Jobb ma egy sárkány, mint holnap egy vámpír? - Dru & Alex

Igen. Biccentettem erre a kijelentésre. Annyira őszinte tudott lenni, hogy jóformán pontosan ezért nem hittem neki mindjárt az elején. Persze egyébként is nehéz volt ezt elérni nálam, de belőle valahogy áradt az egyenesség, mint amikor vonalat húztam a papírra tintával és az megszáradt. Nem hajlíthattam el, nem törhettem meg, ott feketéllett, kitűnt a világosabb környezetből, és valami ilyesmi esett meg Szikander szavaival is. Szilárdan álltak a hangja talapzatán, mintha oda volnának szögelve.
- Ez valóban előny lenne. - mondtam - Egészen addig, amíg a Látók és a Vadászok arra nem használnák, hogy ellenünk hangolják a mondéneket. De ha ezt valahogyan ki lehetne küszöbölni, végtelen lehetőség nyílna meg előttünk és ki tudja, hogy addig mi fog még történni. Lehet, hogy az elited ennél sokkal többre is viheti.
Na igen. A hatalmi harcnak pontosan az volt a legnagyobb hátulütője, hogy amint legyőzted a potenciális riválisodat, azonnal megjelentek kisebb csoportok vagy alacsonyabb rangú személyek, akik megpróbálták kivágni a fát, amelyre felmászva a látóhatárt kémlelted. Nem láthattad őket, mert egészen végig alattad voltak, közvetlenül a lábadnál, és sosem hajtottad le a fejed.
Én viszont megtettem, ugyanis legfőképpen ültömben, a fémöv a húsomba vájt. Nem vettem le, szinte egyetlen percre sem, még alvás közben is magamon viseltem, mert úgy éreztem, hogy biztonságot ad, biztonságot a lelepleződéstől és attól, hogy ha elvesztem az önuralmam, nagyobb kárt tegyek valamiben, mint amit emberi észjárással ki tudnék magyarázni. Átkos áldás volt tehát, s egyúttal jelzés, egy hatalmas, vérvörös színű felkiáltójel életem lapjain. És azt hiszem, ha valaha is sikerült volna megnyugodnom és mindent elfogadni úgy, ahogy van, akkor is megtartottam volna, puszta megszokásból. Olyasmi volt ez, mintha a kenyeret dagasztó asszonytól elvették volna a tésztát és ő újra és újra ismételte volna a jellegzetes mozdulatsort. Tartsa hát meg, süssön belőle kenyeret, én pedig eképpen emlékezzek arra, amit tettem és amit nem fogok.
De valójában... csak kellett volna valami. Valami, ami meggyőz arról, hogy felesleges figyelmeztetés és ostobaság, mert egymagam is képes vagyok dönteni és szabályozni.
- Nem hiába vitted te olyan sokra akkor. - mondtam kissé még a gondolataim között téblábolva - Az őszinte vezetőnek nehéz, de messze többet elérhet, mint a szélhámosok.
Valaha még akartam volna újra uralkodni, irányítani, azonban mostanra már csupán a saját életem köré zsugorodott ez a megtartás. Felesleges lett volna küzdenem és átformálnom egy közösséget, ha már soha többé nem kaphattam vissza az akkori Lombardiát.
A rendrakáshoz persze nem volt semmi affinitásom, ámde azt is tudtam, hogy ingyen semmit nem adtak. Nem az volt tehát a kérdés, mire leszek hajlandó, hanem sokkal inkább az, hogyan közlik velem a feladatom. Ha a parancsolgatás, felsőbbrendűség-hit egyetlen cseppjét is megéreztem a hangsúlyozásban, azért bizony nem járt köszönet, Alexandrosz viszont, ezzel az arckifejezéssel inkább megnevettetett. Úgy festett, mint aki fél a végeredménytől, ami akkor fogadná, ha a drága tekercsgyűjteménye közelébe engedne. Na igen... Biztosan rám kell majd szólnia, hogy pakoljak el magam után, és azt is tudtam, hogy nem minden pillanatban fogom mosolyogva elviselni, azonban tanulnom kellett a másokkal való együttélést. Berinnel túl kevés idő adatott meg nekem, pedig, azt hiszem, akkor voltam a legboldogabb - és a legértékesebb is.
- Ha nem akarsz listát és többet költünk, akkor bizony dolgoznom kell. - mondtam, miután abbahagytam a nevetést egy elnézéskérő kézmozdulat kíséretében - Amint látod, jelenleg nem végzek ilyesfajta tevékenységet, és gondolom, a régiségeknek megvan a maguk ára. Elmehetnék egy hajóra, úgy hallottam, csinos bér üti a markukat azoknak, akik vállalják a vízbe fúlás kockázatát.
Ugyan nem voltam már az a rongyos kisfiú, sőt, egészen adtam a külsőmre és az életkörülményeimre, a luxuscikkek - legfőképp drága és ritka fűszerek - rohamos ütemben merítették az ötszáz év alatt felhalmozott készleteimet. Ezekről nem akartam lemondani. Megnyugtattak valamilyen formában.
- Előbb-utóbb viszont úgyis rendet kell rakni a szerzeményeid között, szóval szerintem kezdhetünk keresni valakit, aki ért hozzá. - közöltem vele rafinált félvigyor kíséretében, ám ekkor eszembe jutott valami - Vagy netalán már alakulóban van ez az elit csapat?

- Te nem vagy normális! Hogy jutott eszedbe pont a matrózkodás, amikor tudsz írni és olvasni is? - csattanok fel kicsit ingerülten.
Nem mintha kellene dolgoznia, mert a pénz  nem igazán akadály. De az ésszerűtlenség akkor is kiakaszt.
- Sokkal magasabb fizetéséért is elmehetnél dolgozni a te tudásoddal. De nincs rá szükség. Van pénzem.
Csak legyintek egyet.
- Elnézést, de néha annyira ... - megakadok keresem a szavakat - szerencsétlennek tűnsz! Ez önkorlátozás! Már megint saját sorsod megrontója akarsz lenni. Nem fogod semmire se vinni, amíg saját magadat nem becsülöd!
Na, ennyi elég most a korholásból, nem akarom földbe döngölni.
Én is gondoltam már rá, hogy vegyünk fel valakit, de ez nem olyan egyszerű azért.
- Mert ismersz valaki olyat, aki beszél latinul, görögül, ismeri az egyiptomi hieroglifákat, és egyéb ókori írásokat, megfelelő klasszikus műveltséggel rendelkezik, és kellő elhivatottságot érezhetne az ügyünk iránt? - nézek rá kérdőn, mert ha ismer ilyen lényt, akkor rukkoljon ki vele, és én leszek a legboldogabb. De attól tartok ez azért nem terem minden bokorban.
Ha nem elhivatott és hűséges, és megrongálja a gyűjteményt például, akkor hatalmas, és helyrehozhatatlan károkat tudna okozni. Ezért nehéz ez az egész, mert nem könnyű találni tényleg megbízható szövetségeseket. Még úgy sem könnyű, hogy belelátok a fejükbe, és így elkerülhetem, hogy átverjenek. Druian éppen azért értékes nekem, mert első találkozásunkkor minden csökönyössége és bezárkózása ellenére nyitott volt a megismerésre, és a mások gondolatainak befogadására. Ugyanakkor nem vezeti önzés. Ritka kombináció.

Először csak pislogtam néhányat, míg végre felfogtam, hogy a nemrégiben még az én indulatosságomat szóvá tett vámpír éppenséggel úgy gondolta, hogy ordibál velem. És ez meglehetősen zavart, na meg mit beszélt itt arról, hogy korlátozom magam, amikor...
- Azért mentem volna, mert élvezném és utazva sokkal több információt is szerezhetnék. - közöltem hidegen, némi figyelmeztetéssel a hangomban, érzékeltetve vele, hogy igazán mellément a találata - És lehet, hogy a szemedben sajátos - vagy nevetséges - a logikám, de igazán jó volna, ha nem tartanál ostobának, rögtön azután, hogy megkötöttél.
Nem emeltem fel a hangom, egyrészt, mert csalódtam benne, hiszen az imént említette, hogy valószínűleg azért futna zátonyra a szövetségünk hajója, mert nem tudom kezelni az indulataim, erre pontosan az előbb bizonyította be az ellenkezőjét. Másrészt pedig szerettem volna, de nagyon, azonban visszatartottak a történtek, és különben is, ismertem már magamat ahhoz, hogy tudjam, néha hidegebben bírok nézni, mint egy vámpír. Így hát csak ráemeltem a tekintetem, s rajta nyugtattam egy darabig. Nem válaszoltam azonnal, bár egyáltalán nem azért, mert senkit sem ismertem. Fontos volt összeszednem magam és megnyugodnom, amennyire csak tőlem tellett, különben pokoli egy hónapnak néznénk elébe.
Ráadásul már így is minden tagomban azt éreztem, hogy hiba volt. Hogy mondhatott olyat, hogy szerencsétlen?! Szerencsétlen az, aki még a küszöbben is felbukik és első adandó alkalommal, amikor sikerül kilépnie otthonról, széttépi egy csapat vérfarkas! Szerencsétlen az, aki minden elől zokogva menekül, mert fél megtenni akár csak egy lépést is előre, és a hezitálás utolsó pillanatában elrabolja a lelkét egy démon! És aztán ott volt még a "nem fogod semmire se vinni", na meg az utolsó csepp a pohárban: Nem becsültem saját magam?! Hát ne végezzen parasztmunkát a nemes, ha ahhoz támad kedve? Becsültem a parasztmunkát és becsültem magamat is, pontosan azért jutottam el idáig, azért úsztam jobbnál jobb ételek halmaiban, mert fontos volt a saját jólétem. Már az volt. Nem maradt semmi a régi, fiatal, pelyhedző szakállú Druian után, aki űzött volt, sovány, ápolatlan és nem érdekelte semmi, csak az, hogy végre véget érjen a fájdalom.
És most... Nagy Sándor kijelentette, hogy márpedig így van. Szerencsétlen voltam és önsanyargató is. Ha nem kellett volna megbirkóznom az értetlenséggel vegyített csalódással, azt hiszem, arra a mondatra felnevettem volna, de még az éhség is gyötört, így akkor sem történt volna meg, ha oldalba bök, kijelentve, hogy csak ugratott. Ámde ezek szerint a bennem rejlő nagy lehetőségekről nem mondott igazat. Egyáltalán nem látta így, és tudtam, hogy ezt csak tettekkel lehet megváltoztatni, ahhoz pedig idő kell. Lenyeltem hát mindent, s addig bámultam a lábbelimet, amíg teljesen ki nem tisztult a fejem. De a csalódás nem múlt el. Korlátoztam ugyan magam, ezt beláttam, azonban nem szándékosan, és ez nagy különbség.
Hogy teljes és szemmel látható jelet adjak nyugalmam megingásának elmúlásáról, megittam a maradék vizet, és rávettem magam a beszédre.
- Nem ismerek. - mondtam - Ezért mondtam, hogy kezdjük el a keresést. Hosszadalmas lesz. Te is tudod, hogy nem minden esetben nyílik ki ilyen hamar a bizalom virága. Tudás meg van elég az öregebbek között, azt ösztönszerűen gyűjti a teremtmény, csak éppen a céljai mások vele.
A bizalom szónál ránéztem, s egyúttal magamat is emlékeztettem: bíznom kellett.

