Sárkány ellen sárkányfű! - Dru és Lung

Ha éppen ekkor akartam volna lenyelni azt, amit idáig apróra rágtam, azt hiszem, nem ment volna le valami gördülékenyen, tekintve a helyzetet, amelybe éppen most cseppentem - volna, ha odakint elárultam volna neki, miket tettem a múltban, s miként éltem a jelenben. Ugyan feltétlenül nem ütközött az Őrség munkálataival, néhanapján igazán vakmerő dolgokba fogtam, melyek hajszál híján rosszul is végződhettek volna akár, sőt... tulajdonképpen sok esetben szándékosan intéztem úgy, ahogy végződött, bármiről is legyen szó. Szerettem fenntartani a látszatot, a legendák látszatát, az pedig igazán hízelgő lépés volt az emberiség részéről, amikor kutatókat kezdtek trenírozni az igazság felderítésére. Persze egyúttal veszélyes is, én ezzel ellentétben kapva kaptam az alkalmon és elvétve elbeszélgettem ezekkel az emberekkel arról, mégis mit tudnak, mit gyanítanak. Az eredmény részben kiábrándítónak bizonyult, részben pedig igaznak, amelyről azonban nekik fogalmuk sem volt, és én sem erősítettem meg. Mulatságosnak találtam volna, ha nem szorongatta volna a torkom az ebből gyúrt anyagtalan kéz, amely azt sugallta, jócskán messze van még a pillanat, amelyre oly' régóta várok.
Így tehát elodáztam ezt a gondolatmenetet, majd a főztöm dicséretében úszva jómagam is hátradőltem a széken, s az étkezés befejeztével úgy is maradtam. Befejeztével, mert ugyan cseppet sem laktam jól, nem kívántam enni többet, nem itt és nem most, s főleg nem attól tartva, hogy ledönti védelmem szilárdan álló bástyáit és kényelembe ringat majd. A kényelemtől elálmosodtam és ha ez megtörtént, a legközelebbi alkalommal már valamiféle gyötrő álomkép riasztott fel.
Mi pedig még ittunk is. Nem kellett volna maradnom. Még a gondolat is teljesen elhatalmasodott rajtam, a felelőtlenség netovábbja, és Mej ráadásul még Őrökkel is cimborált. Én azonban mégis mindössze vállat vontam. Vállat vontam és élveztem a nyugalmat.
- Nocsak. - engedtem meg magamnak egy mosolyt, majd folytattam - Hogyhogy nem csatlakoztál hozzájuk?
Nos igen. Valószínűleg ezt kérdezte volna valaki, aki nem én lettem volna. Valószínűleg, mert sajnos akármilyen idős is lehettem, attól még nem láttam mások fejébe, s nem is tudtam másképpen gondolkodni, csak ahogyan én teszem. A többi mindössze üres, törékeny színjáték.
- Bár a kezelés említése azt engedi feltételeznem, a munkájuk még manapság is meglehetősen veszélyekkel teli.
Amit persze én magam is tudtam, s néha aggódtam is amiatt, hogy talán egyszer az én ajtómon is kopogtatnak.

Határozottan érzem, hogy meglepetést okoztam neki a kijelentésemmel. De vajon jól érzem-e, hogy ennek a meglepetésnek kellemetlen felhangja volt számára? Mindenesetre nem mutat örömöt. Megpróbál semmit sem reagálni erre. Nem mondja, hogy "jaj, de jó, akkor biztonságban vagy", pedig az előbb aggodalmát fejezte ki a biztonságom tekintetében. Vagy már akkor sem aggódott?
Hogy mért nem csatlakoztam?
- A kertészkedést jobban szeretem.
Harcolni csak a hazámért voltam hajlandó, de azt is rosszul tettem tán, hiszen semmit nem javítottam meg, tettem jobbá vele. A Fátyol nem egy olyan cél, amiért odaadnám az életem. Fenntartjuk, mert kell. De rengetegen vannak az Őrségben, szerintem kertészből kevesebb van. Olyan kertészből, mint én, pedig azt hiszem, egyesen hiány mutatkozik.
- Nem annyira a munkájuk, mint inkább a lelki terhek. Olyan harcot vívnak, amit nem lehet megnyerni, csak a vereséget lehet elodázni. Az emberek előbb-utóbb fel fogják fedni a létezésünket.
Nem érződik rajtam, hogy ezzel nekem gondom lenne, a közlés teljesen semleges, érzelemmentes hangon hagyja el a számat. Már leszoktam róla, hogy olyasmiken rágódjak, mely dolgok túlmutatnak saját személyemen, és a hatásköreimen. Rágódni nem rágódok miattuk, csak néha iszom egy-két pohárral.
- Tölthetek még? - emelem meg az üveget. Már nincs benne sok.
Dru nem evett sokat, szerintem ennél alapvetően nagyobb a kapacitása. És az étel jó. Biztos szereti is, hiszen azért választotta ezt a receptet. Az állapota befolyásolja az étvágyát is? Sokan lesznek étvágytalanok és álmatlanok, ha depressziósak.
- Mondd csak... nem tudsz, vagy nem mersz aludni? - teszem fel a kérdést hirtelen.

Tehát már megpróbálta - a szóhasználatából ítélve, végül választott, annak a javára, amely tevékenység most lehetővé tette, hogy ennél az asztalnál ülhessünk. Talán ha máshogy döntött volna, soha nem is látjuk egymást, ami részemről egyet jelentett volna azzal, hogy jelen nap beköszöntével kénytelen lettem volna átlépni egy gyógyszertár küszöbét, a kemikáliák használata pedig cseppet sem volt veszélytelen egy Fátylon túlinak, ahogyan arra a nő már korábban is rámutatott, s ahogyan én is ismertem már a fennálló helyzetet. Éppen elég lett volna mindössze abba belegondolni, vajon mi lehet az, ami miatt negyvenszer tovább élünk, mint egy átlagos Mondén, azonban ezt most nem kívánt témának tekintettem, legfőképp azután, hogy elértek a fülemhez a meglepő szavak. Meglepőek voltak, mert úgy töltötték be a lég minden egyes szegletét körülöttünk, mintha semmi gond nem volna az értelmükkel, mintha... láthatatlanul vállat vont volna hozzá, e tény ösztönös meghatározása pedig eloszlatta bennem a gyanú legkisebb maradványait is azt illetően, hogy amint átlépem a küszöböt vagy elindulnék könnyíteni magamon, Mej kezébe menten telefon kerül, s néhány percen belül körbevesznek a rendfenntartók.
Valójában persze még tartottam ettől a kimeneteltől valahol mélyen, lényem elérhetetlen részeivel kapaszkodva az elővigyázatosságba, elvégre akár hazudhatott is. Elég lett volna arra koncentrálnia, hogy felhívja egy barátját, ahelyett, hogy feljelent engem...
Lehunytam a szemem néhány másodpercre, amíg kiverem a fejemből az imént említett eshetőségét, ennek leplezésére pedig nyújtóztam egyet, majd bólintás kíséretében közelebb toltam hozzá a poharam.
- Igen, tölts, kérlek. - toldottam meg végül az első szókombinációval, ami eszembe ötlött.
Aztán a következő pillanatban már bármit megadtam volna azért, hogy tovább feszegessük a Fátyolkérdést, nemtetszésemet azonban nem fejeztem ki, mindössze csak komolyan néztem rá néhány másodperc erejéig, mint aki gondolkodik, azután valamiféle tréfának könyveli el a kijelentést, amelyet bizonyára nem értett eléggé.
- Kíváncsi volnék a gondolatmenetre, amelynek végén arra jutottál, hogy ezt megkérdezd. - feleltem végül derűsen mosolyogva, mint aki valóban nem érti, hogyan kapcsolódhat ilyesmi őhozzá, hogyan merülhet fel vele kapcsolatban egyáltalán - Nem volt értelme, kertész kisasszony. - folytattam, azt az utat választva, hogy megelégszem ennyivel, nem figyelmeztetem és nem vesztem el a fejem, hiszen azzal egyértelműen igazat adnék a kérdés jogosságának - Engedd meg, hogy visszatérjek a Fátyol kérdésére, és kijavítsalak. Az emberek nem fognak bennünket felfedezni, mégpedig azért nem, mert foggal-körömmel kapaszkodnak a világképükbe és legtöbbjükben fel sem merül, hogy talán másként van. Nézd csak meg a laposföld-hívőket. Ami azt a csekélyke hányadot illeti, amely személyek valóban kutatnak vagy sejtenek valamit, ritkán vagy sosem szólalnak fel, hiszen a társadalom őrültnek bélyegzi őket, és bár már nem abban a korban élünk, egyfajta számkivetettek lesznek, akik nem egyenértékűek a többivel. Megéri tehát próbálkozni a számukra? Aztán persze vannak kivételek, ám a Fátyol még áll, és bár néhol vékonyabb, mint a foghíjas ózonpajzs, igazán sokára lenne még, mire emiatt bekövetkezik a szakadás, a saját predikcióim szerint. A másik részről vizsgálva a problémát, ha valaki közülünk Fátylat szakít, és egy Mondén látja, azt hiszem, legtöbb esetben csak pszichiátriára kerül vagy az életét veszti. A kivételek megoldása múlik az Őrségen, és amíg ők elvégzik a feladatukat, nem hibáznak, és az emberek természete sem változik, amelynek értelmében minden apró lehetetlenséget igyekeznek a fizika törvényeivel megmagyarázni, nem lesz semmiféle szakadás közel s távol.
Ezért állt még a régi rendszer. És ezért - a természetek miatt - nem értem még el a célom én sem.
- Ha hibáznak valakivel szemben, aki közülünk való és elég őrült ahhoz, hogy a saját életét kockára téve fel-alá masírozzon egy zsúfolt utcán, lerántva magáról a leplet, azt hiszem, előbb ölnék meg a vadászok, a mentálmágusok közreműködésével pedig az egészből mindössze tömeges bűntény válna. - mondtam végül, majd kissé komolyabban hozzátettem - Ellenkező esetben viszont az elkövetkező évtizedekben sosem látott háború és mészárlás magvait ültetnénk el. Senki sem volna biztonságban, még az sem, aki egész életében a Fátyol ellen vallott.

