Sárkány ellen sárkányfű! - Dru és Lung

Dru feleletként szintén egy egész szóáradatot ereszt el, és én egyre furcsábban nézek rá.
Aztán ahogy elhallgat, egy ideig csak pislogok, és emésztem a hallottakat. De akárhogyan is forgatom a szavait, nem érzem benne az értelmet, csak a vádaskodást. S miközben ő elkezdi magát szárogatni, én még mindig csak próbálom összerakni a kirakós darabkáit, de mintha nem egy kirakósról lenne szó, nem illenek össze.
- Egyáltalán nem vádoltalak azzal, hogy miattad haltak meg a szüleim. És azt meg égképp nem értem, hogy jön ide az Őrség. - felelem higgadtan, mert ennyi feszült gondolkodás után, ami ráadásul eredménytelen is, nehéz már túlzott érzelmeket érezni a zavaron és értetlenségen kívül.
Nekem  most úgy tűnik, hogy Dru kivetít rám dolgokat, melyek bántják a múltban, vagy a jelenben, de nem közöttünk történtek meg.
- Először is, nem kértem, hogy teljesen őszinte legyél. A te dolgod, hogy mennyit mondasz el, és hogyan. Én kérdeztem, hátha tudok segíteni, Te elzárkóztál, és erre én nem erőltettem rád megoldásokat az alvásproblémádat illetően. Nem próbáltam megoldni az életedet öt perc beszélgetés után. De szerintem annak lenne érdemes lelki tanácsokat osztogatni, akinek a saját élete rendben van. A tiéd nincs. Ha rendben lenne, nem találkoztunk volna. Nekem van egy nagyon szomorú, és fájó emlékem a gyerekkoromból, amiről nem szívesen beszélek, de te pont erre kérdeztél rá, hát elmondtam. Röviden, hogy minél kevésbé fájjon. Ennyi történt, semmi más. Te pedig ebből következtetéseket vontál le a mostani életemmel kapcsolatban, pedig a kettőnek nincs sok köze egymáshoz.
Igen, anyámtól tanultam a kertészkedés alapjait, és a növényekkel az ő emlékét is ápolom. Nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Apámra ritkábban és homályosan emlékezem, hiszen alig voltam nyolc, amikor elmenet abba a csatába, amiből már nem tért vissza, és amibe úgy ment el, hogy tudta, nem fog visszatérni. Milyen lehetett vajon apámnak és anyámnak az elválás ilyen körülmények között? Elképzelni sem tudom. Beleborzongok, ha csak egy pillanatra is eszembe jut az az utolsó pár perc, amiről persze semmilyen valós tudásom nincs. Mennyi erő kellett ehhez? Vajon volt-e értelme, vagy inkább apám jobban tette volna, ha fogja anyámat meg engem, és elmenekülünk valahová? Nekem jobb lett volna, de nekik? A becsület mást kívánt.
Dru nekem egyre gyanúsabb egyébként. Apró kis jelek, melyek semmivé foszlottak volna, ha most nem keveri bele ebbe a veszekedésbe az Őrséget. De felhozta, látszólag teljesen összefüggéstelenül. Apám és anyám halálakor még ötletként sem voltak jelen, ahogyan a bosszúálló csapatnak sem volt semmi köze hozzájuk, és az is a régmúlt homályába veszett, mire az első egységek megalakultak.
- Mi közöd van Neked az Őrséghez? - kérdezek hát vissza némi hallgatás után. - Úgy érzem, nem kedveled őket. Kellemetlenül érint, hogy nekem jó kapcsolatom van velük.

Akármennyire is próbált szembesíteni azzal, amit gondolt, rossz célpontot választott: saját magát kellett volna, elvégre mindössze az éjjeleim szokatlan eltöltése után állapította meg, hogy semmi sincs a helyén. Nos, én már megtettem minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy megértessem vele, mindössze segíteni próbáltam, így hát felesleges lett volna a további száj-jártatás, főképp, hogy egyetlen szavam sem jutott el a tudatáig. Felesleges időpocsékolás volt az egész, s csupán azt értem el vele, hogy felébredt benne némi gyanú - a nem kívánt fajtából. Ideje volt hát magára hagyni a nőt, mielőtt még úgy döntene, feltétlenül értékelhető és kellőképp magyarázó választ vár a kérdéseire, mert azt ugyebár nem fogja megkapni. Ne is próbálkozzék, s megelőlegeztem számára annyi észt, hogy valóban nem teszi majd. Ennyivel feleltem hát, teljességgel elmém legmélyebb szegleteibe szorítva vissza mindazt, amely a kertész-gyógyszerműves szavai hallatán bennem keletkezett.
- Igazán semmi, azon kívül, hogy el kívánom kerülni, hogy iderendeld őket miattam. Ugyan nem tettem semmit, ám sosem lehet tudni, mi történik majd, ha hátat fordítok neked. Talán elfogyasztod a vacsora maradékát, azután még némi bor kíséretében elhatározod, hogy soha többé nem szolgálsz ki... Talán feladsz valamiért, amit el sem követtem.
Valójában persze volt rá alkalom, amikor szakítottam, szembe mentem az általuk lefektetett szabályokkal, így tehát volt olyan esemény is, melynek keretei között összeszólalkoztam velük. Gyűlöltem, ha igyekeznek meggyőzni valamiről, amely szerintem nem volt igaz, s akkor sem adták fel, amikor minden veszni látszott. Na persze azt sem lett volna túlságosan bölcs döntés kihagyni, hogy volt némi információhalmaz, amelyekről egyáltalán nem szereztek tudomást - még, ezt pedig igyekeztem így megőrizni.
Ugyan még nem sikerült teljesen kivonnom a vizet a ruháimból, nem kívántam várni tovább. Átléptem a küszöböt, s néhány másodperc erejéig tartó hátrapillantás után lezártnak tekintettem ezt az estét.
- Jó éjszakát. Köszönöm az altatót.
