Sárkány ellen sárkányfű! - Dru és Lung

2001. nyár (még állnak az ikertornyok)
Amerika, Virginia állam, Richmond

Lassan négy éve, hogy megnyitottam a kertészetemet itt Richmondban. Eleinte a csökönyös déliek kicsit furcsán néztek az ázsiai lányra, de mivel a kertészettel egy időben megnyitottam a nyilvános díszkertemet is, azt azért csak eljöttek megnézni, és hát ... szép volt, na. Akkor már három éve építgettem, bár ez nyúlfarknyi idő egy igazi kert életében, ami természetesen soha nincs kész, de akkor is már kinézett valahogy. Páraknak megtetszett egyik növény, másik növény, bejöttek a boltba, hogy vegyenek. Aztán csak körbenéztek a vetőmagoknál, a gyógynövényeknél, a friss biozöldség részlegen, a szakkönyvek között, és év végére már azért voltak vásárlóim páran, akik rendszeresen betértek zöldségért.
Nem a pénzért nyitottam a boltot, így nem idegeskedtem a forgalom miatt, de mostanra már van pár alkalmazottam is, és törzsvevőim is. Most, hogy közeleg július 4-e, és mindenki barbecue partyra készül, akciót hirdettem, hogy sok friss saláta kerüljön az asztalra a húsok mellé. Az akció sikere várakozáson felüli, zárás körül már eléggé fáradt vagyok, mert ketten szolgálunk ki, és így is állandó a sor.
- Mivel szolgálhatok? - kérdezem a következő vevőt, és fel se pillnatok az arcára, mert még az előző högy által adott érméket helyezem el a pénztárgépben.
- Sárkányfüvet kérek.
A hang is ismerős, a téma is gyanús, muszáj erre felpillantani. Terence áll ott a helyi Őrség-csapat egyik tagja, mellesleg Opinikusz.
- Jaj, de vicces volt! - vágok neki egy grimaszt, de nincs gond, már régóta ismerjük egymást, és vett is már nálam ezt-azt, és edzeni is szoktunk együtt.
- De ez most nem vicc, egy természetgyógyász ezt ajánlottam a barátnőm nagymamájának, és én vállaltam, hogy beszerzem. - szabadkozik, de azért vigyorog hozzá, mert nyilvána  poén miatt indított így.
- Ó, értem, akkor máris adom.
Térülök-fordulok, és máris adok egy kis papírzacskót, benne úgy egy heti adaggal.
- Tessék! Jobbulást kívánok a néninek!
- Köszönjük!
Terence fizet, és távozik, majd odalép a következő vevő. Csak zárás után fél órával fogy el a sor, majdnem mindent eladtunk. Hazaküldöm az alkalmazottat, és körbenézek a boltban. Még takarítani kell, de most előbb leülök egy kicsit. Töltök magamnak egy pohár vörösbort, kisétálok a magánkertembe, és lehuppanok a nyugágyba.

Az Amerikai Egyesült Államok.
Hát ezzé vált mindaz, amit 996-ban felfedeztem, és hogy inkább jónak számított-e, avagy az ellenkezőjének, kevés voltam eldönteni. Személy szerint nem különösebben éreztem itt jól magam, azonban rengeteg Mondén élt itt, s így kénytelen voltam időnként elutazni ide, messze a csendes, elszigetelt kárpátaljai házamtól, hogy tanulmányozzam, ami errefelé történik. Így hát ezúttal is tollat, s papírt ragadva vezettem el idáig, itt-ott némi segítséggel, tekintve a hatalmas víztömeget - na meg azt, hogy sajnálatos módon ha repüléssel értem volna el a másik kontinenst, teljességgel mozgásképtelenné váltam volna nappal. Néhány hétnyi folyamatos utazás után aztán Richmondban kötöttem ki ezen a reggelen, majd, mivel igazán érdekfeszítőnek találtam, úgy döntöttem, itt is eltöltök néhány napot - és ha napokról beszéltünk, hát szállás is kellett, no meg feltételek, hogy aludni tudjak, bár azok mindig bőséggel kellettek, s sokuk nem is tőlem függött. Mindenesetre segíteni éppenséggel tudtam az állandó éjszakai tortúrán, mégpedig természetes altató hatású anyagokkal, ugyanis ha valamit legalább olyannyira gyűlöltem, mint a Fátylat, akkor a mesterséges gyógyszerekre gondoltam elsősorban. Pontosan így esett, hogy nyugalmas sétám - s a délután - kellős közepén szemem elé került egy olyan hely, ahol talán megtalálom, amit keresek, ráadásul, ha érzékeim nem csaltak, még egyedül sem voltam.
Egy fajtárs tartózkodott itt, méghozzá a kertben, ráadásul sárkány volt, akárcsak én, s mindössze fele olyan idős. Nem kellett hát tartanom tőle, ennek ellenére azonban megfelelő óvatossággal jártam el ezúttal is, hiszen meglepetéseket akár egy gyermek is tartogathatott, ha nem voltam elég körültekintő és megfontolt.
És persze higgadt...
A higgadtság fontos részletnek számított, és egyáltalán nem volt összeegyeztethető azzal, hogy felfedjem a nő előtt az egyik legnagyobb gyenge pontom, azonban mégsem mehettem gyógyszertárba, a szükség pedig törvényt bont - így hát, annak ellenére, hogy valószínűleg már régen bezárt, igen erős szándékot kezdtem felé sugározni, macskagyökérrel, levendulateával és kamillakivonattal kapcsolatban, ebből pedig egész egyszerűen rá kellett jönnie, miben szenvedek. Nos, nem tudtam megváltoztatni, és feltehetőleg ő sem tudta volna, ha megevett volna tizenöt embert...
Máig láttam magam előtt az arcukat, hallottam a hangjukat, ez pedig sokszor addig hajszolt, hogy a gyomrom kiadta magából addigi tartalmát, ám legalább utána eléggé kimerültem ahhoz, hogy pihenni tudjak egy keveset. Aztán persze ott voltak azok a bizonyos rémálmok, amelyek Audointól kezdve anyámon át minden lehetséges eszközt felsorakoztattak, hogy a végletekig feszegessék tűrőképességem határait. Alkoholista pedig nem kívántam lenni még egyszer, úgyhogy egyelőre ez maradt, tekintve, hogy nem várhattam el Alexandrosztól, hogy minden egyes éjszaka látogasson meg.
És egyébként sem kértem volna ilyesmire, merő büszkeségből.
Tehát megálltam a bolt előtt, kopogás és hasonló tevékenységek nélkül, mintha a bent tartózkodó hölgyet várnám, előre megbeszélt időpontban, mialatt folyamatosan arra koncentráltam, hogy szükségem van az árujára. Ha kinevet, magára vessen - mindennek voltak következményei, így csak ajánlani tudtam, hogy ne tegye.

Még a bor félig sem fogyott el, amikor megéreztem egy másik sárkány közeledését. Idős volt, és... meglehetősen határozott, kissé talán tolakodó, noha a tolakodást kérésnek álcázta, de igen erőteljes kérésnek. Nem tudtam, és nem is akartam eltitkolnia  bosszúságomat, mert az egész napi hajtás után igazán kellett volna az a negyed óra pihenés. De tartottam tőle, hogy ha nem engedem be, akkor is bejön, és az valakinek sokba fog kerülni. Felhörpintettem hát a fél pohár bort, a poharat a kis asztalkára helyeztem, majd felkeltem a nyugágyból, és komótos, kissé unott léptekkel elballagtam a bolt ajtajáig. Ott előbb tetőtől talpig végig mértem az idegent, mint aki azt mérlegeli, hogy beengedje-e de igazából nem volt választásom, és amúgy is fajtárs, egészen jóképű is, a modora kicsit csiszolatlan, de ennyi még elmegy.
Kinyitottam hát az ajtót, némi vádló tekintettel fűszerezve közöltem a tényállást.
- Több, mint fél órája bezártunk. De mivel minden bizonnyal élet-halál kérdésről van szó, hát miben is segíthetek?
Persze ha közli, hogy nem elég a sárgarépa a holnapi levesbe, vagy nincs kapor a tökfőzelékhez, az nem ebbe a kategóriába esik. Még egy másik sárkánynak sem.
Azért ellépek az ajtóból, és intek, hogy lépjen beljebb.
A bolt most nem néz ki valami jól. Fonnyadt reteklevelek, és eltaposott sárgarépa-zöld hervadozik a padlón cipőnyomok erdejében, és a polcok szinte üresek. De mivel holnap is nyitva leszünk, ma még kénytelen leszek takarítani, ÉS mily roppant nagy szerencséje a fickónak, hogy nem takarítás után érkezett! Akkor garantáltan nem jut be, csak a testemen keresztül!

