze nem teljes, úgyhogy szívesen venném, ha egyszer majd lediktálnál nekem ezt-azt. Hosszútávú tervem nincs túl sok. - egészítettem ki - A rövidtávúak közül meg leginkább az anyám távol tartása élvez elsőbbséget. Nem kizárt, hogy a közeljövőben ránk talál, ha itt maradunk.
De nem részleteztem tovább. Azt hiszem, rám volt írva, mit gondoltam róla, és nem állt szándékomban eltitkolni előle a viszonyunkat, főleg, hogy a varázslatnak köszönhetően önkéntelenül is megnövelte a találkozásuk esélyét.

Szóval erről szól ez a rengeteg papír. A mondének.... Olyan okos, és mégis olyan .... nem is tudom milyen.
- Mindenki fél az erősebbektől. Te is féltél tőlem sokáig, bár okot is adtam rá, elismerem. És a mondénektől is féltél, talán most is félsz, pedig ők nem erősebbek, de ismeretlenek számodra. Talán azért is kutatod őket, hogy a megismeréssel elűzd a félelmeidet. Nem tudom, sikerült-e.
Nem látok túl mélyre, megtehetném, de ahhoz nagyon kutakodnom kéne, és nem akarok olyasmikben turkálni, amiket magától nem mondana el. Ha felhozom a témát úgyis felszínre jön, és megtudom mi a helyzet. Eddig túlságosan lekötöttem a gondolatait, hogy más problémák a felszínre bukjanak.
- Azt akarom mondani, hogy mind emberek vagyunk valahol. Te is, én is az voltam, és van emberi részem még most is. A farkasoknak is van. Talán a tündérek, és a született démonok és született angyalok lógnak ki a sorból ilyen értelemben, mert ők soha nem voltak emberek. A természetünk nem különbözik sokban, csak a lehetőségeink. Ha nem tudnál sárkánnyá változni, nem kellene az öv, de nem a sárkánnyal van baj, hanem ez indulatokkal, azok pedig megvannak az emberi részedben is. A sárkány csak a lehetőség, hogy olyan mértékű pusztítást vigyél végbe, amire egy ember nem képes. De hogy miért akarnál pusztítani, azt nem a sárkány szabja meg, vagy nem csak ő.
Nekem persze könnyű ilyen rohadt bölcsnek lennem, amikor évszázadok óta beleolvashatok bárki fejébe, és így jobban ismerhetem őket, mint ők saját magukat. Talán ez az, ami miatt ennyire nyugodt, és valamilyen tekintetben sztoikus vagyok. Én nem hiszem már, hogy bármilyen elmélettel rendet lehetne tenni ebben a káoszban. Úgy nem, hogy mindenkinek jó legyen,. De úgy talán, hogy páran, akik képesek befogadni a tanításokat, és eléggé nyíltak a világ megismerésére, azoknak valamivel jobb és könnyebb legyen. Ez talán menni fog...