Egyáltalán nem emeltem fel a hangom egész idő alatt, még egy egészen kissé sem, pedig legbelül őrjöngtem. Őrjöngtem, mert a hibám valószínűleg egy lépéssel közelebb vitt a teljes lelepleződéshez, s azt hiszem, akkor gondolkodnom sem kell majd enyhe végkifejleteken, ha megtudják, hogy az Emberevőt vitték be kikérdezésre. Akármennyire is távoli volt az a cím.

"sosem lehet tudni, mi történik majd, ha hátat fordítok neked"
Na, itt van az a pillanat, amikor nálam Dru túlment minden határon.
A szemem résnyire szűkül,a  szám is eltűnik szinte, csak egy vékony vonal marad belőle. Eddig inkább fájdalmat érzett felőlem, sértettséget, de most bennem is fellángol a színtiszta harag.
- Ugyan, mért kellene ehhez hátat fordítanod? - a szavaim lassan, igen kimérten hagyják el az ajkaimat, keményen koppannak, s nem csengenek dallamosan, mint amikor még együtt boroztunk.
A sárkány nem fogja így átlépni a küszöbömet, mert nyilván nem hagyom, hogy hátat fordítson.
A helyzet az, hogy én vízmágus vagyok, és az élő testek igen nagy része víz.
Dru csak annyit érez, hogy kimegy a lábaiból az erő, nemhogy lépni, de állni is alig tud. Egyenlőre csak a bokáival van baj, és semmi visszafordíthatatlan, de ez gyorsan változhat, amint valami meggondolatlanságot művel.
- Az Őrség senkit nem szokott olyasmiért elítélni, amit nem követett el. Éppen ez a szép a mágiában, hogy minden kiderül, előbb, vagy utóbb. Az is, ha valaki ártatlan, és az is, ha valaki nem az. Szerintem Te valamiért az utóbbi kategóriába sorolod magad, de nem vagy az a gátlástalan szélhámos, akit ez hidegen hagyna, ezért is váltál nekem gyanússá. Nem tudod jól titkolni, hogy olvad a vaj a füled mögött.
Nem engedem vissza az élet nedveit még a lábaiba, és kész vagyok máshol is gondokat okozni, ha esetleg úgy érezném, hogy ártó szándékok fogalmazódnak meg a fejében. Tőlem még mindig nem érez komoly ártó szándékot, de haragot, azt éppen eleget. Igen mély, és sötét haragot, amit azonban jobban kontrollálok, mint ő a magáét.
- Ez az egész beszélgetés végig roppant furcsa volt. Mintha végig két malomban őröltünk volna. Olyasmiket feltételezel rólam, melyek rám nem jellemzők, és az az érzésem, hogy régebbi rossz tapasztalataidat vetíted ki. Ezen nekem jogom van megsértődni, de emiatt nem marasztaltalak volna. Viszont ha neked ilyen képzeteid vannak az Őrségről, akkor benned valahol fejre állt az egész világ. S ki tudja, hogy ez mire vezet, amikor ilyen hirtelen haragú vagy, és a végletekig kimerült az alváshiánytól. Nem engedhetlek el, mert ha innen kilépsz, és valakinek emiatt baja lesz, akár neked, akár másnak, az az én felelősségem is már.
Nem, valóban nem engedhetem el, de mi a fenét kezdjek vele? Itt egy ázott, kissé büdös, eléggé haragos, fáradt, nyűgös férfiember a konyhámban, ami mellesleg nézett már kii ennél sokkal tisztábban is. Én is fáradt vagyok, és sokkal ingerültebb, mint amilyen szeretnék lenni. A franc se akart egy ekkora problémát ma estére!
Belediktálok valahogy egy dupla adag teát, és jóccakát! Bele, de hogy?!

A kérdés fenyegetően csengett a levegőben, akárcsak egy tömör, vastag fémoszlop, amely hidegen és fájdalmasan elállja a haladás - s olykor a menekülés - útját, azonban hamarosan rá kellett döbbennem, ez mindössze olcsón egybetákolt elterelés volt a valódi akadályról, ugyanis nem éreztem a lábaim egy részét, ráadásul pontosan azt, amely a földdel érintkezett, s így nemcsak a lépéseimnek mondhattam búcsút, hanem az egyensúlyomnak is, ez pedig, akármennyire is megedzett az a sok-sok félelemmel teli évszázad, akaratomon kívül is megrémített. Mintha kiszállt volna belőlem az élet, azonban mindössze részlegesen, a teljesség igénye nélkül; s abban a pillanatban egészen biztos voltam benne, hogy Mej foglyul ejtett, abból a célból, hogy később feladjon a barátainál.
Foglyul ejtett, ez többé nem is volt már kérdéses. Dühödt, perzselő hullámokban érkezett felőle a töméntelen harag, mintha egész idáig rejtegette volna azt, forrása pedig talán régebben gyökerezett, mint gondolni mertem volna. Választások után kellett hát néznem, azonban ezek mennyisége rendkívül lekorlátozódott, azt vizsgálgatva, ha a lábfejemmel képes volt ilyesfajta dolgot művelni, talán sokkal fontosabb testrészektől is elvonhatta az értékes vizet. Könnyűszerrel megölhetett volna, ám ez indítékait tekintve nem szerepelt a tervei között, így nyertem némi időt - perceket vagy órákat, arról fogalmam sem volt, de értékkel viseltettek, akárcsak az arany. Értékkel, ugyanis amint átlépem a helyi Őrségszervezet épületének kapuját, veszett küldetéssé fog változni az egész eddigi életem. Mintha meghaltam avagy sohasem léteztem volna. Nem volt ritka, hogy a beszámíthatatlan egyéneket kivégezték, s ebben a helyzetben ők döntöttek arról, kicsoda az és ki nem - egyúttal semmi eséllyel nem rendelkeztem. Most kellett tehát kitalálnom valamit, még most, amíg Mej egyedül van.
Ha nem használtam volna el annyi erőt a bolt légmágiával való kitakarításához, most talán lett volna némi ráció abban, ha megpróbálom megvonni az oxigéntől, annyira, hogy elkábuljék. Azonban így, hogy sakkban tartott, megérte volna kockáztatni? Nos, mindent összevetve, meg, bár korántsem efféle manővert választottam.
