Hegyek ormán - Druian, Eolande és Ármáres

Kor: Jelen
Helyszín: Harz-hegység, Németország

Nem volt semmi dolgom. Végre úgy élhettem, hogy nem kellett aggódnom nagyon semmi miatt. Habár ott volt a verseny, amit mindenképpen meg kellett nyernem, nem kínzott már a morfium, a szerelem, sem pedig Shezjám. Egyedül a többiektől kellett tartanom. Simán előfordulhatott akármikor, hogy békésen sétálgatok a világ legelhagyatotabb helyén és előugrik valamelyikük a bokorból, a hó alól vagy egyszerűen a mennyezetről. Nem igazán volt kedvem ilyesmihez. Tudtam, hogyha ez bekövetkezik az súlyos pusztítást fog maga után vonzani és nyerhetek is, de az Őrség a nyomomban lesz. Jobban éreztem magamat tehát úgy, hogy megtartottam magamnak, hogy ki vagyok, mi vagyok. Nem mintha bárkit is érdekelt volna.
Egyáltalán ha tehettem nem igazán mozdultam ki otthonról, így nem is volt kinek kiönteni a titkaimat. Ez a magány elsőre jó ötletnek tűnt, másodjára, de talán még harmadjára is, viszont pár év után sikerült belefásulnom, ráadásul nem is kicsit. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan tudnám feldobni a kedvemet. Eltöltöttem egy hetet a Balaton mellett Fonyódon, megnéztem pár egykori magamról készített kiállítást és tárlatot néhány múzeumban, kipróbáltam a híres Budai fürdőket, de egyik sem segített annak ellenére, hogy hosszabb-rövidebb időre valóban jobb kedvem lett tőlük.
Eljött az ideje, hogy tegyek mégegy próbát. A szobámban ültem, lábamat feldobtam az asztalra és már a sokadik utazási iroda katalógusát nyitottam ki, de hamar odavetettem a többire. Már szép halom összegyűlt, de egyik sem volt ínyemre. Egyre erősebben gondoltam rá, hogy újra el kéne kezdenem zenélni komolyabban, de valahogyan nem vitt rá a lélek. Már úgy tűnt, hogy minden lehetőséget átnyálaztam, mikor megpislantottam ironikus módon a kupac aljára csúszott katalógust.
Véletlen csúsztattam oda, hiszen azt még nem néztem át. Kinyitottam és elmosolyodtam. Csodálatos. Egész olcsón biztosítottak utat Németországba, valami hegyekbe. Valószínűleg én voltam műveletlen, de előtte még sosem hallottam róluk, ami azért háromezer év után nagy szó. Felsóhajtottam és azonnal felhívtam a számot. Sitty-sutty lerendeztem az utat és következő héten már a gépen is ültem.
Lassan telt el az út, sikerült a lehető leggyökerebb emberek közé ülni. Egy hangosan és hevesen ordítva, kezükkel mutogatva társalgó, ránézésre olasz pár mellé a szólt a jegyem, ami a legkevésbé sem hiányzott. Próbáltam egyszerűen figyelmen kívűl hagyni őket, de a felettébb érdekes kommunikációs módszerük még a fülemben zengő melankolikus hörgésnél is hangosabb volt.
Nyeltem egyet és megböktem a fickó vállát. Rám pislantott és felvonta szemöldökét.
- Pardon. - biccentettem neki. - Lennének szívesek és kicsit hallkabban beszélgetnének? Köszönöm.
A férfi szemei szinte lángolni kezdtek és ezúttal nekem kezdett hevesen magyarázni. Nem értettem pontosan, hogy micsodát, hiszen nagyon erős akcentusa volt, de sikerült pont annyit kivennem belőle, hogy a kurva anyámat, amiért megmertem őt kérni egy ilyen apróságra. Unottam figyeltem, majd tekintetem hogyan, hogy nem, de átkúszott a párjára, akin látszott, hogy szégyenli, amit férje leművel. De nem is ez szúrt leginkább szemet hanem az, hogy gyönyörű volt. A férfit teljesen figyelmen kívűl hagyva meredtem a hölgy szemeibe. 
Arca elvörösödött és elrántotta rólam meghatott tekintetét. Zavarba hoztam, a faszija pedig csak felvont szemöldökkel figyelte, hogy mi történik. Nem igazán értette, de szinte sugárzott róla, hogy hogyha nem is tartja természetfelettinek, belátja, hogy sokkal karizmatikusabb vagyok nála és nem is mer kötekedni.
- Kérem, jöjjön velem! - fogtam meg a nő kezét és mindketten felkeltünk a helyünkről.
Kérdések nélkül követett, ahogyan megindultam a WC-k felé. Végülis csak sikerült egy kellemes emléket faragnom ebből az eleinte kellemetlennek ígérkező repülésből...