Jól látta a problémát, egyszerűen csak megragadta a lényegét: mindegy, hogyan léteztem, melyik testet birtokoltam, ha a lelkemben és a személyiségemben volt a hiba. Egyszer sem tekintettem úgy a másik formámra, mint valami szörnyetegre, amely csak ártalmat hozhat a világra, azonban ezt jelenleg senki sem tudta volna tanúsítani, mert Berin már nem volt közöttünk. Ő tapasztalta, hogy valójában milyen törődő és óvatos az a lény... hogy én milyen törődő és óvatos tudok lenni abban a formában. Vagy éppen ebben. Édes mindegy, mert a lényeg ugyanaz. Az akadályt az indulataim képezték, se nem több, se nem kevesebb, mindössze ennyi, és ez mégis éppen elég volt ahhoz, hogy gátat szabjon minden másnak, ami bennem lakozott és a lehetőségeknek, amelyek ezáltal nem tudtak megvalósulni. De Nagy Sándor, lett légyen akármilyen tehetséges hódító, nem mindent volt képes helyesen kiolvasni a lelkemből, attól, hogy a fejemet ismerte, mint a tenyerét.
- Nem érzem magam embernek, egy egészen kicsit sem. - mondtam tehát higgadtan és őszintén - És szerintem ez nem olyasvalami, ami rossz és ezért meg kellene változtatni. Nem ezért haragszom mindenre - és nem is mindenre haragszom valójában. Ha lemondanék önmagam egyik feléről a másik javára, akkor talán nem tűnne börtönnek a világ, de akkor ki lennék? Mit nyernék? Szeretek az lenni, aki vagyok - vallottam be kissé büszkén -, csak a fájdalom túl nagy, amit nem kezelek valami jól. És nézd. - emeltem fel nevetve a maszalát tartalmazó csomagot - Szeretek főzni, fűszerekért rohangálok a piacra és megtanultam írni. Nem ítélem el az emberlétet és nem vagyok szörnyeteg. Nem akarok többé ölni - bár gondolom, ezt is tudod.
De a mondének ezt hitték volna, ha egyszer csak fogom magam és öv nélkül indulok sétát tenni a városban. Nem érdekelte volna őket, hogy képes lennék eljátszani a gyermekeikkel és fontos témákat megvitatni az asztaluknál. Féltek tőlünk - tőlem -, és szörnyűségesen kegyetlen dolgokat műveltek a Fátylon túliakkal, ha megérezték a jelenlétüket. Csoda hát, ha osztottam az érzéseiket? Minden egyes alkalommal, amikor ebbe belegondoltam, felvillant előttem a múlt egyik leggyűlöltebb, apró szelete: amikor láncra verve sínylődtem a sötétben és olyan kérdésekre kellett volna, választ adjak, amelyeknek már a feltevése is maga a vétkezés.
- Igen, jól látod. - folytattam végül - Azért is kutatom a mondéneket, mert minél inkább megértem és megismerem azt, amitől félek, annál kevésbé szenvedek tőle és annál jobb ember lehetek magam is. Nem múlik el az érzés, még mindig tartok tőled is, ahogy az imént tapasztalhattad, de eleget éltem ahhoz, hogy rájöjjek, valójában vég nélkül küzdeni kell ellene. A bizalom, amit kiharcoltál magadnak, már most erősebb nála, ezért kértem, hogy csináld.
Végignéztem rajta, aztán a tekintetem megállapodott az arcán. Éreztetni akartam vele, hogy egyetlen szavam sem hazugság, hiába látott bele az elmémbe. Tudatni akartam vele és kész. És ekkor gondoltam végül bele, hogy magamat ismerve ezernyi tűszúrást kellett volna éreznem amiatt, amit csinált, mert nem lehettek előtte titkaim és minden egyes információt, amit megtudott, fegyverként használhatta ellenem. De nem zavart eléggé ahhoz, hogy dühös legyek, mondhatni jelentéktelenné zsugorodott a feszültség, amit okozott.
- És te? - kérdeztem aztán - Gyűjtöd a tekercseket, könyvtárat szeretnél, megőrizni és ezáltal átadni a tudást a mieinknek. Hogyan lett ez a célod? Pénzt és rengeteg időt áldozol rá, kockáztatod az életed miatta, szóval fontos neked. Te sokat tudsz rólam, de ez fordítva nincs így, pedig érdekel.
Nem felháborodottan közöltem ezeket, egyáltalán nem, egyszerűen csak hangot adtam az érdeklődésemnek, aztán újabb pohár vizet bocsátottam útjára lefelé a torkomon. Nem kínáltam meg, ennyi év után sikerült kibogoznom, mi volt igaz anyám tanításai közül és mi nem.

Nem érzi magát embernek. Egy kicsit sem. De évszázadokat töltött azzal, hogy megtanulja, hogy lehetne jobb ember belőle. Akkor ez alatt az idő alatt nem tanult semmit? Nem akarom most szembefordítani saját logikai ellentmondásival, mert akkor megint róla lesz szó, és olyan, mintha elterelném a figyelmet saját magamról.
- Amit én most összegyűjtök, annak nagy részét az én népem, és igen jelentős részét az én uralmam alatt hozta létre. Ismertem azt a világot, és jobb volt, mint ez a keresztény - egy fintorral körbemutatok - ... cirkusz. Nagyobb súlya volt az észnek és a tudománynak. Persze az egyszerű emberek akkor is buták, és babonásak voltak, de legalább nem volt tilos okosnak és műveltnek lenni. Szóval úgy vélem, hatalmas kincseket vesztenénk, ha ezek a tekercsek örökre elvesznének. És egy védett helyen, egy védett csapat tovább tanulhatna és fejlődhetne. A tömegeket úgy vélem, nem lehet megváltoztatni, de lehet egy elit ... ami előre halad. Még ilyen körlények között is.
A terv még igen homályos, meg kell valljam. Nem tudom a részleteket. Nem tudom, kikből fog állni az az "elit", hogy és hogyan fogunk elrejtőzni, és egy csomó egyéb részlet is tisztázatlan. De most még a kármentés az, ami lényeges. Csak utána jöhet a tanítás, ha már van mit. Egyet tudok: pénz lesz elég. Ahhoz megfelelő alapot nyújtanak a hódításaim, meg az elmúlt pár száz év.
Nem tudom, Druiannak leesik-e, hogy a tervezett "elit" második tagja lehet, ha akar.... de lehet, hogy nem akar.