Erősen összpontosítottam, elvégre nem kívántam, hogy egy fajba való tartozásunk kapcsán át megérezze, mire készülök. Összpontosítottam - arra, hogy a tárgyat fogom reptetni [i]valamerre[/i] és nem [i]valaki felé[/i]. A fő ok a reptetés volt, az kellett, legyen, s ha a helyet határoztam meg a célszemély helyett, nem ütközhettem problémába. Pontosan így is tettem. Felemeltem a konyhapultról azt a serpenyőt - wokot, ha úgy tetszik -, amelyben a tésztát készítettem el, s óvatosan Mej feje fölé irányítottam. Hangja nem volt. Lehetetlen lett volna észrevennie, főképp, ha a látóterén kívül helyezkedett el, ehhez pedig az is hozzásegített, hogy igyekeztem rá irányítani a tekintetem a tárgy megtett útjának ellenőrzése helyett. Kész volt a sakk-matt. Ha súlyosbít a vízvesztésemen, lecsapok a fejére és eltűnök innen. Csendesen vártam hát, azt sugározva felé, hogy szeretném, ha bővebb magyarázattal szolgálna arra, ami történt s történni fog.

Én itt rongyosra beszélem a számat, ő meg nem szól egy szót sem. Ez szöges ellentétben áll azzal, hogy eddig dőltek belőle a vádak. Megrémült, persze, én is frászt kapnék, ha hirtelen valaki ilyesmit művelne velem. Érzem a mélységes összpontosítást, és ha jobban koncentrálok, akkor azt is érzem, hogy mágiát használ. A mágia nem rám hat, ami persze nem lep meg, hiszen ha ellenállnék neki, még én sem tudnék saját magamra varázsolni. Az ő mágikus eszközeivel közvetlenül nem tud rám hatni, mint ahogy egyetlen más alakváltó sem. De valamit csinál.
Nem tetszik ez nekem, így óvatosan, lassan elindulok oldalazva a konyhában, tartva tőle a távolságot, és megpróbálom minél jobban áttekinteni a terepet.
- Miért hallgatsz most? - kérdem közben.
Persze tudom, miért hallgat, csak nem akarom, hogy ez igaz legyen. Ha nem tagadhatja, hát nem tagadja, de beismerni sem fogja. De mit? Óvatos oldalazás tovább.
- Nem érdekelnek a titkaid, csak az állapotod. Az pedig, már megbocsáss, de eléggé siralmas.
Teát kért, és én adtam. Akkor el kellett volna küldeni, és kész. De még itt van, és ez azt jelenti, hogy az én páciensem. Ha valaki betér egy gyógynövényboltba valamiért, és közben rosszul lesz, nem rakják ki az utcáéra, hanem ellátják. Saját felelősségre ugyan távozhat, csak attól tartok olyan állapotban van, hogy ez inkább már az én felelősségem.
Próbálok úgy helyezkedni, hogy az asztal felé sasszézok, és ott a falnak tudom vetni a hátam, és így beláthatom az egész konyhát.
Még mindig ég bennem a harag, amiért azzal gyanúsított meg, hogy képes lennék hátba támadni. Ez ma már a sokadik sértés tőle. De hát mit várjon az ember egy nyugati barbártól? Nekik soha nem volt olyan fontos a becsület. Még a lovagjaik között is voltak meglepően becstelenek, hallottam erről. Ugyanakkor inkább a kíváncsiság most a legerősebb érzelmem, és az, hogy megoldjam a problémát vele kapcsolatban, csak éppen nem tudom, még, hogy mi lenne a legjobb megoldás.
Ha eddig Dru nem tette vissza a serpenyőt, nagyjából most ér be a látószögembe a lebegő tárgy, vagy a hűlt helye a pulton.

Miért hallgatok, miért? Szerinte miért? Ostoba kérdések feltevéséből akár le is diplomázhatott volna. Nyilvánvaló volt számomra, hogy más van itt emögött, mint puszta együttérzés, segítőkészség vagy udvariasság: gyanú ébredt benne és le mertem volna fogadni, hogy titokban ebben a pillanatban is azon dolgozik, hogyan tudna minél hamarabb az Őrség kezére adni - és lássanak csodát, ki is találta a legbiztosabb utat! Eljátssza, hogy érdekli a jóllétem, aztán, amikor nem figyelek, egészségtelen adag nyugtatót diktál belém, a következő emlékem pedig mindössze az Őrség egyik cellája lesz. Okosnak gondolta magát, csakhogy nem volt az. Messze több évtizedet kellett volna átvészelnie, hogy a nyomomba érhessen e téren, azonban mivel fogalma sem volt erről, itt volt az ideje tettetni, hogy a legostobább személy vagyok a Földön: amikor látta, hogy a serpenyő bizony köddé vált, majd maga fölé nézett, a lebukottak kesernyés szájízét színlelve leeresztettem az eszközt, vissza a helyére, aztán, mivel egyébként is nagy teher volt számomra tovább erőlködni, egyszerűen csak hagytam, hogy a bokáim felmondják a szolgálatot, s leültem-leestem a sarkamra.
Ugyan valóban nem áradt belőle ártó szándék - sőt, meglehetősen erős és nehezen színlelhető minőségű törődni akarást táplált irányomban -, nem lehettem biztos benne, hogy nem cselezte ki az érzékeim valahogyan. És különben is, mire fel mondott ilyeneket? Miféle állapot? Talán egy kissé fejembe szállt az ital, no de attól még nem szorult valaki menedékre és kezelésre. Persze, sejtettem, hogy mire gondol, azonban jobb lett volna, ha kissé átgondolja. Több, mint ezer éve éltem így, a hangsúly pedig az él igén koncentrálódott, ahogyan azt ő is tapasztalhatta. És bár nőből volt, ők meg köztudottan... nem, valószínűleg ellenkező esetben magam is így viselkedtem volna. Kész voltam segíteni és támogatni a gyengét, ám valahogyan efelől még most sem lehettem teljesen bizonyos az ő esetében - nem is beszélve arról, hogy az engedélyem nélkül nem sokra menne. Azonban volt némi elképzelésem arról, hogyan is szökhetnék meg, mielőtt Mej barátai felbukkannak, így hát mi veszteni valóm maradt? Biztosra vettem, hogy jelen helyzetben nem folyamodna az elbocsátásomhoz, tehát meg kellett várnom az alkalmat, addig pedig együttműködni, amennyire lehetséges. Hiszen nem ismert. Fogalma sem lehetett arról, hogy valójában nem tenném, még ha halál fenyegetne, sem.