Nyár volt. És meleg. Én mégsem adtam alább, bakancsban, hosszú katonai nadrágban és a változatosság kedvéért egy teljesen egyszínű, sötét rövidujjú pólóban igyekeztem elviselni a meleget, amelyre természetesen voltak egyéni megoldásaim, például némi szellő. Azonban a boltba belépve ezt jobb volt nem alkalmazni többet, tekintve, hogy már így is nagyobb rendetlenség uralkodott idebent, mint a saját hálószobámban. Tehát teljes szélcsendben léptem be, mindössze futó pillantásra méltatva a másik sárkány arcát. Azon gondolkodtam, hazudjak-e, s azon, mennyire volna hatékony olyasvalakivel szemben, aki minden egyes szándékomat úgy érzékeli, akárcsak Nagy Sándor a gondolataim. A válasz tehát egyértelmű nem, ennek értelmében pedig beljebb léptem, majd komoly - majdhogynem szigorú - hangvételben részletezni igyekeztem problémám mibenlétét.
- Altató hatású növényeket és az azokból készült illóolajokat, cseppeket keresem, álmatlanság ellen.
Mégsem mondhattam, hogy alvászavar, hiszen az teljességgel megalázó! Mintha ez ne volna már önmagában az... na meg ez a hozzáállás.
Élet-halál kérdés, legfeljebb csak számodra, ha tovább hergelsz...
Egyszóval nem éppen voltam jó hangulatban, azonban erőt kellett, vegyek magamon. Muszáj volt, egyszerűen muszáj, ráadásul közel s távol ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott volna rajtam. Éppen ezért halkan megköszörültem a torkom, aztán kissé meghajtottam a fejem.
- Elnézést, hogy zárás után zavarom, azonban csekélyke tudásom a biológia területén arra enged következtetnem, hogy a közeljövőt tekintve valóban élet-halál kérdéssel állunk szemben. - mondtam, ám alig hogy az utolsó hang elhagyta az ajkaim, a megaláztatás legnyersebb hulláma eluralkodott rajtam, s elfordultam, majd kínosan, halkan felnevettem, az odakinti utcaképet szemlélve.
Végül is mit veszíthettem. Ha ismerős lett volna, avagy barát, könnyűszerrel tártam volna fel számára a problémáimat, s buzdítottam volna őt ugyanerre, elvégre ezt a nézetet vallottam: ne fojtsunk magunkba semmit, s én nem is tettem ezt, semmiféle érzelemmel kapcsolatban. Azonban ez nem érzelem volt, hanem komoly gond, mely évszázadok óta fennállt és sebezhetővé tett. Megadóan visszafordultam, majd kimért mozdulattal felé nyújtottam a kezem.
- Druian. Akármilyen körülmények is vezettek ide, örvendek a találkozásnak. Tehát, szükségem lenne a segítségére. Az elmúlt időszakban súlyosbodtak a problémáim és nem kívánok gyógyszertárhoz folyamodni.
Ritkán adtam meg ilyesfajta viselkedés után a tiszteletet, tehát reméltem, legalább egy kissé értékelte, az őszinteséggel együtt, s hajlandó volt rajtam segíteni, mert ha nem... hát akkor fogalmam sem volt, mi lesz velem, ez az igazság. Mindig így jártam, miután anyám felbukkant a semmiből, nem kellett volna meglepődnöm ezen... és mégis azt tettem, mert naivan hittem benne, hogy az idő valóban minden begyógyít. Nos, létezett olyan, melyet nem tudott.

Nos, ez már sokkal jobban hangzott. Na nem volt perceken belüli élet-halál kérdés, de az álmatlanság igen kínzó tud lenni, erről nekem is voltak tapasztalataim. Néha én is gyógynövényekhez folyamodtam, néha jobban esett a bor. A másik sárkány legalább elnézést kért, és ez így már fél út volt a sikerhez.
- Mej. - fogadtam el a felém nyújtott kezet.
Most nem akadunk fenn olyasmin, hogy a nyugati kultúrákban a a férfiak elvileg megvárják, amíg a hölgy nyújt kezet. Én is csak azért tudom, mert olvastam. Szerintem manapság sokan nem tudják ennyire. Ő viszont idős volt, és feltehetőleg élt abban a korban, amikor ezt még komolyan számon kérték. Bár a mostani szerelését elnézve, nem biztos, hogy ezekben a "jobb társaságokban" forgott akkor.
Érzem rajta a szégyent, hogy kellemetlen neki a problémájáról beszélni. Ha tudná, hogy a köhögéscsillapítók után az altatók a legkelendőbb áruink, és a köhögéscsillapítók is csak a megfázásos időben előznek be, igaz, akkor nagyon. És mivel általában azok is nyugtatók, és éjszakára veszik be, olyan nagy különbség nincs is.
- Nos, az álmatlanság valóban kellemetlen. - hagyom rá valamivel megenyhültebben. - És bár a gyógyszertári készítmények nagy része is gyógynövény a mondének szerei nem annyira jók nekünk, én azt vettem észre. Mégiscsak teljesen más biológia. Nem kell sok változtatás, de mégis ...
Belépek a pult mögé, és előszedek pár gyógynövényt, és olajas üvegcsét.
- Amint látod, még nincs összetakarítva, mivel túl fáradt voltam hozzá zárás után. - váltok témát. - Mivel csak emberi keverékeket tartok készen, bele fog telni némi időbe, mire elkészítem neked a saját keverékedet. Mi lenne, ha addig mondjuk ... seprűt ragadnál? - pillantok rá - Vezeklésképpen amiért további munkára kérsz egy holtfáradt fajtársat?
De most tényleg. Akkor sem lennék ilyen fáradt, ha az egész napot edzéssel töltöttem volna.
- Vagy esetleg ezt túl megalázónak tartod?
Kicsit olyan állfennhordósnak tűnik nekem, lehet, kikéri magának, hogy a kacsói érintkezzenek egy seprűnyéllel.

Azután, hogy megragadta a kezem és megmondta a nevét, már csak elmosódott hangfoszlányokként találtak meg a szavai. Megkönnyebbültem, hogy komolyan vett, s rájött, hogy cselekednie kell, ezután pedig csak a mozdulatait figyeltem a pult mögött. Közben persze megvitattam magammal ezt a mondén gyógyszer - nem mondén gyógyszer kérdést, ugyanis én is tapasztaltam ezt néhanapján, valójában azonban mindent elutasítottam, ami szintetikus, mert egyszerűen nem bíztam bennük - nem is beszélve arról, hogy a létező összes mellékhatás jelentkezett nálam az esetek hetven százalékában. Meglehetősen kellemetlen.
De nem kellemetlenebb, mint gondolatok örvényéből felocsúdni arra, hogy... cselédnek néznek? Először csupán azt hittem, valami vicc, aztán, amikor megvizsgáltam a nő arcát, mozdulatlan faarccal konstatáltam, bizony-bizony teljesen komolyan mondta, még ha némi bújtatott élt is felfedeztem a hangjában. Aztán körbenéztem, végül töprengve megvakartam a fejem. Hiszen valóban rátörtem, joga volt ilyesmit kérnie, ráadásul azzal az utolsó kérdéssel... hogy is mondják - feltette az i-re a pontot. Tehát egyetlen hatalmas és hegyes tűvel alaposan megszurkálta mindazt, ami engem alkotott, arra késztetve ezzel, hogy eleget tegyek neki.
- Köszönöm a fáradozást. - mondtam, mielőtt feleltem - Ezek szerint tegeződni szeretnél. Ám legyen, ha így kényelmesebb, és illendőnek találod. - aztán, ahogyan még egyszer utoljára felmértem a terepet, mint valami fogoly az újdonsült celláját, hozzátettem - Természetesen nem. Akkor volna megalázó, ha nevetnél rajtam, s aztán kegyelemdöfésként követelnéd, hogy megtegyem. Így sokkalta ártatlanabbul hangzik. - emeltem fel egy fonnyadt levelet a pultról, hogy ledobjam a padlóra - Tehát, hol tárolod a takarítószereket? De figyelmeztetlek, nem rendelkezem nagy gyakorlattal.
Valójában persze jobban zavart, mint azt szavakba tudtam volna önteni, azonban valahol jogosnak éreztem a kérését, ráadásul mivel kérés volt, Mej csupán határozottabbnak tűnt tőle - én pedig kellőképpen megnyugodtam, s elhatároztam, hogy fékezem magam egy kissé, elvégre én törtem rá.