Szóval ez volt a terve a martózkodással. És most megsértődött. Sóhajtok egy nagyot. Még tényleg nem ugyanazon a szinten gondolkodunk. Jó, nem pénzt keresni ment, de akkor is! Hogy magyarázzam el?
- Nézd, Druian! A matrózok sok legendát tudnak, de azok csak legendák, és nincs valóságértékük. Nekünk tudomány kell. A matrózok nem a te társaságod. Örülök, hogy becsülöd a kétkezi munkát, de amikor azt végzed, magadat nem becsülöd. Nem azért, mert az a munka alantas, hanem mert ha te tanult ember vagy, akkor azon idő alatt, amíg fedélzetet súrolsz, ezerszer értékesebb munkát is végezhetnél. Matrózkodni a te tudásoddal vétkes pazarlás. Ha kiválasztasz találomra száz lényt, talán ha öt tud közülük írni és olvasni. Lehet, hogy annyi sem. ÉS akkor még az egyéb ismeretekről nem is beszéltünk.
Annak idején a hadjáratok közben én is megtettem mindent, együtt aludtam a földön néha az embereimmel ha úgy hozta a sors,  a csaták után segítettem a sebesültek ellátásában, de soha nem feledtem el, hogy katonából van ezer, orvosból pár tucat, és én meg egymagam vagyok, és amit én tudok, senki más nem végzi el, ezért az volt az első.
- Én is megsértődhetnék ezen a "ha nincs, akkor keresni kell" ötleteden. Szerinted mit csináltam az elmúlt negyven évben? És vajon mért ugortam a nyakadba olyan boldogan nemrég?
Persze nem könnyű az én bizalmamat sem megnyerni. Volt pár ígéretes jelölt, de végül egyiket sem környékeztem meg. Mindegyikben láttam kockázatokat. Igaz, ebben a sárkányban is van egy jó adag. De a lelki alkata mégis eléggé egyenes ahhoz, hogy beavassam a terveimbe, bár még semmi lényegeset nem tud. Hiszen nem ismeri a gyűjtemény jelenlegi helyét egyenlőre.

Bizalom.... Bizalom...
Ezt kántáltam magamban, ameddig beszélt, s próbáltam, kihasználva elmém elcsendesedett gondolatfolyamait, kicsit az ő nézőpontjából is megvizsgálni a történteket. És nem is olyan sokára azt hiszem, megtaláltam a megoldást: csak egy kölyök voltam neki még mindig és valószínűleg egészen addig így is fog rólam gondolkodni, amíg az ellenkezőjéről nem biztosítom, vagy talán még azután is. Ez zavart... hogyne zavart volna, ha azt sem nézte ki belőlem, hogy megfelelően gondolkodom.
Ugyanis a hajókkal egészen más terveim voltak, s közöttük egyáltalán nem a mesék és pletykák kaptak főszerepet. A világ Levantéből és Hanzából állt jelenleg, az mozgatott mindent - a kereszténységet kivéve -, és pontosan ezért kellett volna első kézből megszerezni olyan tudást, ami az egyház számunkra - Alexandrosz tekercsei számára - igen káros tevékenységeit tiszta jobb egyenessel küldte volna padlóra. És mivel a kereskedők sem a szárazföldön érkeztek a Földközi-tenger partjára, megfelelő igyekezettel játszi könnyedséggel fedhettük volna le a piaci forgalom szemmel tartását - ő a szárazon, árnyékok védelmében, én pedig a vízen. Nem találtam olyan megvetendő ötletnek, legfeljebb bebizonyosodna, hogy nem valami hatékony, akkor pedig elmennék valahová, ahol írni és olvasni tudást igényelnek.
Itt pedig megannyi ötlet kezdett el burjánzani bennem, teret sem hagyva olyan jelentéktelenné vált dolgoknak, mint például a néhány perccel ezelőtti haragom, ami nem is harag volt, sokkal inkább annak a következménye, hogy a vámpír érzékeny pontra tapintott. Nem én becsültem magam alul, hanem ő engem, talán a korából kifolyólag. De tanítómnak minden további nélkül elfogadtam, mert bölcs volt, őszinte és biztos voltam benne, hogy nem akar bántani.
Hiszen megmondtam. Bízom benne. És az én szavaimat nem mossa el az eső.
- Ne haragudj. - mondtam némileg leszegett fejjel, azután hallgatva felálltam, hogy meggyújtsam a gyertyákat.
Ahogy odakint sötétedett, idebent is egyre láthatatlanabbá vált minden, de így legalább néhány percre lefoglalhattam magam, a cselekvés pedig fátylat jelentett, amelyet az iménti eseményekre dobhattam, feltéve, ha neki is megfelel.
Aztán a dolgom végeztével visszaültem vele szemben.
- Csak annyit kérek, hadd folytassam az eddigi munkásságom a mondénekkel kapcsolatban. Talán összeköthetnénk a kettőt, feltéve, ha nem csak a saját birodalmad értékeit gyűjtöd. Régi vágyam elolvasni Vitruvius De architectura libri decem-jét, állítólag tökéletesen részletezi az emberi test arányait, ami összefonódik a fizikával, építészeti és mérnöki szinten.
Nos igen, azért haszna is volt annak, ha az anyád minden áron meg akart házasítani: akaratlanul is szembesültél az - egyébként legtöbbször írásos értékőrzés és a Fátylon túliak előbbre juttatása irányában elég érdektelen - idősebbek véleményével bizonyos korokról, és ha egy kicsit is utánajártál, megüthetted akár a főnyereményt is, ami jelen helyzetben és a céljaimat tekintve abból állt, hogy ne csupán tényekkel gazdagon megfűszerezett, néhol filozofikus eszmefuttatás legyen, amit alkotok.
- Egy baj van ezzel: a kereszténység miatt eltűnt a köztudatból, és a legközelebbi nyom, amire szert tettem, az, hogy valahol Burgundiában lehetne megtalálni - már ha még el nem égették.
Persze lehet, hogy ebben nem kellett volna a segítségét várnom, de egyszerűen megannyi lehetőség és rég eltemetett remény éledt fel bennem. Együtt nagy dolgokat tehettünk volna. És némileg korholtam is magam, amiért elvakított a beszűkült látásmódom, és nem vettem észre, hogy amíg a négy fal között a mondénekről gondolkodtam és írtam, addig ők, vizsgálódásom tárgyai odakint azt pusztították, ami érdekelt és amit szerettem: a könyveket.

Egy terv kezd kibontakozni Druian fejében, ami jó, de nem tökéletes.
- Ha matrózként szolgálsz egy hajón, akkor a kereskedők a tekercseikkel vagy nem állnak szóba veled, vagy ha igen, ahhoz úgy kell beszélned, ahogy egy matróz soha, és akkor máris gyanús leszel. És ha a kapitánynak leszel gyanús, hogy az utasok körül sündörögsz, akkor az még rosszabb. - válaszolok a ki nem mondott tervezgetéseire. - De igazad van, hogy a forrásnál kell lecsapnunk a felbukkanó tekercsekre. Viszont ehhez elég ha vásárolunk, és elérhetőek vagyunk. A kereskedők el akarják adni, amit találtak, és nem az egyház kezére juttatni. Ha ismernek, mint érdeklődőt, és tudják, hogy van pénzed is, neked fogják felajánlani az árut, bárhol is telepszel meg.
Nem kell üldözni az árut, az eljön hozzánk, ha a megfelelő embereket keressük meg. Ugyanakkor nem szabad túl széles körben elterjeszteni, hogy mit is keresünk, hogy ne vonjuk magunkra az egyház figyelmét. Ez amolyan libikókázás. Kell is a figyelem meg nem is. Ha valahol elbillen a túlzott figyelem irányába, onnan pedig tovább kell állni, kapcsolatok ide vagy oda.
Lassan megenyhül, még elnézést is kér. Én már megtettem rögtön az után, hogy felcsattantam, úgyhogy nem ismétlem meg. A közös munka elején tartunk, még össze kell csiszolódnunk. Ő más kultúrkörből jött, és igaza van, azok a művek is fontosak.
- Minden érdekel, ami tudomány. Nem tudom, mennyire vagy olvasott jelenleg, de ami még értékes lehet számunkra, ha az általad olvasott művekről írsz egy-egy rövid összegzést, hogy miről van benne szó, mit lehet belőle megtanulni, kinek ajánlod. A leendő diákjainknak ez is hasznos lehet. Ha az a mű építészeti témájú, akkor kicsit kevésbé van veszélyben, mert templomokra, és minél nagyobb és magasabb templomokra az egyháznak is szüksége van, és azt valakinek fel kell építenie, és úgy kell felépítenie, hogy ne dőljön rá a hívőkre.
Ó, ki lehet ismerni a csuhásokat is. Elég sokan vizet prédikálnak és bort isznak, hogy az ő stílusuknál maradjak. Úgy vélem, az egyszerű emberek között több igaz hívőt találnék, ha mérlegre tenném őket, mint a papok között.

