Szentpétervár esernyője - Dru & Amalia

Kor: 2001 ősze
Helyszín: Szentpétervár

A meztelen talpacskái élvezték a hideget, amit a friss pocsolyáktól kaptak. Húzhatott volna cipőt, de teljesen feleslegesnek tartotta. Egyfelelől így kényelmesebb volt neki, másfelől így az emberek jobban megsajnálták és ritkábban kellett rászánnia magát a lopásra, habár a kezében erősen szorított, vörös esernyővel már inkább keltette egy gyermek látszatát, aki az imént keveredett el a szüleitől, mintsem olyanét, aki hajléktalan.
Elégedett volt ezzel az élettel. Még nem tudta, hogy miért, de el akarta érni, hogy ne függjön senkitől. Folyamatosan ezen dolgozott és mikor az első hatalmas lépést tette meg a cél felé, hamar ki kellett ábrándulnia, hiszen nevelőszüleinél sem volt sokkal jobb dolga, mint szüleinél. Nem is értette, hogy hogy kerülhetett oda, hiszen annyi volt a különbség a két család között, hogy előbbiben az apa szerepét betöltő férfi nem volt alkoholista, viszont anyagilag ugyanúgy az elfogadható szint alatt helyezkedtek el jóval, így onnan már mindenféle jogi hülyeséget, orvoshoz járkálást és hasonló dolgot elhanyagolva fogta a bőröndjét és meglépett.
Csupán hatéves volt, mikor ezt megtette és lassan már egy éve az utcán élt. Egyszerű, mégis nehéz élete volt; Édesen nézett a gyönyörű, zöld szemeivel, kunyerált, hogyha nem kapott, akkor lopott és hogyha rendőrt látott elbújt. Néhol befogadták egy-egy éjszakára, ezek voltak a legjobbak neki. Minden körülötte forgott, mindenki az ő kívánságait, érdekeit leste, fürödhetett melegvízben, ehetett friss, főtt ételt és aludhatott kényelmes, puha ágyban.
Igen, annál csodásabb érzést el sem tudott képzelni, minthogy fejét egy párnára hajtsa, amibe az belesüpped és egész testén átfut az a kellemes bizsergés, amit nyugalomnak neveznek. Már meg akarta tapasztalni ezt mégegyszer. Lehunyta szemeit és elképzelte, miközben megállt egy pocsolyában. Minden porcikája megremegett, de pont annyira, hogy még élvezze és enyhe mosoly kúszott az arcocskájára. Örökké tudott volna így maradni, de egyszer mindenképpen ki kellett nyitnia a szemét... Kár, hiszen az is jólesett neki, hogy eljátszott a gondolattal, miszerint örökké, egészen haláláig ott ácsorog a pocsolyában, lehunyt szemekkel. Elképzelte, ahogyan telnek körülötte az évtizedek, századok és ő rendületlenül ácsorog vizes talpakkal és a piros esernyővel a kezében, miközben mossa haját az eső.
Hirtelen tágra nyitotta szemeit és hatalmasat nyelt. Nem, az esőnek nem kellett volna elérnie a vörös tincseit, tudta, hogy esernyővel a kezében ez nem történhetett volna meg, így őrült módjára kémlelni kezdte a várost, aztán meg is pillantotta; Vele szemben lebegett a szél szárnyán... A nagyon erősen fúvó szél szárnyán... a városban.
Hatalmas viharnak kellett lennie ehhez, de nem érdekelte, csak az, hogy a nagyon szeretett piros esernyőjét elragadta tőle a természet. Kinyújtotta karját és azonnal rohanni kezdett, de túl hamar kívánt nekikezdeni, így arccal a betonra zuhant.

Az utca kihalt volt, csendes, egy mondén azt mondta volna, hogy egészen üres. Én láttam a szépséget a viharban, noha nem tartozott épp az általam kedvelt időjárási jelenségek közé, mégis képes voltam vizsgálni azt a szememmel, s észrevenni a szabadságot, amelyet nyújtott - nem volt idekint egy lélek sem, s pontosan ezért mozdultak a lábaim, a következő pillanatban pedig már idekint sétáltam nyugalmasan, magamba szívva a felfrissülő, hűvös levegőt, mialatt összehúztam a kabátom, s arra koncentráltam, hogy a lég feletti uralmam megóvjon a nedvesség nagy részétől. Így, egészen úgy festett minden, mint egy másik világ, amelyet csak egy ablakon át szemlélek, minden csepeg, minden saras, és nem fogott rajtam semmi. Akárcsak egy golyóálló mellény a biztonsági őr mellkasára simulva, úgy simultam én is bele Szentpétervár egyik üres utcájába. Üres, mondottam, ám alig, hogy ezt konstatáltam magamban megerősítésként, hogy folytathatom a sétát, egy határozott ellenérvként száguldó leány került a szemeim elé, mintha üldözne valamit. Vagy keresne. Mintha el akarná érni a Napot a felhők felett. Azután megláttam az esernyőt, de mire visszanéztem a gyermekre, ő már a betonon feküdt.