Ezzel a kéréssel igazán sikerült meglepnem. Szinte látható rajta, ahogy felriad a merengéséből, és .... hát igen .... derogál neki egy seprű megfogása, de egészen jól próbálja titkolni. Már éppen kuncognék a helyzeten, amikor ...
"Természetesen nem. Akkor volna megalázó, ha nevetnél rajtam, s aztán kegyelemdöfésként követelnéd, hogy megtegyem. Így sokkalta ártatlanabbul hangzik."
Nevetés visszanyel, mert azért mégiscsak kétszer olyan idősnek tűnik, mint én vagyok. Azért egy halvány mosoly csak kibukkan, amikor a sarokba támasztott seprűt átnyújtom neki.
- Csak a nagyját. Utána úgyis felmosok. És köszönöm!
Visszaállok a pult mögé, és a mérlegen mérem ki az adagokat a különböző gyógynövényekből, míg ő a seprűt idomítja.
Furcsán kimért a modora, mintha ebben a tekintetben megmaradt volna a középkorban, semmi közvetlenség. Mint aki karót nyelt, és nincs szokva a társasághoz amúgy sem. Azt mondja álmatlanságban szenved, de az előbb mintha állva elaludt volna. Fura fickó. És ezek a sötét göncök, amik tök melegek is ráadásul ...
Na, szó se róla én is eléggé visszavonultan élek. Noha naponta rengeteg emberrel találkozom, ha beállok a boltba eladni, igazán mély kapcsolataim nincsenek. Van pár barát, akivel hébe-hóba beszélgetünk, de kétségtelenül sokat vagyok egyedül, vagyis a kertemben a növényeimmel. Igazából én is ilyen naphosszig tartó meditációs kertészkedésbe merülök a világ dolgai elől, és amikor már elfogy az erőm a kertben szöszmötölni, és kínzó gondolatok kerülnének elő a tudatom mélyéről, akkor előkerül a bor, vagy a gyógynövényes altató, esetleg nekiállok még kicsit ész nélkül edzeni, és beleájulok az ágyba utána. Ágyba? Volt, amikor a tatamin aludtam el. Szóval hiába csipkelődöm szelíden, és gúnyolódom gondolatban, igazéból eléggé hasonló cipőben járunk.

És bár láttam az arcát, szó nélkül vettem el a kezéből a takarítóeszközt, amelyet idegenül fogtam meg, nem úgy, mint a serpenyő nyelét vagy a kormányt. Sutának éreztem magam, mintha esztergályos kezébe festőecsetet és vásznat adtak volna, ám azért még hozzáláttam ahhoz, amit Mej kért - elvégre nem szándékoztam közölni vele, de ma kétségkívül ő volt a megmentőm. Aztán a harmadik mozdulatnál kezdtem ráérezni, s szempillantás alatt összehúztam a szemetet és a koszt egy nagy halomba, a helyiség közepére, amikor is rádöbbentem valamire... Valami igazán szórakoztatóra, amelyet néha odahaza is műveltem, ha akadályozott a főzésben a konyhai hulladék, vagy éppen a széthagyott papírok. Fogtam hát magam, majd szembeálltam a polcokkal, aztán szép sorjában nekiálltam jól irányzott széllökésekkel megszabadítani őket a fonnyadt növényi részektől és egyéb oda nem illő anyagoktól. Na persze ezt is össze kellett terelnem a földön, azonban sokkalta könnyebben ment, s amikor nem láttam odakint senkit, egy kissé fel is gyorsítottam a mozdulataimat. Ahogyan a szemem sarkából végül a bolt tulajdonosára sandítottam, kérdések és kész gondolatmenetek kezdtek gyülemleni bennem, mert nem értettem, miért pont ezzel foglalkozott - azazhogy egyáltalán foglalkozott valamivel, elvégre nekem jóformán onnantól kezdve nem kellett teljes erőbedobással dolgoznom, hogy mondhatni átkozottul sok pénzt zsebeltem be írás- és olvasástudományom kihasználásával.
Amikor végül készen lettem, a seprű helyéről elemeltem a lapátot, majd az egész leveles-ágas porhalmazt ráirányítva felegyenesedtem és nyújtóztam egyet, aztán szembefordultam az ablakokkal és a kilátást vizsgáltam. Úgy ítéltem meg, elég volt a hallgatásból, elvégre ha azt vesszük, a beszélgetés kedvemre való tevékenységnek számított legtöbbször.
Amíg a feladatomat végeztem, azt hiszem, félig megfejtettem a bolt és a fajtárs kérdéskörét, azonban bizonyító válaszra volt szükségem, és egyébként is, minél többet törtem rajta a fejem, annál érdekesebbnek tűnt.
- Azért dolgozol itt, mert a mondén gyógyszerek nem felelnek meg nekünk? - kérdeztem, aztán folytattam is - Először azt gondoltam, ilyen egyszerű az ok... de az árukészletet és a precizitásodat elnézve a válasz - ha korábban nem is ez lett volna - mostanra merő élvezetre változott. Ha nem tévedek.
Azzal visszavittem a helyére a használt eszközöket, majd előkaptam a zsebemből egy tollat, meg egy félig teleírt, összehajtogatott papírt, és ráfirkantottam néhány szót, míg ki nem megy a fejemből. Ugyanis nem csak a mondéneket vizsgáltam, hanem a Fátylon túliakat is, akik ebben a társadalomban élnek - már ha sikerült mondvacsinált, ostobán hangzó indokok nélkül közel keverednem hozzájuk.

Nem veszem zokon, hogy végül nem a seprűvel, hanem mágiával dolgozik. A kosz tűnjön el a többi nem számít. Amikor minden a lapátra került, elővettem a kukát, odavittem neki, megvártam, míg beleszórja a szemetet, aztán visszaraktam a helyére. A két csomagja készen volt, egy kis papírzacskóban a teakeverék, egy sűrűbb tinktúra és egy kis üvegcsében az illóolajok keveréke.
- A füvekből elalvás előtt nagyjából egy órával igyál meg pohárnyit, és utána már ne legyél nagyon aktív, olvass, hallgass zenét mit tudom én, relaxálj, fürödjél ... egy a fontos, ne legyél képernyő előtt, tehát TV nézés, mobilnyomkodás nem jó. Aztán amikor eljött az alvásidő, ebből cseppent egy pár korty vízbe három cseppet, és vedd be! Ez pedig - mutatom fel az illóolajos üvegcsét, ez aromalámpába való. Ha nagyon zűrös napod volt, és szeretnél megnyugodni, akkor telítsd vele a szoba légterét! Ez nem altat, csak nyugtat.
Odaadom neki az üvegcséket, és az adagolási útmutatókat is. Nyugtatót ugyan nem kért, de aki álmatlanságban szenved, annak a problémái nem estefelé kezdődnek, hanem állandóak, csak nappal megpróbál róluk nem tudomást venni.
- Ezt itt ... - körbemutatok - az élőkért teszem, legyen az mondén, vagy fajtánkbeli. Ha arra vagy kíváncsi, hogy mit teszek kedvtelésből, azt is szívesen megmutatom, csak előbb felmosok.
Azzal felcsüccsenek a pultra, hogy ne lógjon le a lábam, és a következő pillanatban már víz kezdi elárasztani a padlót. Nem adtam tanácsot arra nézve, hogy ő mit csináljon, maradhat, vagy mehet, ha marad a pulton elférünk ketten is. Mivel a bolt kirakatai nagyjából negyven centi magasan kezdődnek, ez kintről nem nagyon látszik, a küszöbön pedig nem folyik ki. A víz ide-oda folyik a padlón, itt ott a koszosabb helyeken örvénylik kicsit körbe körbe, aztán amikor minden tiszta, akkor a koszos folyadék eltűnik. A padló száraz.
Ha még itt van Dru, akkor kérdőn nézek rá, hogy mehetünk-e.