Hát persze.
Erre gondolhattam volna előbb is. Hiszen hatalmas birodalma volt, és amennyire megismerhettem - és hihettem annak, amit mondanak vagy olvasok -, akkoriban, az ő idejében, még egészen más volt a világ. Szabadon szárnyalhatott a filozófusok képzelete, és aki felvetett egy új korszakot megnyitó ötletet, nagy emberré vált a többiek szemében. Ma, legfeljebb csak egy kiátkozást kapott hálául az egyházból, és örülhetett, ha ennyivel megúszta a dolgot.
- Az egyszerű emberekkel pedig nem lenne probléma, ha nem olyasvalaki jutna folyton hatalomra, aki arra terelgeti őket, amerre akarja, mint juhász a nyáját. Hűséges eb a keze alatt a szemlélet, amit magként elültet a babonás emberek fejében.
Jól gondolkodott, felismerte az értékeket és a hibákat a társadalomban, ami persze nem kellett volna, hogy meglepjen, hiszen ennyi idősen valószínűleg nem tudtam volna olyat mondani neki, amiről ne tudott volna akár csak egy mondatot is tanítani nekem. Mégis tetszett és tiszteltem ezt benne. Alapos volt, és igen elhatározott, ha nem tört meg Lilah kezei alatt és kitartott a tervei mellett, még a veszélyek ellenére is.
- Szóval - vontam le a következtetést végül - egy elitet szervezel, akiket tanítani akarsz. Elit Fátylon túli csapatot. És engem is tanítani akarsz... Már akkor is akartál. - utaltam vissza a múltra, megkockáztatva a feltételezést.
Milyen régen volt, mégis milyen közelinek tűnt. Mintha néhány hónapja történt volna. A képek, a hangok mind-mind rendkívül élesek voltak.
- Nagyon furcsa véletlen. - mondtam, aztán belemosolyogtam a végébe, majd forgatni kezdtem a poharat a két mutatóujjam között az alacsony asztalon - Javíts ki, ha tévedek.
Magam sem tudtam, mit gondoljak erről, nem csoda hát, ha fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Valami azt súgta, jól meglennénk, de mi lesz majd akkor, ha többen is csatlakoznak hozzá? Mit tennének velem? Nem érdekelt volna, mit gondolnak, de hogyan dolgoztam volna együtt velük, ha ők is csak félelmet láttak volna bennem és úgy döntöttek volna, hogy nem akarják leküzdeni? Ha Iszkander félt még csak a harapásomtól is...
De ha mégsem... akkor kaptam volna egy alapot a háznak a vámpír személyében, egy biztos pontot az életemben, és ez által a pont által sok lehetőség megnyílt volna előttem.
- A célod jó és az elképzeléseddel is egyetértek. - válaszoltam végül - És ha valóban azt gondolod, hogy oda való lennék, akkor nem fogok ellenkezni. - aztán hozzátettem, kissé az előzőektől függetlenül - Az jó volna, ha lenne egy lista a megszerzendő művekről. Folyékonyan olvasok. Nappal egymagam lennék, de így sokkal több tekercset menthetünk meg.
És lenne új olvasni valóm.
A gondolat pedig elégedettséggel töltött el.

" Az egyszerű emberekkel pedig nem lenne probléma, ha nem olyasvalaki jutna folyton hatalomra, aki arra terelgeti őket, amerre akarja, mint juhász a nyáját. Hűséges eb a keze alatt a szemlélet, amit magként elültet a babonás emberek fejében."
Ó, igen, lépett egyet tovább a következtetési soron. Bólintok egy jó nagyot erre.
- Na, ezért kell egy új elit. A legnagyobb gond az ámítás és a hazugságok. Nekem ezért volt fontos a gondolatolvasás. Engem már nem nagyon vernek át. És amint talán már sejted, én meg szeretek alapból is őszinte lenni. Nem mondom, hogy soha nem hazudok, ha az érdekeim úgy kívánják, de igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy erre ritkán kerüljön sor. Szóval az elitképzés arra is jó, hogy olyanok kerüljenek a hatalom közelébe, akik meg tudják fékezni a túlkapásokat, akár úgy, hogy közben a háttérben maradhatnak. És egy idő után, úgy vélem, nekünk kellene átenni a hatalmat a Földön. A természetfelettieknek. De ehhez sokat kell fejlődnünk, és erősödnünk. De nekünk van meg a lehetőségünk, hogy azokat, akik csak a saját pecsenyéjüket akarják sütögetni, azokat kivessük magunk közül, mert a képességeink segítségével átláthatunk rajtuk. Ez a legnagyobb mágikus előny, amit ismerek jelenleg.
Nekem így állt össze a kép, és eddig, bár kevesekkel beszéltem még meg, senki nem mondta rá, hogy őrültség, vagy hogy valahol hibás a logika. Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen.
- Ha listát akarsz, akkor először mégiscsak rendet kell rakni. - nézek rá egy fancsali fintorral. - De jelenleg az sem akkora nagy baj, ha egy-egy mű véletlenül két példányban lesz meg. Akkor ketten is tanulmányozhatják.
Elvégre iskolát akarunk, és az iskola jellemzője, hogy általában egynél több diák tanul ott egyszerre. Ha beindul a képzés, akkor úgyis kell másoltatni is majd a tekercsekből.
Tetszik, hogy lelkesedik ő is, és szívesen mellém áll. De még mindig aggasztja a saját természete. Mondjuk ha ötszáz év alatt nem tudta megfékezni, akkor kicsi az esély, hogy ez után sikeres legyen. De nem egészen értem a logikát, hiszen bármikor leveheti az övet, szóval akkor miben is akadályozza meg?