- Á igen... a hirtelen tervkezdemények legnagyobb átka. - vakartam meg a fejem, emelt fővel belátva, hogy bizony volt buktatója a tervemnek, nem is egy - Köszönöm a figyelmeztetést. Akkor eltekintek ennek bármiféle módon való megvalósításától és a tapasztaltabbra hallgatok.
A nemrégiben bekövetkezett aprócska összeszólalkozás sötét árnyékként hajolt a társalgás fölé, azonban még mindig képes voltam magamból kipréselni egy afféle megnyugtató mosolygást, amely éppen hogy csak látszódott az arcomon. Talán nem kerültem volna ilyen kínos helyzetbe, ha képes lennék magamat türtőztetni, azonban egyéb helyzetekben éppen jól jött ez az úgynevezett tudás, és most mégis úgy éreztem, én idéztem elő ezt a romlást, én és a természetem, amely, érték bármily hosszú évszázadok, nem akaródzott abba az irányba változni, amelybe elgondolásom szerint jobb lett volna. És ha már ilyennek kellett lennem, talán az sem véletlen, hogy Nagy Sándor ismét felbukkant életem útján. Talán - ha lehetett abban hinni, hogy minden okkal történik - neki az volt a feladata, hogy megtanítsa kordában tartani az indulataimat, én azonban még nem egészen tudtam eldönteni, hogy akarom-e. Mindent egybe vetve azt hiszem, képes lettem volna megismerni és tisztelni őt, de a hideg is kirázott annak gondolatára, hogy örökké taknyos kölyök leszek a szemében, csak mert néha rettentő ostobaságokat művelek.
- Ezek szerint valóban régen esett már, amikor először belefolytál a valódi kereskedelembe. Én nem értek hozzá különösebben, de megteszem, amit tudok. Hmm...
Elgondolkodtatott a kérése, s fejben már azt számolgattam, vajon hány művet olvastam eddig és mennyi időbe telne kiválogatni a megfelelőeket és elemzést írni róluk, azonban nem tudtam pontos eredménnyel szolgálni, így aztán nem volt mit tenni.
- Ennek is eleget teszek, de egy kis időre lesz szükségem hozzá. Amelyek saját példányban állnak a birtokomban, nem is hordom őket magammal, így azokért előbb majd el kell mennem és elhoznom - ha valóban berendezkedünk itt egy időre.
Az egyház és az építészet úgynevezett barátsága megkönnyebbüléssel töltött el, legalábbis néhány rövidke pillanatig, ez alatt az idő alatt pedig alkalmam nyílt egy szebb és jobb jövőbe betekintést nyerni a képzeletemen keresztül. Már nem éreztem magam átverve, csak a lehetőségek foglalkoztattak.
- Azonban engedd feltételeznem, hogy alkalomadtán pihenni is fogunk. - szóltam aztán, majd egy kissé élcelődvén, hogy felpezsdítsem ezt a feszültséggel teli helyzetet, nevetve hozzátettem - Tudod, nekünk, alantasabb lényeknek, néha aludnunk is kell.
Már nem mintha tudnék...
És ekkor ébredtem rá, mi vár rám, ha ezek után sok időt töltünk együtt: Alexandrosz akarva-akaratlan tudomást fog szerezni a rémálmaimról, még akkor is, ha minduntalan nem alkalmazza gondolatolvasó képességeit. Azt ugyan még nem döntöttem el pontosan, melyik értelemben volna ez számomra a leghátrányosabb, viszont minden egyes apró titkomat a szövetségkötés ellenére sem kívántam vele megosztani. Egyelőre. Hiszen olyan keveset tudtam róla, hogy azt sem mondhattam biztosra, hogy egyáltalán ismerek valamennyit a lelkületéből.
- Neked viszont nem - váltottam vissza egy kissé komolyabb hangvételre - , ezért pedig szeretném megkérdezni, mire használod az így nyert időt?
Ezzel legalább nem döntöttem le a tisztelet mindenféle létező kerítését, mégis úgy véltem, elég lesz ahhoz, hogy egy kissé jobban kiismerjem őt. Nem tartottam túlzottan igazságosnak a felállást, miszerint a tapasztaltak alapján bármit kiolvashatott az elmémből, én pedig csak ültem itt, azon gondolkodva, hogyan billenthetném egy kissé egyensúlyba ezt a mérleget.

Nem igazán érzékeli a társadalom gazdasági rétegződését. Nyilván tisztában van vele, de nem képezi a mindennapjai részét. Nyilván ez a bujkálásnak, a fogságnak és a visszahúzódó életmódnak köszönhető.
- Majd belejössz ebbe is. Kicsit feljebbre kell helyezned magad a ranglétrán, hogy egy élvezetesebb, nyugodtabb, kényelmesebb életet élhess. Az összefoglalók meg ráérnek, mert még nagyon messze vagyunk a célunktól, hogy megnyíljon egy ilyen iskola. - legyintek nagyvonalúan. - És nekünk van időnk. Inkább 88-10 évvel később, minthogy valamin lebukjunk, és az életünkkel fizessünk érte.
A hosszú élet illetve esetemben inkább létezés előnye, hogy nem kell semmit elkapkodni. Vagy legalábbis a dolgok nagy része meglehetősen nyugodt mederben csordogálhat.
- Ó, igen. - felelem egy vigyorral, amikor a pihenést említi.
És most ezen én nem csak alvást értek. Kell néha egy kis szórakozás is, egy kis "Carpe diem", amiben szerintem Druiannak még nincs túl nagy gyakorlata. DE majd lesz. Ha mellettem marad, előbb-utóbb lesz.
- Ami az időnyereséget illeti, az viszonylagos. Általában ugyanannyi időm van ügyeket intézni, mint bárki másnak, csak azzal nehezítve, hogy általában akkor van erre alkalmam, amikor mások éppen nyugovóra térnének. Ami a nappalokat illeti, azok ugye bezártságban telnek, és nagyrészt olvasással, írással. Ha van partner, akkor beszélgetéssel, sakkal, kockával ... És persze nekem is kell néha pihenni. Időnként alszom pár órát, úgy négy-öt naponta jól esik.
Néha nagyon unalmasak tudnak lenni a fényes órák, ha  az, amit elterveztem arra az időszakra valamiért befuccsol. Ha úgy vesszük, a vámpírok a létezésük felét egy olyan börtönben töltik, ahonnan lehetetlen megszökni.

- Igen, valószínűleg. - gondolkodtam el rajta egy kissé, elvégre rendkívül sokat költöttem ételre, és a megfelelő szállás sem volt olcsó, azonban egészen eddig halogattam - Sőt, egészen biztos. Kevesen tudnak írni és olvasni, ahogy te is mondtad, de nem igazán tudtam magam rávenni ezidáig. Ha volna valami tanácsod ezzel kapcsolatban, azt szívesen meghallgatnám. - tettem hozzá, ám aztán rögvest elnevettem magam Alexandrosz arckifejezésén.
Úgy tűnt, értette, hogy mire célzok. Szórakozni akartam, nem csak folyvást nyomasztó problémákkal foglalkozni, még akkor sem, ha élvezetesnek találtam a megoldásukat, az olvasást és biztos voltam benne, hogy a tananyagfeldolgozás is kedvemre való tevékenység lesz. Ám bármennyire is szerettem magamban lenni és gondolkodni, tervezni, néha rendkívül üresnek tűnt minden, s könnyen megesett, hogy napokra elvesztettem az afelé irányuló akaratom, hogy tegyek valamit, bármilyen apró cselekedetről is legyen szó. Úsztam, sodródtam a lehetőségek és élethelyzetek között, képtelenül arra, hogy eldöntsem, melyik tenne boldogabbá. A bátyám halála után senkit sem tűrtem meg magam körül túl hosszú ideig, s ezért átkoztam meg saját magamat a csenddel, amely körülvett. Kíváncsi voltam rá, Alexandrosznak milyen hamar lesz belőlem elege, mert jelen állás szerint nem óhajtottam volna tudomásul venni, ha holnap este eltávozik. Szükségem volt... értelmes lényekre magam körül, akik közt az lehetek, aki valóban vagyok.
- Igaz. - jegyeztem meg kissé jobban felfedezve kettőnk közt a hasonlóságokat - Erről megfeledkeztem. Mennyi börtön van a világon... - mondtam kellemetlenül mosolyogva, aztán komolyra váltott a hangom.
Talán udvariatlanságnak fogja venni, azonban rendkívül érdekelt, így hát bátorkodtam szavakba önteni.
- Milyen érzés nem embernek lenni többé? Sohasem bántad például, hogy többé nem figyelheted a naplementét vagy éppen azt, hogy nem ehetsz finom ételeket? - kérdeztem tehát - Könnyen el lehet felejteni? Bár gondolom, személye válogatja... Mégsem tudom elképzelni.
Figyelembe vettem, hogy talán megsértem, méghozzá nem is felszínileg, azonban a vágy, hogy ugyanúgy megismerjem, ahogyan ő tette ezt velem a gondolataimon keresztül és a tanulmányozásával, sokkalta erősebb volt, s úgy gondoltam, ha valóban együtt dolgozunk, muszáj lesz értenünk egymást. Lehet, hogy még ő sem értett igazán. Nem tudhattam.