Csendesen figyeltem Mej arcát, mialatt elmagyarázta a részleteket, azonban akárhányszor játszottam magamban újra, amit mondott, egyetlen egy aprócska utaló jelet sem véltem benne felfedezni az orvosságok árát illetően, így hát vártam tovább, s hallgattam, ahogyan beszélt. Merő önzetlenség áradt a szavaiból, szeretet és segítség, csupa olyasmi, amelyet ekkora mennyiségben sohasem lennék képes felmutatni, erre ráébredve pedig csak elismerően bólogattam néhányat, majd ismét szemügyre vettem mindent. A legapróbb szegletről is sütött, micsoda munkát fektetett bele minden egyes nap. Valóban segíteni akart mindenkinek, én azonban elsősorban csak magamon, azért dolgoztam ilyen keményen. Különbözőek voltunk, de nem lehet mit tenni, így kerek a világ - mondotta volna egy filozófus jellem, én azonban csupán megmaradtam annyinál, hogy nem kívánok változtatni magamon. Mej-t elnézve pedig az önzetlenség igazán fárasztó lehetett... s ahányszor én is gyakoroltam e tevékenységet, nem éppen lehetett pihenésnek nevezni, annyi bizonyos.
A másik sárkány éles vonallal választotta el mindettől a kedvtelés fogalmát, pedig véleményem szerint nem sok különbség akadt közöttük, elvégre ehhez is kellett némi lendület - na meg felmosni is, gondoltam, egészen addig a pillanatig, amíg arra nem lettem figyelmes a nagy bámészkodásban, hogy átázott a bakancsom, mondhatni a semmiből. Megfordultam hát, keresve a nedvesség forrását, a nő pedig gyanúsan ült a pult tetején, erre pedig előbb ugyan dühbe gurultam egy kissé, azonban végül csak sóhajtva felugrottam mellé, mialatt szorgosan szárogattam a lábbelim. Még ilyet! Láttam már vízmágusokat, na de hogy felmossanak az erejükkel, ráadásul így... igazán hasznos ötlet, még ha kissé bosszantó is lehet néha, főképp a szerencsétlen és óvatlan áldozatoknak. Innen fentről néztem tehát, amíg mindennek vége, s amikor észrevettem, hogy a másik engem figyel, eszembe jutott, mit mondott nemrég.
- Hogyne, mehetünk. - feleltem hirtelen, aztán leereszkedtem a padlóra, s hagytam, hadd mutassa az utat - Mindössze elgondolkodtatott a varázstudományod. - tettem hozzá rejtélyes mosoly kíséretében, aztán halkan elnevettem magam - Ezekkel a takarítási képességekkel nálam is tehetnél néhanapján látogatást.
A csomagomat úgy véltem, a mérleg mellett hagyhatom, azonban ami azt illette, ideje volt végre rátérni az anyagiakra. Még a végén azt tervezte volna, hogy nem szól, aztán majd vagy kétszáz év múlva bekopog az ajtómon és a kamatot is kéri... Azonban ismételten meg kellett küzdenem a rengeteg gyanakodással és borúlátással, ha nem óhajtottam, hogy a beszélgetés is megsavanyodjék.
- Aztán majd számold ki, mennyivel tartozom. - szóltam rá végezetül.

Elázott. Tényleg komoly erőfeszítésembe kerül, hogy még csak ne is kuncogjak, amikor legszívesebben hangosan hahotáznék, ahogy a bakancsát szárogatja mellettem. Besegítek, és elvonom belőle a vizet, hogy ne kelljen annyit vesződnie vele.
Igazán ellentmondásos figura, ahogy megpróbál fenyegetően fellépni, nagyon komolyan veszi magát, de két szóval sepregetésre lehet bírni, amit egyébként megalázónak tart, és fél liter víz is gondot okoz neki. Főleg azért, mert folyton elbambul. Ennyire álmos lenne? Nem tudok még kiigazodni rajta.
Aztán mikor beleegyezik, elindulok kifelé a boltból a hátsó ajtón. Itt egy kis raktáron megyünk keresztül, ahol a tartósabb készítményeinkből van némi készlet felhalmozva. Aztán kilépünk a másik végén egy ajtón, és ez már a magánkertem. Úgy vélem sikerült megfelelően ötvözni a japán-kínai és nyugati stílust. Van benne kis tavacska, kézmosó kút, szép cserjék, harmonikus rend, még egy apró sziklakert is, de azért kevés keleti kertben találsz nyugágyat asztalkával és napernyővel.
- Ez ... - mutatok körbe - a kedvtelésem.
Hagyom, hogy kicsit körbepillantson, és befogadja a látványt, aztán még hozzáteszem.
- Ne aggódj! Be fogom nyújtani a számlát.
Ez csak egy egyszerű ígéret, nem szánom fenyegetésnek, de persze nem véletlen mondtam így.
- Egy kis bort? - perdülök feléje aztán szívélyes vendéglátóként.

Nos, mit is mondhatnék, kedvtelésnek egy kissé már túl sok lett volna, s inkább alkalmaztam volna rá a megszállottság jelzőt, de hát én nem foglalkoztam ilyesmivel, azok után, hogy megterveztem a házamat, amely többnyire úgy is maradt, ahogyan volt. És ez itt még csak nem is ház volt, hanem... hanem egy kert, annak azonban meglehetősen bonyolult, s egyben különösen lenyűgöző. Hordozott magában valamit, egy hatalmas erőt, amelynek hatására az arra tévedő akarata meghajlott, akárcsak polc a súly alatt, s mindent elöntött a végeláthatatlan nyugalom. Mit ne mondjak, tetszett a látvány, s ez ne is kifejezés. Jeleztem is némi elismerő testbeszéddel és gesztussal a gazdája felé, mialatt zsebre tett kézzel sétáltam beljebb, hogy a kert teljes egészére rálátást nyerjek.
- Igen erős kedvtelés lehet. - mondtam, egy kissé még a látvány rabjaként, majd visszafordultam felé - Meg sem becsülöm, hány évbe telt. Elismerésem, gyönyörű hely.
Aztán, ahogyan a nekem intézett szavakat elemeztem, akaratlanul is ismételten elnevettem magam. Ennek a nőnek helyén volt az esze, más tálalásban pedig egyfajta támadásnak vettem volna, abból a fajtából, melyet nem igen szívlelek, így viszont mindössze mosolyt csalt az arcomra a furfangos megfogalmazás.
- Micsoda kivitelezés. - dicsértem meg mondhatni, némileg szarkasztikusan, azonban továbbra is elismerően - Ha nem nekem lennék, sikerült volna behúznod a csőbe. Azonban az a helyzet, hogy szívesen innék bort - és kifizetni is hajlandó vagyok a fogyasztásom, efelől nem kell aggódnod.
Hagytam, hadd szolgáljon ki, addig pedig közelebbről is szemügyre vettem egy igazán érdekes cserjét. Úgy tűnik, a tanulmányozási szokásaim ritkán átvették felettem a hatalmat.

Látom, sikerült lenyűgöznöm a kerttel. Ajánlatos is volt némi tetszést mutatnia, különben kipenderítem, mert ebben tényleg sok munka van, és még ha egy nyugati barbár is, azért illik értékelnie a szépet. Élvezem, hogy valahogy sikerül mindig a béketűrése határán egyensúlyoznom, de úgy tűnik, hogy ő is élvezi. Mi több, talán lazult is egy kicsit. A merevség úgy tűnik nem felvett szerep, hanem sok-sok kisebb nagyobb görcs eredménye.
- Meg ne próbáld a bort is kifizetni! - fenyegetem meg az ujjammal, aztán hozok még egy poharat, meg az üveget, töltök mindkettőnknek, és én személy szerint letelepszem a nyugágyba. Ezt terveztem, mielőtt megzavart, és most, hogy a felmosás is kész van, igazán nincs okom tovább téblábolni. Azért a kert nem olyan nagy, hogy eltévedjen benne, ha körbe akarja járni.
Ami a kertet illeti, valóban benne van jó pár év munka, ez sokkal hamarabb elkészült, minthogy a boltot megnyitottam volna. Aki biotermelést kíván folytatni, annak meg kell szereznie egy alkalmas földterületet, és kivárni azt az időt, amíg az előző gazda által használt vegyszerek lebomlanak a talajban, csak az után számít a terménye "bio"-nak, s hát ez alatt az idő alatt bőven volt időm a kertemmel foglalkozni. Közben elkészült s városban a közpark, amit viszont most már a város kezel. A földek, ahonnan a terményeim származnak kinn vannak a város határain túl. Nem volt könnyű mindezt összehozni, sok türelem kellett hozzá, mire meglett a szükséges földmennyiség. Terjeszkedni viszont nem akarok. Nem akarom az egész várost én ellátni biotermékekkel, azt akarom, hogy ők maguk akarjanak így termelni. Lassan túlnő engem a kereslet, és akkor remélhetőleg feltűnnek az újonnan nyíló biogazdaságok.
Ábrándok, fura tervek, melyek megvalósulása nem rajtam múlik. De kellemes érzés a lovak közé dobni a gyeplőt, oszt boldoguljanak, ahogy tudnak.