Drunál is nagy sebességgel forognak a fogaskerekek. Érzem, ahogy  kissé ingadozik könnyed jókedv, bosszúság, félelem és kíváncsiság között. Kicsit talán ingatag a lelkiállapota, de mivel ez az arcán és a mozdulatain alig látszik, feltehetőleg erős jellem.
- Ez igazából egy alapkérdés. - vonom meg a vállam. - Nem mindegy kezelés szempontjából sem. Az alvásproblémáknak több oka is lehet, és az altató csak segít aludni, de az okot nem szünteti meg.
Ezt most nem részletezem tovább. Adtam neki altatót, az hatni fog, legfeljebb vesz majd megint, ha elfogy. Ha nem akarja boncolgatni a kérdést, akkor nem fogom erőltetni.
- Nem attól tartok, hogy valaki közülünk elkövet valamit. - rázom meg a fejem a hosszú fejtegetésre, amit előbb türelmesen végighallgatok. - A technikai fejlődés miatt lesz egyre szűkebb a biztonságos mozgástér. Egyre nehezebb lesz hamis személyazonosságot szerezni, ahogy egyre több adatot rögzítenek. Egyre több mindenféle szenzor működik majd szerteszéjjel. Egyre fejlettebbek lesznek az orvosi műszerek, egyre több térfigyelő kamera.... és ez csak az, ami már most is látszik. Ki tudja, mi mindent találnak még fel. Nem minket akarnak megtalálni, hanem egymást minél jobban megfigyelni, ez csak egy mellékhatás.
Természetesen töltök neki a borból újra, és mivel mindketten befejeztük az étkezést, felkelek, és kiballagok a nyugágyakhoz újra. Az egyikbe letelepszem, és úgy kortyolok bele a saját italomba.
- Köszönöm a finom vacsorát! Remek szakács vagy.
Ez a minimum, hogy elismerem a tudományát, és köszönetet mondok az ételért. Legalább ezzel sem nekem kellett pepecselnem. Jól esett ehelyett ülni, hiszen majd egész nap álltam.
A kertben az est közeledtével a virágillat egészen édeskés lesz. Reggel, hajnalban inkább frissesség érződik, délben fűszeres illatok szállnak, és ilyenkor valami olyasmi érződik, mintha valami finom süti sülne. Szeretem ezt az illatot, mert olyan otthonossá teszi a helyet.

Ezt az okot bizony nem tudnád megszüntetni. - néztem reá ezzel és a beszélgetés tárgya iránt érzett heves ellenszenvvel ellentétben, igazán nagy erők árán színlelt nyugodtsággal, s nekiláttam lefedni a maradékot az edényekben, azonban el nem pakoltam, hiszen még meleg volt a fém, kellemesen meleg, mondtam volna a tél közeledtével, azonban jelenleg fűtött bennünket a nyár, így pedig az egész valóságos procedúra mindössze izzadságot és felforrósodást eredményezett a testemet tekintve. Meglehetősen kellemetlen állapot volt, olyasmi, amelynek érzékelése után rögvest zuhany alá helyezkedem.
Ám ezúttal nem tehettem meg, nem, elvégre a nő hozzám beszélt, ráadásul túlságosan fontos dolgot vitattunk meg éppen ahhoz, hogy csak úgy elszivárogjak a szállásom felé... na meg, kertészkesztyű-és-gumicsizma nem úgy festett, mint aki az elkövetkező percekben kívánja benyújtani azt a bizonyos számlát, már ha egyáltalán papír alapon létezett, nem pedig egyéb módon állt szándékában törlesztésre kényszeríteni, amely lehetett akár takarítás is, erre a gondolatra pedig legszívesebben földhöz vágtam volna azt az átkozott seprűt. Nem lehetett volna kevésbé patyolat-tisztán elfogadni bizonyos helyzeteket? Hiszen az a nem kívánt réteg nem rajta foglalt helyet... Mindenesetre érthetetlennek és zavarónak tituláltam ezt a tulajdonságot, s visszagondolva hálát adtam volna azért, hogy Berint nem érdekelte túlzottan az ilyesmi.
Már éppen azt hittem, azért tápászkodik fel, hogy rendrakásra parancsoljon, s már gondolkodtam volna valamiféle burkolt odaszúráson, amikor ráébredtem, hogy minden bizonnyal őt is zavarni kezdte a párás orróság, s jobbnak látja kimenekülni a hűvös szabadba. Követve hát a példáját, kezemben a poharammal megindultam utána, majd visszatelepedtem mellé, pontosan oda, ahol a délután foglaltam helyet. Hátradőlve hallgattam az est hangját, a város hamis zenéjét, mialatt engedtem, hogy  növényeknek hívott furcsa élettelennek tűnő halandó létformák kibocsássák légnemű terhüket a levegőbe, megtöltve azt valamivel, amely megnyugtatta a lelket, s egyúttal élénkítette a belső tüzet.
- Legalább nem veszett kárba az a pár röpke évszázad. - mondtam könnyeden - Váljék egészségedre.
Ezután pedig visszatértem arra, amit még odabent mondott. Valójában igaza volt, de még mennyire, azonban én, mint vérbeli technikagyűlölő, hajlamos voltam megfeledkezni e veszélyek súlyosságáról, mintha nem is léteznének.
- De még milyen kellemetlen mellékhatás, amit említettél. Mindent összegezve hamarosan remeteségbe kell vonulnunk, elzárva mindentől, lakatlan és élhetetlen területekre bezsúfolódnunk, mert rögzíteni fogják az arcunkat a biztonsági felvételek és az emberek gyanakvóvá válnak, ha harminc év múlva is felbukkanunk, mert egy percet sem öregedtünk. Vagy lehull a Fátyol és mindenki azon lesz, hogy megbékéljünk a változásokkal, vagy pedig szépen lassan mind meghalunk és a legendák feledésbe merülnek. A Mondéneknek talán az lenne a legjobb, azonban mindössze emiatt nem fogom hasba lőni magam, és feltételezem, hogy te sem. - megittam a maradék bort, s csak utána pillantottam rá, egy kissé elfordítva a fejem - Mi volna hát a jó lépés? - aztán, hogy ne engedjem ránk nehezedni ezt a fojtogató súlyt, kiengedtem némi jókedvvel fűszerezett csipkelődést - Természetesen azután, hogy végre hajlandó leszel átnyújtani a számlámat. Későre jár már, és tudod, az ilyen öregek már korán ágynak esnek.
Halkan nevettem, pedig még nem is volt alkalmam szemügyre venni az arckifejezését... Valójában persze egyre inkább csak jobban tapadt rám a ruházatom, és ez annyira zaklatottá tett, hogy ha lett volna a lábamnál egy medence, azt hiszem, vállaltam volna a megaláztatást és eljátszom, hogy beleesem.
- Csak szórakoztam, kérlek, ne is törődj vele. - feleltem aztán, még mindig kissé derűsen, mert átgondolva talán túlságosan gyanús voltam, és mert a kényszermunkán túl más eshetőségek is felmerültek bennem, mint afféle számlabenyújtás, és ezek közül igazán kevéssel békéltem volna meg - Az igazat megvallva kellemes meglepetést szereztél nekem ma.

A költői kérdésre, hogy hasba akarom-e lőni magam, csak megrázom a fejem. Nyilván nem. És nem is biztos, hogy az emberiségnek az lenne a legjobb, ha mi eltűnnénk.
- Nem hiszem, hogy én tudom erre a kérdésre a választ. - sóhajtok fel, és úgy nézek bele a poharamba, mintha azt remélném, valaki talán oda írta az aljára. - De nagyon remélem, hogy van, aki tudja, és már neki is állt a megvalósításnak. - mormogom csöndesen.
Néha úgy érzem, hogy aggasztóan kevés időnk van, és a probléma meglehetősen bonyolult.
Dru kérdése a számláról rezzent fel a semmibe révülésből.
- Őőőőő... én egy teljesen normális számlára gondoltam.
Nem, akkor éppen nem arra gondoltam, csak kihasználtam a szójáték adta lehetőséget, de egyébként nem volt semmi különös tervem, csak elkérni a tea árát. Viszont jöttek a kérdések, a válaszok, a vacsora ...
- Nos, én is rosszabbra számítottam, amikor megéreztelek az ajtóm előtt. Szóval kvittek vagyunk.
Sóhajtva teszem le a poharat a nyugágy mellett a földre.
- Ha menned kell, nem tartóztatlak, bár ritkán lehet ilyen jót beszélgetni, vacsorázni egy fajtánkbélivel. De a Fátyol témája tényleg eléggé velős, és nem három-négy pohár bor mellé való. Legalábbis az én gondolkodásom már kissé gátolt.
És ez még a jobbik fázis, mert ha egyéb működéseim viszont levetkőzik a gátjaikat, az sokkal kellemetlenebb tüneteket eredményezhetne. Már a gondolatra is igen furcsa érzeteim támadnak, és halkan felkuncogok. Aztán gyorsan elűzöm a pajkos gondolatokat. Számla, és kész. Ennyi. Mehet.
Aztán majdcsak elfogy a tája, és akkor visszajön ... Ugye?