Vörös haja volt, hosszú és vörös, ami pedig igazán felvetette bennem a kérdéseket, az a cipője hiánya volt, azonban a legkevésbé sem érdekelt jobban, mint az a visszataszító tény, hogy létezik szülő, amely csendes, száraz szobájában rejtőzve mit sem törődik a gyermeke hollétével. Ugyanis egyedül volt, közel s távol teljesen egyedül, bennem pedig másodpercek alatt több düh gyűlt össze, mint bárki másban történt volna. Kicsi és gyenge lényeket könnyű volt elnyomni. Hány ember kínozta saját húsát és vérét... és most itt volt ez a kislány, ázottan, a hideg Szentpétervár utcáin, zokni és lábbeli nélkül, meglehetősen alul öltözve, még békésebb időjárás esetében is. És ennyi nekem elég volt, elég ahhoz, hogy ne csak elsétáljak mellette, mint valami felfuvalkodott, nemtörődöm személy, aki csak saját jólétét hajszolja.
Engedtem hát, hogy vízcseppek ezrei verjék az arcom, s gúnyt űzzön belőlem a vihar csípő szele, miközben kérdezés nélkül felemeltem a gyermeket a földről és a karjaimba vettem. Egészen aprócska volt, talán óvodás vagy elsőosztályos.
- Egyedül vagy? - kérdeztem tőle a nyilvánvalót, hátha ennek hatására elmondja, mi történt vele, majd a biztonság kedvéért ellenőriztem az arcát és a tenyerét - Hogy hívnak?
Aztán felnéztem, a repülő-táncoló piros esernyőre, mialatt az autómhoz indultam a kislánnyal, sebesen lépkedve, ám nem gyorsabban, mint egy átlagos ember.
- Majd megkeressük, ha vége a viharnak. - mondtam neki természetesen, bár talán kissé kedvesebben is tehettem volna.
A többit rábíztam, hadd adja ki magából, amit kíván, s hadd érezze, hogy biztonságban van, ennek érzékeltetéseként pedig egészen magamhoz szorítottam. Valamiféle... idegenből jövő, számomra is érthetetlen szeretet sugárzott felőlem ilyenkor. Tudtam, hogy egy gyermek sosem verne át. Sosem vetne meg. Talán.
Mert a kételyt semmi sem tudta volna belőlem végleg kiirtani, mégis kerestem a reményt.

A lány felemelte tekintetét, ahogyan a férfi hangja elérte a fülét. Végigmérte és elmosolyodott, afféle jelként, hogy kifejezetten kínosan érzi magát a szituációban. Ki ne érezte volna? Elesni hatalmas ügyetlenségre vall, főleg akkor, ha az ember már egy éve az utcán él, így inkább csak lehunyta a szemeit, miközben felsegítették.
Nem értette, hogy mi történt vele. A szél elragadta tőle az esernyőjét, az egyetlen dolgot, ami kellemes emlékek tömkelegével árasztotta el kicsiny fejét, aztán hatalmas szerencséje révén éppen rátatált egy valaki. Egy valaki, aki segíteni akart neki, ezt tudta jól, de nem akart válaszolni semmire. Ez erősen kiülhetett arcára, tisztában is volt vele, de egész egyszerűen ritkán érezte magát ilyen kellemetlenül. 
Érezte, hogy nem akarnak neki rosszat, viszont mikor a férfi megindult vele, lábai mintha a kemény és hideg betonba gyökereztek benne. Túl kedves volt vele így ismeretlenül, a világ pedig túl romlott. Nem tudta elfogadni, hogy mindenféle hátsószándék kapott a... szeretetből. Szülei és nevelőszülei is mindig hangoztatták neki, hogy ne menjen sehová idegenekkel, pláne ha az illető egy nála idősebb férfi. Persze, ez a két forrás nem lett volna elég neki, hiszen a négy ember közül egyben sem bízott, viszont mikor az utcán, éttermekben látott édesanyákat, akik fiaikat és lányiakat oktatták erről, egyből jogosnak találta a dolgot. Habár arról fogalma sem volt, hogy milyen szörnyűségeket tudnak művelni egy ártatlan szép kislánnyal, de ezen nem is gondolkodott - mindenbizonnyal olyan ocsmányak és szörnyűek voltak ezek a dolgok, hogy az ő jóra fogékony agytekervényei mégcsak véletlenül sem találtak ki és fogadtak be hasonlót.