- Ha valóban segíteni akarsz, hagyd abba a varázslást. - mondtam szándékosan legyőzött hangnemben, amelyet akkor használtam legutoljára, amikor Nagy Sándorral egyeztem meg - Maradok, rendben, legyen akaratod szerint, de kérlek, engedj eljutnom tisztálkodni. Nem gondoltad, hogy így küldesz ágyba, igaz? - céloztam koszos és félig száraz megjelenésemre a csatatérré vált helyiséggel egyetemben.
Csak remélni tudtam, hogy valóban nem fordult meg a fejében, különben negyed órányi gondolkodási időt vesztenék... na meg nem is az anyám volt, hogy ezt megtegye, főképp, hogy neki engedélyeztem volna utoljára. Furcsa volt ez a nő. Megpróbálhattam volna elhinni a jószándékát, elvégre mindössze az is lehetett, ám akkor az ostobák királyává választottak volna. Ráadásul szükségtelen volt, amit művelt: foglaltam szállást, megvolt az orvosságom és nem voltam gyermek, hogy egyedül eltévedjek hazafelé menet.

Szóval egy serpenyő? A saját serpenyőm?! Kicsit megcsóválom a fejem, amikor végül leereszti a "fegyvert". Aztán leül a földre. Maga a kész szerencsétlenség, és tényleg szánnám is, ha nem érezném felőle a hamis szándékot. Ugyanakkor valóban jogos kérés, hogy hagyjak fel a varázslattal. Alapvetően ez nem egy végzetes dolog, de ha sokáig leáll egy végtagban a nedvkeringés, az azért nem tesz jót. Felhagyok hát a varázzsal, de ez nem hoz azonnali teljes megoldás, még bele fog telni jó pár percbe, mire a lába pont olyan lesz, mint az összetűzésünk előtt.
- A tisztálkodás szerintem is egy jó ötlet. Ülj még ott egy kicsit!
Nem nagyon  tehetne mást, hacsak nem bont szárnyakat és repül el sárkány alakban, de ahhoz még nincs eléggé sötét, és azért ez egy eléggé nagy város, rendes közvilágítással. Persze van még a négykézláb elmászás lehetősége is, de nem tervezem sokáig távol lenni, szóval nem jutna messzire. Ott hagyom, és bemegyek a vendégszobába, ahonnan tiszta törölközővel, és egy tiszta köntössel térek vissza. Ha még mindig ott van, akkor békejobbot nyújtok, talpra segítem, és eltámogatom a fürdőig.
- Mire elkészülsz forralok teavizet. Szeretnék veled komolyan, és indulatmentesen beszélni még egy kicsit! Kérlek, békélj meg a helyzettel. Érzem, hogy nem adtad fel teljesen, valamiben mesterkedsz, de jobb lesz mindkettőnknek, ha békét kötünk.
Ha eseménymentesen elérünk a fürdőig, akkor ott magára hagyom, és visszatérek a konyhába, kicsit rendet rakok, felteszem forrni a teavizet, és legfőképp elrakom a bort. Elég volt mára az alkoholból.
Én is érzem, hogy nyom egy kicsit az elfogyasztott mennyiség, és minden bizonnyal a kedélyemet is rendesen befolyásolja hol egyik, hol másik irányba. Bár arra, amit Dru mondott szerintem színjózanon is nagyjából így reagáltam volna. Még mindig berzenkedni kezdek, ha csak eszembe jut, milyen sértéseket vágott a fejemhez.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem mást vártam. Azt vártam, hogy sakkban tart továbbra is, rendíthetetlenül, s felsorolja az indokokat, amiért ezt meg kellene tennie, azonban Mej meglepett - úgy igazán meg, ahogyan nagyon kevesek voltak képesek. Egy pillanatra sem másította meg szándékait, akármi is történt, akármit is mondtam, amelynek következtében azt hiszem, el kellett ismernem: valóban jó szándék vezérelte egészen végig. Következésképpen sehonnan sem tudhatott korábbi tetteimről avagy arról, ki lehetek, s ki voltam, pedig le mertem volna fogadni, ha hozzáteszem az Emberevőt, egyből felnyílik a szeme. Nem kellett azonban ezt feltétlenül elérnem.
Vártam hát, miután szótlanul bólintottam neki, s hallgattam, a biztonság kedvéért, hátha mégiscsak telefonál valakinek. Ha azonban telepátiával üzent, azt soha nem fogom megtudni, így a bokáim masszírozásában leltem menedékre, amíg a nő vissza nem tért, meglepetésemre olyan tárgyakkal, amelyeket fürdéskor használnak. Elfogadtam a kezét, és bár vonakodva szemléltem megalázó helyzetem, nem tettem megjegyzést a támogatás ellen sem - hisz' szükségem volt rá a lábaim miatt, amelyekbe éppoly' lassan vánszorgott vissza az élet, mint amely sebességgel én hagytam el az ágyam reggelente, ha a szokásosnál is sokkalta elviselhetetlenebb éjszakán estem túl.
- Köszönöm. - mondtam neki, amikor megérkeztünk, majd egy halovány taglejtéssel biztosítottam róla, hogy innentől magam is megleszek.
Ekkor azonban félreértelmezhetetlen instrukciókat kaptam az este további folyását illetően, s bár a tea elkészítésének nem látása némi aggodalommal töltött el, az alkoholtól keletkezett nyugalmam azt súgta, adnom kellene Mejnek némi esélyt, hogy bizonyítson.