Nos, a saját terveim jócskán nem álltak még a megvalósítás fázisában, hiszen egyedül voltam rájuk, mindent magam kutattam és jegyeztem le nagy gonddal, amely nemcsak időigényesnek bizonyult azon túl, hogy meglehetősen fárasztó tevékenységnek számított, hanem többszemélyes feladatnak is, tekintve, hogy mindig minden változott, s tulajdonképpen mire utolértem volna a fejleményeket, vagy hibát találtam a számításaimban, vagy pedig érvényét vesztette az intézkedési utasítások taglalásának közel első egyharmada. Egyszóval nem kívántam Mej orrára kötni semmit a munkásságomból, még akkor sem tettem volna, ha nyomós okot adott volna rá - nyomósabbat annál, mint tisztában lenni az elkerülhetetlennel. Olyasvalakinek tűnt, aki a mában él, a múltból tanul és a jövő minden egyes baj nélkül elkövetkező napját ajándékként kezeli, valóban tartva a Mondének fejlődésétől, ám ezért nem kezdte el maga keresni a megoldást, hanem érdekkapcsolatot ápolt az Őrség tagjaival némi védelem reményében. Igen erős feltételezés, ezt elismertem, ugyanakkor meglehetősen helytállónak tűnt, ettől függetlenül pedig túlságosan élveztem azt, ami ölembe hullott azzal, hogy Mej engedte átlépnem a boltja küszöbét.
- Tehát semmi seprű? - kértem tőle megerősítést némileg felnevetve, mert nem gondoltam teljesen komolyan - Ez felettébb megnyugtató.
Valóban meglehetősen felszabadultan viselkedtünk, legalábbis jómagam, így osztottam a véleményét - jobb volna elnapolni a Fátyoltémák megvitatását, mielőtt még előkerül valahonnan egy második üveg, és el találnék fecsegni valamit, amit nem kívánok, olyanból pedig igen hosszú listát írhattam volna. Mej sem lehetett másként, elnézve azt a borzalmasan bosszús kisugárzást, amelyet először érzékeltem felőle, aztán pedig összehasonlítva ezzel... akármi is járt a fejében, ugyanis mindössze a felém irányuló szándékait érzékeltem, nem pedig a gondolatait. 
- Ne aggódj, eszemben sincs elmenni. - közöltem vele, legalább úgy, mintha ez a ház olyannyira az enyém is volna, mint az övé, - Az a helyzet, hogy kitűnő beszélgetőpartner vagy, ráadásul még el is kényelmesedtem itt... - ütögettem meg a tenyeremmel néhányszor a nyugágy fémvázát - Ejtsük hát a Fátyol ügyeit. Nem ilyen estékre való, ebben igazad van. Nem szabad elrontani valamivel, ami aggaszt. - aztán még, ártalmatlanul csipkelődve, egy elégedett vigyor kíséretében megjegyeztem - Válassz olyat, amihez nem vagy túl gátolt.
Természetesen nem akartam bántani, ezt azonban felesleges lett volna hozzátenni, hiszen érezte volna, ha másként van. Hagytam, hadd érje el, ami kedvére való, s csak arra az esetre kezdtem el gondolkodni, ha visszautasítaná a választási lehetőséget. Még mindig kissé szokatlannak találtam az elmúlt eseményeket, tekintve, hogy a saját fajom nőivel többnyire anyámon keresztül kerültem kapcsolatba, és legtöbbször nem igazán bántak velem kesztyűs kézzel a fejük felett lebegő kényszer miatt. Üdítő volt ez a változás, s felettébb értékeltem, hogy ennek eléréséért nem kellett rendre utasítanom senkit.

Nem bírom kié. A semmi seprű kiszólásra már kitör belőlem egy kacaj. Úgy buggyan ki, hogy érződik, hogy megpróbáltam visszatartani, de nem sikerült.
- Ne aggódj, legközelebb csakis konyhai munkára osztalak be. Azzal sokkal jobban járok. - felelem aztán, és mindig nevetgélve.
Aztán meghallom, hogy maradni szándékszik, és issza is süpped a nyugágyba.
- Akkor viszont hozok még egy üveg bort, mert ezt megittuk. - jelentem ki, és felkelek.
Nem okoz gondot a járás, a mozgáskoordinációmra soha nem volt hatással az alkohol, legfeljebb lazább lettem tőle. Most is simán eljutok az ajtóig. Simán, de hogyan! Igen, a mozgásom sokkal lágyabb és előkelőbb most, nem olyan hányaveti, mint amikor bosszús voltam és fáradt. Ha egyedül iszom, akkor attól rosszkedvű leszek és bamba, majd elalszom. De ha társaság is van hozzá, akkor az kihozza belőlem azt a klasszikus női nevelést, amit még anyámtól kaptam. Azt a nőt, akinek úgy kell tetszenie a férfinak, hogy közben a férfi nem veszi észre, hogy a nő tetszeni akar neki, csak egy szemérmes virágszálat lát. Fura az összkép, mert ez csak a mozgásomra hat ki, az "Akkor viszont hozok még egy üveg bort, mert ezt megittuk" nem igazán tartozik ebbe a kategóriába. És ugye a kertésznadrág sem az a viselet, ami felfedi a lágyan ringó idomokat.
A bor felhozatala eltart azért egy ideig, mert ugye rendes gazdaként azt a pincében tartom, és válogatok is egy ideig, hogy valami jobb eresztést bontsunk meg. Aztán megtalálom, amit kerestem, és visszaballagok. Útközben felkapom az asztalról a magokat a tálban, és azt is kiviszem. Töltök mindkettőnknek, és visszaülök a nyugágyba. Eddig tartott a "kínai gésa" bemutató, mert a szavaim megint eléggé másfélék.
- Nos, kaptam egy biankó csekket, én határozhatom meg, hogy miről beszéljünk.
Itt tartok egy apró hatásszünetet, hogy Druban megfogalmazódhasson a gondolat, miszerint, ez esetleg nem volt jó ötlet.
- Na, lássuk ... - teszek úgy, mint aki elmereng a lehetőségeken - ... időjárás. Nem, nem az uncsi. A kert ... ó, az sem jó, azt nem lehet szavakba önteni. - kuncogok kicsit a saját tréfámon, aztán oldalra sandítok, és úgy folytatom, hogy lássam, az egyes felvetések hogy hatnak a sárkánykámra.
- Konyhaművészet. Ó, nem, nem, az sem jó, ennyire könnyen nem kapsz kegyelmet. - csóválom meg a fejem.
- Munka. Nem, ezzel ne kínozzuk magunkat! - sóhajtok fel, mint aki szenved a munkájától, pedig imádom, a takarítást kivéve.
- Megkérdezhetném, hogy mi járatban vagy erre, de hát mégsem lenne jó azt hallani, hogy jöttél kirabolni egy védtelen kertészlánykát, de az Őrség emlegetésére meggondoltad magad. - végig írom mondani, de aztán megint kitör belőlem a nevetés. Persze ezt a gyanúsítást Dru sem veheti komolyan, hiszen én is érzékelem az ő szándékait, így tudom, hogy nem volt ártó szándéka. Legalábbis eddig nem ... ha most felhúzom a jó ég tudja mi lesz.
- Jaj, látod, nem is olyan könnyű témát találni. - panaszkodok neki jól érezhetően megjátszott szomorúsággal.
- Mesélj valamit a kalandjaidról! Biztos voltak! - csillan fel a szemem végül.
Egy jó történet, ennél kellemesebb nem is lehetne egy kis bor mellé.

A megjegyzésére csak a szememet forgattam meg egy kissé, maradva úgy, ahogy az este hátralévő részét terveztem eltölteni: derűsen és könnyeden. Az összes többi jelen helyzetben a szórakozás része volt, nem pedig pozíciójelzés. Amikor a nő felkelt a helyéről, én csak keresztbe tettem a lábam a bokámnál és meg sem mozdultam, elvégre itt volt az ideje, hogy viszonozza a kiszolgálásom, amelyet remélhetőleg valójában nem kívánt tőlem újra és újra megismételni. Főzni egy dolog - ha akartam is, főzetni valakivel pedig egy teljességgel különböző másik történet, amihez kertész-kisasszonynak nem igazán lett volna joga...
Nekem pedig hátrafordulni és megnézni magamnak, de hát ha egyszer nekem produkálta magát, afféle jogot formálhattam az előadás megtekintésére. Amikor pedig eltűnt az ajtóban, tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, büszke legyek-e magamra, amiért ezt elértem nála, avagy kezdjek el azon gondolkodni inkább, hogyan tudnék tisztán tekinteni erre az estére, csakhogy ennyi bor után a gondolkodásnál rögvest meg is bukott az ügyem.
Mej visszatértével azonban ismételten változott a légkör, méghozzá, ahogy ott ült mellettem, elgondolkodva, jóformán a baljós kifejezés is illett volna a helyzetemre, amelyet leginkább úgy tudtam volna szavakba foglalni, mint "a vihar előtti csend". Először azt hittem, mentem lecsap az alkalomra és addig ostromol, amíg mindent el nem mondok az alvásproblémámról, aztán, ahogyan ötletelt és szépen lassan elvetette őket, ez a gyanú egyre erősebbé nőtt bennem, végül megállapodtam magammal abban, hogy mindössze szórakozik, s nyugalmas csendben hagytam, hadd fejezze be a játszott töprengést, jóllehet, a szemem némileg összeszűkült a végére, elvégre jobb szerettem, ha én járok táncot mások idegein, no de olykor fordult a kocka, ez a bizonyos fordulat pedig meglehetősen kellemesnek ígérkezett... egészen addig a pontig, amikor szóba hozta azt a nyavalyás rablás-példát - itt aztán hosszan benn tartottam a levegőt, majd amikor meghallottam, hogy felkacag, megdörgöltem a homlokom, végül beadtam a derekam és fejcsóválva csatlakoztam hozzá. Megárthatott neki az alkohol, ám ez a kellemesen csípős, nyugodt és mondhatni önfeledt Mej sokkalta jobban tetszett. Olyannyira jobban, hogy hajlandó voltam némi kísérő ital társaságában csepegtetni neki a múltamból, elvégre egészen végig erre ment ki a játék. Még egyszer utoljára, némileg elismerve a ravaszságát, megcsóváltam a fejem, aztán sóhajtva visszaemeltem tekintetem a sötétlő égboltra.
- Győztél, gratulálok. - mondtam, még mindig magamban tartva, mennyire bolondosnak találtam őt, ahogy csak nevetett és nevetett, elvégre akkor ki kellett volna fejtenem, miért szépíti meg a jókedv a nőket, azt meg nem állt szándékomban, mivel még a számítástechnikáról is többet tudtam, ez pedig nagy szó - De nem garantálom, hogy kíváncsiságod kielégül. Nem volt túlzottan izgalmas életem ezidáig. - tettem hozzá, olyan hangsúllyal, hogy biztosan tudja, most csak élcelődöm, majd úgy folytattam, mintha teljesen hétköznapi tényeket kívánnék közölni vele - Ha eltekintünk trónbitorlók után való kémkedéstől, új földrészek megvizsgálásától a hivatalos felfedezésük előtt, vagy éppen Nagy Sándortól.
Egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán kezdetnek jobb volna valami kevésbé veszélyeket hordozó témát választani, de hát mégsem mesélhettem el neki, hogyan harcoltam végig anyámmal másfél évezredet - itt pedig, mintha villám szelte volna át az égboltot, tette ugyanezt egy felismerés az elmémmel, miszerint Mej-jel még nem kerültünk szembe őáltala, ez pedig akár azt is jelenthette, hogy végre befejezte a kínlódást és békén hagy. Áldás lett volna igazán, s amíg ennek bizonyítékait mérlegeltem magamban, egyúttal azon is elgondolkodtam, mire lehet kíváncsi olyan nagyon ez a nő... Csapda lett volna? Megengedtem magamnak némi kérdő tekintetet, ahogy ismét ránéztem, közben pedig, mintha nem is vártam volna választ aggodalmaimra, megérdeklődtem:
- Talán Amerikával kellene kezdenem, elvégre itt vagyunk. De a választás a tiéd, ha pedig egyik téma sem kedvedre való, majd keresek mást.