Csak gubbasztott, mint egy kő és közben idegesen játszogatott az egyik tincsével. Szomorú tekintetet vágott, ami vegyült egy kevéske, de kifejezetten erős kíváncsisággal, amit segítőjének szegezett. Nyelt egyet, mint aki fél és rákérdezett.
- Hová akarsz vinni? Jó nekem itt. - nézett az égre és lehunyta szemeit.
Pár másodpercig feküdt a férfi karjaiban és élvezte, ahogyan a sűrűn potyogó esőcseppek hidege és nedvessége egész teste felett átveszik az uralmat egy olyan érzetet keltve, amit ritkán tapasztalhatott meg emberfia. Szabályosan érezte szívének minden dobbanását, az ereiben serényen folyó vért; Tisztában volt vele, hogy él. Ezekért a pillanatokért tette, ilyenkor kapott róla bizonyosságot, hogy valóban megérte annyit szenvednie mindenért. Szeretett élni.
Őszinte mosolya visszatért hozzá, miközben kezeit és az égnek emelte, hogy azok is minél többet kapjanak az égből áradó fagyos áldásból.
- Az eső éltet. - mosolygott.
Szinte biztos volt benne, hogy erre a kijelentésére csak dühösen fog felelelni az idegen, elvégre ha tervei voltak a lánnyal, akkor azokat nem az esőben akarta megkezdeni, ezért kapta fel és indult el vele valahova. Egy helyre, ami egyelőre titok volt Amalianak. Először arra gondolt, hogy biztosan egy sötét és büdös pincébe tartanak, ahová sok másik gyereket is zárt az idegen, de ez a gondolat hamar elúszott tőle; Abból nem lett volna semmi haszna se a gyerekeknek, se a férfinak.

Ha nem tűnt volna teljesen mondénnek, azt hittem volna ezen mondatok hallatán, hogy valamiféle illuminált állapotban lévő tündérre bukkantam, csakhogy ő egy teljesen átlagos kislány volt, s remélhetőleg túl fiatal ahhoz, hogy efféle szerekhez juthasson. Aztán végül igyekeztem más perspektívából megközelíteni a dolgokat, elvégre a gyermekek gyakran beszéltek összevissza, gyorsan váltva egymás után témát, azt gondolván, az előzőt már nem lehetett volna sokáig feszegetni. Na de... jó volt neki itt? Miféle jó?
- Ez az idő csak bentről élvezhető. - mondtam, mialatt befordultam egy tuja mögött, hogy kinyissam a sötét jármű ajtaját - Másképp tüdőgyulladást kapsz! - tettem hozzá némileg feddőn, majd egy határozott mozdulattal a hátsó ülésre ültem be vele és visszacsuktam az ajtót.
Letettem magam mellé egy halom ruhákkal borított jegyzetre a Fátylat illetően, amelyekből így nem látszott túl sok minden és egyébként sem hittem, hogy egy ekkora gyermek már megtanult volna olvasni. Úgy emlékeztem, volt nálam egy törölköző a csomagtartóban, így gyorsan hátranyúltam megkeresni azt, majd amikor megtaláltam, szinte azonnal a leány haját és a lábait kezdtem vele szárítgatni. Egyszerűbb lett volna légmágiát használni, igen, meg csinos Fátyoltörés is, amelyben egyéb helyzetben talán még némi szórakozást is leltem volna pár száz évvel ezelőtt. De nem most, és főképpen nem ilyen ingerülten. Mégis ki engedhette így utcára? Nem hiányzott senkinek? A ruhájából megállapítva nem éppen néhány perce ázhatott abban a pocsolyában.
- A szállásomra megyünk, hogy lezuhanyozz. - válaszoltam neki végül - Így mégsem adhatlak át a szüleidnek. Egyébként Konrad vagyok, és idegen, de olyan idegen, aki azt akarja, hogy haza kerülj. Tehát... hogy hívnak? Hol laktok?
Az eső éltet. Na persze! Nem volt ő növény, hogy így gondolkodjon. Sőt. Azoknak gondolkodniuk sem kellett volna.

Tüdőgyulladást kap... Ez egy olyan fenyegetés volt, amitől egyáltalán nem tartott sőt, kifejezetten ostobaságnak vélte, hogy mindig mindenki ezzel ellenezte, hogy kint ácsorogjon az esőben, de most nem akarta mondani férfinek. Feldúltnak tűnt, tapasztalati szerint olyankor pedig nem volt kellemes ellenvéleménnyel sulykolni senkit, mert érzékenyebben fogadták, mint amúgy tették volna.
- Nem félek tőle. - suttogta azért nagyon halkan, miközben az eget kémlelte.