Csak pislogtam néhányat - ennyi volt azon mozgások összessége, amelyet azalatt elkövettem, míg Mej bort hozott nekünk - és míg meglengette előttem az ujját, mint valami felnőtt, aki rendre utasít egy gyermeket. Értetlenül néztem utána, amikor megfordult, hiszen biztos voltam benne, hogy az imént erre utalt, azonban ha nem, hát nem, mit tehettem volna? Ezek szerint korántsem értettem a női nemet, bár mondták néhányan, hogy amit tőlünk, férfiaktól várnak, illetve amit közzé tesznek szavak formájában, nem feltétlenül egyezik, sőt... Csak remélni tudtam, hogy békésen is meg lehet oldani az elkövetkezendő nézeteltéréseket, ugyanis a legkisebb mértékben sem volt tartogatott energiám szócsatákra - én mindössze csak aludni akartam, azt pedig nyugalmasan és lehetőleg hosszabban, mint egy fertályóra, ezért tértem be ide, s nem egyébért.
Mej poharához koccintottam az enyémet, azután, amikor kiürült, az asztalra helyeztem, s amíg ő visszafoglalta a helyét, amelyről kiugrasztottam, jómagam bevettem magam a kert legeldugottabb zugaiba, végül körbejártam, vagy három különböző útvonalat követve, itt-ott megállva és elmerengve, ha úgy éreztem, ismételten rám törnének olyasféle dolgok, melyektől véglegesen soha nem voltam képes elmenekülni. Nos igen... egy mondén férfi egészen egyszerűen csak megváltoztatná a telefonszámát, elköltözne néhány várossal odébb, és a kártékony felmenői életük végig kereshetik - ellenben én jóformán nem tehettem egy lépést sem úgy, hogy ne kellett volna aggódnom egy esetleges következő találkozáson, amelyek leggyakrabban nem is házasságról szóltak, hanem színtiszta megalázásról. Arra törekedett, hogy még apróbb darabokra törje létezésem darabkáit, én pedig semmit sem tehettem, mert már túl jól ismert. Önemésztést idézett elő bennem, így pedig én voltam a tizenhatodik... és az utolsó, akit soha, de soha nem fogok tudni teljesen felfalni, hiszen saját magam, az én vagyok.
Efféle gondoktól ködös, mégis alkoholtól nyugalmas lelki állapotban csatlakoztam a bolt tulajdonosához, majd lehuppantam mellé a nyugágyba, kérdezés nélkül. Hátradőltem egy hangtalan sóhaj kíséretében, aztán összekulcsoltam a kezeimet magam előtt.
- Mondd, miért ilyen távol az otthonodtól? - kérdeztem őszintén - Hiszen akár ott is berendezkedhettél volna, és a saját nyelvedet beszélhetnéd. A népeddel lehetnél.

Míg Dru kalandozott, én töltöttem magamnak még egy pohárral, és az is elfogyott, ez már a harmadik volt ma este. De nem szoktam sajnálni magamtól. Ennyi még nem is okoz vészes tüneteket, maximum kicsit beszédesebb leszek tőle. Pontosabban nem mondok több információt, de azt hosszan. A kérdésre pedig egyenesen felfortyanok.
- Ahha, ja! És olvasgathattam volna a kis piros könyvecskét, és építhettem volna a kommunizmust Mao elnök dicsőségére. Soha! - teszek egy tiltakozó mozdulatot a kezemmel, melyben a pohár van keresztben a testem előtt, de mivel már üres, így nem lötyög ki semmi. - Egyébként ha a honfitársaimmal szeretnék lenni, elég ellátogatnom valamelyik amerikai nagyváros kínai negyedébe.
Hiába, no, más se akarja építeni a kommunizmust. Inkább itt tengődnek a rothadó kapitalizmusban. Igazán érthetetlen!
- Na, és te mért nem tudsz aludni? - kérdezek vissza, mert hát ha ő érdeklődik, úgy illik, hogy én is. Na meg kíváncsi is vagyok a válaszra - Töltsek még? - emelem meg az üveget, mert hát lehet, ő is szeretne valamivel többet beszélni két félmondatnál.
De az is lehet, hogy nem. Olyannak tűnik, aki rágódik a dolgokon hosszan, mint egy mócsingon, amit nem mer kiköpni, lenyelni meg nem bírja. Az ilyen fickók szoktak rosszul aludni. Aki kiköpi az jól alszik. Aki lenyeli az is. Egy ideig.... Aztán visszajön ... és sokkal rosszabb, mint amikor először volt a szájában. De ettől még nyert egy kis időt rossz szájíz nélkül. A halogatás taktikája. Nem tudom, melyik a jobb. Talán legjobb lenne megemészteni a dolgokat, de ez még nekem sem sikerül. Hiába iszok rá bort, hogy segítse az emésztést.

Tulajdonképpen igaza volt, meg kellett hagyni, valamilyen részben - a kínai negyedet akár egy szeletke otthonnak is lehetett tekinteni részéről, bár vitatkoztam volna azzal, mennyire helyettesítette a valódit. Azonban az elköltözés kompromisszumokkal járt együtt, ezzel pedig - ha meglépte, s maradt - valószínűleg teljesen tisztában volt. Pontosan ezért nem hagytam el véglegesen Kárpátalját soha - oda tartoztam, oda tartoztak az emlékeim, legyenek jók avagy rosszak, és oda tartozott az életem is. A képességeim pedig mostanra elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy bárhová eljussak, ahová szeretnék vagy szükséges. Nem kívántam változtatni, amíg nem kényszerít rá valami helyrehozhatatlan.
- Tehát akkor hagytad magad mögött a hazád... - adtam hangot annak, hogy helyre tettem Mej miértjeit, s egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy a lehető legtávolabb akarta tudni magát mindattól, ami ott folyt - Így igazán érthető.
Na persze amit ezután kérdezett, azt már nem találtam ennyire érthetőnek - még úgy sem, hogy felfedtem előtte a problémát, s valamelyest természetes érdeklődésnek lehetett volna tulajdonítani a kíváncsiságát. Én azonban nem szerettem az ilyesmit, főképp, ha az én titkaim ellen irányult - bár a jelenlegi helyzetet elnézve, tehát azt, hogy valószínűleg képtelen volt olvasni a gondolataimban, akár jutalmazhattam is volna valamiféle féligazsággal.
Így tehát levetkőzve azt a merev, gondterhes arckifejezést, felvettem a poharam az asztalról, majd visszatelepedtem a nő mellé. Ehhez aztán kellett az a bor... talán még kevés is volt, én pedig nem ettem, azonban a legkevésbé sem érdekelt.
- Elfogadom. - mondtam, majd hagytam, hogy megtöltse, közben pedig jobbnak láttam belekezdeni, mert még a végén gyanússá válik, ha sokat gondolkodom - Nagyon-nagyon régen volt egy igen kedves Mondén barátom - mondhatni a testvérem. Azonban veszélyes korban éltünk, veszélyes emberekkel körülvéve, én pedig önzőn a Fátyol mögé rángattam őt, aztán, amikor elfogott egy hordányi Vadász, gondolkodás nélkül eljött, hogy megmentsen.
Egy pillanatig a földet bámultam, fleidézve a szörnyű pillanatokat, amelyek szinte maguktól kúsztak elő elmém legsötétebb, nyirkos bugyraiból. Még a gondolata is fájt. Azóta is vissza akartam kapni őt, aztán... azt hiszem, együtt kerestünk volna egy vámpírt. Talán Alexandroszt, talán valaki mást, azonban ezek csak gyermekábrándok. 
- Rajtakapták és megölték, nekem pedig az volt az egyetlen esélyem, ha erőre kapok és egyedül kitörök onnan. Meg kellett ennem. - mondtam, hangsúlyozás nélkül, mint valami rám szórt átkot, majd leegyszerűsítve az egészet, gyorsan lezártam a történetet - Azóta rémálmaim vannak.
Jobb, ha mit sem tudott anyámról, vagy arról az aprócska részletről, hogy a Vadászoknak is ugyanez lett a sorsa, hiszen előbbit akkor sem mondtam volna el, ha éppen megkéselnek, utóbbit pedig... nos, letérdelnék az előtt az inkvizítor előtt, akinek sikerülne kihúznia belőlem.
És mintha csak kezdetét vette volna valamiféle kínzási szertartás, éreztem, ahogyan a torkom összeszorul, gyomrom pedig háborogni kezd. Saját magamtól kaptam hányingert... ismét.