Tudom, hogy megfordult utánam. Ez a nőknek mindig egy apró kis diadal, még ha egyébként nincsenek tervei az illetővel. Bár... ennyi bor után nekem már lassan bármivel lehetnek terveim. Akár vele is!
Hagyja, hogy töltsek, ő is kezd ellazulni. Kicsit görcsöcske volt, amikor bejött a boltba. És a kis csipkelődésemet is eléggé könnyedén veszi, bár az Őrség emlegetésekor megint gyülekeznek némi viharfelhők, vagy csak a bor birizgálja a képzeletemet? Végül is mindegy. AZ ő szíve joga, hogy mit utál, és mit szeret, amíg nem tesz törvénybe ütközőt. És belemegy  ajátékba. Rendben, talán sínen vagyunk, egy könnyedebb este felé. Vagy mégsem?
"De nem garantálom, hogy kíváncsiságod kielégül. Nem volt túlzottan izgalmas életem ezidáig."
Erre a kijelentésre morcosan megrázom a fejem.
- Ne kamuzz! Jóval idősebb vagy, mint én, és ennyi év unalomba simán bele lehetne halni. - fenyegetem meg még midig morcosan.
Aztán csak előrukkol pár lehetőséggel.
A trónbitorlók emlegetése nem nyeri el a tetszésem, annak idején az a szüleim és az én életemet is tönkretette az, hogy egy hódító betörés miatt összeomlott az az udvar, amiben éltünk. Ilyen kalandokból nekem sokkal több jutott, mint amennyit akartam volna, nem kell repeta. Ami Amerika felfedezését illeti, nos, tudom, hogy többen jártak már itt európaiak, és ázsiaiak, mielőtt Kolumbusz kikötött. Na, bumm. Mások meg itt éltek és haltak. Nem értem, miért olyan nagy szó, hogy megtaláltak valamit, ami mindig itt volt. És akkor még a vikingeket nem is emlegettem. Aztán megemlíti Nagy Sándort, és itt megélénkülök. Egyrészt ő az az európai, akiről még mi is halottunk, mert felénk is jelentősen átrendezte a térképet. De halottam egy pletykát, amit esetleg most Dru megerősíthet.
- Igaz, hogy vámpír lett, és még ma is aktív? - csapok le hát az utolsó témára.
Egy ilyen idős lény.... mi mindent átélhetett, arról nem is beszélve, hogy mit vitt végbe még életében. Vannak, akiket csodálok ebből a szempontból. Úgy beleírni magadat a történelembe, hogy több ezer évig emlegessék a nevedet, na, az valami. Bár mondjuk Hitler is ezt tette... meg Mao ... hogy rogyott volna rájuk az ég, még mielőtt megszülettek!

No, erre aztán újból nevethetnékem támadt, talán még a szomszédok is meghallották odabent a házukban. Soha nem gondoltam volna, hogy bárki is ezzel fog fenyegetőzni, de a váratlan ismételten rám cáfolt, és tessék, megtörtént! Megvártam, míg végre ismét levegő jut a tüdőmbe, majd koccintás kíséretében belekóstoltam Mej új szerzeményébe, s csak ezután láttam neki, hogy beadjam a derekam.
- Jól van, jól van. Történtek velem igazán cifra dolgok, de ha mégsem annak számítanának, hát akkor egy holttal beszélgetsz.
Ám ahogy a mondat végére értem, végül értelmet nyertek számomra a nő szavai, s felfogtam, hogy döntenem kellene. Döntenem, mivel ezek szerint korántsem volt természetes tény Alexandrosz barátom kiléte, így pedig most rajtam állt, megválaszolok-e egy ártalmatlan kérdést, avagy elkövetem talán életem legnagyobb hibáját. A vámpír kitartott az elképzelései mellett és amellett is, hogy összecsiszol minket az idő. Nem tévedett, tulajdonképpen már az első pillanattól fogva kapcsolódott bennünk valami a másik irányában, és bár nem volt ritka, hogy ingataggá vált a bizalmam, annyit mégiscsak elárultam törekvéseimből, amennyit kellett - így vagy úgy, főként azt a bizonyos közös repülést kiemelve, amit aztán közel sem mindenki kaphat meg tőlem.
Igen, igen... válaszok és kérdések. Az egyenlethez elég néhány pohár bort adni, s máris elbillen a mérleg. Fontos tanulság, ráadásul nagyon régi is volt, ám aztán mégis megegyezett a két oldal, tekintve, hogy Mejnek valahonnan hallania kellett ezt, és ha hallotta, akkor nem holmi hétpecsétes titokról lehetett szó. Talán... Aztán, mintha nem is gondolkodtam volna idáig semmin, hirtelen úgy éreztem, nincs is mit megoldani. Odahajoltam hát hozzá, azt a látszatot keltve, hogy valamiféle hétpecsétes titkot kívánok megosztani vele, majd következett a hatásszünet, és végül...
- A nyakam tudna mesélni. - mondtam felnevetve, majd visszadőltem a nyugágyba és hagytam, hadd találja ki a többit.
Ennyivel nem árthattam. Addig nem, amíg nem beszélek a régi-régi szövetségről vagy egyéb dolgokról, amelyek csak rám meg a vámpírra tartoztak. A szórakozást nem tiltotta semmi.
- Na és te? - kérdeztem aztán - Ha jól érzékeltem, te sem vagy már éppen fiatal, és meglehetősen élőnek tűnsz... Szóval, ki vele, kertész-kisasszony.

Ahogy ő közelebb hajol, úgy hajolok én is, bár nem tudom minek, amikor nincs itt senki, aki meghallhatja. De magával ragad a várakozás, hogy végre hallok valami jó történetet, ami kicsit feldobja a hétköznapokat. Erre ... nem hiszek a fülemnek!
- Na, ez aztán nagy mesélés volt! - vágok egy undok grimaszt, és hitetlenkedve megcsóválom a fejem.
Most tényleg kiszúrta a szemem egy mondattal? Képes volt egy, így is meg úgy is érthető mondattal elintézni a "Nagy Sztorit", amit kértem tőle?! Menten itt helyben megüt a guta!
Még várok egy kicsit, de nem, nem folytatja, helyette visszakérdez. Szóval tényleg ennyivel elintézettnek tekinti a mesélést, amire kértem.
- Ó, nekem a szám szokott mesélni, nem a nyakam. - felelem még mindig durcásan. - Lenne is mit ... de ha te így, én is úgy.
Azzal nyűgösen hátradőlök, és a borommal kezdek el foglalkozni inkább. Az komolyan mondom, jobb társaság. Annak legalább lesz valami hatása. Egy el nem mondott történetnek viszont nincs. Vagyis van. Bosszúság.
Lehet, hogy a sárkány férfiak mind ilyen csalfák? Ha nem akarok gyereket, kereshetnék társat más hosszúéltűek között is. Alkalmi partnereim persze voltak innen is, onnan is, de mindig úgy képzeltem, hogy hosszabban összekötni az életem csak egy másik sárkánnyal érdemes. De úgy tűnik talán ebben tévedtem.
Dru most tényleg azt hiszi magáról, hogy fenemód jópofa volt? Vagy vicces? Hát én nem nevettem.