Csodálatosnak tartotta, ahogyan a sötét felhők apró könnyei elárasztották a várost és hirtelen mindenki úgy megrémült, mintha a világ egésze remegett meg volna egy embereknél jóval hatalmasabb istenség csapásai miatt. Mindenki elmenekült, elbújdosott otthonába, csak nagyon kevesen leskelődtek a párás ablaküvegek mögül, viszont akik ezt tették, szinte kivétel nélkül szörnyűlködve pislogtak az égre, csakmert fekete. Amalia ezt képtelen volt megérteni. Ahelyett, hogy örültek volna annak, hogy végre nedvességet kap az amúgy száraz és zord világ, siránkodtak, hogy nem tudják űzni az unalmas és felesleges dolgaikat. A lány elmosolyodott. Legalább kevesebb széndioxidot lélegeztek be... Úgy hallotta, hogy az ártalmas.
A férfi hamarosan betette egy szürke autóba és magyarázott neki valamit, de nem nagyon figyelt rá. Inkább eljátszott a gondolattal, hogy még mindig az esőcseppek fürdetik kicsiny testét. Élvezte. Olyan friss volt az élmény, hogy könnyen fel tudta idézni minden apró szegmensét és már-már teljesen valósnak hatottak a hamis érzetek, amiket erőszakosan próbált elhitetni az agyával. Valami azonban megzavarta, mégpedig az, hogy a férfi törölgetni kezdte aztán bemutatkozott neki és közölte vele, hogy haza akarja vinni.
A lány értetlenül pislogott, majd egy aprót csapott Konrad kezére, amivel a fejét törölgette.
- Szia Konrad! - mosolygott. - Amalia vagyok. - aztán lehervadt mosolya. - Nem kell megszárítani. Meg tudom oldani magamnak is. - azzal felsóhajtott és lehunyta szemeit.
Érezte, ahogyan csontjai elvesztik eredeti méretüket és egyre csak zsugorodnak és zsugorodnak, ahogyan haja fejéről elterül egész testén; Bár igaz, még néhány helyen elég ritkásan, elvégre fiatal volt. Túl fiatal.
Futkosott pár kört az ülésen egérként, aztán megszüntette a varázslatot, viszont amit elfelejtett, hogy ezután teljesen meztelen volt, elvégre kisállatként nem voltak rá jók a ruhái. Zavartan kapott testrészeihez, amiket a felnőttek is el szoktak takarni, majd pár másodperc némaság után (miközben lelkesen meredt a semmibe) megszólalt.
- Itthon vagyok. Nem kell hazavinned.

- Örvendek... - mondtam, legalább akkora lelkesedéssel, mintha vettem volna egy kávét, elejtettem volna, és a pohár tartalma beszennyezte volna a ruházatom.
Egyrészt, mert ezek szerint valahogyan képes volt érzékelni, hogy szakíthat előttem Fátylat, elvégre tulajdonképpen nem is volt ez szakítás. De hogyan? Ráadásul egérré változott, s mivel nem érzékeltem felőle semmit, egészen biztosan nem lehetett alakváltó, így egyetlen választásom maradt - vérlénnyel van dolgom. Egy aprócska, gyermek vérlénnyel, akit szétáztatott az eső és fagyosra hűtött a szél. És ahogyan eltakarta magát, mintha lett volna értelme - lett volna mit -, na meg az az aprócska egér, aki igyekezett magát mindenben megtörölni, hát az valami felejthetetlen látvány volt, egészen elvigyorodtam, aztán el is nevettem magam. Végül a kezébe adtam egy melegítőfelsőt, hogy belebújjon, majd amikor abbahagytam a kacagást, megtöröltem a szemem és visszarendeztem az arcom, bár lerítt rólam, hogy jól szórakozom.
- Nos, ez esetben Druian vagyok, kicsi vérlény. - mondtam neki, miközben igyekeztem egy pár tiszta zoknit keresni a nagy felfordulásban, amely segített otthonossá tenni ezt a kerekeken guruló bádogszekeret.
Hát ezért kellett összevizeznem magam? Mérgelődhettem volna, de túlságosan jól szórakoztam hozzá, így csak megszárítottam magam, ez idő alatt pedig alkalmam nyílt gondolkodni, mégis hogyan értette, hogy itthon van. A szemben lévő házra néztem, majd kérdőn a leányra, s arrafelé is mutattam az ujjammal.
- Itt laksz? - kérdeztem tőle, s megvizsgáltam az ablakokat, ugyanis ha a lány édesapja, édesanyja vagy egyéb rokona végignézte az iménti jelenetet, nem sok köszönetre számíthattam.