Ezek a kérdések előbb-utóbb mindig előkerülnek, ha olyannal ismerkedem meg mélyebben, akinek n vagyok az első vámpír "ismerőse".
- Igazából a naplementét vagy napfelkeltét meg tudnám nézni, csak fájdalmas lenne, és egyesek furcsán néznének rám, hogy miért van furcsa égett szagom. Egyrészt már a tűz és az égési sérülések alig ártanak nekem, másrészt ami sérülés mégis keletkezik, azt a vértartalékom egy ideig képes regenerálni. Ami az evést illeti, egyes vámpírok képesek ételt fogyasztani, és azt lebontani, de nem táplálja őket, ellenkezőleg, éhesebbek lesznek tőle, ezért én erre soha nem törekedtem. Egyébként, ha valaminek nagyon finom az illata, és elcsábulok, meg tudom kóstolni, érzem az ízeket, csak lenyelni nem tanácsos.
Sokszor elmagyaráztam ezt már, de nem zavar, valamiért szeretek tanítani. Nem véletlen ez az iskola ötlet. Valahogy az az érzésem, ez visz előre minket, ha egyre több tudást szerzünk, és osztunk meg. Örök életű a mondás: elvehetik minden vagyonodat, de amit a fejedben raktározol, az mindig a tiéd marad. Ráadásul én szeretek tanulni, mindig is szerettem, jó eszem is volt és van, könnyen megy. Ezek olyan előnyök, amiket nem mindenki birtokolhat, és ez gyakran eszembe jut.
- Szóval nem annyira szörnyű. Ami az emberséget illeti, a gondolkodásmódom nem sokat változott, csak inkább a külsőségek. Ugyanakkor lekerült a vállamról egy csomó felelősség, és az életem a nappali bezártság ellenére is sok tekintetben szabadabb lett. Ifjú koromban hajtott a becsvágy, hogy túlszárnyaljam apámat. Mindig attól tartottam, hogy meghódítja az egész világot, és nekem már nem marad hódítani való. Aztán amikor király lettem, és elkezdtem hadjáratokat vezetni, és egyre újabb és újabb vidékekre jutottunk el, és ott aztán egyre újabb és újabb vidékek hírét hallottuk, rájöttem, hogy a világ sokkal nagyobb, mint amekkorának gondoltuk, és nemhogy apám, hanem én, aki valóban túlszárnyaltam őt sem fogom tudni meghódítani az egészet. Ezeken az ifjúkori hóbortokon így aztán szerencsésen túl tudtam lépni, és egy egészen más terület meghódítására koncentrálhattam. Ezt most élvezem. Tanulok. Ilyen vén fejjel is csak tanulok és tanulok.
Kicsit jobban belemelegedtem a magyarázatba, mint terveztem, és most inkább elhallgatok. De élvezem, hogy Druian türelmes, kíváncsi, és értelmes hallgatóság. Ritkán van szerencsém ilyen beszélgető partnerhez. Egészen felvillanyoz, hogy mennyi mennyi beszélgetés vár még ránk.

Ugyan nem értettem túlzottan a mágiához, ámde Alexandroszt hallgatva akaratlanul is elkalandozott a figyelmem. Ha voltak varázslattal átitatott tárgyak, mint a fémövem, nem lehetett volna olyan házfalat építeni, amely csak az egyik oldaláról tűnik átlátszónak? Ha kívülről szilárd volna, s fény számára áthatolhatatlan, vajon órákat ülhetne előtte az eget kémlelve avagy létezésének efféle megkötéseit nem lehet ily' módon feloldani? De hát legalább egy varázstudó szükségeltetett volna a kísérlethez, nem is beszélve valakiről, aki betekinthet a Fátyol mögé és módjában áll felépíteni azt a bizonyos falat. Körülményesnek és igencsak hosszadalmasnak tűnt, na meg legfőképp kivitelezhetetlennek. Legalábbis olyasvalakinek, mint én. Az étellel kapcsolatos gondjaiban azonban egyáltalán nem állt szándékomban segíteni neki, mert nem tűrtem volna meg ekkora pazarlást, na meg az sem lett volna túlságosan szemkápráztató látvány, ha a lakásom konyhájában ülve módszeresen a zsebkendője fölé hajol, miközben az ízvilágot elemzi hatalmas szakértelemmel. Persze ettől még korántsem hagyott nyugodni az ügy. Vajon felvettem volna a versenyt egy királyi szakáccsal? A választ azonban valószínűleg sosem fogom már megtudni, mivel Nagy Sándor konyhája réges-régen megüresedett, az emberek pedig még jóval a születésem előtt elhunytak, ennek ellenére igazán izgalmas volt belegondolni.
Nos igen. Jó néhányszor elképzeltem már, milyen lehet egy apa, ám mivel sosem tudhattam meg, legalább nem kellett olyanokkal foglalkoznom, mint az ő túlszárnyalása. Na persze Audoin sikerei is éppen eléggé szúrták az oldalam, holott még csak a gyámomnak sem tartottam őt, ha megkérdezték volna a szívem, nem pedig az észt a kemény és hajthatatlan fej belsejében.
- Nem vagy te vén. - javítottam ki nyugalmasan - Megszerezted a valódi Bölcsek Kövét, s örök életet kaptál. Ebben az állapotban nem hinném, hogy volna olyan fogalom, mint az öregség, ráadásul így csak még több időd jutott tanulni, aztán majd tanítani. S lehet, hogy nem hódítod meg a világot valós értelmében, de a tanaid behálózhatják és átformálhatják azt a majdani diákjaid által.
Igazán jól esett ezt mondanom, pedig tulajdonképpen király biztatott királyt, hogy nála hatalmasabbá váljon, én pedig az elnyomás és alárendeltség szagától is viszolyogtam. Tőle - Alexandrosztól - azonban egyáltalán nem.
- A Fátyol ezen oldalán egyébiránt is Hódító maradtál. - tettem hozzá már egészen jókedvűen - Visszahódítod a kereszténység elől a tudást, amely egykoron a birodalmadat illette.
Nos igen. Az már másodkérdés, hogy ők ezt soha nem fogják megtudni még éltükben, azonban a leszármazottaik egy nap még foghatják a fejüket, ha nem váltják le e bűnös nézeteket.
Szerettem azt hinni, hogy még az én királyságom is áll, s az enyém, formálhatom, fényesíthetem, ámde természetesen nem kaphattam vissza ugyanazt, azonban, ahogyan Iszkandernek mondtam, nekem is új Birodalmam lett, amelynek neve és térképe talán nincs, de jelentősége pontosan abban rejlik, hogy mégis létezik, ezáltal pedig célt szolgáltat az életnek. Én hadviselésben álltam a Fátyol Birodalmával, mely egy hatalmas, egekig szökő, vastag kőfalból állt, melyet csákánnyal kezdtem el áttörni, egyes egyedül. Kellett hát egy hadsereg, azonban ez egyelőre még korai volna. Kézzel fogható bizonyítékok, tények és kutatások kellettek, különben hiába lengetem meg a remény zászlaját.

Amit a szakácskodásról filozofál, az mulattat, de nem adom jelét. Egyrészt volt az uralkodásomnak egy ilyen kötelező pompa része, amikor udvart tartottam egy-egy nagyobb városban, és fogadtam a behódoló kisebb tartományurak, helyi törzsfőnökök hódolatát. Ott volt idő és alkalom lakomákat csapni. De amikor a sereggel vonultunk egy újabb és újabb hadjáratban, az meglehetősen ... hogy is mondjam... sallangmentes volt. És egy egész napi lovaglás után az ember nem akar várni órákat egy lakomára, eszi, ami van, aztán megtervezi a másnapot, és alszik, amennyit tud. Mellesleg a semmi közepén a világ legjobb szakácsa sem mindenható. ÉS engem úgy neveltek gyerekkoromban, hogy igénytelen legyek, ha arra van szükség. Ezért is nem hiányoznak a jó étkek, és a kényelem.
Aztán a sárkány megszólal, és újabb meglepetéseket okoz. Druian most hízelegi akar, vagy valóban ennyire csodál engem? Esetleg a vámpír lét szimpatikus neki? Az örök "élet"?
- Attól, hogy a testem és az elmém nem öregszik, a lelkem még lehet öreg. És az életkor nem jár együtt a bölcsességgel.
Ezek megint nagyon bölcsen hangzanak, de ez sem garancia semmire.
Elgondolkodom egy pár pillanatig, hogy vénnek érzem-e a lelkem. Nos, igen is, meg nem is. Tudok úgy érdeklődni új dolgok iránt, mint egy gyerek, vagy inkább, mint egy még töretlen optimizmusú kamasz. De pont, hogy a Bölcsek Kövében már nem hiszek. Az a bizonyos végső megoldás mindenre nem létezik. Legalábbis szerintem nem. Vannak részleges jó megoldások. És vannak rosszak, meg kevésbé rosszak, és néha ez a két választási lehetőség van.
Ami a tanítványokat illeti, abban igaza van, mert ez egy hatalmas esély arra, hogy befolyásoljam a világ folyását, sokkal nagyobb, mintha meg akarnám hódítani fegyverrel. És itt valóban kulcsszerepe van az időnek, hiszen egyetlen emberöltő alatt nem lehet olyan sok diákot tanítani, mint ha az embernek évszázadok állnak rendelkezésére. És a diákjaim is hosszúéltűek lesznek, és így ők is nagyobb nyomot hagynak majd maguk után a világon, mint egy ember. Legalábbis, ha olyannak sikerült nevelnem őket, amilyennek szeretném....
- Igen, a tanítványok fontosak. És igazad van, ez sokkal nagyobb hatalom, mint a világ meghódítása. De nem ezért csinálom.