Eltelt még jópár óra, amíg elértünk Németországba és leszálltunk. Végig az ablakon meredtem kifelé és figyeltem a körülöttünk szertefoszló felhőket. Valamiért nagyon megfogott ez a látvány. Habár repülten párszor, egészen eddig sosem néztem ki huzamosabb ideig az égre. Csak ekkor jöttem rá, hogy milyen kár.
Mikor leszálltunk, azonnal vonatot nézni indultam. Ha jól olvastam volt olyan, amivel fel lehetett menni a legmagasabb csúcsra, a Borckenre, csak fogalmam sem volt, hogy ez mikor indult, illetve arról sem, hogy mennyi volt az idő...

Imádom a tavaszt! Szeretem a telet is meg, a nyarat is, meg az őszt is, de a tavasz, az a legszebb! Azok a pillanatok, amikor kifakadnak a rügyek, és a fák levelei még egészen világoszöldek, a madarak nagyon szerelmesek, és előbújnak az első tavaszi virágok. A Szépek azt mondják, ne menjek vissza az erdőmbe, de hogy tehetném ezt, amikor az ÉN erdőm? Rám bízták. Nem is adták oda másnak. Mindig az én felelősségem. Szép erdő az, nincs vele sok baj. Vele nincs, csak az emberekkel. Az emberek bántják az erdőmet. De nekem nem szabad bántanom az embereket, a Szépek mindig ezt mondják. És én nem is bántom őket. Én csak egyszerűen haragszom rájuk. A többit a farkasaim megoldják.
Most még nem nyíltak ki a tavaszi virágok, csak a tél végiek. A hóvirágokat is szeretem. Ismerem is azt a tisztást a hegyoldalban, ahol sok nő belőle. Oda tartok éppen. Meztelen talpamat simogatja a hűvös föld, szakadozott, ujjatlan nyári ruhám lobog az enyhe szellőben. A fejemen Árkádiai virágokból font koszorú, ami üdén pompázott amikor kiléptem a tündérkapun, de ideát gyorsan hervadni kezdett. Ezt azonban nem látom, hiszen a fejemen van. Négy farkasom köröttem bóklászva, portyázva tart velem, amíg el nem érem a domboldalt, ott aztán nekiállnak szaglászni, erre arra kóborolni, körbepisilni egy-két fát.... ahogy már azt a farkasok szokták.
Én leguggolok a tisztás közepén, szoknyám rongyos alja az avart sepri, és elkezdek énekelni. Az ének hatására köröttem még több hóvirág bújik elő, és nyílik ki. Arcomon boldog mosoly játszik.

Vajon más hová menekül a Mondének elől? Egyáltalán menekül úgy istenigazából rajtam kívül valaki?