Ennek ellenére - s mivel nem láttam senkit - fújtam némi levegőt a gyermek haja felé, hogy segítsek neki száradni, majd előrehajoltam és feljebb csavartam a fűtést.
Azért... mindent egybevetve volt ebben némi gyanús. Miért sétált cipő nélkül, kabát nélkül, egyetlen esernyővel védekezve a nyilvánvalóan erősebb szélvihar ellen? És ha itthon volt, nem kellett volna aggódó szülőket látnom az utcán? Na persze, értem sem aggódtak az enyéim, egyrészt, mert apámmal sosem találkoztam, másrészt pedig, mert anyám tetteiről sosem lehetett megmondani, miféle szándék lakozik mögöttük.
Így hát csendesen ültem vele szemben, a támlára fektetve a felkarom, és a válaszait vártam - na meg azt, hogy felöltözzék.

Nem értette. A férfi szörnyen keserűen köszönt neki ismét, pedig már egyszer megtette, bár akkor sokkal több életkedvvel tette ezt. Fogalma sem volt, hogy mit ronthatott el, csupán annyit tett, hogy az emberi testét levetkőzve egy aranyos kisegér bőrébe bújt, amiért aztán tényleg senki sem haragudhatott! Hallott már olyasmiről, hogy felnőtt emberek - gyerekek ritkán - nem kedvelték az állatokat. Ezt akkor sem tudta felfogni, mikor tudomást szerzett róla, viszont úgy, hogy ezt saját bőrén is tapasztalta már teljesen más volt. Talán nem is az állatokkal volt problémája Konradnak, hanem a lánnyal magával, viszont akkor az okozott neki képzavart, hogy mégis miért segítette fel és cipelte a - feltehetőleg - saját autójába.
Ijedten figyelte a férfit és sajnálkozóan figyelte kicsi térdeit. Vörösek voltak és remegtek, fázott. Nyelt egyet és tekintetét a férfira emelte, aki ekkor már turkált valamit keresve.
- Bocsánat. - sütötte le szemeit. - Nem tudtam, hogy nem szereted az állatokat.
Egészen eddig nem tűnt fel neki, hogy az idegen nevetett. Nevetett és még arra is vette a fáradtságot, hogy előtúrjon egy felsőt neki. Egy tiszta felsőt, így nem kellett a vizeset felvennie.
- Köszönöm. - bújt bele értetlenül, azon mosolyogva, hogy milyen hosszú az ujja az ő vékonyka kezeihez képest. 
Ismét bemutatkozás következett, amitől a kicsi véregér végképp elvesztette az amúgyis kusza fonalat. Megtudta, hogy Konrad valójában Druian, ami azt jelentette, hogy Druian is Konrad, csak Konrad nem akarja, hogy megtudják róla, hogy Druian, viszont Druian nem rejtegeti, hogy ő valójában Konrad. Azaz nem valójában, hiszen lehet, hogy igazából Druian, Konrad pedig valaki más, akinek az illető felvette a nevét valamilyen ok miatt. Ez fordítva is igaz lehetett. 
Amíg ezt a gondolatmenetet végigfuttatta, teljes káosz alakult ki a vörös hajkorona alatt megbúvó agyában. Alig ismerte az idegent, alig tudott róla akármit, máris minden elképzelése felborult.
- De... - meredt a férfi szemeibe. - Miért nem Konrad? 
Egyértelműen nem sikerült átadnia a hosszú, hosszú ötleteit ebben az egyszerű kérdésben, viszont talán ez épp elegendő volt ahhoz, hogy felvilágosuljon és rendeződjenek gondolatai... Vagy nem. Nem volt ideje ezen törni a kobakját, hiszen érkezett a következő kérdés, amit ezúttal nem ő tett fel, hanem Konrad... Druian... Az idegen neki, miközben a szembenlévő házra bökött.
"Itt laksz?"
A lány megfagyott. Nem tudta, hogy hol lakik, mi számít az lakásának, de nem is gondolta, hogy valaha ezt tudnia kell majd, elvégre az ilyesmi dolgokat mindig a felnőttek intézték. Kivétel nélkül. Ő neki csak élveznie kellett a lehetőségeket, amiket az ebből következő gondtalanság és lustaságra való számtalan lehetőség adott neki.
- Hát... - biccentette jobbra fejét. - Aludtam már ott, de nem hiszem, hogy ott laknék... Nem tudom. - vonta meg vállát.

- Dehogynem szeretem őket. - javítottam ki a kislányt még mindig derűsen a nevetéstől, mialatt előszedtem egy pokrócot, s körbetekertem vele, hogy átmelegedjék - Mindössze megleptél, ennyi történt. Nem kell aggódnod emiatt.