- Rendben, megpróbálom. A konyhában találkozunk. - válaszoltam, majd magára hagytam őt, hogy gondolkodhassak egy keveset.
Igazi megpróbáltatás volt állva megmaradni egy percig is, azonban igyekeztem mindenen túlesni a lehető leghamarabb. Talán így is túl sokáig tartott, ám amikor végre készen lettem, magam köré tekertem a köntöst, majd - a gyűlölt zoknikban - elsétáltam a konyháig, hogy megnézzem, hogyan is áll az a bizonyos tea.
- Itt vagyok. Miről szerettél volna beszélgetni?
Ugyan lett volna néhány lehetőség, amelyet fel tudtam volna sorolni, engedtem, hadd mondja ki előbb ő, elvégre megint keresztbe tettem volna magamnak, ha felemlegetek valamit, amiről aztán beszélnem kell.

Mire Dru visszaér a köntösben, az asztalon két teáscsésze, párféle tea, és némi keksz található, meg méz, cukor, citrom, tej. Majd ami nem kell ezekből, azt elrakom. Igazából nem várom meg míg odaér az asztalhoz, hanem elhúzok mellette a fürdő felé.
- Mindjárt jövök.
Csak bedobom a ruháit a mosógépbe, elindítom a programot, és utána ülök le vele szemben az asztalhoz. Töltök magunknak a forró vízből, és az egyik csészét magam elé veszem.
- Az altató teádat még nem raktam ide, mert akkor nem lesz beszélgetés, ha rögtön azt iszod meg.
Szórakozottan beletúrok a teák közé, mert noha ismerem mindet, nehezen döntök, hogy most mit igyak. Aztán a választásom egy chilis-csokis-narancsos bioteára esik, ami nálam ilyen "ha nincs alkohol, akkor ártson valami más, vagy legalább csípjen" kategóriában van. Beáztatom, kanállal megpöcögtetem, és közben persze ez inkább időhúzás, hogy keressem a szavakat. Lehiggadni már nagyjából lehiggadtam, de a megbocsátás még messze van, és hát a gyanú árnyéka lebeg a vendégem feje felett. Ez nem egy könnyű helyzet, főleg, ha ilyen önérzetes, sértődékeny, hirtelen haragú illetőről van szó.
De valamikor csak bele kell kezdeni.
- Ami kettőnk között elhangzott, azt most inkább fel se hoznám. Túl ... sok ... - nem, ebbe  ennél jobban nem is megyek bele. Kis szünet után folytatom. - Egyetlen dolog aggaszt engem igazán, az pedig a véleményed az Őrségről és a saját viszonyodról az Őrséggel. Nyilván nincs sehol törvénybe fektetve, hogy mindenkinek kedvelnie kell őket. De az a feltételezés, hogy ártatlanokat csuknak börtönbe, eléggé messzire vezet. Mert nem csak arról van szó, hogy megkérdőjelezted egy szervezet tisztaságát, hanem arról, hogy nem hiszel ... - sóhajtok egyet - .... nem is tudom mit mondjak erre. Az Őrség tagjai azok, akiket a lehető legszorosabban figyelnek és ellenőriznek. Egy nyitott könyv az életük egymás előtt, és egy csomó nagy hatalmú varázsló előtt. Ha azt feltételezed, hogy ennek ellenére ártatlanokat csuknak le, akkor ez olyan, mintha azt mondanád, hogy nagy hatalmú természetfeletti lények szövetkeztek a saját társaik ellen, akik anarchiát és romlást akarnak hozni a világra.
Még mindig a teámat babrálom. Egy pár pillanatra beharapom az ajkam, aztán mégis belekezdek.
- A másik lehetőség, hogy pontosan tisztában vagy vele, hogyan működik az Őrség, és ennek ellenére tartasz attól, hogy letartóztatnának. Magadat mégis ártatlannak mondod, ami azt jelenti, hogy akkor Te vagy az anarchista, és összeesküvő, aki nem ért egyet a jelenlegi világrenddel.
Most felpillantok, és a szemébe nézek.
- Mi az igaz ebből, hmmm? Mégis minek gondoljalak?
Bizony, bizony., Nem lehetnek mind a két oldalon jófiúk.
Dru vagy nagyon elferdült világképpel rendelkezik, vagy ... vagy nem is tudom, mi más lehet e mögött.
- A páciensem lettél behívtalak a házamba, és együtt vacsoráztunk, együtt ittunk. Igaz, pár órája még nem ismertelek, de már nem tehetek úgy, mintha semmit sem tudnék rólad, vagy nem lennék veled kapcsolatban.
Bizonyos dolgok megtörténtek, és már nem lehet őket visszacsinálni.

Elsőként azt hittem, maga is megfürdik, hogy felfrissüljék, azonban tévednem kellett: alig telt bele némi idő, s máris felbukkant, teljesen szárazon, s a haja sem vált furcsává a vízgőztől. Azonban felteszem, ennyire gyorsan még vízmágusok sem voltak képesek rendesen megtisztálkodni, így egyelőre annyiban hagytam a dolgot... egészen addig a pillanatig, amíg meg nem hallottam a mosógép jellegzetes zaját. Elégedetten foglaltam hát helyet, konstatálván, hogy másnap nem kell borzalmas, izzadt ruhadarabokba bújnom, ám mégsem tettem szóvá - nem tudtam. Volt némi gyanús a mozdulataiban és a hallgatásában, amely aprócska, lebegő felkiáltójelekkel tűzdelte tele körülötte a levegőt, hogy emlékeztessen: valami készül itt. Valami olyan, amely iránt nem kifejezetten örömmel fogok viseltetni.