Mej feldühödött, nem is kérdés. Rá sem kellett volna néznem ahhoz, hogy megbizonyosodjam róla, mégis azt tettem - megvizsgáltam az arcát, a mozdulatait, s próbáltam kitalálni, pontosan mivel értem el, mintha nem tudnám egyébként is: természetesen azzal, amit valójában kifejezett. Semmiféle mögöttes tartalom, semmiféle másodlagos értelmezés, egyszerűen azért haragudott meg rám, mert nem mondtam el neki valamit, amiről úgy gondoltam, talán nem lenne szabad, erre tessék. A nők valóban sértődékenyebbek voltak nálunk, és jaj annak, aki nem úgy ugrált, ahogy ők fütyültek. Persze... honnan is tudhatta volna, hogy kötve van a kezem? Nem is éreztem mérget magamban, egy egészen keveset sem, csak az alkohol megnyugtatóan zsibbasztó jelenlétét. Nem is akartam dühös lenni.
Egy darabig magam is csendben meredtem a poharamra, egy kis időt hagyva neki arra, hogy lenyugodjék - ha volt benne hajlandóság -, s csak azután köszörültem meg a torkon, egészen halkan. Nem volt éppen kellemes, amiről beszámolót kért tőlem, ámde muszáj volt hajlanom, elvégre én hoztam fel, puszta fellengzésből. Meg kellett hát innom a levét, azonban nem éreztem veszve mindent.
- Legyen. Elmesélem, de tudnod kell, hogy merőben a kellemes ellentéte jellemzi azokat az eseményeket, ugyanis meztelen voltam. - mondtam, egészen komolyan, érzékeltetve vele, hogy itt aztán helye sincs tréfának - Gondolom, magad is hagytad már távol a ruháid, ha eleged lett ebből a formádból és repkedni kívántál, legalább egy kicsit. Velem rengetegszer előfordult, és legtöbbször semmiféle baj nem származott belőle, legfeljebb meglátott néhány paraszt, aztán hitetlenkedve vitatkozni kezdtek a tanyaszomszédjukkal... Valamikor a hatodik században egyszer Spanyolországban jártam, és az éjszaka sötétje is épp megfelelő volt - gondoltam én, aztán amikor visszaindultam, hogy felöltözzek, egyetlen pillanat leforgása alatt oly' mértékű megaláztatás ért, hogy el sem tudnád képzelni. - magyaráztam neki, szándékosan kerülve az igazságot, de annak még merő gondolatát is, elvégre nem állt szándékomban magamba fordulni és undorodva egymilliomodszor is visszaidézni mindent abból az időszakból - Ott állt felettem Nagy Sándor, jól öltözve, a maga elegáns és előkelő pompájában, én meg játékszerként lógtam a karjaiban és arra eszméltem, hogy tehetetlen vagyok.
Végül kínosan elnevettem magam, jelezve, hogy ha tovább akarja hallgatni a hazugság-élménybeszámolót, egy kissé várnia kell még - addig, amíg kitalálom...
Remélem, most már megérted, miért tartózkodtam. Az akkori tüzes, friss és fiatal önmagamnak komoly megpróbáltatást jelentett feldolgozni efféle váratlan kellemetlenséget. De feltételezem, részedről sem lett volna könnyebb. Aztán meg, mint gyengébbik fél, felmerült bennem, hogy talán azok lesznek az utolsó pillanataim, és egy ősöreg vámpír fogja nyomon követni őket.
Mivel persze nem teljesen mondtam igazat, meg sem kíséreltem a nő arcára nézni. Helyette a kertben gyönyörködtem, magamba szívtam az illatát és itt-ott kortyoltam a kitűnő borból. Azt hiszem, megfejtettem, sértett asszonyság mi mindenbe ölte még megtakarított pénzét az évszázadok során. Elmés, nem tagadom.

Dru beadja a derekát, és mégis elkezd kalandot mesélni. Az első mondatnál megbillegtetem a szemöldökömet. Egyrészt én is megnézném azért őt meztelenül, másrészt meg a meztelenséghez nem feltétlen kötődnek az embernek kellemetlen élményei. Sanda mosolyom, és a szemforgatás hozzá valószínűleg sejteti vele is, hogy mire is gondolok. De persze ha az embernek ellopják a ruháját, míg sárkány alakban repked, az tényleg kínos tud lenni. Erre azért megértően bólogatok. Aztán jön az izgalom, és a szemem elkerekedik. Szóval Nagy Sándor tényleg vámpír, és egyszer elkapta őt? De hát itt van, él és virul, szóval a találkozás nem volt végzetes.
Dru most együttérzést vár tőlem, és meg is kapja természetesen.
- Nehéz fiatal alakváltónak, vagy egyáltalán fiatal természetfelettinek lenni. Mert ugye az embereken már gyerekként is felülkerekedhetsz, csak azt nem igazán szabad. A fajtádban meg mindenki idősebb és így jobb is nálad, ergo az előnyök kissé eltörpülnek néha a kényelmetlenségek mellett. És ennyi volt? Megvacsorázott belőled, és életben hagyott? Vagy történt még más is? Egyáltalán honnan tudtad meg, hogy ő Nagy Sándor? Gondolom, nem mutatkozott be, amikor elkapott. Vagy igen?
Ezernyi kérdésem lett hirtelen, és Dru biztos lehet benne, hogy ezt a témát jól ki fogjuk vesézni. És ha rendesen felelget, még az is lehet, hogy mesélek neki én is valamit.
Izgatottan felülök a nyugágyban, és Dru felé fordulva leteszem a lábaimat, és előre hajolok, mintha azt szeretném, hogy pár rezdülésnyivel előbb érjenek el hozzám a válasz hangjai. Mert hát más értelme ennek sincs nagyon, hiszen hallani így is tökéletesen hallom, amit mond. A szemem csillog, és és az egész arcomon tükröződik a kíváncsiság. Maga a tett, hogy így felültem sem tudatos most, csak egy ösztönös reakció az izgalmas történetre.

Ha nem láttam volna másképp tapasztalatok százai miatt, fiatal és forrófejű elmével rögvest konstatáltam volna, hogy a nők primitív, egyszerű életformák, amelyeket egészen onnantól kezdve egyszerű kezelni, hogy teljesül, amit akarnak. Persze jócskán kinőttem már ebből... azt hiszem, talán húszéves korom körül gondoltam így néhány hónapig vagy talán évig, azonban nem tovább, hiszen az elméletem megdőlt, most azonban mégis, ennyi eltelt idő után is mosolyt csalt az arcomra ez a női nemmel együtt járó esetleges kiszámíthatóság. Mulatságos volt figyelni a rám tapadó, izgatott tekintethez társuló árulkodó testbeszédet, csak éppen a mögötte megbújó értelmet nem néztem le, hisz' nem volt miért.
- Nem mutatkozott be, bár azt hiszem, ha megtette volna, sem emlékeztem volna semmire abból, amit mondott, ugyanis csaknem szárazra szívott. Járni sem tudtam, nemhogy tisztán gondolkodni, úgyhogy tetszett avagy nem, az éjszaka további részében bizony rá voltam utalva - merthogy rendelkezett gerinccel és beismerte, hogy hibázott, ami igazán szép teljesítmény volt már akkoriban is. - magyaráztam, miközben azon gondolkodtam, mégis mit árulhatok el neki, s mit nem - Bebugyolált a köpenyébe és elvitt egy afféle elhagyatott lakóházba, ahol tüzet gyújtott, és mivel nem fagytam meg, alkalmunk nyílt beszélgetni. Tőle tudtam meg azon információk döntő többségét, amelyek ahhoz kellettek, hogy később életben maradhassak, és mit is mondhatnék, gyorsan elérte, hogy tiszteljem, s becsüljem a szavait, hiszen ő is ugyanezt tette az enyémekkel. Így aztán, túléltem néhány évszázadot, és úgy gondoltam, soha többé nem találkozunk, örökre elváltak az útjaink és soha még csak látni sem fogjuk egymást. De hogy mennyire tévedtem! - mondtam neki, felkeltve az érdeklődését, majd megvárakoztatva addig, amíg kiittam a poharam tartalmát, amely talán kezdett a fejembe szállni, ámbár ki tudja... - Azután kezdődött minden. Ha létezik a barát fogalma, azt hiszem, ő teljes mértékben kimerítette. Még repülni is magammal vittem, pedig én aztán még csak a közelembe sem engedek senkit. Persze nem a hátamon - nem vagyok holmi igásló vagy motorkerékpár, az teljességgel tilos! Jól mondom vagy egyéb véleményen vagy?

Nos, ez a történet sokkal jobb, mint gondoltam. Kellemes csalódás, hogy egy vámpír is viselkedhet ellenségesen. Bár ... lehet, több ilyen vérszívó is van, csak mivel az ember igyekszik lehetőleg eggyel sem megismerkedni, nem tudhatjuk. Azt hiszem, ezt hívják előítéletnek. De az ember inkább legyen előítéletes, mint halott, ugye. Ahogy így a történetre figyelve a gondoltaim a saját ösvényükön is megindulnak, hirtelen jön a kérdés. Némi szünet áll be így, míg megfontolom a választ.
- Annak idején, fiatalkoromban egy csapat tagja voltam, akik ugyanazért az ügyért harcoltak. Ott ez nem méltóság kérdése volt, hanem célszerűségé. Ha úgy érhettünk el nagyobb sikert, hogyha viszek valakit, akkor vittem. - felelem egyszerűen. - És nem hiszem, hogy bárkinek is eszébe jutott volna ezért lenézni engem. Meg is kapta volna a magáét! - teszem hozzá elmosolyodva.
Miután az első csalódás megtépázott, és elvesztettem miatta anyámat is, már nem az a lány, vagy inkább nő voltam már, akit bármivel is háttérbe lehet szorítani, vagy megalázni. Leszámoltam sok álommal, illúzióval, és felesleges megfelelni akarással. De ideje visszatérni Dru történetéhez.
- Szóval barátok lettetek? Ez nagyon jól hangzik!
A barátság, az igazán mély, szövetségesi barátság, amikor tényleg számíthatunk a másikra jóban rosszban, az ritka. Olyan ajándék, amit meg kell becsülni.
- De fura egy fickó vagy, hallod-e! Nem szívesen mesélsz erről, mert az ismeretségetek első pár percében meztelen voltál, közben meg Nagy Sándor a barátod... hát nekem nem az a pár perc lenne a leghangsúlyosabb!
Hitetlenkedve, halkan nevetve csóválom meg a fejem. Dru úgy tűnik néha fordítva ül a lovon. Vajon a ló mit szól hozzá?