Akármilyen elhivatottan is végeztem a feladatom, a belefásulás csak épp úgy elkerülhetetlennek tűnt, mint boltba tévedni anélkül, hogy fizetni kényszerülne a vásárló. Többször megesett már, most azonban kétszeresen lett elegem, ugyanis amikor azt hittem, mennyivel szabadabban élhetek, ha Fátylon túlival költözöm össze; olyan nagyot tévedtem, hogy ha létezne akkora fazék töltött káposzta, valószínűleg egy hétig azt enném. Ármáres nemcsak végtelenül idegesítő volt tehát, hanem a szabados szó minden létező negatív értelmében véve összeegyeztethetetlen azzal a lakókörnyezettel, amire nekem szükségem volt. Nem kell hát meglepődni, ha néha - vagy inkább gyakran - szedtem a sátorfámat, beültem a kormány mögé, izzítottam és uccu neki, látástól vakulásig koptattam az aszfaltot, amerre csak vezetett, bár többnyire arrafelé, amerre germánrokon népcsoportok éltek. Na persze ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül szállodákat vettem igénybe és egész álló nap németül beszélve faggattam az ott élő Fátyolról nem tudókat, egyszerűen csak, a szó szoros értelmében pazaroltam az üzemanyagot, ha nem számítjuk bele, hogy emberek által elkerült helyek után kutattam, ahol az lehetek, aki vagyok, anélkül, hogy falak vennének körül.
Lassan egy hónapja át sem léptem Magyarország határait. Jobbára a Németországban található Thüringiai-erdő területe körül tartózkodtam eddig, most azonban azt a hatalmas sós vizet akartam látni, amit a térképek Balti-tengernek hívnak. A Harz-hegység lábánál parkolva tervezgettem az útvonalat tollkupakkal a számban, miközben hol fel-, hol pedig levettem a hangerőt a telefonomon. Nem igazán kedveltem az érintőképernyőt, de nem nagyon volt mit tenni, néha még én, az utak koronázatlan királya, is GPS-re szorultam, ráadásul ha valahogyan sikerült rácsatlakoztatnom a hangfalakra...
Halomban hevertek a térképek a kesztyűtartóban és az anyósülésen - jóllehet, inkább nem akartam megtudni, miért ez a neve, de éppenséggel volt néhány sejtésem -, hátul váltóruhák és szennyes színes elegye egészítette ki a képet, egyszóval igyekeztem a helyet otthonossá tenni. Az már más kérdés, hogy valaha is megtaláltam-e valamit fél órán belül, viszont erősen kételkedtem benne, hogy ennyi év szokásait el lehet hagyni, így legtöbbször csak gondolatban mérgelődtem, minek ennyi minden egy személynek, főleg ruhák meg zoknik. Természetesen a már lassan legjobb barátomnak hívható fémöv is velem volt, és, mintha nem tudtam volna uralkodni magamon, valamilyen kicsavarodott, értelmetlen oknál fogva még viseltem is.
Ezért nem szoktam sűrűn kérdéseket feltenni magamnak...
Viszont amit még a Fátyolnál is jobban gyűlöltem, az a tétlenkedés és lustaság, úgyhogy megesett néhányszor egy nap alatt, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, mindent félredobva magamhoz ragadok egy törölközőt meg egy üveg vizet és végtelennek tűnő percekig csak arra figyelek, ahogyan az izmaim végletekig tartó terhelés alatt dolgoznak, miközben futok. Hogy merre? Mint a vezetés, ez a hegység pedig több volt puszta csábításnál, és a következő pillanatban már csörgő kulccsal a zsebemben indultam útnak.

- Joo! - kiáltottam fel, amint megpillantottam a hegy tetejére induló vonatot kiírva arra a nagy táblára.
Rossz megszokás volt részemről, hogy néhány rövidke szót még mindig finnül mondtam. Természetesen arra figyeltem, hogy lehetőleg egy mondaton belül ne váltogassak a nyelvek között és ne keverjem őket nagyon.
A finn állt leginkább a számra, hiszen annó két erőteljes hörgés és húrszaggatás között sokat beszéltem. Bár hallottam már innen-onnan, hogy istenien kezeltem a magyart is verseimmel, de ezt nem igazán értettem. Akkoriban nagyon züllött voltam és feldúlt, ilyenkor szerintem teljesen természetes, hogy valaki lejegyzi a gondolatait. Ha másnak nem is, legalább saját magának, hogy ne felejtse el jobb napjaiban sem, hogy milyen zavaros órákat élt meg. Fontos, hogy soha ne számítsa el magát senki. Bármikor visszazuhanhat, teljesen mindegy, hogy éppen mennyire vidám vagy sem.
Hamarosan be is zakatolt a vágányra a vonat, én pedig bőröndömet magam után húzva szaporáztam meg lépteimet, hogy még sikerüljön jó helyet kifognom. Nem nagyon törődtem semmivel, pedig ahogyan elnéztem nem holmi másodosztályra váltottam jegyet. Nem ám! Valamit nagyon elnézhettem, mert a jegyem a kibaszott elsőosztályra szólt. Nem voltam ugyan pénz szűkében, de ilyesmire még így is sajnáltam költeni a költeni valót. Tökéletes lett volna nekem a másodosztály, legalább nem bámultak volna meg a szemben lévő szék hátuljára dobott lábammal és a fülembe dugott fülhallgatóval, ami úgy nézett ki, hogy erre még nem volt igazán megszokott látvány, bár valószínűbbnek tartom, hogy csak én kerültem sznobok közé. Éreztem, hogy egy csodálatos útnak nézek elébe, főleg úgy, hogy nagyjából négy és fél órára kellett számítanom. Nagyot nyeltem és inkább teljesen belemerültem a zenébe, hogy véletlenül se kezdeményezzenek beszélgetést velem.