Azonban ekkor elgondolkodtam. Ezt a csöppnyi leányt érdekelték az érzéseim és azt hitte, megbántott, hogy valami rosszat tett, amely csodálatra méltó volt, s többnyire példa nélküli a felnőttek között. Pontosan ezért kedveltem gyermekekkel beszélgetni, főképp, ha okosak és figyelnek a szavaimra, itt viszont fellépett némi probléma, tekintve az iménti kérdést, miszerint ha tudta volna, hogy én is a Fátyolhoz tartozom, egyszerűen annyiban hagyta volna az álnevet és kért volna egy telefont, hogy felhívja az édesanyját. Vagy az édesapját. Ehelyett azt állította, aludt már itt. Itt? De nem tudja, hogy az otthona-e? Ez miféle jelbeszéd? Egyelőre félretettem ezen kérdéskört, hiszen volt itt égetőbb probléma is, égetőbb a leány sorsát illetően.
- Azért nem Konrad, mert az csak egy álnév. Én is Fátylon túli vagyok. - magyaráztam - Egy sárkány, hogy pontos legyek. De ha ezt nem tudtad... meg kell kérdezzem. Miért leplezted le magad? Hiszen ez Fátyolszakítás, amit nem szabad. Vannak... öhm - keresztem a szavakat, hogyan mondjam el, elvégre mégiscsak egészen kicsi volt még - rosszindulatú emberek, akik magukkal vinnének vizsgálatokra, és egyéb kellemetlen eseményekre. Ez igen komoly dolog. - néztem rá szigorúan végezetül, majd tiszteletet parancsoló arckifejezés mellett újfent visszatértem az előttünk álló épület kérdéséhez, igyekezve nem elveszteni a türelmem, elvégre ekkora gyermekeknek már tudniuk kellene a saját címüket. Hogyan járt egyáltalán iskolába?
- Tehát. - mutattam ismét a házra, igyekezve higgadtan viselkedni, bár közel voltam a határaimhoz... Fátyoltörő gyerek, na még mit nem! - Ha nem itt laksz - márpedig feltehetően nem itt -, akkor mégis hol? Miért mondtad, hogy itthon vagy? Ide figyelj, Amalia. - fordultam fel teljes testtel, mialatt határozottan megfogtam a kislány vállait - Segíteni akarok neked, ám úgy nem tudom ezt megtenni, ha nem beszélsz világosan a számomra. Nem foglak elvinni az Őrséghez, ha ettől tartasz. - majd anyádék úgyis megnevelnek.
Remélhetőleg. Addig pedig be kellett érnie az én intő szavaimmal, amíg még intőek tudtak maradni. Persze kis idő múlva észrevettem magam, s azon kezdtem el gondolkodni, vajon azért viselkedett-e így, mert megijedt tőlem, ekkor pedig ismételten ránéztem, igyekezvén azt sugározni a tekintetemmel, hogy a legkisebb mértékben sem fog meggörbülni a legeslegapróbb haja szála sem. Sőt. Ha hajlandó együttműködni, megkaphatja az ebédem, és ez igen nagy szó. De hát egy gyermek... egy gyermek, aki a viharban ázott, mindenféle felügyelet nélkül. Oka kellett, hogy legyen.

Betakargatta a lányt, miközben mentegetőzött, amire felvonta a kis szemöldökeit. Nem értette, hogy miért kellett ezt. Nyugodtan utálhatta volna az állatokat, Amalia helyzetén ez végsősoron ez nem változtatott semmit sem, hiszen nem egér volt, hanem egy vérlény, ami elsősorban ember és csak másodsoron állat, viszont akkor sem teljesen az, hiszen ösztönei helyett érzelmei és gondolatai irányítják ugyanúgy.
Aztán Druain furcsa pillantásokat vetett. Gondolkodott. A kislány imádta nézni az embereket gondolkodás közben, hiszen érdekes dolgokat lehetett leolvasni az arcukról. Egyértelműen lerítt róluk sokszor, hogy miféle gondolatmenet folyik éppen keresztül a fejükön. Voltak azok, amikor mosolyogtak, ilyenkor szép emlékeket idéztek fel és ennek szöges ellentéte, amikor melankólikusan figyeltek egyirányba és mintha csak azt várták volna, hogy mindennek vége legyen. Ezeket le tudta olvasni az arcokról, egyedül azt nem, mikor a felnőttek odaszúrtak neki valamit, amit nem értett és aztán csúnya mosollyal nevettek. Azt hitte, hogy ezt ilyenkor rajta teszik, ami egyáltalán nem esett jól neki, de a mostani idegen szerencsére nem ilyen volt.