Meghagytam őt abban a hitben, hogy ez az egyetlen tény zavart, elvégre nem szándékoztam elmondani neki, hogy kis híján megöltem és elfogyasztottam egy egész vadászklánt. Nem tartozott rá, ezért csak halvány mosoly kíséretében keresztbe fontam a karjaim - természetesen vigyázva, nehogy leejtsem a poharat -, és eljátszottam, hogy most aztán megfogott, ennek értelmében pedig kívánnék én betartani, azonban a hangulat miatt már képtelen vagyok. Szavak nélküli hazugságokhoz nem kellett nélkülöznöm a szemkontaktust, és egyébként is, mindent összevetve kitűnően szórakoztam, már csak a nő gesztusait figyelve is. Az a rengeteg meglepődés, reakció, hangulatváltozás, mind-mind együttesen jókora adag kíváncsiságba csomagolva. Kíváncsiságba, amelyet ezúttal úgy tűnt, viszonoznom volna szükséges.
- Így van, azok lettünk. De ha titokban kívánja tartani a létezését, nem én leszek az, aki meghiúsítja a terveit, így hát te se tedd. Ez most... egyfajta megelőlegezett bizalom, azért cserébe, hogy beengedtél az otthonodba, Őrség-barátság ide vagy oda. - magyaráztam neki jókedvűen, aztán megragadtam az alkalmat, és végre a tárgyra tértem - az új tárgyra - Nocsak-nocsak. Mit hall fülem? Akaratlanul is elképzeltem egy csapat hozzánk hasonlót nyergekkel a hátukon, és meglehetősen érdekes koncepciónak találtam. Érdekes, mondom, azonban nem megvalósíthatatlan. Valaha én is hordoztam valakit - a barátomat, akit említettem -, ám azóta senkinek sem sikerült kiérdemelnie. Senki sem veheti el a helyét. A te álláspontod ezért merőben más megvilágítást kap. Ellenzem, érthető okokból kifolyólag, és ez így is marad, azonban itt az ideje a te mesédnek. Akár kezdhetnéd ezzel is, s lássuk, meg tudsz-e győzni. - mondtam kissé kihívóan, majd, egészen úgy, ahogyan ő ült eddig, magam is lefordultam a nyugágyról, vele szemben. Nem néztem le, és ezt neki magának is tudnia kellett, ha szemernyit is figyelemmel kísérte a felé tanúsított szándékaim és gesztusaim összességét. Megtehettem volna, s talán más hangulatomban meg is teszem, ámde erről sem kellett feltétlenül tájékoztatnom.

Ezt most nem egészen értem. Ha Nagy Sándor megkérte, hogy ne mondja el a létezését, akkor mért hozta egyáltalán szóba? Ha meg nem, akkor mit kell nekem titokban tartanom? De ebbe most nem akarok belemenni. Van egy ismerősöm, akinek Nagy Sándor, a vámpír a barátja. Ezt megjegyzem magamnak. Persze nem mintha ezzel fel lehetne vágni, de egy ilyen vénség sok mindent tudhat, lehet befolyása, és az sose jön rosszul, ha minden kötél szakad. Persze az se biztos, hogy Dru-t megtalálnám valaha, ha egyszer segítségre lenne szükségem, nehogy a vámpírt.
Itt az ideje az én mesémnek? Lehet. Illetve igen, itt az ideje, így igazságos. De nehéz.
- Nem ezt akartam neked elmesélni, hanem egy vidámabb történetet, de akkor legyen ez. Amikor megszülettem Kínában, éppen a mongol hordák rohanták le a birodalmat. Apám a császár egyik legjobb hadvezére volt, és ellenük harcolt. A felnőttek sejtették, hogy nem tudja őket megállítani, csak lelassítani. Az udvar, velük anyám és én a tengerpartig menekültünk. A császár is meghalt, és nemsokára a két trónörökös is. Az udvar többi része elbujdosott, és a hódítók ültek a trónra. De ők nem elégedtek meg ezzel a győzelemmel, hanem tovább keresték a régi rend híveit. Anyám és én a hegyekben bújtunk meg, ott nőttem fel. Aztán egy árulás folytán elvesztettem anyámat. Ennek a megbosszulásáért, az áruló megbüntetéséért csatlakoztam a csapathoz, mely a régi rend híveiből állt. Sokáig harcoltunk, de aztán rájöttünk, hogy már felesleges, nincs miért. Eltelt egy pár évtized, és az emberek között már senki sem emlékezett a régi világra, csak mi. Akik beleszülettek az újba, azoknak ha nem is volt teljesen kényelmes, de ez volt a természetes. Feloszlottunk. Ennyi a történet. Nem volt sem diadal, sem vereség. Az áruló, nos, ő azért meghalt.
Elhallgatok, és láthatóan nem túl jó a kedvem. A boromba kortyolok, hogy az nyújtson támaszt. Máshoz nem nagyon tudtam fordulni az elmúlt pár száz év alatt. Én nem tudok felejteni, hiszem a szüleimet vesztettem el miattuk. Én nem tudok továbblépni teljesen. Ez az én bajom, az én terhem, amit hordoznom kell.
Talán visszakérdezhetnék, de most erre sincs kedvem. Az emlékezés elvette a jókedvemet.

Ahogy Mej beszélt, egyre inkább tovatűnt belőle a jókedv, s magam is éreztem a sűrű, nehéz gondok felettünk gyülekező sötét, jégesőtől terhes felhőit, azon túl természetesen, hogy nem a szülei lemészárlásának történetét kértem tőle, hanem érveket és bizonyítékokat, hogy nem válunk alacsonyabb rendű, tudattalan és értelem nélküli lénnyé azok szemében, akik ráéreznek a repülés ízére általunk. Ezt leszámítva azonban erős jellemre vallott, hogy megosztott ilyesmit egy idegennel, főképp, ha az az ilyesmi feltehetőleg lépten-nyomon tele volt tűzdelve vérrel, halállal, csalódással és kínokkal. Mégis kimondta, akkor is, ha tudta, hogy azután savanyúvá válik a szájíze és semmit nem akar majd megtárgyalni. Benne... még nem volt meg az erő ahhoz, hogy elnyomja a fájdalmat, visszaszorítsa lelke sötét fészkébe, és talán jobban is döntött így, hiszen az én terheim olykor végeláthatatlan és pokoltűz-forró dühben törtek felszínre, amelynek eredményéül legtöbbször csak még inkább meggyűlöltem magam. Nem volt tehát kenyerem az együttérzés - nem is műveltem túlságosan jól, mégis, hasonló fájdalom volt a miénk. Mindketten olyasvalakit vesztettünk el, aki rendkívül fontos volt - ő a családját, én pedig... én is az enyémet. Anyám a legkevésbé sem tartozott ezen fogalom mögé, s amikor ebbe sokkalta mélyebben fúrtam vizsgálódásom ásószerszámait, minduntalan arra a következtetésre jutottam, százszor és még ezerszer is felcseréltem volna az életét Berinével. Fel én, abban a minutumban! Szemernyi bűntudatot sem éreztem volna, csak régóta áhított, valódi elégedettséget.
- Sohasem próbáltad még felkutatni a bajtársaidat? - kérdeztem tőle miközben ezúttal átvettem a szerepét, s én töltöttem nekünk.
Én talán nem is akartam volna felkeresni őket, ha léteztek volna, egyedül Alexandrosz képezett kivételt, és ő is csak azért, mert bizonyította, hogy értékkel viseltetik. Hamis, felszínes látszat-társakért a kisujjam hegyét sem mártottam volna tűzbe, mert gyűlöltem az élszentséget, márpedig a Föld lakóinak legtöbbje mindössze áthajtani kívánt azon, aki hajlandó lett volna segíteni. Ne essünk félreértésekbe, segítettem én is... mindössze igazán ritkán, s kizárólag annak, aki gyengeségben úszott, s egymaga nem lett volna képes kikászálódni a körülötte összegyűlt pocsolyából. És azt is csak jobb napjaimon, természetesen. Persze az efféle gondolatok és a belőlük származó csend nem sokat javíthattak Mej állapotán, ám nem is az volt a célom. Magának kellett megbirkóznia vele, attól vált erősebbé, bár ahogyan elnéztem, inkább csak az alkoholba menekült. Nem volt idegen számomra a választása, és az igazat megvallva azok az évek voltak a legkellemesebbek - mert nem emlékeztem belőlük semmire, azonban most már késő lett volna közbeavatkozni: megártott nekem, a fejembe szállt, és mostanra már valószínűleg ő sem volt különb helyzetben, hiszen mindketten kimondtunk olyasmit, amelyet másként sohasem tettünk volna. De hát ki tudná ezt megmondani?
Ha nekem nem is kecsegtetett volna semmiféle jóval némi társaság keresése, rajta talán javíthatott volna egy keveset, ha lát valakit, aki valaha is törődött vele. Jelen helyzetben még afféle őrültségek is megfordultak a fejemben, hogy elkísérem, ha útnak indul. Ezen felül azonban nem tettem semmit, s nem sugároztam felé más szándékot. Mindössze ittam egy keveset, visszafeküdtem a helyemre, aztán vártam, hogy tudassam vele, annyi ideje van, amennyit óhajt. Én ugyan nem megyek sehová.