- Akkor - bólogatok egy fancsali grimasszal az arcomon.
Az az akkor azért volt egy pár év. A elején sokan örültem Mao rendszernének, mert azt remélték tőle, hogy valóban a népnek ad hatalmat és véget érnek a hatalmas éhezések, a kiváltságosok uralma. De rá kellett jönni elég hamar, hogy csak egy új kiváltságos réteg emelkedett fel, akik vizet prédikálnak, de bort isznak. És sok minden másban is eltért a fogyasztásuk az átlagemberétől, aki tovább éhezett.
Töltök még bort Drunak is, és aztán meghallgatom a történetét. Egy ideig nézem a poharam fenekét, mintha még mindig lenne benne valami, és aztán visszapillantok a másik sárkányra, aki érezhetően most nem érzi magát túl jól.
- Nos, akkor a barátod végül is sikerrel járt, hiszen valóban megmentett. Te fordított helyzetben feláldoztad volna érte az életed?
Tudom, hogy nehéz erről beszélnie, és talán tolakodóak a kérdéseim, de nem adom jelét, hogy zavartatnám magam. A szelíd, illedelmes kislány rég elkopott belőlem, első foszlányai anyám halálakor hullottak a porba, az utolsóak meg amikor lefejeztem az árulót, aki első szerelmem volt. Nekem is volt mit megemésztenem, de valahogy átvergődtem rajta. Én a világ változását nem tudom megemészteni.
A feltalált mindenféle holmira azt mondják, hogy "fejlődés", de én, aki átéltem több évszázadot, nem érzem úgy, hogy bármi jobb lett volna tőle. Végső soron az emberek nem boldogabbak. Többféle dolgot birtokolnak, de az a sok dolog... a nagy részük nem ér egy fabakát sem.

Lassan kortyolgattam a bort, mintha tea volna, mialatt csendesen üldögéltem a nőnemű sárkány mellett, néhányszor megerősítően bólintva egy egészen aprót. Igen. Berin megmentett, ez nem is volt kérdés egyetlen pillanatig sem. Megmentett, hiszen úgy tervezte és a végeredményt sem lehetett másképp elkönyvelni, hacsak nem vizsgáltuk létezésemet átlátszatlan, sötét szemüvegen át.
- Fel bizony. - válaszoltam némelyest még az emlékekben elveszve - Ezerszer és akár még annyiszor, ha kell. Kiváló barát volt, azóta sem akadt párja.
... Ha Alexandroszt nem említjük ugyebár, ám az már cseppet sem tartozott efféle idegenre... olyan idegenre sem, aki takarításra bírt a saját boltjában, aztán meghívott borozni.
Tehát mindent kiittam a pohárból, míg végül ismét képes voltam, s akartam is szólni, ehhez pedig azt hiszem, igencsak el kellett telnie egy kis időnek. Ekkor azonban Mejre pillantottam, némiképp kérdőn, ezzel is jelezve, hogy ismét én következem. Ha ő szabályokat fektethetett le, hát én is úgy kívántam tenni.
- Megszabadultál a kommunista Kína nyomása alól... Új életet alakítottál ki magadnak. Mégsem látok körülötted férjet vagy gyermeket - sem pedig erre utaló jelet, pedig egyesek szerint ez a boldogság kulcsa. Kedveled a magányt? - kérdeztem őszintén, noha valósággal meglepett ez a sejtett hasonlóság.
Azt hiszem, kevés Fátylon túli vonult vissza a társasági élettől ilyen mértékben, s ők is jobbára legalább a második évezredüket taposták. Talán az idő és a vele járó kor megfeküdte a lelküket, akárcsak valami romlott étel - és mégis, megannyi boldog arcnak lehettem már szemtanúja. Talán minden attól függött, amit a sors kimért valakinek, s hogy amaz mennyiben ítéltetett rossznak.
Nos, őszintén reméltem, hogy gyanúm beigazolódásra lel, máskülönben könnyen meglehet, hogy a következő hónapban édes jó anyám már Mejjel az oldalán lohol utánam, és ez volt az, amit leginkább szerettem volna elkerülni. Habár jobban belegondolva biztosabb nyugalmat jelentett volna számára, ha már megállapodott valakinél, más perspektívából tekintve a helyzetet azonban azt kívántam, bárcsak osztaná a nézeteimet, bár egyetértenénk, és akkor talán kezdhetnék vele valami hasznosat...

- Akkor te sem tettél érte kevesebbet, mint ő érted. Legfeljebb a sorsot hibáztathatod, hogy így esett.
Ez a fontos a kölcsönösség, és hogy egy kapcsolat ne legyen csak egyoldalú, mindkét fél ugyanannyi rakjon bele. Ha egyik fél csak ad a másik meg csak elfogad, vagy követel, akkor az egész nem ér semmit.
Igen, jó kérdés, hogy mért vagyok magányos. Ezért.
- Volt két férfi is az életemben, de ... legyen elég annyi, hogy ők nem áldozták volna fel értem, vagy azért, ami nekem fontos az életüket, míg én igen. Most meg... ha találnék is valakit, aki képes értékelni azt, amit adhatok, a mai világban úgy látom nem érdemes gyereket vállalni. Túl sokat látnak a mondének a gépeikkel, és túl veszélyes az élet egy olyan gyereknek, aki ennyire más.
Pedig most talán egyedül is vállalnék gyereket, úgy értem, az apja nélkül, de nem tudnám eléggé elrejteni. Legalábbis úgy érzem, hogy nem. Kamerák, érzékelők, orvosi műszerek ... csupa csupa veszélyforrás. Talán, ha itt hagynám a nagyváros, és kiköltöznék valahová az isten háta mögé, ahol a civilizációnak csak morzsái lelhetők fel, ott lehetséges lenne. De ennyire meg nem vagyok bevállalós. Tetszik a kertem, a házam, az életem.
Elmerengek csendben egy kicsit, és most akár én is tovább kérdezhetnék, de valami más furakszik be az elmémbe. A gyomrom követelőzik.
- Nem vagy éhes? Én az vagyok. Csinálok vacsorát.
Lám mégis lett egy kérdésem.
Azzal felkelek, kiballagok a boltba, és egy tálcára összeválogatok egy csomót a megmaradt árúból, és azzal térek vissza, de meg is indulok a ház bejárata felé. Dru követhet  akohyhába, vagy ücsöröghet a nyugágyban tovább.