Nem, az ő arcán jelenleg a zavarodottság jelei pihentek, mint aki némileg ideges, de próbálja egy koherens képpé fűzni a dolgokat, amiket tudott. A lányt érdekelte, hogy pontosan min is törhette a fejét, így nagyon örült, mikor végre megtudta, viszont nem... "mellékhatások nélkül". A zavarodottság átszállt rá is.
- De miért kell rejtegetni? Miért akarnak kísérletezni rajtam? Mit akarnak tőlem? - akart átmászni a férfi lábain keresztül, hogy kipattanjon az autóból, hiszen megijedt.
Nagyon megijedt. A szíve sebesen vert, tenyere izzadni kezdett és szemei idegesen fürkészték Konrad minden apró mozdulatát. Tudta, hogy el akarták rabolni. Tudta, hogy nem kellett volna hagynia magát. Végül (miután pár perc szerencsétlenkedés után képtelen volt kimászni így, bebugyolálva) kövér könnycseppek kezdtek lecsorogni a kis arcán. Nyelt egyet és Druianra nézett.
Összehúzódott, miközben óvatosan törölgette le a könnyiet.
- Ne bánts, kérlek. Bármit megteszek, csak ne vigyél el. Itt lakom, nem akarok innen is eltűnni. - hintázott felhúzott térdekkel. - Nem tudom, hogy pontosan hol, de itt. Egyedül élek, igen és hallottam, hogy a magányos hajléktalanokat szokták elrabolni, de... de én nem vagyok hajléktalan, szóval ne tedd meg, légyszíves! - folytatta remegő hangon.
Ennyire még sosem rettegett. Akkor sem, mikor szülei vagy nevelőszülei verekedtek, hiszen ő sosem volt közvetlen veszélyben, ez volt az első alkalom. Rettentően érezte magát, de csak ekkor realizálta, hogy mennyire gyűlölte ezt a napot. Nem volt elég, hogy a kedvenc esernyőjét is elhagyta, de el akarták rabolni. A helyzet menthetetlennek tűnt számára és mivel nem tudta, hogy ha elrabolják mennyire kínozzák majd meg vagy hogy egyáltalán mi a fenét művelnek vele, csak erősebben ölelte térdeit és gyorsabban dülöngélt. Nem akarta elképzelni. Eddig szándékosan nem képzelte el, viszont most muszáj volt, hiszen nem lakhatott Konradnál örökké. Valahogyan el kellett onnan szöknie, a tervet pedig csak úgy tudta kieszelni, ha pontosan tudta, hogy mit fog vele tenni.

Nem volt hátrány bizonyos helyzetekben, ha féltek a sárkány fiától, ez a helyzet azonban messze elkerülte még azon alkalmak elmosódott határait is, ugyanis nem kívántam gyermekeket ijesztgetni, ez a leány itt előttem pedig mindennek leírható volt, csak nem nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak, amilyennek lennie kellett volna, és ami még zavarba ejtőbbnek mutatkozott, azt hiszem, némileg okkal szolgáltattam e tévképzet keletkezéséhez. Talán nem kellett volna Őrséget és kíváncsi, kapzsi embereket belevonnom az intésembe, de ha egyszer olyan felelőtlen volt! Csak sóhajtottam, aztán előrébb hajoltam, és megmasszíroztam a homlokom, arra várva, hátha megnyugszik magától is, amikor sajnálatos módon rá kellett ébrednem, ettől csupán rosszabb következik, ha csak csendben ülök.
Márpedig azt terveztem, azok után, hogy némileg jogosan kissé felháborodtam magamban a rám aggatott gyermekrabló tituluson, s egyedül az mentette meg Amaliát, hogy félelmében folyamodott ezen kimenetelhez, nem pedig egyéb szándékkal - hiszen nem rejthette el a félelmét, s tudtam, hogy el akar kerülni engem, elvégre a foglyomnak gondolta magát, abból kiindulva, hogy bizonyos sötétség leple alatt működő szervezetek otthontalanokat fosztottak meg drága utcasarkuktól vagy híd alatti rezidenciájuktól.
- Nos... - vetettem rá egy pillantást, hallva az elfojtott zokogást és az anyagok susogását, ahogy kínjában mocorgott, és tagadnom kellett volna, ha azt mondom, egyáltalán nem emlékeztetett gyermek önmagamra - ... attól, hogy a pokróc akadályoz a mozgásban, még nem leszel fogoly. Nem terveztelek elrabolni. Azt kellene megértened, hogy a hideg és az eső merőben károsak az egészségedre nézve, és esetleg egy köszönömmel viszonozni azt, hogy ettől megóvtalak. Most pedig, mivel végre elárultad, hogy a szó szoros értelmében nem laksz itt, sem sehol máshol; nekem úgy tűnik, semmi kifogásod nem lesz egy meleg ebéd ellen.