- Egyáltalán nem így értettem. - javítottam ki szinte azonnal - A te hosszú életedre és a tudásodra azért van szükség hatalom formájában, mert ezzel előbbre mozdítod a világot, továbbá ha ezt te teszed meg, s nem valaki más, akinek céljai távol állnak a nemestől, nem történik annyi rossz dolog. Mindenkire szükség van. Mindenki idősebb lesz és ahogyan növekszik a Fátylon túliak száma, idő kérdése csak, hogy mikor következik be valami, amit nem leszünk képesek elrejteni vagy megakadályozni. És nem csak rád, hanem rám és mindenkire szükség van, aki tud és akar is tenni a fajok közös békéjének fenntartásáért. De tudom, hogy nem volna illendő magyaráznom, hiszen ezzel te is tisztában vagy.
Abban persze igazat adtam neki, hogy az életkor nem jár bölcsességgel, elvégre tessék csak rám nézni, 611 éves elmúltam, és többé-kevésbé annyira éreztem magam megfontoltnak és kellőképpen komolynak, amennyire negyvenévesen, azaz majdhogynem semmilyen mértékben. Ámde talán ez mentett meg attól, hogy még jobban elfásuljak, s a végén már csak gyökeret verjek az ágyamban, örökké a palafont vizsgálva és várva a jótékony, pihentető örök álmot. Néha rendkívül kívántam, ezt nem fogom tagadni, azonban tudtam, hogy nem lehet. Az életem kioltásával Berin áldozata semmivé foszlana, s így tovább kell léteznem, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni a mellkasomban. Egyrészről örültem neki, hiszen így volt időm maradandót és használhatót alkotni, másrészről azonban rengetegnek tűnt ez a négyezer év, és még csak a fele is. Fogalmam sem volt, mi lesz velem, legsötétebb pillanataimban ugyanis még saját magamtól is rettegtem, nem is beszélve arról, vajon mit tehetnék, ha a múltam és a tetteim nem képeznének magam köré áthatolhatatlan barikádot.
Tehát Alexandrosz öregnek érezte magát... legalábbis így tűnt a szavai alapján, amelyek arról árulkodtak, hogy cseppet sem volt ínyére a Bölcsek Köve viccem, pedig mérget mertem volna venni rá, hogy nem mondok vele rosszat. Ám legyen, nem kívántam neki megfelelni, így lemondani nem óhajtottam a saját személyiségemről, azonban mérsékelni hajlandó voltam, ha ennyire bántja, főképp ezzel a témával kapcsolatban. Ki tudja, miket látott, miket élt át, miket kellett cselekednie... talán elfáradt a súlyuk miatt. Az is egyfajta öregség, s ha ebbe belegondoltam, mindketten azok voltunk. Emlékek és terhek aggastyánjai. Azonban amíg ő megpróbálta kihasználni a lehetőségeit, én jobbára csak vártam, hogy elteljen az életem, s igyekeztem szabadulni a gondolattól, hogy léteznek kibúvók - mások keze által megalkothatóak.

Céljaim nemesnek neveztettek. Mi tagadás jól esik az ilyesmi, bár nem teljesen találó, és megérdemelt a dicséret, hiszen a tervezett cselekedeteim korántsem önfeláldozóak. Ha az én tanítványaim foglalják el a vezető helyet egy csomó lényeges poszton, az nyilván nekem is előnyös lesz. Az egyetlen különbség, hogy én nem mások kárára kívánom kihasználni a befolyásomat, hanem inkább a közjó érdekében. De hogy mit tekintek közjónak, azt ugye a saját szemüvegemen át nézem, ahogy mindenki más is. És nem mondhatom meg előre, hogy ez a szemüveg torzít-e.
Ami a másik logikai következtetést illeti, az valóban helytálló. A lények egyre többen vannak, és az erejük darabonként, és összességében is nő. Én is úgy vélem, hogy előbb utóbb elegen leszünk egy sorsfordító lépéshez, de hogy mikor? És én is kívánom ezt a sorsfordító lépést, amikor már majd nem kell rejtőzködnünk. De azt is tudom, hogy egy elhamarkodott puccskísérlet soha nem látott vérfürdőhöz vezetne.
Druian önkritikus volt magával szemben, mi több, lehetett talán ezt némi kisebbségi érzésnek is nevezni, ami furcsa volt párban a nem kis mértékű büszkeségével, ami talán kicsit gőg is volt. De abban is igaza volt, hogy ez a gyermeki örökifjúság, amit valahogy megőrzött segített neki eddig túlélni, még ha borús gondolatok között is. De míg ő ezen a téren lassan fejlődött, az idő nem állt meg, és így az ő erejének növekedése sem. Szóval nem ért rá örökké ebben a kényelmes, bár borús közegben lebegni.
Abban tévedett, hogy öregnek éreztem volna magam, de mindenesetre láttam a veszélyét annak, hogy egyes külső hatások miatt a lelkem megöregszik, és elvesztem a lelkesedésemet. Néha nekem is voltak igencsak melankolikus napjaim, amikor hiábavalónak éreztem a törekvéseimet. És igen, van pár cselekedet, mely nyomta a vállam, Lilah mellett tettem ezt-azt, amire nem vagyok büszke, és amit az ő befolyása nélkül már nem tartok annyira szórakoztatónak. Az a némber eléggé felforgató hatással volt a jellememre, és ennek nem igazán tudtam ellenállni.  Bár csökkenő érdeklődésem a közös gonosztettek iránt talán elősegítette azt, hogy rám unt egy idő után.
- Én azt szeretném, ha a Fátyol felszakadása nem egy véletlen baleset lenne, hanem egy jól megtervezett folyamat végkifejlete. És bár tudom, hogy te szeretnéd minél hamarabbra hozni ezt az időpontot, én egyenlőre kitolni szeretném. Abban egyetértek, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. - válaszolom óvatosan.
Nem akarom sem elkeseríteni, sem túl hevesen szembehelyezkedni vele. És amúgy is így gondolom. A Fátyol nem fog örökké fennmaradni, de az az érzésem, hogy mindketten sokkal vénebbek leszünk, mire felszakad.

Azonban ezek a bizonyos kibúvónak nevezett események vagy nem érkeztek el soha, vagy pedig egyszerűen inamba szállt a bátorságom, amikor veszélybe került az életem, s az a mélyen lapuló nyers kényszer, s egyfajta érzés, törekvés arra, hogy túléljek, a hatalmába kerített, én pedig túléltem... és túléltem... és túléltem. És mindannyiszor büszkeségtől duzzadva dőltem hátra a karosszékben, az ágyon vagy akár a selymes, meleg fűben: nem tudtak elpusztítani. Nem tudtak eltaposni. Ám amikor végleg beállt a sötét, s lelkem csillagtalan egén egyetlen irányadó fényt sem véltem felfedezni, úgy éreztem, bár kést mártottak volna a szívembe, hisz' akkor már nem volna teher a lélegzés, a létezés és a gondolatok örvénye. Azonban akkor nem rendelkeznék a cselekvés szabadságával, amelyen át egyenes és biztos út vezetett volna a siker felé, a megoldás felé, amelytől egyfajta megváltást reméltem. És Alexandrosznak igaza volt, olyannyira kívántam ennek elérkeztét, hogy valósággal a kezeim között éreztem a Fátyol megfoghatatlan anyagát, egyetlen mozdulatra attól, hogy végre lehulljon a lepel. És gyűlöltem, amikor kimondta az igazságot, amelyet mélyen magamban én is sejtettem, s valamelyest mostanra elfogadtam.
- Nem érdekel, mikor. - hazudtam, tudva, hogy hasztalan, s azt is tudva, hogy teljesen nem hazugság - Csak jöjjön el az a pillanat és legyek ott, hogy végignézzem. De addig valószínűleg tényleg sokszor megy még le a Nap. - tettem hozzá elhúzva a szám szélét, aztán gondterhelten a hajamba túrtam - És mennyi munka van vele, ráadásul nem csupán egyszemélyes feladat, amire te hamarabb ráébredtél: az egész Fátyol mögötti közösség kell hozzá, mert ha egyvalaki is elkanászodik - itt pedig arra gondoltam, vajon mennyiben károsítottam meg ezt a folyamatot a múltban, az alatt a vérbe fagyott tizenkét év alatt -, azt hiszem, életek munkáját teheti tönkre.
És valóban. Vajon előttem - és előtte - hányan próbálták meg ezt? Hányan estek dühük és kétségbeesésük csapdájába, s keltettek félelmet akarva-akaratlan?
- Mi tagadás, bolond voltam - és talán még vagyok is. - mondtam, azonban nem úgy, mintha bánnám, s megvetném magam miatta, hiszen az már réges-régen megtörtént.
Túllépni kellett rajta, táplálkozni belőle, előrébb mozdítani bábuinkat a világ sakktábláján, végzetes vereségbe taszítva azokat, akik akár egy pillanatig is a bukásunkban reménykedtek becsvágyón, álnokul. A Földet uralni kellett... valójában uralni, különben a romlás uralja, és amit én akartam, az a legtávolabb állt tőle.
- Ezek szerint kedvedre valóak a jóféle bolondok. - mondtam nevetve, majd felálltam, s egy sötét üveggel tértem vissza, pohár nélkül, mivel amaz már ott állt a kis asztalon. - Nos, nekem a jóféle borok is, úgyhogy remélem, nem bánod, ha magam is oltom az efféle szomjúságom.
Nos igen. Egy dolog volt beszélni, s egy másik megbirkózni azzal az érzelemfergeteggel, amelyet a különféle kavargó gondolatok és mondatok szítottak az elmémben. Ez is egyfajta küzdelem, akárcsak az, hogy éppen most és itt ne vessem folyóba az övem és repkedjek odafent a város fényeit kémlelve - amíg persze az itteni vadásztestület vérszemet nem kap. Persze ilyesfajta késztetésektől jelenleg nem kellett tartanom, éppen eléggé kényelmesnek éreztem a nemrégiben kerekedett társalgási helyzetet, s a vámpír közelsége is mindinkább megnyugtatott, mintsem felhergelt volna.
- Egyébként mit gondolsz, mi lehet a legfőbb oka annak, hogy még mindig egyedül munkálkodsz? - kérdeztem aztán, hogy újfent helyet foglaltam - Mivel foglalkoznak a többiek, amit fontosabbnak tartanak, mint a Fátyol és a mondének kérdése? Vagy... jól érzik magukat megkötések között? Nincsenek is megkötéseik? - találgattam némileg elgondolkodva, ugyanis valahogyan ez volt az a kérdéscsoport, amelyre nem tudtam, hol keressem a válaszokat.
Talán ő látott eleget ahhoz, hogy tudja. Én csak találgatni voltam képes, elvégre anyámra és az ismeretségi körére kár lett volna alapozni, ők... - többnyire - rendkívül élvezték az életüket és nem érdekelte őket, hogy akár más is lehetne.