Dru kérdése meglep.
- Miből gondolod, hogy nem tudok róluk semmit? - kérdezek vissza. - De hogy tudok-e vagy sem nem változtat a tényen, hogy nagyon sok évet áldoztunk egy olyan célnak, ami nekünk fontos volt, de nem vált valóra, és talán igazából nem is volt fontos. Meg akartuk állítani a történelem kerekét, ami eleve lehetetlen.
Nem értem, mi köze ennek a történetnek ahhoz, hogy tartjuk-e a kapcsolatot. Az sem anyámat, sem apámat nem hozza vissza. Azt sem teszi semmissé,. hogy szerelmes voltam abba az árulóba, aki a vesztünket okozta. Ezek a dolgok már nem múlnak el. Örökre így lesz, mert már megtörtént.
Furcsa volt a kérdés. Nem értettem a lényegét és most sem értem. A bajtársaim nem hiányoznak. Akkor és ott egyfelé vitt az utunk, de aztán másfelé kanyarodott. Van, akiről tudom, hogy hol van és mit csinál, van, akinél ennek örülök, és van, akinél nem. Van, aki eltűnt a szemem elől, és persze van olyan is, aki meghalt. Az élet sokfelé sodort minket, mindenki más célokat talált magának. Család, munka, tanítás, harc ... kinek kinek a maga ízlése szerint.
- Na, és veled mi van? Van, vagy volt valami ügy, ami mellé odaálltál?
Itt az ideje elkanyarodnunk rólam, és más vizekre evezni. Vajon Dru és az elvei hogy állnak egymással?

- A feloszlás szó erre engedett következtetnem. - indokoltam meg röviden, elvégre felesleges lett volna túlmagyarázni valami olyasmit, ami eredendően félreértésen alapult.
Félreértésen, ugyanis az a végtelenül magányos arckifejezés ezek szerint valami teljesen mást volt hivatott alátámasztani, azonban ennek mivoltát jelenleg átláthatatlan homály fedte előlem. Ám legyen, én megkérdeztem, s rajta állt, meglátogat-e valakit, hogy gyógyítsa a magányát. Az enyémet is kúrálni kellett olykor-olykor, ám legtöbbször élveztem, hogy a magam ura vagyok és senki sem bosszant. Pontosan ezért nem tettem fel együtt érző kérdéseket - néhány kivétellel -, és pontosan ezért nem istápoltam mások lelki békéjét úton-útfélen: mert nem volt érdemes. Mert nem értékelték úgy, mint Berin. Mert nem is akarták értékelni, és ha nem voltak képesek erre, akkor nem is érdemelték meg, hogy egyetlen másodpercig is energiát vesztegessek rájuk. De persze ők ezt másképpen képzelték... Így nem lepett meg, hogy kertész-kisasszony úgy gondolta, ez után még bőven marad kedvem mesélni neki. Nos, tévedett, amelyet igyekeztem is tudatni felé egy enyhébb jellegű szemöldökfelvonás kíséretében, majd, hogy az összképet teljessé tegyem, egyetlen aprócska tőmondatot tűztem hozzá teljes komolysággal.
- A félkész ebédem.
Aztán belekortyoltam a boromba, s hagytam néhány pillanatot a számára gondolkodás gyanánt, majd amikor a poharam kiürült, ismét felé fordítottam a fejem, annak érdekében, hogy tegyek még egy kísérletet - hogy miért? Mert ittam, az alkohol pedig kiűzte belőlem a méreg nagy részét, mindössze ennyi történt. Tehát fogtam magam, és újból nekifutottam, hátha rá tudom ébreszteni a tévedésére - avagy ráébreszteni, hogy méltóztattam foglalkozni a lelki jólétével és jobban tenné, ha ostoba kérdések helyett inkább megbecsüli!
- Úgy festesz, mint aki most szólt először valakihez vagy hatszáz éve, és az a valaki egyszerűen elsétált. Ezért gondoltam, hogy felkereshetnénk őket - ezért, meg abból az okból kifolyólag, hogy azt mondtad, feloszlott a csapat. De ha nem, hát nem, akkor viszont felszólítalak, hogy látogasd meg gyakrabban őrségi barátaid, mert nem bírod túl jól az egyedüllétet.
Még vetettem rá egy pillantást, azután visszatértem az égbolt kémleléséhez, tekintve, hogy a távozás nem szerepelt jelenlegi lehetőségeim között, elvégre kötött a szavam és ennek ellenére nem is éreztem magam túlzottan rosszul itt... mindössze csak láttam lelki szemeim előtt, ahogyan kertészcsizma kisasszony két lábbal tapos a becsületemen és a szándékomon, hogy segítsek neki. Mit is mondhatnék, nem esett valami jól.

Hallgatom Dru-t, szinte mozdulatlanul, még csak nem is pislogok. A helyzet az, hogy fennakadtak a szemeim. A gondolataim is elakadtak egy időre, amikor lassan kibontakozik előttem, hogy mit is akar mondani. Még kell egy kis idő, mire legalább létfontosságú funkcióim visszakapcsolnak. Előbb pislogok egyet (ez nem létfontosságú, de kevés energiát, és lélekjelenlétet igényel), aztán beszívom a  levegőt, meg kifújom (ez már létfontosságú, nem vagyok én Nagy Sándor...), s ekkor végre elkezdenek csordogálni a gondolataim is. Rég volt, hogy ennyire hülyének néztek. És még soha nem mondták ennyire nyíltan a szemebe. Mindig volt valami respektem, amiért ez nem látszott jó ötletnek a jelenlévők számára. Hát ez most elmúlt.
Lepillantok a pohárra, melyben még ott fénylik két-három korty bor. Az illata mennyei. Megér ennyit a tetszésnyilvánítás ama formája, melyre készülök, amire vágyom? Végül is, a bort egy részét beissza az anyaföld melyből származik. Annak idején amúgy is mindig mindenből visszaadtunk a földnek egy keveset, ha igazán megadtuk a módját. Régi, szép szokás.
Felpillantok Druianra, és még egyszer a szemébe nézek. Egy ideig azt hittem, ő ér valamit, valahol mélyen van benne valami, amiért érdemes vele beszélgetni, de úgy tűnik a sárkány + férfi kombináció veszélyes, és csak gyökereket ad ki kombinációul. Egy pillanat alatt löttyintem az arcába a maradék bort a poharamból, és felpattanva a konyhába vezető ajtó felé veszem az irányt.
- Menj a víz alá száradni!
És hogy ne legyen olyan nehéz ezt kivitelezni, kap is a fejére a bor után egy pár vödörnyi vizet a "semmiből".
- Hagyj öt dollárt a teacsomag helyén! A felesleget majd felajánlom jótékony célra. - szólok vissza az ajtóból, aztán belépek és becsapom magam mögött, csak úgy remeg belé a ház is, némi vakolat lehullik az ajtó mellett.

A nő csendben volt. Egy bizonyos pillanat után merőben különössé váló csendben - különössé, hiszen szókimondóan viselkedtem vele, s valami olyasmire számítottam, hogy felemelt hanggal tiltakozni kíván majd, nem pedig, nos... hallgatásba burkolózva elgondolkodik a hibáiról. Talán ezért ért olyan borzalmasan váratlanul, amikor a pillanat tört része alatt borban fürdette meg az arcom, majd dühtől tajtékozva távozásra fogta - s engem is arra utasított. Úgy tűnt, versenyt akar rendezni felháborodottságból, így hát feléje fordultam, mialatt megszárítottam a szemem körüli bőrt. Egyelőre csak azt, hiszen szükségem volt a látásomra, hogy tudjam, hová ment. Hogy tudjam, merre kell mennem, ha a szemére akarom olvasni, hibát hibára halmoz és lassacskán a saját testi épségét veszélyezteti. De nem szóltam semmit. Az ajtóban állt, látszólag készenlétben, de hogy pontosan mire készen, azt azon nyomban sikerült kiderítenem, ugyanis legalább két óriási dézsányi hideg víz zúdult rám az égből. Ekkor pedig végérvényesen sötétbe borult az elmém, ahogyan az udvar is, amint becsapódott az ajtó. Magamban maradtam a parázsló dühvel a sötétségben, ez a parázs pedig egyre élénkebbé és élénkebbé vált, ahogy tudatomon kívül lépéseket tettem a konyha felé a kertben. Nem hagyhattam annyiban, nem! Nem most, hogy cafatokra tépte a tekintélyem és eldobta őket a háta mögé, mintha nem érne semmit, amit mondok. Felháborító!
Izzó tekintettel jutalmaztam a kilincset, miközben mindössze a levegő segítségével lenyomtam azt, majd úgy löktem be az ajtót, hogy hozzá sem értem, s az hatalmas csattanással nyomát hagyta a folyosó falában. Szerteszét fröcskölt a víz, azt már nem szárítottam meg, hisz' nem láttam volna értelmét. Behordtam a mocskot, a sarat a nő lakásába, és a dühömet is, barátságtalanul süvítő, szinte már bőrszabdalóan kegyetlen, apró, mégis erős széllökések formájában, majd egy határozott mozdulattal a nő lába elé hajítottam az öt dollárt. Néhány pillanatig csak dühödten meredtem rá, a lég kínzóan préselődött a mellkasomhoz, végül kieresztettem, ám csak azért, hogy beszélni tudjak.
- Meg ne ismételd! - figyelmeztettem mély hangon, mélyebben a szokásos beszédhangomnál.
Azt volt hivatott éreztetni vele, hogy megbánhatja, ha nem ekként cselekszik.
Víz csepegett a szemembe a hajamról, s végigfolyt az arcomon. Bakancsom elnehezült a folyadéktól, amely csepegett, csurgott és folyt onnan, ahonnan csak el lehetett képzelni. Minden mozdulat nehéz volt, s rám tapadtak a ruhák, amely tény csak még feszültebbé változtatott. Csend telepedett ránk, néhány szempillantásnyi vészjósló csend. Aztán felemeltem a hangom, szépen fokozatosan, s végül már egészen úgy kellett kipréselnem magamból a szavakat.
- Mint mondtam, keress magadnak társaságot, mert becsavarodtál! - hívtam fel figyelmét a víztócsákra, ám legfőképpen a saját nedves és megalázó mivoltomra durva, minden finomságot mellőző kézmozdulattal - Ezzel jutalmazod azokat, akik akár csak néhány pillanatig is megpróbáltak törődni veled?! Ezt kellene szótlanul eltűrnöm, miután volt bátorságom tudatni veled oda nem illő viselkedésed iránti nemtetszésem, csak mert nem találtad kedvedre valónak az értelmet, amit összefüggéstelen és félreérthető szavaidnak adtam?! Elnézést kellene kérnem ezért? - hitetlenkedve megcsóváltam a fejem - Nem fogok. És távozni sem fogok, amíg nem veszed tudomásul, hogy megsértettél és ostobán viselkedsz!
Levegőt kellett, vegyek. Mindössze ezért hagytam abba, nem másért. A düh és felháborodás méregként ömlött át tudatom józanságból épült gátjain, s nem volt már megállásom.
- Olyannyira ostobán, hogy az ilyennek gyermek sem való. - sziszegtem, visszaemlékezve arra, milyen szívből jövő vágy fűzte ennek beteljesüléséhez.
És amint elhagyta a szám, azt hiszem, egy kissé sikerült lenyugodnom - lelkem egy mélyre űzött darabja eltörölte volna ezt, megszüntette volna a kimondott szavak létezését. De amint mondottam, az a darab egy végtelenül sötét szakadék leges-legalján senyvedett, több ezer rétegnyi vastag, áthatolhatatlan dühszőnyeg alá zárva. Csend vett körül, melyet egyedül zaklatottságról árulkodó, szaggatott lélegzésem tört meg.
Mégsem tudtam megfordulni, s egyszerűen elsétálni onnan.