Az élet korábban is veszélyes volt, azonban erről nem kívántam nyilatkozni, főképp nem azután, amit mondott. Úgy tűnt, legalábbis egy kissé - megvizsgálva a nő hangszínét és gesztusait -, hogy rájárt a rúd Mej-re is, legfőképpen pedig saját maga miatt, ugyanis olyasmi, hogy szerelem, NEM LÉTEZETT. Csodálkozott hát, hogy zátonyra futottak a kapcsolatai? Na persze fajunk hím egyedeit is eligazítottam volna azért, mert nem becsülték a nőt és az értékeit, tehát összegezve mindenkinek tudtam s akartam is volna tanítani valamit, ám nem most, s legfőképpen nem olyasvalakinek kívántam feltárni a nézeteimet, akit alig ismertem - és aki kisegített a bajban először, tehát talán másodszor is ki fog, és ki tudja... lehet, hogy szükségem lesz majd hozzáértő kezekre ezután is.
Tehát hallgattam, s eme hallgatással igyekeztem felé jelezni valamiféle hamis együttérzést. Szegény bolond nő... hamisabb világképbe ringatta magát, mint amekkorát én hazudtam, s mint azok, akik szentül hitték, hogy a Föld nevű bolygó lapos, akárcsak egy szabályosan és tökéletesen kisütött palacsinta. Azonban a gyermekek iránti vágya mondhatni lenyűgözött, s azt hiszem, sajnáltam őt, ezúttal pedig őszintén, elvégre az aprócska és okos emberpalánták iránti szeretetem némileg bepillantást engedett Mej fájdalmába. Hány gyermek élt rossz körülmények közt, s hány siklott tévútra hanyag szülők miatt? Nos, nekem ezért nem voltak soha utódaim - no meg azért, mert foglalkozni, s beszélgetni velük nem egyenlő a teljes nevelésük okozta felelősséggel én pedig még csak saját magamat sem voltam képes minden pillanatban kordában tartani.
Aztán a nő megtörte a csendet, s én saját gondolataim ködén át egy halovány bólintással jeleztem csupán anyagi valóm igényeit. Valóság és képzelet határán lebegtem a poharat vizsgálva, a kert dús levegőjét lélegezve, egészen addig, amíg az ismerős mozgó alak meg nem szakította a biztonságot és függetlenséget nyújtó állapotot. Ennem kellett. Muszáj volt. Így hát feltápászkodtam a nyugágyból egy elnagyolt nyújtózás kíséretében, s csatlakoztam hozzá, pontosabban megelőztem, majd kitártam előtte az ajtót, immáron ravasz vigyorral az arcomon.
- Ezt bízd inkább a szakértőkre, kertész-kisasszony.
No igen... a fele vagyonomban fogadni mertem volna, hogy sokkal gyorsabban, s jobban is főzök nála, itt pedig leginkább az időn volt a hangsúly, tekintve, hogy átlagosan naponta ötször-hatszor eszem, a zaklatott bolyongás miatt pedig máris két alkalmat hagytam ki, amelynek tünetei kezdtek sürgetően jelentkezni rajtam. Átvettem hát a vezetést - s a hozzávalókat is Mej-től, majd elégedetten bevettem magam a konyhájába, aztán se szó, se beszéd, alaposan megtisztítottam a kezeimet, végül hozzáfogtam az elvégzendő műveletekhez.
- A kínai konyha igazán kedvemre való. - mondtam aztán, elvégre mégiscsak idegen voltam neki, az pedig nem hiányzott volna, ha félelmében rám hívja az Őrséget - Azt javaslom, pihenj addig, s nyújts társaságot.
Legfőképp pedig talán az utóbbit vártam tőle, különben még el találtam volna aludni itt, akármennyire is rabul ejtett az ételalkotás varázslatos lehetősége, ezt pedig ki kellett zárnom, amilyen gyorsan csak lehet. Magam sem tudtam, mi végre idézte elő ezt a hamis biztonságot egy fajtárs jelenléte, elvégre mindössze a szándékait érzékeltem, a velem kapcsolatosakat, tehát ha éppen, tegyük fel, gondolatokkal üzent valakinek, hogy siessen ide, a legkevésbé sem lettem volna képes érzékelni. Ám ez nem zavart, nem, hiszen csak némi pénzt hordtam magamnál, meg az autó kulcsát, s mindkettő nélkül elboldogultam volna - sokkal inkább a szűnni nem akaró gyanú kínzott, ugyanis voltak egyenes ági leszármazottak... Voltak, akik emlékeztek rám, s hagyományként ültették el vadászcsemetéik fejében a mantrát: Öld meg Waltharit. Sokat kockáztattam, bármiféle lépést is teszek, de ezúttal minden jól esett, szívtam magamba a megnyugvást és a hozzávalók illatát, más pedig nem is számított többé. Olyan volt ez, mint erőim legvégső cseppjéig futni, edzeni, s hagyni, hogy a verítékkel a gondok is tovatűnjenek, és azt hiszem, mostanra a főzés gyönyöre az arcomra is kitelepedett, pedig jóformán még csak el sem kezdtem.
- Évszázadok óta gyakorlom, nem kell attól tartanod, hogy porig ég a konyha. - közöltem magabiztosan, mialatt a zöldségeket mostam meg bő, hideg vízben, majd kezdtem el aprítani kissé gyorsabban, mint amire a legsebesebb ember is képes volna, ráadásul tökéletesen végezve a feladatot - hadd bizonyosodjék meg róla, kivel is van dolga.

Miből feltételezi, hogy én nem vagyok szakértő?! De hát kell neki valami, amivel visszaszerzi az önbecsülését, amit a seprű megérintése rombolt le. Néha egy teljesen egyszerű hétköznapi tárgynak vagy cselekedetnek is hatalmas ereje lehet. Nem is kell mágia. Nem vagyok önmagam ellensége, ha valaki vacsorát akar nekem főzni, hát én hagyni fogom, az fix. Egyidőre valóban leülök, és azt figyelem, hogyan áll neki az alkotásnak.
- Meg kell hagyni a konyhakés sokkal jobban áll a kezedben, mint a seprű. - állapítom meg.
Miután meggyőződtem róla, hogy ebből tényleg lesz valami vacsora, nekiállok, és szépen, ízlésesen megterítem az asztalt. A bor és a borospoharak természetesen oda is követnek minket. Desszertnek előveszek egy adag aszalt és kandírozott gyümölcsöt és olajos magvakat.
A kínai konyhát szinte mindenki szereti, ami nem is csoda, hiszen finom, változatos, és egészséges is, ha megfelelően választjuk ki az ételeket. Mivel jelenleg csak zöldség van a pulton, ettől igen kis eséllyel fogunk elhízni. A fűszerek elöl vannak, egy csinos kis fali tartóban, a serpenyők a pult felett lógnak,így minden lényeges jól látható. Az olajat, egyéb esetleg szükséges dolgokat a keze alá teszem.
- A konyha nem tudna porig égni, mivel jelen van egy víz- és egy légmágus. - jegyzem meg teljes nyugalommal. - Ha ennek ellenére itt valami olyasmi kap lángra, aminek nem kéne, megérdemeljük, hogy benn égjünk.
A bénaságnak is van határa. Ezt mi szerintem nem fogjuk ennyivel átlépni.

Többnyire szótlanul végeztem a feladatom - nem igényelt szavakat e cselekedet, hiszen számomra maga volt a megtestesült örömforrás, azt pedig művelt népek beszéd nélkül is képesek voltak élvezni. Tehát sebesen, s minden mozdulatomba élvezetet csempészve tevékenykedtem a nő konyhájában, akárcsak otthon tenném ugyanezt, a tengeren túl, Kárpátalján. Egyeseknek szokatlan érzés lett volna, azonban én már hozzászoktam hosszú életem alatt - hozzászoktam ahhoz, hogy ne is zavartassam magam, elvégre semmi értelme, s lám, Mej nem úgy tűnt, mintha gondterhelt volna a fejlemények miatt, éppen ellenkezőleg. Lerítt róla, hogy ínyére való a kiszolgálás, melyet irányában végzek. Na persze a legkevésbé sem őt kívántam ezzel kiszolgálni, elsősoron az volt mindezzel a célom, hogy valamelyest egyenlőség felé billentsem a közénk ékelődött szavak és tettek mérlegét. A vacsora és a rajtam segítő sárkányasszony kiszolgálása mindössze afféle járulékos nyereségnek voltak elkönyvelhetőek, elvégre alkalomadtán szerettem tenni mások jólétéért, sőt... A Fátyol semlegesítése mellett valóságos második célként szerepelt az életemben, mintha ezen keresztül akartam volna bizonyítani a világnak, hogy nem vagyok gyilkos szörnyeteg... Vagy magamnak? A gondolatok megvártak, a tészta meg odaég, ha nem figyelek, így hát kivertem a fejemből mindent, amelynek akár csak felszínes érintése is kártékony volna a teljesítményemre nézve, aztán nekiláttam megtervezni az öntetet a salátára - merthogy kedvem támadt azt is szervírozni a sült tészta mellé, ha már húst nem vett elő a mi kis kertészünk.
Tehát összegezve igencsak eltelhetett negyed óra is, mire ismét kinyitottam a szám, jóllehet, akkor kellet ráébrednem, hogy a főzés okozta jókedv egész idáig kitartó furcsa vigyort ragasztott az arcomra. No mindegy... valószínűleg odahaza is pontosan ugyanígy viselkedtem, mindössze semmi sem késztetett rá, hogy észrevegyem magam. Azt hiszem, egyfajta hozadéka volt ez a magánynak, akárcsak az, amikor a semmin elnevettem magam, mindössze azért, mert eszembe jutott valami a folyosókon sétálva.
Eloltottam a fém-főző-és-sütő-alkalmatosság tüzét, azután félretettem hűlni a tésztát, s jól láthatóan ismételten megmostam a kezem.
- Íme. Nem égtünk halálra fertelmes sikolyok közepette. - vontam le a következtetés abból, hogy még mindketten lélegeztünk, szórakozottan, elvégre hogyne lettem volna az? - A kasszától való távozás után reklamációt nem fogadunk el. - tettem hozzá aztán, utánozva a jellegzetes hanglejtést, majd alaposan megtöröltem a kezem, s az adagok kiszedése, majd az asztal felé tologatása után hozzáláttam öntetet varázsolni a salátára, azt tervezgetve, mennyi időm marad futni,  ám legfőképpen azt, mégis hol fogom ezt megtenni, tekintve, hogy a szállásomhoz nem tartozott még csak egy udvarszeletke sem.
Azt hiszem, keresnem kell egy parkot...
Pedig gyűlöltem őket - a legtöbbet legalábbis, de a megszokások, azok megszokások maradtak.