Mosolyognom kellett. Nevetni akartam, de úgy véltem, az csak rontana a helyzeten, így hát inkább elfojtottam ilyen formában, s azon kezdtem tanakodni, mégis mit kezdjek vele, ha már evett. Teljességgel kizártam annak lehetőségét, hogy visszaengedem az utcára, azonban bizonyos nyomós okokból kifolyólag magamhoz sem kívántam venni. Végül aztán elnapoltam e fontos kérdést akkorra, amikor végleg sürget a döntés, majd, mivel valószínűleg még mindig megbénította a félelem, kihúztam a helyéről a biztonsági övet, s a leány előtt elvezetve bekapcsoltam azt. Ezután kikászálódtam a hátsó ülésről, majd a kormány mögé ülve hátranéztem, igyekezve valamiféle bizalomgerjesztő arckifejezést produkálni - olyasmit, amit magam is szívesen fogadtam volna azokban az időkben, amikor anyám és a gyámom árnyéka magasodott fölém, s úgy éreztem, tehetetlen vagyok.
- Azt reméltem, mostanra egy egész listát fogok kapni tőled arról, milyen ételeket szeretnél kipróbálni és hol.
A motor lágyan és simán búgott fel, én mégis haboztam néhány pillanatig. Legalább addig nem kíséreltem meg elindulni, amíg Amalia beszélni nem kezd, ez alatt az idő alatt pedig igyekeztem elnyomni magamban, mit fogok kezdeni egy gyermekkel egymagam... Nos, abban biztos voltam, hogy nem fogom megtartani, s jelenleg egyetlen személy jutott eszembe, akihez bátran fordulhatnék efféle gondokkal: Nagy Sándor, a Hódí... akarom mondani, a "Varázsdiri".

Druian hátrahajtotta fejét és hevesen masszírozni kezdte homlokát, ami erősítette az egyre csak duzzadó félelmet és az az által kiváltott szorongást. Azt már megfigyelte, hogy ezt az emberek vagy akkor csinálják, ha valamihez nagyon nincs kedvük, vagy ha elmélyültek gondolataikba - ez esetben csak az utóbbira tudott gondolni, hiszen sikerült felfednie a csúnya, gonosz és nem mellesleg sárkány emberrabló szándékait felfednie, így ki kellett találnia, hogy mégis miképpen szabaduljon meg tőle, hogy milyen módon végezzen vele és hogyan mossa le utána szörnyű kezeit, hogy véletlenül se derülhessen ki az igazság soha, senkinek.
Idegesen szorított a lepedőre és szemeit is lehunyta félelmében, de könnyei így is utat tudtak törni maguknak. Ennyire még sosem félt. Hiába élt az utcán korához képest régóta, csak most érezte igazán, hogy mennyire bizonytalan a jövő. Ekkor gondolkodott el először azon, hogy életének valóban nem is volt se súlya, se értelme; Hiába önállósult, hiába gondolta úgy, hogy csak magára támaszkodhat és hogyha így tesz, minden rendben lesz, sőt nem csak rendben, de teljesen boldogan élhet, hiába kell nélkülöznie ezt-azt, másokon is múlt a sorsa és nem gondolta, hogy ezt változni fog akkor, mikor felnő.
Gyakorlatilag Konradon múlt minden, amit ő eddig felépített, amiért eddig küzdött és nem ő adta a férfi kezébe a lehetőséget, hanem az erőszakosan elszakította azt a lánytól, aki így csak elszenvedhette a történéseket, amelyek inkább voltak döntések, mintsem vad és teljesen véletlenszerű helyzetek, melyek csak görgették egymást előre és előre. De ezúttal is tévedett.
A sárkánynak ismét sikerült meglepnie. Megnyugtatta. Valahogy a lányt kellemes érzés töltötte el, ahogy ezúttal hallgatta a szavait és az ajánlatot, amit végül feltett; Egy meleg ebéd. Már a szó hallatán is összefutott a nyál aprócska szájában, hiszen idejét sem tudta, hogy mikor ebédelt már utoljára. Pár pillanatig nem is volt tiszta a fejében a jelentése a betűsornak, csak annyi, hogy finom és szerette, mikor alkalomadtán kaphatott belőle. Viszont mikor a férfi beindította a motort teljesen zavarba jött.
Szipogott egy utolsót és letörölte az utolsó kövér könnycseppeket, amik lomhán kúsztak kócos, vörös tincsei alatt bujkáló arcán. Neki kellett választania, hogy mit egyenek, viszont semmi sem jutott eszébe. Fejét tenyerére támasztva kinézett az ablakon és megszólalt.
- Nem tudom. Te mit szeretnél enni? - adta vissza Durian kezébe a választás jogát.