Nyugalmasan magamhoz húztam hát a bögrémet, majd találomra eltulajdonítottam egy aromás zsákocskát, nem is foglalkozva azzal, miféle vagy mi van benne. Egyszerűen csak nem kívántam tétlen maradni, amíg ő szemmel láthatólag gondolkodik valamin, hiszen a mozdulatlanság már önmagában is gyanúkeltő. Kevergettem a tartalmat, úgy vártam, hogy elérkezzék az idő, s amikor végül eljött, a legrosszabbra számítottam - nem véve tudomásul, hogy létezett valami, ami még attól is borzalmasabb. Hallgattam, ahogy csavargatta-kötözgette  szálakat egymáshoz, s próbált valamely kategóriába sorolni a saját meglátásai szerint. Legszívesebben az asztalra csaptam volna a szóáradat közepén, ám uralkodnom kellett magamon. A helyzet így is szörnyűségesnek tűnt, nem kellett volna tovább súlyosbítani, így aztán csak a bögrét szorítottam meg, végül megvártam, míg végigmondja. Ezek után már nem jelentett semmit, bármit is mondott. Bárhogyan bizonygatta jóságos voltát annak, amit velem tesz, csupán ítélkezett és időt nyert információgyűjtéshez, semmi több. Megvártam, amíg befejezi, azután sóhajtva lehunytam a szemem egy pillanatra. A szemeibe néztem, mialatt folytattam a kevergetést, majd higgadt hangnemben mindössze ennyit kérdeztem tőle:
- Miből gondolod, hogy mindenki anarchista, aki nem ért vele egyet? Ha valaki a rend ellenében foglal állást, az tesz is érte, ebben igazad van. De kérdem tőled, mi lenne, ha valaki azt mondaná, talált egy másik rendet, amely ennél jobb? Nevezhetnénk akár a helyzet fejlettebb változatának is, ha úgy tetszik. Mondd, arra az emberre vagy természetfelettire is anarchistaként tekintesz, aki máshogyan próbál segíteni a világnak, csak mert nem lépett be az Őrségbe?
Néhány pillanatra elhallgattam, azt mérlegelve, mit is veszíthetek? Mit? Mi többet, mint a hiányos, megcsonkított szabadságom, amelyet Mej és a barátai valószínűleg a színfalak mögött már el is vettek tőlem?
- Sokat tesznek mindenkiért. Nincs baj az Őrséggel. Így is mondhatnánk, egészen addig, amíg el nem készül a terv és közel hibátlan nem lesz, hiszen akkor meg kell majd valósítani, amelyet természetesen részben rajtuk keresztül lehet. De igazad van... rejtegetek néhány dolgot. Mondhatjuk úgy is, hogy megérdemlem az állapotom. Fiatal koromban tettem dolgokat, amelyek már nem tűnnek feltétlenül helyesnek, ám akkor úgy éreztem, nem tehetek mást. De ismét meg kell kérdezzem, mit tennének velem, ha nyújtanék nekünk egy megoldást, amellyel a Fátyol a jövőben szükségtelenné válik, s ha mindenki együtt dolgozik, sokkal jobbá tehetjük mindenki életét? Mit tennének vajon, azon túl, hogy talán el nem utasítják évszázadok munkáját - elveszik tőlem és beszámíthatatlannak bélyegezve bezárnak valahová olyan tettek miatt, amelyek elkövetésekor megvakított a düh és a fájdalom? De az én tetteim. Nem hiszem, hogy meghallgatnák, miért kellett úgy lennie. A bűn, az bűn. Még a te szemedben is, pedig nem vagy Őr. - mutattam rá, majd hagytam, hadd érlelődjenek benne a szavak, bár kételkedtem benne, hogy mindössze ennyiből megérti.

Dru végre tényleg beszélt velem. Nem csak ímmel-ámmal válaszolgatott holmi eltereléseket, hanem értekeztünk egy fontos témáról. De nagyon sok részinformáció volt a válaszában, amik mind-mind egy külön témát, és talán egy külön estét igényeltek volna. Annyira összpontosítok a kis láncszemek összekapcsolására, hogy még hunyorítok is. A végén aztán felsóhajtok.
- Húúúú, hát most örülnék neki, ha egy pohár borral kevesebbet ittam volna. Ja, várj csak!
Hát basszus, a bor is folyadék! Felkelek, előveszem az üveget a hűtőből, kihúzom a dugóját, és egy keveset a kezemre cseppentek, mert nem árt, ha van minta, valami, amihez köthető a varázs. Aztán óvatosan megpróbálom egy részét kivonni a testemből. Persze csak azt, ami már nem alakult át teljesen "Mejjé". Szerencsére ez nem kémia, hanem mágia, az, hogy azonnal elkeveredett a gyomorsavval, amint leért, nem érdekes. Némi összpontosítás után fáradtan, de valamivel józanabbul ülök vissza az asztalhoz.
Megint kézbe veszem a teámat, és megpróbálom valahol megragadni a problémát. Úgy érzem magam, mint aki előtt ott egy méretes gombolyag (Gordiuszi csomó), és megpróbál belőle kihúzni egy szálat, és azt felgombolyítani. Mivel nekem Dru most elsősorban páciens, így azt a szálat próbálom megragadni, ami az alvásproblémájához vezet.
- Tegyük fel .... - kezdem óvatosan - hogy az Őrség valamilyen módon mindent megtud rólad, és aztán azt mondják, hogy semmi gond, ártatlan vagy. Akkor jobban aludnál?
Úgy vélem, hogy nem lesz a válasza, és éppen erre próbálnám most óvatosan rávezetni, hogy amíg saját magát bűnösnek tartja, nem lesz feloldozás semmiképpen.

Ha nem tartott volna el annyi ideig a jelenléte, azt gondoltam volna, Mejt szörnyűséges tüsszentés gyötri. És ha nem lettünk volna éppen ebben a helyzetben, azt hiszem, még el is nevetem magam, most azonban nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy továbbít valakinek valamit. Egészen addig meg voltam erről győződve, amíg rá nem ébredtem, valóban az alkohol zavarta csupán. Gondosan végigkísértem minden mozdulatát, már csak amiatt is, mert úgy emlékszem, ilyesmit még életemben nem láttam. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, néhány másodperc alatt valamelyest kijózanította magát, amelyet lenyűgözőnek találtam.