Az étel egyre jobb és jobb illatokat áraszt, ahogy készül. Nagyjából meg tudom határozni mi készül, és milyen íze lesz csak az illata alapján, nem kell látnom az edény belsejét, vagy Dru mozdulatait sem. Én sem ma kezdtem el főzni. Még gyerekkoromban, anyám azzal kezdte az oktatást, hogy meg kellett kóstolnom különböző dolgokat csukott szemmel, és meg kellett mondanom, mi az. Először csak magukat az alapanyagokat, később aztán az egyszerűbb készételeket kellett felismernem, és aztán végül a komplexebb ételeket is, méghozzá felsorolva a benne található hozzávalókat.  Ekkor még nem nagyon engedtek a konyha közelébe, túl kicsi voltam és a tűz és a kések birodalma túl veszélyesnek mutatkozott. Aztán mire elég nagy lettem már eléggé egyszerű konyhánk volt a hegyi lakhelyünkön. Az első valódi főzőleckéket ott kaptam. Soha nem csináltam végül azt, amire tanítottak: nem vezettem nagy háztartást, sok-sok szolgálóval. Amikor megszülettem, apám híres, magas rangú katonatiszt volt, és még halála után is a lánya jó partinak számíthatott volna. Csak éppen megszűnt körülöttünk az udvar, és mi földönfutók, és bujdosók lettünk. A tanítás azért nem ment teljesen kárba. Jól boldogulok, bár általában én vagyok a szolgáló és a kiszolgált is.
Dru végre elém teszi az ételt, és nem csak az illata mennyei, de a kinézete is tetszetős.
- Micsoda szerencsés nap! - csapom össze a tenyerem arra a megjegyzésre, hogy mégsem égtünk el. - Most mitől félsz? Hogy reklamálni fogok, vagy hogy fizetni? - billentem utána félre a fejem, és kérdő tekintettel nézek rá. Nincs szándékomban egyik sem. Illetve esetleg az előbbi, ha netán elsózta volna az ételt, azt a szagán nem lehet érezni.
- Jó étvágyat!
Ha ezen módon az illemnek eleget tettünk, én neki is kezdek az evésnek. Magamnak csak pálcikát raktam, de Drunak meghagytam a választást, hogy mivel szeretné a szájába juttatnia  főztjét, van pálcikája, és nyugati típusú evőeszköze is.

- Én? Ugyan, semmitől sem félek. - adtam tudtára vigyorogva, mialatt helyet foglaltam vele szemben, majd határozottan arrébb toltam az evőpálcikákat.
Ugyan képes voltam enni velük, lévén, sok időt töltöttem a világ keleti felén, azonban cseppet sem kedveltem. Na persze ne essünk félreértésekbe, a villáért és a késért sem áldoztam volna az életem - pontosan ezért tetszettek az indiai népek, ők aztán igazán ritkán vettek fémet a szájukba, s lám, mégsem haltak éhen. De mivel nem Indiában voltunk, meg sem próbálkoztam ilyesmivel, ráadásul gyűlöltem, ha piszkos a kezem, úgyhogy az evőeszközökkel való megbékélés valamiféle kölcsönös hasznot hozott nekem és a társadalomnak - a fűszerektől pedig legalább nem lehetett érezni a fémízt.
- Fogyaszd egészséggel. - adtam meg az illedelmes választ, majd nekiláttam némi hűtés után a villámra feltekerni egy adag tésztát.
Nem spóroltam ki belőle a gombát... no mindegy, ha nem szerette, majd kiválogatja, meg aztán különben sem szólt közbe az egész konyhai művelet alatt, hát magára vessen, ha valami nem tetszik a munkámban. Melegen ajánlottam neki, hogy ne panaszkodjon, habár építő jellegű kritikákat szívesen fogadtam, ha a kedvem úgy hozta. Kíváncsi voltam tehát, mit gondol, s legfőképp - hogy észreveszi-e a csavart a fűszerezésben, ugyanis nemcsak a szokásos szójaszószt és hagymakeverékeket adtam hozzá, hanem némi titkos hozzávalót is, azaz egy speciális keveréket, amelyet saját magamnak kísérleteztem ki és mindössze annyit voltam hajlandó megosztani róla, hogy tartalmazta a jó öreg garam maszalát.
Amíg pedig megemészti a rejtélyt - feltéve, ha észrevehető -, vetettem egy pillantást az otthonára, majd magára a lakóra. Valóban lerítt róla az egyedüllét jelegyüttese, amely tény igaz volta merőben meglepett, hiszen formás, gyönyörű keleti nő volt, aki szabadidejében nem az esetleges férj vagy barátok egyenlegét tette volna semmissé a pláza nevű átkos helyen, hanem a kertjét és a földjeit művelte, akárcsak a régi rendes parasztok. Úgy tűnt, nekünk, sárkányoknak osztályrészünk a végtelen magány, még akkor is, ha az egyén megfertőződött a szerelemben való hittel. Heh... Ez is csak alátámasztotta, hogy nem létezik.
Aztán végül úgy éreztem, ki kell mondanom valamit.
- Mondd csak, mire fel viselkedsz így velem? Értem én az összetartást, de hát idegen volnék, aztán ki tudja, mit kívánok tenni. Lehet, hogy kirabollak. - figyelmeztettem komoly tekintettel, aztán megtöltöttem a poharainkat - Természetesen nem rabollak ki, de óvatosabb is lehetnél. - mutattam rá a korára és a hibákra, amiket elkövetett, mégis itt ült velem szemben sértetlenül... - Csak a közvetlenül rád irányuló szándékokat érzékeled, s legtöbbször túl későn ébredsz rá, hogy átvertek, márpedig könnyű megtenni: egyszerűen csak kell egy harmadik személy, avagy nagyon erős uralom a saját elméd felett... - halkan sóhajtottam, aztán visszatértem az étkezéshez - Ha bajod esik, senki sem lesz, aki segít.
Na persze akár fordítva is megeshetett. Talán már most is egy terv részévé váltam, pontosan azzal, hogy elfogadtam a vacsorameghívást, ki tudja... Váratlan dolgok bármikor történhettek, mindössze az nem volt mindegy, felkészültél-e lélekben. Én kész voltam bármire, jelen helyzetben pedig nem akartam mást, csak nyugalmasan beszélgetni. Nem féltem a nőtől - nem láttam rá okot és ez mindaddig úgy is marad, amíg nem tesz ellene.

"Én? Ugyan, semmitől sem félek."
Erről a kijelentésről tudtam, hogy nem igaz. Érzem benne a fel-feltörő félelem gyorsan elapadó hullámait. De ez a félelem nem felém irányult. Félt valakitől vagy valamitől, de az jelenleg nem volt jelen, csak a lehetősége kísértett. Egyenlőre nem is törődtem vele.
Az étel finom volt, bár az én ízlésemnek kicsit talán túlfűszerezte. Jobban szerettem, ha a zöldségek íze a hangsúlyos, a frissességük, és gazdag zamatuk. De üdítő változatosságnak megfelelt.
- Remekül főzöl, gratulálok! - jelentettem ki egy pár falat után.
Aztán anélkül, hogy én erőltettem volna visszatértünk a félelem és a bizalom témaköréhez. Hirtelen nem is tudtam, hogy kérdést kaptam-e vagy kioktatást. Nem siettem el a választ, alaposan megrágtam a falatot a számban, lenyeltem, ittam rá egy pár korty port, aztán letettem a pálcikákat, hátradőltem a széken, mélyen Dru szemébe néztem, és úgy feleltem.
- Aki esetleg tervez ellenem valamit, az nyilván majd utána néz a hátteremnek, és nem lesz nehéz kideríteni, hogy felettébb jó kapcsolatot ápolok a helyi Őrség kontingenssel, páran rendszeres vevőim, és volt, akit kezeltem is. S ha az illető idáig eljut, talán úgy fogja gondolni, hogy nem annyira jó ötlet engem kirabolni. - a hangom könnyed, társalgási, még kicsit mosolygok is, de a szemem az közben komoly marad, jelezve, ajánlott komolyan venni amit kiejtek most a számon.
Még egy pár pillanatig tartom a  szemkontaktust, aztán felegyenesedem a széken, kezembe veszem az evőpálcikát, és mielőtt még felkapnám vele a következő falatot, még odaszúrom.
- Ami a másik kérdést illeti, hogy mért bánok veled így, maga a kérdés rossz. Úgy kell feltenni, hogy mért ne?