Hosszú volt és viszonylag unalmas, de csak vége lett. Megállt a többezer tonnás szörnyeteg, én pedig boldogan pattantam ki oldalán. Ha minden igaz volt az erdőben béreltem magamnak egy kis faházat. Csak el kellett volna találnom odáig... Valahogyan. Nem kérdeztem senkit, saját magammal szemben találtam volna degradálónak, hogy egy Mondrén senkitől kérek segítséget, így egyedül, de reménykedve indultam meg a fák sűrűjébe. 
A bőröndöm idegesítően döcögött mögöttem, de őszintén kívántam, hogy ez legyen a legrosszabb az egészben. Minden ZS kategóriás horror film így indult nagyjából; Valaki vagy valakik elvesznek az erdőben, jön egy csúnya gonosz izé és megöli őket a búsba, aztán távozik is. Ugyan kevés volt az esélye, hogy ez valóban megtörténjen, sosem ártott elővigyázatosnak lenni. Valamiért azt kívántam, hogy bárcsak ott lett volna velem Wal... Nem tudom, hogy beette volna-e ezt a hülyeséget, de minden bizonnyal jót szórakoztam volna a gyíkocska arcán. Halkan kuncogni is kezdtem, ahogyan elképzeltem.
A nagy nevetésben azonban hogyan, hogyan nem, de sikerült eltévednem. Északi erdőkben már jártam veszélyes körülmények között, bár akkor mindig többedmagammal és a saját kezeink által leamortizált és felgyújtott templomok egészen égig szökő lángnyelvei mutatták az utat, így képtelenek voltunk elveszni. Most ez sajnos nem így volt.
Teljesen egyedül voltam, mindenféle támpont nélküle. Már azt sem tudtam, hogy merre tartok, de nem érdekelt. Csak mentem előre, mondhatni gondolkodás nélkül, holott halálra idegeltem magamat azon, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen. 
Egyszercsak megzavart valami. Hallottam, ahogyan valami vagy valaki nagyon gyöngéden vízzel locsolja a földet, kérdés sem volt, hogy odapillantok, hátha tud segíteni, akármilyen kínos is. Az arcomat le kellett volna fényképezni, mikor rájöttem, hogy egy éppen területét megjelölő farkast bámulok. Rengeteget olvastam erről és az ilyen szituációkról, de annyi maradt meg, hogy nem szabad pánikba esni. Természetesen ez sem jött össze.
Rohanni kezdtem, magam után húzva a bőröndöt, viszont el is dobtam a kis fogantyúját. Nem hittem volna, hogy mégjobban meglepődhetek, de egy lány guggolt a fűben és nem zavarták a farkasok.
- He... Hello! - intettem neki kissé bizonytalanul.

Olyan szép a rét, és a nyíló hóvirágok! Mért nem maradhat mindig így? Mért kell az embereknek idejönni? Annyi helyet elfoglaltak már, pár pici szegletét a világnak meghagyhatnák olyannak, amilyen nélkülük lenne. Egy vakkantásra lettem figyelmes. Nem kutyás szabványos vakkantás volt, hanem farkasos, révén, hogy Bundás adta ki a hangot, és amolyan, "jaj, de jó, játsszunk" értelmű volt, ismertem jól, hiszen a négy farkas gyakran játszott egymással. De most a másik három éppen a tisztás másik felén bóklászott, tehát nem tudtam, milyen játszópajtást talált magának Bundás. Felpillantottam, és megláttam .... őt ... ahogy felém fut.
Egyetlen rémült halk nyikkanást hallattam csak, mert hát ember volt, férfiból volt és meglepett. Ez pedig szerintem semmi jót nem jelent. A következő pillanatban hát láthatatlanná is váltam, és gyorsan elrohantam a helyről, ahol addig guggoltam. A maradék három farkas pedig a tisztás másik vége felől megindult az idegen felé. Apró bibi a formációban, hogy Bundás elakadt egy táskánál, amit az idegen eldobott, és azt szaglászgatta bekerítés helyett. Általában segítettek nekem, de néha, ha valami elvonta a figyelmüket, akkor ezzel gondok adódtak.
Így aztán csak három farkas vette körül a férfit, miközben Bundás biztos, ami biztos alapon a bőröndöt is megjelölte magának. Idegen, hódító szag semlegesítve. Ez is valami az ő olvasatukban.