Ám e felhőtlen és csodálkozásra fecsérelt pillanatot hamarost beárnyékolta valami, amelynek hallatán sokkalta jobban rám nehezedett elveszett sorsom terhe. Vagy talán így kellett lennie? Hiszen régen vágyott szabadság volt a halál, mindössze saját kezeimmel nem idézhettem elő, s nem is kértem volna meg erre senkit. Elfogadtam, hogy élnem kell Berin erejéből, amíg dobog a szívem, még ha nehézkesen is. Voltak céljaim, melyekhez erővel ragaszkodtam, tettem az elérésükért és összefoglalva tulajdonképp nem gyűlöltem élni. De most... máris fogolynak éreztem magam, mégsem lepett meg. Számítottam rá, így hát tárt karokkal fogadtam a rideg sötétséget. Jöjjön csak, ha mer!
- Ha elmondod nekik, akkor valóban tudni fogják. - mondtam neki, azonban a legkevésbé sem durván, inkább kissé beletörődően vagy talán kényelmesen - De nem számít. Akkor sem tudnék aludni, Mej. Már nem is emlékszem, mikor kezdődött. Harminc... nem, huszonhat éves voltam. De ne a jelenlegi helyzetet vedd alapul, vannak időszakok, amikor reggelig meg sem mozdulok attól kezdve, hogy letettem a fejem.
Már csak azt kellett volna megfejtenem, mi végre hozta fel ezt, miből következtetett rá, s mire kellett neki ez az információ. Arra számított tán, hogy félem őket? Hogy rettegek az Őrségtől, mert anarchista vagyok? Ha így lett volna, máshogyan kérdezi, bár nem lehettem biztos benne. Az is lehetséges volt, hogy sokkalta jobb színész, mint gondolom, azonban most egyszerűen csak úgy értelmeztem, ahogyan szerettem volna. Elvégre azt akarta, hogy megbízzak benne, hát megkapta. Kapott egyfajta bizalmat, amelyet a kérdései és válaszai alapján bármikor megvonhatok tőle. Ennek veszélye jelenleg még nem állt fenn.
- Természetesen hazudtam, amikor azt mondtam, nem tartok semmitől, bár az Őrség nem szerepel közöttük. - tettem hozzá valamelyest mosolyogva - Itt és most különben is mindössze az számít, mi mit gondolunk magunkról és egymásról. Például ha valóban anarchista lennék a szemedben, feltételezem, nem ülnél velem egy asztalhoz. 
Próbáltam valahol fogást keresni rajta, finoman és észrevétlenül, s valami gondolkodni valót adni neki, amíg magam is végiggondolom, hogyan tovább. Mit fogok tenni, ha...
- Én nem vetlek meg. Amit mondtam, az - a te szavaiddal élve - sok volt és mindössze dühből származott, remélem, mostanra rájöttél. Talán nem támogatom a jelenlegi helyzetet, de nem vagyok őrült gonosztevő, aki mindenkit elnyomni igyekszik. Te fenntartani kívánod ezt, hát tedd csak, amíg nem kezdesz el megpróbálni meggyőzni. Én sem foglak. Hagyjuk ezt figyelmen kívül a további kapcsolatunkat illetően - ha nincs ellenedre, még biztosan visszatérek orvosságért vagy némi beszélgetésért. Ez az én álláspontom, így hát hallgatom a tiéd. - fejeztem be ugyanúgy, ahogyan elkezdtem, majd belekortyoltam az italba, még ha forró is volt.

Arra a feltételezésre, hogy elmondanám nekik, megrázom a fejem.
- Éppen ezt próbálom veled megértetni, Dru, hogy ha börtönbe való gonosz lény lennél, azt valahol, valahogy már megéreztem volna. Mint ahogy te is megérezted volna rólam. De hiába mondja ki bárki azt, hogy nem vagy bűnös, amíg te annak tekinted magad. Azt mondod, régen volt, fiatal korodban. Ebből feltételezem, hogy mostanában viszont nem teszel ilyesmit, ami miatt .... hogy is mondjam ... haragszol magadra. Tehát nekem semmi okom rá, hogy azért a múltbéli valamiért most megvádoljalak.
Alakváló alakváltót, vámpír vámpírt, démon démont nehezen tud átverni, mivel igen sok mindent megérzünk egymásról. Az angyalokra meg a tündérekre ez amúgy sem igazán jellemző, a farkasoknál meg kb. lehetetlen hazudniuk egymásnak. Az első kedvesem is csak azért tudott annyira rútul becsapni, mert még nagyon fiatal voltam, és  mert a helyzet is annyira zavaros volt, pillanatonként változtak az erőviszonyok és a pártállások. A Fátyol mögötti világ talán kicsivel hazugság mentesebb, mint az embereké. Kockázatosabb hazudni, hiszen sose tudhatod, a másiknak nincs-e valami képessége, vagy varázstárgya, mi miatt lebuksz.
- Tehát volt, amikor jól aludtál. Mi volt akkor jobb, és mi az, ami most rosszabb?
Maradjunk még mindig az alvásproblémánál. Nekem végül is csak ahhoz van közöm. Valami megváltozott, vagy időnként megváltozik. Ez a lényeg. Vajon tudja, mi ez a körülmény, vagy csak elfogadja a a tényeket, hogy "most jól alszom, most meg nem"?
A tea közben kellően kihűlt, hogy kellemes legyen a fogyasztása, így belekortyolok, és úgy várom a választ.

Nem tagadom, volt bátorság ebben a nőben. Egy napja sem ismertük egymást és máris becézgetett, mint egy rég látott kedves ismerőst. Hogy mégis hogyan gondolta, azt nem tudom, ahogyan azt sem, miért kellett feltétlenül ezt mondania. Hová vezetett ez az észjárás? Ha minden egyes bűnömet elnéztem volna magamnak, talán a végén felfalom a fél világot vagy nyomorba taszítok mindenkit, csak hogy biztonságban érezzem magam. Ez az, ami valódi anarchiát szül. Nem elnézni kellett őket tehát, hanem elemezni őket, tanulni belőlük és emlékezi reájuk. Nálam jóllehet, az emlékezés része talán egy kissé a túlzás kategóriába esett, azonban mindennek két oldala volt. Néha még mindig úgy gondoltam, megérdemelték a sorsukat. Nem segítettek nekem, nem tettek szabaddá, nézték, ahogyan szenvedek, csak mert számukra ismeretlen voltam, olyan, amelyet nem hasonlíthattak semmi máshoz. És természetéből fakadóan az értelmes élet félt az ismeretlentől. Félt, s sokszor tönkre is tette azt. Engem is tönkretettek. Elvették a legkedvesebb barátom életét és azt hiszem, munkáltatójuk halálával végül hagytak volna szomjan-éhen halni a sötétben. Talán jobb lett volna úgy. Talán létezett egy hely, ahol azután találkozhattam volna Berinnel. De...