Druian nehéz pillanatokat él át most, nem irigylem. Keményen tartja magát, ahogy éppen romba dől az álma, vagy inkább messzire úszik, megfoghatatlanul. Azt mondja, nem érdekli mikor. Ezt ugyan nem így érzi, de így gondolja. Persze, hogy szívével a dátumot már tegnapra tenné, de ésszel tudja, hogy nekem van igazam. "Bölcs belátás többet ér Minden más adománynál." - mondja Szophoklész, és mennyire igaza van! S míg én bölcsnek titulálom éppen, addig ő bolondnak saját magát.
- Egy bölcs bolond. Nem ritka az ilyen. - nevetek fel az összecsengésen, aztán meg is magyarázom - Magamban éppen bölcsnek tituláltalak.
Bölcs, és belátó, de azért türelmetlen. Mindjárt jön a számonkérés, hogy mért nincs már egy palotányi emberem, vagyis lényem a feladat megvalósítására.
- Nos, nagyjából negyven éve szabadultam meg az én drágalátós nemzőmtől, aki nem volt egy könnyű eset. Azóta tehetem tényleg azt, amit szeretnék. De ha valakitől kérek valamit, akkor azért nyújtanom is kell valamit. Kinek anyagiakat, kinek biztonságot, kinek mást .... Előbb a saját ügyeimet kellett tehát elrendeznem. Rejtekhelyek, házak, kapcsolatok, üzletek, jövedelem ... Szóval fel kellett építenem valamiféle rejtett birodalmat magamnak. Az építkezés még folyik, miközben persze jártam a világot, és tekercseket vásároltam, miközben azért keresgéltem is. Te vagy az első.... zsákmányom. - kacsintok egyet a kifejezésre, ez közöttünk sok jelentéssel bírhat, de remélem nem orrol meg érte.
A borra csak bólintok, mert hát mért ne inna?
Megértem a vágyát is, hogy szeretne sárkány alakban zavartalanul röpködni. De erre nem a földkerekség egyik legnagyobb és legnyüzsgőbb városának ege a legalkalmasabb.
- Nem szoktad néha kicsit ... kiereszteni a gyeplőt? Van még elég lakatlan vidék, ahol kedvedre repkedhetnél. - kérdezek vissza, hiszen most rajtam a sor. - Ha meglát pár pásztor, vagy favágó, az még nem olyan nagy baj amúgy sem, úgyse hinne nekik igazán senki, illetve, aki hinne, az már most is hisz a sárkányokban. Legendák már most is vannak rólatok.

- Nos, reméljük, a bölcs bolondok elég sokáig élnek ahhoz, hogy megérjék azt, ami bolonddá tette őket. - mondtam neki a Fátyolszakadásra visszautalva, miután töltöttem magamnak, majd annak rendje s módja szerint megemeltem felé a poharam.
Túlságosan hízelgő volt ez, s ami igazán és egyedül zavart benne, az volt, hogy nem értettem az okát. Voltak igencsak jó döntéseim, ez tény és való, na de hogy bölcs lettem volna... Hm, talán. Éppenséggel eléggé büszke voltam eddigi teljesítményemre, mindössze azt nem tudtam, valóban ért-e annyit, hogy bölcs legyek miatta, amolyan valódi bölcs. De ha ő mondta, annak kellett, legyen valamiféle alapja. Gondolom. Bár tekintve, hogy nagyjából félórával ezelőtt még teljesen agyalágyultnak hitt, ki tudja. Ha ránéztem, egyszerűen nem voltam képes elvonatkoztatni attól, amit a szemeiben látok. Ravasz, tapasztalt teremtmény.
Akinek mellesleg nyitott könyv az elmém, így hát azt is tudnia kellett, jelenleg mi jár a fejemben. Nagyot hibázott azzal, hogy felszította bennem a szabadságvágy tüzét, rendkívül nagyot - ha létezett tériszonyos vámpír. Elmosolyodva, lassan ittam ki az alvadt vér-színű folyadékot a pohárból, hadd ízlelgesse a gondolataimat, s hadd barátkozzon velük, míg kellő megerősítést nem szerez róluk kimondott szavak formájában - és mert nem vacsoráztam, a parasztoknak pedig nem feltétlenül kellett volna részeg sárkányt látni. A józan is éppen eléggé ijesztő egy mondén számára.
- Az első zsákmányod... - mosolyogtam rá ezúttal erősebben, majd elnevettem magam - nagyon is sokszor engedi el azt a gyeplőt, azonban úgy tűnik, sosem elég belőle. Már különösen régen volt az utolsó alkalom...
Azzal nyújtóztam egyet, majd felkeltem a helyemről, mint aki éppen valami fáradságos munkának ért a végére végre-valahára, majd a még fel sem tett kérdés válaszára várva néztem rá, fél szemmel ellenőrizve az odakinti sötétség mértékét.
- Tarts velem, Alexandrosz. Feltehetőleg úgysem repültél még valóban, egyébiránt pedig igen nagyfokú megtiszteltetés, amelyet visszautasítani meglehetősen a "világrengető hiba" kategóriába sorolandó cselekedet.
És közben akár meg is vacsorázhatnék, tekintve, hogy a vízfelszín közel feküdt, s remélhetőleg halak is akadtak benne. Nem konyhaművészet, az bizony igaz, és nem is japán tengerek élővilága töltené meg a gyomrom, azonban legalább valami megtöltené ebben a meleg ételtől megfosztó, azonban igazán kellemes időben. Elvégre szövetségre léptem egy vámpírral... Egy intelligens, épelméjű vámpírral, aki talán hozzásegíthet a céljaim eléréséhez, ha elviselem, hogy a másodperc minden apró szegmensében is természetfeletti pásztázza át elmém legmélyebben elrejtett bugyrait, akárcsak valami varázzsal felruházott, lehetetlen olajlámpás.
Na persze eszem ágában sem volt felengedni őt a hátamra - ó, nem -, pontosan tudtam, hogy biztosan tartanák a kezek. Különben sem birtokoltam már azt a hasznos eszközt, amely Berin testét a helyére szegezte, hiszen elérett, semmivé lett az idő súlya alatt, s pusztán már csak tartásból sem. Azt még egy úgynevezett vén vámpírnak is magának kellett kiérdemelnie, akkor is, ha ő maga volt Nagy Sándor.
Beszélgetni pedig a szabad ég alatt is lehetett, de még mennyire! A lelkesedéssel vegyült megkönnyebbüléssel kecsegtető sürgetés pedig erőt vett rajtam, s elégedetten vártam Iszkander válaszát.

Amint megérzem az ébredő gondolatokat, már megértem, hogy most bizony meggondolatlanul beszéltem. De ahogy Druian elméje egyre inkább pontosítja a tervet, úgy jövök rá, hogy nem javasoltam neki semmi újat, ő bizony szokott repkedni, és nem nagyon zavarja a népsűrűség.
- Én lakatlan területet emlegettem. Konstantinápoly neked mióta lakatlan? - berzenkedtem egyet azért, csak a rend kedvéért, de én is tudtam, hogy most egy visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam. Ő már a kezembe tette az életét, és anélkül, hogy belelátott a fejembe. Én ezzel az előnnyel nem lehetek gyávább és bizalmatlanabb nála.
Egyébként vajon milyen magasról kell leessek, hogy megszűnjek létezni? Ezt még nem igazán mértem fel. Egy-két kisebb torony már volt a számlámon, néha szükségből, néha pedig csak úgy... nálam sem volt mindig teljesen kézben a gyeplő.
Kicsit piszkálja a büszkeségem, hogy csak úgy lógjak a markából, mint valami zsákmány, néha az előbb éppen én neveztem őt annak. De éppen ez tetszik a helyzetben, hogy a sors azonnal visszafricskázott. Nem árt, ha néha ez-az letöri a szarvaimat, vagy mi.
De nem hagyom abba a dohogást már csak mókából sem.
- Ha most kirepülsz az ablakon, lehet, hogy pár napon belül az lesz ...
Meg is fenyegetem az ujjammal, mint a tanító a rossz gyereket, akin előre látszik, hogy valami csínyen töri a fejét, és megpróbálja eltántorítani tőle.
- Egyébként tetszik az ötlet. Én sem vagyok lassú, ha utazásról van szó, de a hegyek, azok nekem is hegyek, a tengerről nem is beszélve... - veszem komolyabbra a szót, és el is gondolkodom az új lehetőségeken.
Gyors utazás, terepakadályok nélkül. Tetszik. Határozottan tetszik.
- Ha most elindulnál, és repülnél egyfolytában, reggelre milyen messze lennél? - nézek rá, és láthatja a tekintetemen, hogy nem csak én indítottam be az ő fantáziáját.

- Természetesen nem a város felett. - feleltem még mindig vigyorogva - Honnan vennél másképp tekercseket?
Na persze több ok miatt sem tettem meg ezidáig, azonban felesleges lett volna részletezni, ugyanis amennyire meg tudtam ítélni, rendkívül jól szórakozott ezen a gondolaton, és hagytam, hadd tegye csak. Ezzel csak elismert, azon kívül, hogy maga is élvezte a beszélgetésben bekövetkezett fordulatot, nem csak én. És a valódi tettek mezejére még el sem érkeztünk.
Ittam még néhány korty bort, ezúttal már csak az üvegből, ugyanis nem egészen tetszett az irány, amelybe a dolgokat terelni kezdte, azonban pontosan tudtam, mégis hogyan vágjak vissza, úgy, hogy ne legyek arrogáns, s mégis megmutassam, nem vagyok holmi jármű avagy haszonállat - bár biztosra vettem, hogy nem így értette valójában. Nem szabadott így értenie, és az arckifejezése is alátámasztotta ezt. 
- Az ágyamban, vámpír uram. - válaszoltam könnyedén, aztán kissé komolyabban folytattam, megelőlegezve számára némi bizonyítással elért privilégiumot - Megfelelő előkészületek nélkül. Azonban ha minden lehetőség és körülmény adott, akár - a lakott területek és nem várt akadályok kikerülésére kényszerülve - legfeljebb két éjjel leforgása alatt is elérném Indiát, ha csak a sötét periódusokat vizsgáljuk. Érkezésem után ugyan nem tudnál velem túl sok mindent kezdeni, ám egy kiadós alvás után állnék rendelkezésedre, s ahogyan a szavamat adtam, nappal én volnék a szemed és a kezed.
És a gyorsaságom még csak el sem érte végső határait, melynek bekövetkeztétől azt reméltem, az imént említett idő csaknem a felére csökken majd - amennyire jelenlegi állapotomból helyesen tudtam következtetni. Letettem az üveget az asztalra, jelezvén, teljesen komolyan gondoltam a jelenlegi szándékom megvalósítását, ennek értelmében pedig jobb lesz, ha követ, feltéve, ha nem akarja kihagyni a lehetőséget. Hogy miért ajánlottam fel neki önként, valóságos rejtély volt, még számomra is, elvégre soha senkinek nem tettem ilyen engedményeket, legfőképp nem csak úgy, sétarepülésként, bármiféle cél nélkül. Cél ugyan volt, ámde nem az ő számára, azazhogy az enyém és az övé nem egyezett ebben a pillanatban, én ugyanis a gyomromat kívántam végre megtölteni, azon kívül, hogy kinyújtózom és mutatok néhány szemrevaló dolgot a vámpírnak, nem pedig hosszú távokat megtenni. Persze sejtettem, hogy nem most azonnal kellene megtennem... legalábbis reménykedtem benne, hisz' akárhonnan is vizsgáltam az eseményeket, ehhez talán egy kissé túl korán lett volna, még egy olyan magányos illetőnek is, mint jómagam.
- Ezúttal viszont csupán a környék egyik alkalmas szegletét látogatjuk meg, ugyanis ezek szerint a legkevésbé sem bánod. - világítottam rá, mialatt kitártam az ajtót s hagytam, hadd bizonyosodjon meg róla a gondolataimból: felesleges helyre utasító felmenőt játszania, bár szó se róla, őt figyelve én is igen jót szórakoztam.
Tehát kiléptem az estébe, a hűvös, ámde kellemes sötétségbe, amely mindent beborított, néhány aprócska fényforrástól eltekintve, s a lehető legrövidebb lakott területről kivezető út felől igyekeztem dönteni, mialatt a társaságomat vártam. 
Mi tagadás, ez bizony érdekes lesz.