Persze az ilyen kis hirtelen megvalósított tervekben mindig akadt valami, amire nem gondoltam, s izzadságcseppektől gyöngyöző homlokomra tapadt hajam is tökéletesen alátámasztotta ezt az íratlan szabályt. Kevés dolog idegesített jobban, mint amikor olyan érzés fog el, mintha meleg, ragadós sarat öntöttek volna a fejemre, de nincs az a pénz, varázstárgy vagy üveg sampon, ami innen visszafordít. Törtem előre, hol őzek csapásain, hol a bozótban haladva, lehetőleg minél messzebb a civilizációtól. Az álmából ébredező erdő hangjait csak lépteim halk, tompa puffanásai fűszerezték meg, amit elég jó jelnek tekintve vettem a bátorságot és sokkalta gyorsabb, szinte suhanó sebességre váltva céloztam meg a csúcsot. A Harz-hegységnek se ártott néha egy Alakváltó...
Az utamba akadó, vizelettől bűzlő bőröndöt viszont már nem lehetett ilyen ártatlanul felcímkézni. Megálltam hát, tekintve, hogy az ingóság megjelölője történetesen egy igen szép méreteket magának tudható farkas volt, én meg elég nagy bajban, ha a jelek szerint erre tartózkodó - jól - eltévedt turista is itt rontja valahol a levegőt. És amikor már kezdte volna piszkálni a fantáziám az a bőrönd, pontosabban az, hogy valahol már láttam, sikerült végre észrevennem az előbbi szőrös ragadozó három másik társát, köztük pedig...
- Milyen betegségben szenvedsz, hogy követtél, démon? - vontam kérdőre - szerintem teljesen jogosan - Ármárest, miközben egy gyors mozdulattal eldobtam a kezemből mindent, amit addig tartottam, és az övemhez nyúltam - Az egyik legjobb futónadrágom. Nehéz lesz pótolnod. - tettem még hozzá, de egyelőre nem szabadítottam meg magam a jelképek sorait hordozó béklyótól.
Az ok egyszerű: Ezek a farkasok már rég széttépték volna VAGY Ármáres őket, de csak állt, mint a cövek, mint egy Mondén és fogalmam sem volt, hogy miért.
A hozzám legközelebb lévő, negyedik farkasra néztem és elbizonytalanodva hátráltam néhány lépést. 
Nem úgy volt, hogy errefelé nincsenek is farkasok?

Annyi dolog történt, hogy alig bírtam kapkodni a fejemet, hogy lehetőleg ne maradjak le semmiről. A lány láthatóan megrémült tőlem, elkezdett futni és eltűnt. Csak úgy pislogtam. Tudtam, hogy létezik ilyesmi, de sosem láttam a saját szemeimmel. Nem volt időm szerencsére utánarohanni vagy megpróbálni megtalálni, egyértelműen meglincseltem volna vagy valami durvát műveltettem volna vele, mert éppen olyan kedvemben voltam. Ez valószínűleg feltűnt a drága kisállatainak is, hiszen körbeálltak hárman és feltételezem, nem játszani akartak. A negyediket jobban érdekelte a cuccom, amit elejtettem. Ha jól hallottam és láttam félszemmel, akkor meg is jelölte. Ekkor döntöttem el, hogy azzal a döggel különös kegyetlenséggel fogok végezni.
Még mielőtt bármit is tudtam volna tenni, a hátam mögül megszólalt egy ismerős hang. Halkan kuncogni kezdtem.
- Nem hittem volna, hogy itt találkozunk, Wal. - szólaltam meg halkan, viszont azonnal le is sült az amúgyis erőltetett mosoly az arcomról. - Ne csináld, bassza meg! - kiáltottam fel jó hangosan, ezzel vagy magamra haragítva vagy elrémítve a farkasokat... Igazából teljesen véletlenszerű, hogy mikor melyik jön be. - Volt velük egy lány... Nem Mondrén. Eltűnt. - kicsit halkabbra vettem magamat. - Nem lenne jó, hogyha nem is kerülne elő. Csak rémisszünk rá egy kicsit...
Miközben beszéltem kinyújtottam kezemet és látványosan a középső farkasra böktem. Megint egy olyan dolgot csinálhattam, amit elképesztően élveztem. Lehunytam a szememet és hagytam, hogy megtörténjen. Csodálatos érzés. Mindig az volt, de most különösen, mikor pihenésre volt szükségem. Az, hogy képes vagyok az akaratommal véghezvinni dolgokat alapból hatalmas áldás, de hogy konkrétan lángokba tudok borítani körülbelül akármit, az már maga a Kánaán, hát hálás vagyok minden alkalomért, amikor használhatom ezt a tudásomat. Ez pedig egy tökéletes alkalom volt erre.