De most itt volt ez a kérdés, mely megkoronázta az egészet, s amelyre fogalmam sem volt, mégis mit feleljek. Nem hagyhatta volna egyszerűen annyiban? Hiszen az orvosság segít. Már próbáltam korábban, valóban segített alkalmasint. Feleslegesnek tartottam hát ezt a körítést, sőt, egy kissé már idegesítőnek is.
- Kedvemre való a beszélgetés, Mej, azonban nem mindenről és nem mindenkor. - mondtam végül, majd egy sóhajjal lezárni igyekeztem a túlzott komolyságot - Még ha tudnám a pontos választ, akkor sem volna jó ezt most megbeszélni. Ám mivel segíteni akarsz és nem azért gyötörsz ezzel, mert élvezed, megosztom veled, amit biztosan tudok. Változik látható és változik láthatatlan, utóbbit pedig pontosan ezért vagyok kevésbé képes azonosítani. Azért, mert a képzelet dolgai - azok szülik a rémálmokat. A látható változás, nos... - tartottam némi szünetet, azt latolgatva, vajon tényleg el kívánom-e neki mondani - veled ellentétben az én anyám él, és a legkevésbé sem nevezném egyáltalán anyának. Időnként meglátogat, annak ellenére, hogy még a születésem perceit is átkozza, én meg természetesen ugyanezt teszem az együtt töltött idővel, főképp, ha már vége szakadt. - magyaráztam seszínű hanggal, majd néhány korty tea erejéig félbe szakítottam a kellemetlen beszámolót - Nem tudom, létezik-e egyáltalán valaki, aki nem fél tőle. Hidd el, sokkalta boldogabbá tenne az, ha a te édesanyád élne az enyém helyett, de nem áll módomban ezt megváltoztatni. És... - pillantottam rá kissé jobb kedv kíséretében - hagyjuk is ezt. A tea rendkívül finom, köszönöm.
Aztán végül visszatértem korábbi gondolataimhoz, melyek nem hagytak nyugodni.
- Nem tartom bűnösnek magam, ebben tévedsz. Hibáztam, hát aztán? Friss, forró fejjel bárki megteszi. Én emlékezem és ennek tükrében változom. Változtam. Hogy ez jó vagy rossz, azt bírálja el az Őrség, azon túl, hogy magam is megteszem és örülök, hogy megtörtént. Gondolom, te is átestél már hasonlón. Számodra mi volt benne a legnehezebb?
Nos igen. Változni egy dolog. Megszabadulni a meggyilkoltak vérbe fagyott arcának emlékképétől pedig egy teljesen másik. Olyan, amellyel nem kellett volna Mejt terhelni, s nem is árultam volna el soha. Ezért hallott féligazságot.

Megint egy fintort vágok, amikor elmeséli, milyen i a viszony közte és az anyja között.
- Értem. ebben az esetben ... hmmm... hogy is mondjam ...
Kicsit elbizonytalanodom, és pár belefeledkezem a  teám kavargatásába, bár mivel üresen iszom, erre egyáltalán nincs szükség. Aztán végül másik végéről kezdem a választ.
- Mi, kínaiak, szeretjük az egyént kezelni és nem a tünetet. Ezért kérdezgetek, mert hatékonyabb a nem alvás okát megszüntetni, s nem állandóan altatókat bevenni. De ez az ok túl komplex, és feltételezem roppant nehezen megszüntethető.
Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak egy élőlényről van szó, még ha úgy tűnik nem is igazán szeretetre méltó.
Szóval marad az altató tea még ki tudja meddig.
- Hát... nem irigylem azt a lányt, amit majd feleségül veszel, ha ilyen anyóst kap melléd. - kuncogom el magam. - Egyébként részvétem.
A másik kérdés fogós. Igencsak az.
- Nos, utólag könnyű bölcsnek lenni. Most már én is tudom, hogy feleslegesen öltük bele az legszebb fiatal éveinket egy lehetetlen projektbe, és van, aki fel is áldozta érte. Még rosszabb, hogy anyám halála egy olyan áruló lelkén száradt, akit én megtiszteltem a bizalmammal. De mivel majdnem hatszor olyan idős volt, mint én, amikor ez történt, és én roppant szűk ismeretekkel rendelkeztem a világ dolgairól, nem nagyon tudtam rajta átlátni. Fiatal alakváltónak, vagy egyáltalán fiatal természetfelettinek lenni nagyon kemény. Ezt nem én állapítom meg először, s biztos te is gondoltál már erre.
Bizony, bizony, a fiatal felnőttkor nehezebb, mint az embereknek. Hiszen ott az idősebbek is legfeljebb három, esetleg négyszer annyi élettapasztalattal rendelkeznek, mint egy éppen felnőtt korba lépő ifjú. Nálunk viszont ez a skála sokkal szélesebb, és hatalmas szakadékok tátonganak lény és lény között.
- Sokáig láttam a harcban a problémák megoldását. Ez a neveltetésemből adódott, hiszen egy híres hadvezér lánya, akit arra tanítottak kiskorától, hogy tisztelje az apját aligha tekintheti a fegyveres harcot feleslegesnek. Nem is az, ha az ember rákényszerül. De megoldáskeresésre nem alkalmas. Amikor ezt beláttam, már eléggé idős voltam, és sok mindent átértékeltem magamban. Az ott egy eléggé megrendítő időszak volt.