- Indiáig?! - erre azért nem számítottam.
Ha belegondolok, hogy mi mit küszködtünk emberekkel, lovakkal, szekerekkel, mire eljutottunk odáig annak idején... Szinte szédítő ez a szabadság, ami Druiannak a rendelkezésére áll, ha éppen akarja. Vajon tudja, hogy mekkora kincsnek van a birtokában?
- Mondd, beleképzeltél Te valaha, mibe kerül repülés nélkül eljutni Indiába? - kérdezek vissza, miközben elindulok utána.
A hangomon érezheti, hogy ez az egész igencsak megmozgatta a fantáziámat, és fellelkesített.
- Végképp nem értem, mért pont a matrózkodás jutott eszedbe. - csóválom meg a fejem aztán hitetlenkedve.
Szóval most repülni fogunk. És Druian éhes, tehát vacsorázni megyünk igazából. Azért remélem letesz, mielőtt nekikezd halászni....
Tele vagyok kíváncsi várakozással, mert ugyan láttam sárkány alakban, de repülni még nem. A földön nem volt annyira lenyűgöző abban az összeomlott állapotában. És azóta minden bizonnyal nőtt is.
Ugyanakkor azért minden vámpír elméje mélyén ott lapul a paranoia, és jelenleg pontos elemzéseket végez arról, mennyi minden kockázat van ebben a kalandban. Most nem akar nekem ártani, de ha közben hirtelen természetéből adódóan meggondolja magát az ellen nem sokat tehetek. Leejt, vagy éppen nem ér haza velem napkeltére... a mancsai között gyulladhatok lángra, és ha utána elejt... legfeljebb akkor menekülök meg, ha vízbe esem.
De már hat lóval sem tudnának eltántorítani természetesen. Ez egy próba is ki kell állnom, különben minden eddigi lépés, amit eddig tettünk egymás felé hiábavalóvá válik.

- Igen, Indiáig. - ismételtem meg szórakozottan, majd hozzátettem - És igen, beleképzeltem, mibe kerül: rengeteg hónapon át tartó kalandba, amely több, mint pusztán a kilátásban gyönyörködni, bár meg kell hagyni, utóbbi is igazán csodálatos.
Büszkeséggel töltött el a meglepődése, azonban egyben váratlanul is ért, elvégre az alakváltó azt hinné, ennyi idős teremtmény már mindenfélét látott, ami csak a világon létezik, beleértve akár egy fajtársam. Jóllehet, anyám a hátam mögött elkövetett szervezkedései nyomán megismertetett olyanokkal, akik igencsak lassan repülnek - már ha repülnek egyáltalán...
Tehát vettem egy éles kanyart, majd intettem, hogy kövessen, ügyelve arra, hogy ne hagyjam le túlságosan, akármennyire is izgalomba jöttem ettől a nem várt fejleménytől. Tisztában voltam vele, hogy merő illetlenségnek számított volna otthon hagynom egy vendéget, azonban azt hiszem, megtettem volna, ha nem mond igent. A vámpír nagyon értett ahhoz, hogyan csigázzon fel, ez pedig újfent eszembe juttatta, mennyi időt tölthetett vajon csendes szemlélődéssel azok alatt az évek alatt, amíg szemmel tartott. Persze én nem voltam képes meglesni, vajon mit gondolt erről, így hát csak arra támaszkodhattam, amit az arcán látok, s testbeszédéből kiolvasom, ez pedig elég biztos lábakon álló támponttal szolgáltatott azt illetően, hogy ő maga is élvezi az új fordulatot. A matrózkodással kapcsolatos ismételt csipkelődése avagy leteremtése - ebben a helyzetben egy másodpercet sem töltöttem azzal, hogy elkülönítsem a kettőt, s eldöntsem, melyikkel álltam szemben - egyáltalán nem keltett bennem semmiféle hatást egy alig látható szemforgatáson kívül, mire ismét felé tudtam fordulni az újonnan elért utcában. Szűk volt és sötét, azonban pontosan azért választottam, mert hosszan, s egyenesen haladt keresztül a legsűrűbben lakott területeken, így pedig mindössze három másikat, meg egy lefelé vezető, szélesedő kőlépcsőt kellett igénybe vennünk, hogy elérjük a kikötő partját, ahol aztán már kényelmesen végigsétálhattunk a város széléig.
Már az első estén felfedeztem egy kisebb, magas fűvel körbenőtt dombot, úgy két percre a Konstantinápolyba vezető földúttól. Ezúttal is ezt vettem célba a vámpírral az oldalamon, hiszen a tapasztalataim alapján akkor sem vettek volna észre az út mellett elterülő facsoport miatt, ha a járókelő azt hitte, egy pillanatra látott valami oda nem illőt és eldöntötte hogy utánajár. Természetesen teliholdkor nem próbálkoztam ilyesmivel, ugyanis a pikkelyeknek megvolt az a részben sajnálatos tulajdonsága, hogy - nos, fénylenek.
- Nos, készen állsz meghódítani az éjszakai égbolt birodalmát? - kérdeztem, engedve körülöttünk szétáradni a jókedvem, akár egy láthatatlan ködöt, miközben már el is kezdtem megszabadulni a felsőruházatom rétegeitől, azon gondolkodva, legutóbb vajon magammal vittem-e avagy nem.
Valójában azonban nem vártam, s nem is tűrtem volna tőle engedélyt, ennek értelmében pedig a szégyen legkisebb jelét sem mutatva - ugyan minek az, hiszen már mindent látott belőlem, amit valaki is láthatott - vetkőztem anyaszült meztelenre, s mire Iszkander kettőt is pisloghatott volna, már a másik formámban láttam neki, hogy kinyújtóztam, amire a hátam köszönetképp csak roppant egy hatalmasat. Igazán furcsa volt így állni előtte, s így nézni őt, kissé magasabbról, más, emberi testben elképzelhetetlen szögekből vizsgálni a vámpír lényegét. Nagyon kevesekhez mentem ennyire közel eddigi életem során, ráadásul jelenleg azt sem tudtam, jól cselekedtem-e egyáltalán. Hiszen beszélgetni, szövetségre lépni egy dolog, azonban ő maga mondta ki nemrégiben a szavakat, amelyekből akaratlanul is arra következtettem, hogy tart tőlem. Hogy ez jó volt-e vagy rossz? A mai naptól azt hiszem, inkább az utóbbi mellett foglalok majd állást.
Így hát amint befejeztem, magam mellé simítottam a szárnyaim és egyszerűen csak leültem a fűbe. Ha volt szüksége némi időre, elmémből úgyis tudni fogja, hogy megadom, addig pedig legalább szórakozottan meredhetek arra az átkozott fémövre, akárcsak egy ravasz mosollyal örvendező gyermek.

Könnyedén követem Druiant, aki igencsak be lett sózva. Úgy szedi a lábait a városhatár felé, mint a mérgezett egér. Húzza a kalandvágy meg a hasa.
A dombon aztén nekiáll vetkőzni, én pedig vámpír szemmel, füllel, orral, és még az elmém erejével is körbekémlelek, hogy van-e valaki nemkívánatos személy a közelben. Egy pillanatra felemelem a mutatóujjamat, majd eliramodok, és eltűnök a sötétben, majd fél perc múlva megjelenek újra.
- Csak egy boldogtalan szerelmes jött ki borongani a tengerpartra. Most majd szépen kialussza magát ahelyett, hogy a tengerbe ugorjon. - adok magyarázatot a manőverre.
Valószínűleg azt hiszi majd a szerencsétlen, hogy a szeretett nővel álmodott, de nem, nem azért lesz jó  a hangulata holnap reggel. De ezt már nem osztom meg a sárkánnyal. Ennyire nem megyünk bele a pikáns részletekbe, főleg, hogy ő már teljesen meztelen.
Aztán átváltozik, és én megcsodálhatom őt. Láttam már alakváltó sárkányt, igen, de Druian határozottan jobban néz ki. Végigmérem tetőtől talpig és vissza, még bólogatok is hozzá. Erőteljes fenevad ebben a formájában, jól sejtettem, hogy nem szeretnék vele összeakaszkodni.
Hogy készen állok-e egy újabb hódításra? Hogy lehet ez kérdés egyáltalán az én esetemben?
- Nem akarsz előbb vacsorázni?
Lehet, tele gyomorral nem annyira jó repülni, de úgy érzem, éhes, és nem akarom feltartani a szükségletei kielégítésében. Én ráérek még pár percig, és továbbra is őszintén remélem, hogy nem köti össze a kettőt, és nem velem megy el halászni.