Még jobban megijedtem, amikor rájöttem, hogy ráadásul ketten vannak. Ez baj. Nagy baj. Két gonosz férfi. És AZON jár az eszük. Még mondta is az egyik. De ennél is nagyobb lett a rémületem, amikor Agyar egyszerűen lángra kapott. Ráadásul éreztem, hogy varázslatot használt. Gonosz lény, gonosz varázslattal. Hoppá! Hoppáhoppá! Akkor ő előle nem kell elbújni, mivel nem ember. Vele azt tehetek, amit akarok, mivel csak az embereknek nem szabad megmutatni a varázsokat, ők már úgyis tudják!
- Ez az én erdőm, és ti bántjátok a farkasomat! - a suttogás-szerű hang egyszerre hallatszott mindenhonnan. Igen gonosz-felhangú, vészt jósló suttogás volt.
Először is záporeső kezdett el hullani az egész tisztáson, hogy ne lehessen olyan könnyen felgyújtani bármit. Agyar a sugallatomra a nedves fűbe és földbe hempergőzött, és így a bundája már nem égett tovább. Mancs és Kormos pedig ráugrottak a gonoszra, hogy a földre döntsék. Bundás a másik felé indult, aki futva érkezett a társa után.
Én Agyar felé indultam, még mindig láthatatlanul, hogy meggyógyítsam. Persze az eső némileg leleplez, ezt tudom, hiszen az esőcseppek lepattannak a bőrömről, de gyorsan mozgok, így pont arra kell néznie annak, aki engem keres, ahol éppen elhaladok, különben nem látja meg, hogy valami eltér a megszokottól.

Hát én sem hittem volna, annyi biztos. Egyáltalán mit keresett erre egy magafajta? Ennyi idő kellett neki, hogy mocskos módszerekkel magához édesgesse a pesti lányokat? Mint már annyiszor mondtam, nem létezett szerelem. Azt is el tudtam volna képzelni, hogy démonok armadája telepedett a társadalomra és suttogott az emberek fülébe, hogy válasszanak párt és sokasodjanak, sőt, bármi ehhez hasonlót. Magától ilyen nem történik. Az emberek túl önzőek ahhoz, hogy feltétel nélkül szeressenek valakit vagy valamit, nem úgy, mint az állatok. A különbség csak a jó arányában mutatkozott meg a világ lényeiben: először is ott voltak az olyanok, mint Ármáres, akik csupa sötétségből és romlásból álltak, még jobban, mint azt eddig gondoltam...
Egyáltalán minek is pazaroltam rá az időm? Hiszen az első adandó alkalommal sejtettem, hogy nem fog megváltozni, mégsem engedtem el a reményt, hogy belátja a helyes út mibenlétét és segíteni fog nekem elérni a célom. De azok az idők, amikor ezekbe ringattam magam, ezennel elmúltak, sűrű csalódásból font ködöt eresztve létezésem köré. Hol fogok ezután bajtársakat keresni? Fogok egyáltalán? Visszamegyek valaha is Budapestre, nézni, ahogyan az imént említett gyenge lányokhoz hasonlókat tűzi napirendre? Nézni, hogy esetlegesen újra állatok ellen fordul?
Bár... az iméntit elnézve ez a bizonyos eltűnő lány sem volt híján erőnek és képességnek, mellyel megfagyaszthatja a vért azokban, akik fogékonyak a félelemre.
- Már elnézést, mindkettőtöktől - tőled, Ármáres, hogy azt hittem, érdemes egy másodpercet is rád szánnom, tőled meg, idegen leány, hogy látatlanságodban a saját szemedet hagytad el. De nem tettem semmit, és mivel úgy tűnik, egyikőtök sem szorul segítségre, nem is fogok.
Azzal, hiába a felém közeledő farkas és az áztató, hűvös eső, a magasba emeltem a kezeim.
A farkasok nem kutyák vagy macskák, nem fognak hízelegni senkinek. De ugyanúgy ölnek, mint én vagy az emberek, és megvan rá az okuk. Védelem. Táplálék. Bennük még bosszúvágy sincs, mint bennem volt sok-sok évvel ezelőtt. Néha még mindig van. Ennek ellenére nem fogok karba tett kézzel ítéletre várni, ha a szükség úgy hozza. Nem most, amikor már annyi évtizede tanulmányozom az emberi viselkedést, hogy talán el is értem vele valamit.