Harcias hangulatom csak addig tart, amíg beérek a konyhába. Mire Dru utánam indul, és belép... berobban, már csak annyit lát, hogy a pultnál állok, neki háttal, és arra támaszkodom, lehajtott fejjel. Érzem a dühét, ami felém irányul, ő pedig érezheti azt a mélységes csalódást, és fájdalmat, amit ő váltott ki bennem. De ahogy a szavait hallgatom, úgy nő bennem a felháborodás is újra. Előbb csak egy mély lélegzettől emelkedik meg s süllyed vissza a vállam, aztán megperdülök, hogy a szemébe nézhessek. Az arcomat könnyek áztatják, de ez most cseppet sem érdekel.
- Te beszélsz nekem összefüggésekről és értelemről? Elmesélem neked, hogy egy véres háború során előbb apámat vesztem el, aztán az életem fordul fel fenekestül, nélkülözések közepette növök fel, végül ugyan ez az erő eleszi tőlem anyámat is. És te úgy véled az a bajom, hogy vélhetően nem tartom a kapcsolatot a volt bajtársaimmal? Hát ez aztán tényleg piszok logikus! Le a kalappal, Mr. Freud, mély lélekelemzés volt, gratulálok!
A hangom nekem is egyre erősödik, és emelkedik, míg fokozom a mondanivalót, aztán a következtetés levonásánál kemény lesz és gúnyos. Még fintorgok is hozzá egyet a végén.
Hogy lehet valaki ekkora gyökér? Ja, hogy ezt már megállapítottam róla korábban is?
- És igen, az is fáj. Nem a feloszlás, hanem az az időszak, amit egy lehetetlen küldetés kivitelezésére vesztegettünk. De hát akkor még nem tudtuk, hogy lehetetlen, vagy nem akartuk tudni. Nem a jelen fáj, hanem a múlt. A jelenben, köszönöm, kifejezetten boldog vagyok, ha nem kezd el kísérteni az a sok halott, akiket túl fiatalon kellett magam mögött hagynom.
Én azt hiszem, nem tudtam, hiszen alig voltam húsz, amikor csatlakoztam, és a hegyekben nőttem fel, távola  politikától. Anyámmal keveset beszéltünk a múltról. Ő csak egy jó férjet akart nekem, akinek a családja majd megvéd, ha valakinek szemet szór, hogy a régi rend híve vagyok. Anyám nem lett volna forradalmár, ő nem akarta kiűzni a betolakodókat, ő csak élni akart.
De most nem anyámról van szó, hanem erről az önjelölt lélekbúvárról, aki mélymerülés helyett ellavírozott az oldalvizeken, és nem ért semmit, de azt hiszi, hogy mindent tud.
- Másokkal is így bánsz? Két perc alatt látszólag megoldod életük rejtélyét, majd megsértődsz, ha esetleg nem érzi teljesen passzentosnak a rájuk aggatott kulisszákat? Mégis kinek képzeled te magad? Majd pont téged foglak megkérdezni, hogy való-e nekem gyerek. Hát saját magadat se bíznám rád! Vagy te talán azért vagy itt, mert olyan piszok jól boldogulsz a múltad árnyaival?
Ha esetleg elfelejtette volna, éppen altató gyógyteáért vágta hozzám azt az öt dollárt. Mert  ő annyira hű de jól van, hogy elaludni sem mer.

Olyan volt, mintha minden egyes szava csupán tehetetlenül ringó papírdarabka lett volna a könyörtelen szélben, amely az egyre inkább feltámadó tűz felé sodorja őket, hogy azután süllyedni kezdjenek, majd felkapja őket a mérhetetlen hő, s a vadul hajladozó lángokat táplálják szemvillanás alatt megsemmisülő anyagukkal. Annak tudása tette ezt velem, hogy engem okolt mindenért. Engem, amikor megpróbáltam tanácsokkal kirángatni a letargiából, aztán még volt mersze szembesíteni a történet maradékával, amelynek értelmében szavaim sértőnek bélyegeztettek, én pedig felelősségre lettem vonva általa valamiért, amely sohasem volt az én hibám. Gyűlöltem ezt, gyűlöltem, és ha valamit gyűlöltem, nem tudott elérni hozzám semmi más - sem a szülei elvesztésének kegyetlensége, sem pedig az arc, amellyel szembesültem, s amely könnyektől ázott. Tudtam, hogy nincs igaza. Nem lehetett, és azért védekezett ily' vadul, mert ő is tisztában volt vele. Vagy talán azt várta, hogy megbánásban úszva letérdelek elé, s vele együtt itatom az egereket mindezek hallatán? Azt várta, hogy sajnálkozni kezdjek olyan veszteségek miatt, amelyeket saját kézből soha nem is ismerhettem?
- Ugyan mit gondolsz, honnan kellett volna tudnom, ha nem mondod? Nem vetted a fáradságot, hogy rájöjj, nem tudok olvasni a gondolataidban?! Hogyan akarod így megvédeni magadat, ha ennyire sem vagy képes az egekig felmagasztalt Őrség nélkül?! És még te beszélsz itt nekem felelőtlenségről meg a múlt sebeiről! Persze, hogyne! Meghajlok nagyságod előtt, Mindentudó Kertész, megfogadom a tanácsaidat és mélyen magamba nézek, mert minden az én hibám!
Ha a hangomból és taglejtéseimből nem érezte volna, hogy mindez a végén csupán szarkazmus volt, akkor valóban ostoba. Én pedig túlságosan mérges voltam máshogyan demonstrálni neki, mit gondolok erről a borzalmasan előadott "Mindent jobban tudok" jelenetről - túlságosan mérges ahhoz, hogy gondolkodjak, ez pedig nem egyszer hozott már végzetes hibákat a nyakamra.
- Nem mondtál el mindent és hálátlanul félredobtad a segítségem, azonban van egy jó hírem! Én sem voltam teljesen őszinte! Micsoda véletlen, nem gondolod? Talán... TALÁN azért van, mert legbelül mindketten tudjuk, mi kell a túléléshez! Neked azonban lenne még mit csiszolnod a többi részén! Nézd meg magad, sírsz olyasmin, amit saját magadnak okoztál - egy félreértésen, amit te szültél; nézz magadba, és tedd fel a kérdést: Te magadra bíznád saját magad?! Úgy beszéltél velem, mintha én tehetnék róla, hogy meghaltak a szüleid! Te talán tehetsz róla, hogy Berin meghalt? Te tehetsz róla, hogy a gyámom szövetkezett anyámmal és megkínzott?! NEM! Nem tehetsz, úgyhogy jobban tennéd, ha megnyugodnál végre és nem öntenél semmit az arcomba!
Ám amint hogy a végére értem, égető sürgősséggel kellet ráébrednem, akinek itt valójában le kellett volna higgadnia, az mindkettőnk - én, tekintve az iménti eseményeket, máris elkéstem vele. Ezeket az információkat mindössze Nagy Sándor tudhatta rólam az elkövetőkön kívül, meg talán néhány vadászklán... most azonban, akarva avagy akaratlan, Mej is szembesült vele. Árvák voltunk mindketten, ha úgy tetszik, bár kétlem, hogy ez neki jelen körülmények között eszébe jutott, engem pedig bár kijózanított az említés hibája, nem állított meg eléggé ahhoz, hogy át tudjam gondolni mindazt, ami történt.
Így nem kelhettem útra - tetőtől talpig vizes voltam, a kert talajától pedig még sáros is, s mivel odakint egyetlen kósza csepp eső sem hullott a földre, kétely kezdett gyülekezni bennem azt illetően, hogy akár csak a szállásom parkolójába is beengednének ilyen állapotban, nemhogy a lefoglalt szobámba, ezért nem igazán akadt más választásom: meg kellet kockáztatnom egy egész szárítási folyamatot, amely magában rejtette annak veszélyét, hogy a nő meghiúsítja, mégis elkezdtem, annak ellenére, hogy ma már éppen eleget használtam a képességem, ennek következtében pedig talán nem is maradt már elég erőm befejezni. Mindenesetre kellett valami, amire ráfoghatom a csendet, különben olyat találnék mondani, ami végképp sebezhetővé tesz; azt pedig nem akartam, hogy a nő rám hívja az Őrséget. És különben is, bár kiabáltam és fenyegetően léptem fel vele szemben, nem kívántam bántani őt, ennek szemléltetésére pedig a padlót is szárogatni kezdtem, titkon arra várva, mi lesz a következő lépése - s hogyan fogom tudni kezelni azt.