A kérdést megvizsgálva, s az eredményt a körülmények, de leginkább a vámpír testbeszédével párosítva sem tudtam rájönni, ezt vajon azért mondta, mert valóban időre van szüksége, avagy azért, mert attól tartott, hogy a bor ereje a fejembe száll, azonban akárhogyan is legyen, a tudtára kellett adnom valahogyan, hogy teljesen beszámítható és nyugodt vagyok. És ha ehhez ennem kell, akkor hát azt fogom tenni.
Így hát óvatosan széttártam a szárnyaim, ahogyan szoktam, egészen úgy, mint pávaszem a pihenőhelyén, majd bólintottam egyet a vámpír felé, még mindig azt elemezgetve, valóban jól értettem-e az iméntieket. Elvégre nem mindennap akad össze a Fátylon túli olyannal, aki az erejét mások megmentésére is használja a sajátján kívül. Azt már inkább nem kérdeztem meg tőle, hogyan és mivel altatta el ennyi idő alatt, még a végén elfogott volna a visszatarthatatlan kíváncsiság és remény az iránt, hogy talán Alexandrosznak van a tarsolyában valami praktika vagy varázslat, ami segíthet rajtam. Azonban tudtam, hogy nemsokára úgyis szóba kerül majd, őt és a természetét ismerve, úgy feltehetőleg a második vagy harmadik rémálmom környékén.
- De igen. - mondtam neki, aztán nyugalmasan elmosolyodtam - amely cselekedet biztosan furcsán festhetett az ő tekintetén át, de majd hozzászokik - Nem tart sokáig.
Azzal pedig hátrébb húzódtam, majd a lehető legkisebb széllökést magam után hagyva elváltam az anyaföldtől, akárcsak lombhullató fa levele az ágról. Aztán a sötét égbe olvadva még visszanéztem rá, kissé bizonytalan gondolatok közepette, azonban ezeket igen hamar szertefoszlatta a szabadság édes aromája némi sós tengerillattal keveredve, na meg az a bizonyos ezután következő közös repülés. Meg akartam mutatni Nagy Sándornak a csodát, amelyet oly' kevesek tapasztalhattak. Ezért nem is különösebben mentem messzire, mindössze csak épp annyira, amennyire szükséges volt, tekintve a város nagyságát és a környék népességét. Alacsonyan szállva kapkodtam ki az áldozatommá vált halakat lételemük nedves, hideg közegéből, hol alá-alámerülve, ha úgy véltem, érdemes. A só nem mart, a harmadik szemhéjam széltől, hidegtől, csapadéktól is védett, ráadásul így még láttam is a víz alatt, hiszen kinyithattam a szemem, és bár sötét volt, minduntalan izgalomba hozott. Rejtett tudás tárháza volt a mélység, amely csak arra várt, hogy valaki felfedezze, azonban én sohasem merültem mélyre.
És ugyan a nyers hal íze rendkívül különleges volt, tudtam, hogy nem vihetem túlzásba, nem lakhatok jól teljesen, elvégre Alexandrosz rám várt, hogy elvigyem, na meg aztán, valahogyan visszalényegülni sem ártott volna Napkelte előtt. Talán negyedórát voltam oda, s azt is csak azért, mert a mozdulataim gyorsak voltak, ám az evésnek is léteztek kívánatos sebességhatárai. Alaposan megszárítkoztam a visszaúton, s teljesen indulásra készen csatlakoztam ismét a vámpírhoz. Szinte éreztem, ahogyan a só kristályossá válik a testemen, ami kellemetlen érzés volt, de a szél majd eltávolítja, most egyébként is akadt fontosabb dolgom is.
- Ha nem találtál repülést meghiúsító tényezőt, akkor indulhatunk. - mondtam egyre és egyre élénkebben érezve az elkövetkező aprócska időszelet folyvást kívánt gyönyörűségét.
De természetesen nem voltam már gyermek, és bár Alexandrosz nem Berin volt, azért még nagyon ügyeltem a mozdulataimra, ahogyan a mellkasom előtt tartott ujjakkal jeleztem neki, hogyan is fog kinézni ez a manőver.
- Így foglak tartani, a bordáidnál. - tettem még hozzá, aztán végül úgy döntöttem, a többit majd megtapasztaltja magának, feltéve, ha nem érzékel például vadászokat...

- Jó étvágyat! - engedtem útjára. Ő bizonyítást sejtett a javaslatom mögött, pedig én csupán udvarias akartam lenni. És igen, megmentettem a kölyköt, de csak azért, hogy ne lásson meg minket. Az, hogy nem veszejti el magát csupán mellékes haszon.
Már az is egy hihetetlen élmény volt, ahogy láttam őt felszállni. Egy ideig éles szememnek köszönhetően még követni is tudtam a reptét. Aztán csak várakoztam, hogy visszatérjen és magával vigyen.
Persze nem volt ez kellemetlen várakozás, mert a sós tenger illata mindig is a kedvenceim közé tartozott, a hullámok neszéről nem is beszélve. Mindig is szerettem a tengert, és amikor Ázsia belsejében vonultam a csapataimmal mérhetetlenül kínzott a hiánya, de ezt soha nem mutattam ki. Mondjuk, nem is értem rá nyavalyogni, és nem is lett volna helyénvaló, amikor miattam nyelte a port sok ezer ember és állat, és nem voltak egy fikarcnyival sem jobb helyzetben, mint én, sőt ... De elsöpörtem most a múlt árnyait és emlékeit, és csak élveztem az illatokat, a lágy tengeri szellőt, a hullámok moraját.
Még mindig volt bennem némi ellenérzés a kalandunkkal kapcsolatban, ami csak növekedett, amikor leszállt, és megvillantotta a karmait előttem, megmutatva, hogyan fog tartani. Rá kellett jönnöm, hogy nem a leesés, vagy a nap fénye a legközvetlenebb veszély, hanem a karmai. Mert ha megragad, egyetlen mozdulattal összeroppanthat, és semmit nem tehetek ellene. De őszintén reméltem, hogy ez nem látszott rajtam túlzottan, bár tudom, hogy önkéntelenül is nyeltem egyet, amikor realizálódott a szárnyalásunk mikéntje.
- Felőlem indulhatunk. - válaszoltam ennek ellenére határozottan és derűsen, és hátat fordítottam neki, a két karomat oldalt kitártam, hogy meg tudjon ragadni. Ezzel a dolog eldöntetett, már nincs visszaút. Kicsit ebbe beleborzongtam, de ez már inkább volt a várakozás izgalma és a kalandé.

Tulajdonképpen látni sem kellett. A levegőben úszott a lényében szétterjedő kétely, amely rokon volt az enyémmel korábbról, s pontosan ezért olyan ismerős. Másképp visszakoztam volna, elfordulok, eltűnök és nekilátok magamat feddni, amiért egyáltalán kipattant a fejemből, s amiért ennyire erősen akartam, hogy sikerüljön, azonban most, ezúttal fokozottan higgadtnak kellett maradnom, hiszen nemcsak a gondolataimba nyert betekintést, hanem biztosított afelől, hogy nem esik bajom az ő két keze által. Hát tudnia kellett, hogy fordítva sem eshet meg ilyesmi, s főképp azért fontam rá mégis a hosszú, fekete ujjakat, mert tudtam, mit látott akkoriban: egy fiatal, fékevesztett dühtől elvakult, bánatban vergődő, visszataszító lényt. Hiszen én is ilyennek tartottam magam, nem lepődtem volna hát meg.
Tehát megfogtam a vámpír törzsét, finoman és lassan, mintha emberekkel bizalmatlan macskát kísérelnék megérinteni, majd felemeltem a földről, aztán a lábaimra nehezedtem, engedve, hogy hozzászokjon és megadva neki a lehetőséget, hogy szóljon, ha mégsem kér belőle. Ennek ellenére folytattam a gyors ismertetést.
- Így nehezebb elrugaszkodnom, ezért magamhoz foglak szorítani. - tájékoztattam, mielőtt még bármiféle gondolatok vernének tanyát elméjének számomra áthatolhatatlan kőfalakkal körbekerített tisztásán.
S mivel azt mondta, indulhatunk, azon nyomban meg is tettem ezt, ügyelve arra, hogy a nyaka és a feje a mellizmaim védelmébe kerüljön, mert bár vámpír, a menetszél okozta sérülésekkel talán egyikünk sem volt tisztában az ő teste esetében. Aztán, amikor úgy éreztem, a Nagy Hódító a helyén van, kissé lelassítva a mozdulatsort, elrugaszkodtam a talajtól, ezáltal hosszú barázdákat vájva abba, itt-ott felforgatva néhány fűcsomót, de majd eltüntetem, ha visszaértünk. Most a szórakozásé és a nyugalomé volt a főszerep, nem szándékoztam száguldozni, ennek tükrében pedig amint megfelelő magasságot értem el, teljességgel kibontottam a szárnyaim és rásegítettem némi szélmágiával, hogy minél simább utunk lehessen. Hagytam, hadd szemlélődjék a vámpír, mialatt Sivriada felé vettem az irányt, egy apró sziget felé, mely az Adalar részét képezte, és személyes véleményem szerint az egyik legegyszerűbb, mégis legtökéletesebb sziget errefelé.  Azonban nem siettem sehová. Lazítottam a fogáson Iszkander körül, s teljesen leeresztettem, úgy, hogy egyetlen ponton se érjen a testemhez, hadd tapasztalja meg, milyen igazából repülni.
- Ezt látjuk mi. - mondtam, majd vártam néhány percet, reménykedve abban, hogy az ő szemének még a csillagok és a holdsarló fényénél is minden körvonal, minden mélység és távolság teljes egészében kibontakozik.
Aztán, amikor úgy véltem, már eléggé hozzászokhatott, nekiláttam felkotorni a jelenlegi otthonomban történt beszélgetés parazsát, s tüzet szítani belőle.
- Azt hiszem, ez merőben megkönnyítené a keresésed. - közöltem vidáman - Nem csak tekercsek után. Mit gondolsz?