Valami kattanhatott a kiscsajban, mert hirtelen rájött, hogy nem szarral gurigázok. Persze ehhez az kellett, hogy felgyújtsam az egyik farkasát, akit (feltélezem) nagyon szerhetett. Meg akart ijeszteni, elűzni, vagy fogalmam sincs, de suttogni kezdett velünk, elég érdekes módon. Egyedül azért találtam fenyegetően, mert az egész olyan volt, mintha egy lágy szellő maga próbálna üzenni nekünk, de nem volt benne semmi extra.
El is mosolyodtam, ahogyan az ezt követő pillanatban ámbár hűvös, de meglepően kellemes zápor kezdett hullni ránk. Felemeltem karomat és hátradöntöttem fejemet. Szerettem az esőt. Nem igazán érdekelt, hogy mi történik körülöttem, csak tudtára akartam adni a mocsoknak, hogy ezzel képtelen ártani nekem.
Természetesen nem is én lettem volna, ha nem tévedek ekkorát. Nem ellenem akart tenni, hanem saját maga javára, hiszen a farkast kínzó lángokat elmosta az eső, teljesen. Néhány sebet azért szerzett, de nem volt olyan súlyos, még simán életben maradhatott, ha gyorsan a segítségére sietett gazdája. Egyértelmű volt, hogy a sebesültet kell figyelnem. Egy pillanatra meg is láttam, ahogyan furcsán lepattognak valamiről a kövér, hideg esőcseppek, de nem tudtam megközelíteni, hiszen Wal kezdett valamit magyarázni. 
Valamit arról, hogy bánja, hogy megbízott bennem, et cetera, et cetera. Őszintén meg kell mondanom, hogy furcsáltam, hogy nem hallottam még előtte tőle ezt a szövegelést. Csináltam nagyobb őrültségeket is mióta ismertük egymást, de azokat valahogy nem vette ennyire komolyan.
- Ráérünk később is drámázni, Wa... - befejezni már képtelen voltam, hiszen a másik kettő farkas belemart a lábaimba, méghozzá elég rendesen. - A kurva életbe! - visítottam fel, ahogyan egy hatalmasat csaptam a lábamat marcangoló egyik farkas fejébe, de túlzottan fájt ahhoz, hogy talpon maradjak, így összerogytam a földön.
Remélem, hogy elégedettek voltak a munkájukkal, mert eldöntöttem, hogy én kétszer olyan erősen marok beléjük...

Hogy romolhat el minden ennyire gyorsan? Egyik pillanatban még nincs más itt csak fenyőfák, hóvirágok, madarak és béke. És aztán jön két ...  ember? Nem, egyik biztosan nem ember, felgyújtotta a farkasomat. De nem tündérek, földlakók. És tessék, máris káosz és szenvedés költözik be az erdőmbe. A két farkas szerencsére ledöntik a lábáról azt, amelyik ilyen nagyon gonosz, és ez nekem jó. Legalább még egy pár pillanatig tartsák fel!
Egy pár pillanatot áldozok Agyar sérüléseinek begyógyítására, legalább annyira, hogy mér ne fájjon neki, aztán a földre összpontosítok, és a földön fekvő férfi körül indák nőnek ki a talajból, és szorosan odakötözik. A farkasok így visszavonulhatnak.
A másik fickó csak áll, és közli, hogy nem akar tenni semmit. Nem egészen értem, mi van közöttük. Ismerik egymást, de ... nem szeretik? Nem ugyanazt akarják most? Egyáltalán tudják, hogy mit akarnak?
A négy farkassal a tisztás tőlük legtávolabbi részébe húzódom, és onnan figyelem, mihez kezdenek most. Láthatóvá válok, mert nem pazarolhatom feleslegesen az erőmet. Majd ha baj van, újra elbújok. Ha a gonosz kiszabadul, és megpróbál ártani nekem, inkább elfutok. Erős, és csúnya dolgokat képes művelni. A Szépek azt mondták, hogy ha olyan randalírozik a területemen, akivel nem bírok, akkor nekik kell szóljak. Majd ők elintézik. Hát, akkor most majd intézzék!

Nem. Nem segítettem neki, megérdemelte. Fel sem vettem, amit mondott. A Fátylon túli azt hinné, a sokszáz éve alatt megtanulta már, hogy nem mindenre erőszak a válasz, hát most nagyot tévedtem. Nem töltött el jóérzéssel a démon fájdalma, de afféle kártérítésként fogtam fel, egyrészt, mert elvesztettem egy többé-kevésbé épp úgy Fátyolellenest, mint jómagam, másrészt pedig mert le tudtam volna nyúzni a saját bőröm annak láttán, ha valaki szőrös négylábúakon töltötte ki haragját. Könyöknél behajlított, felemelt kezekkel vártam, amíg elül a vihar, mert nem számított: a farkasok úgy tűnt, bármi éri őket, meggyógyulnak.
Ez persze rólam nem lett volna annyira elmondható, ha a negyedik meg talál harapni, de nem mozdultam, egészen addig nem, amíg hirtelen az összes elvesztette irántunk való érdeklődését. Csak akkor léptem néhányat előre, amikor láttam, hogy Ármáres meglehetősen szorult helyzetbe keveredett, ám így az esetleges ellenfelünk meg lelepleződött. Nem Mondén, azt mondta a démon, az erdő sajátjának tulajdonításából pedig már rá kellett volna jönnöm, hogy nem a nem létező "Magánterület" tábla miatt hangzott el az a mondat, sokkal inkább azért, mert a láthatatlan lány hovatartozását illetően egy Tündér, méghozzá elég territoriális fajta. Az is ezt bizonyította, ahogy a semmiből egyszer csak előtűnt, és hát mit ne mondjak - attól, hogy nem hittem a szerelemben és nem állt szándékomban megházasodni, még megnéztem a nőnemű lényeket -, a ronda egészen távol álló fogalom volt tőle. Felsőbbrendűnek tűnt, ami egy kissé idegesített, tekintve, hogy nem igazán sikeredett megszabadulnom a trónon ülés ilyesfajta befolyásaitól, bár már régóta nem kezeltem olyan forró fejjel, sőt. Ez a mostani tulajdonképpen egészen jó hangulatban hagyott.
- Ha a te erdőd, hát futni sem szabad benne? - kérdeztem némileg megemelve a hangom, hogy a tisztás másik végére is biztosan eljusson.
Nem állt szándékomban elhagyni a hegységet csak azért, mert egy kislány - legalábbis nem tűnt többnek tizenhatnál, még ezzel a kisugárzással sem - meg van győződve róla, hogy aki nem Tündér, az csak pusztítani tud. Igaz, hogy nem különösebben tartozott a tehetségeim közé az állatgyógyítás, de attól még bizony-bizony káromkodtam egy-egy cifrát, ha vezetés közben láttam, ahogy az előttem lévő jármű ablakából egy egész tálca étkezési maradék billen ki és szóródik szerteszét. Mi több, ha egyébként sem voltam türelmes hangulatban, még le is szorítottam az illetőt az útszélre és felszedettem vele. Nem örültek neki, nagyon nem, engem meg épp nem érdekelt, akkor sem, ha szereztem egy-két monoklit. Mert akkor ő beutalót a fogorvoshoz, annyi szent.
Innen pedig addig nem akaródzott elmennem, amíg nem tisztázom magam. Erősen reméltem tehát, hogy a Tündérnek semmilyen fontos programja sincs a közeljövőben - és hogy Ármáres ezután már nem gyújt fel semmit.

Ott feküdtem a fűben, az esőcseppek gyengéden simogatták arcomat. Képtelen voltam megmozdulni, hiszen rettenetesen fájt a lábam, de legalább a farkasok elmentek. Nagyokat nyeltem, ahogyan figyeltem a szúró és csípős érzést kísérte a szakadt farmernadrág alól magának utat törő vérem. Szörnyű érzés volt, de legalább a farkasok elmentek és felfedte magát a lány. Reméltem, hogy lesz annyi bátorsága, hogy személyesen próbál meg végezni velem, de pont az ellenkezőjét tette. Elmenekült, jó messzire, engem pedig teljesen mozgásképtelenné próbált tenni azzal, hogy indákat növesztett körülem a talajból, melyek elkezdték körbeölelni végtagjaimat, hogy esélyt se adjanak a szabadulásra.
Akárhogyan rángattam magamat, nem tudtam szabadulni. Frissek voltak és erősen szorítottak, no meg ott voltak a fájdalmam is, ami azért korlátozott, de elég rendesen. Felsóhajtottam. Valami olyanhoz kellett folyamodnom, amit egyáltalán nem szerettem volna.
Tekintetemet Walra szegeztem és innentől szinte már mindenkinek egyértelmű, hogy mi következett. Ellenkezhetett akárhogyan, csodálni kezdett. Nem is akárhogyan: Én lettem számára a legfontosabb őrült az egész világon, akiért még tűzbe is ment volna.
Hálás ez a démon élet. Sokszor elszórakoztam ezzel a képességgel, rengeteg lányt cserkésztem már a hálómba ennek segítségével, mikor még a minimális udvarláshoz sem volt kedvem, amit még a legaljább luvnyák is igényelnek. Ezúttal úgy tűnt, hogy végre hasznomra is válik.
Sosem tudtam még érdemileg használni. Ennek hála ugyan mindig mellém pártoltak az emberek, de az életemet még nem mentette meg, egészen eddig a pillanatig. Amint uralmam alá hajtottam az egykori uralkodót, kínosan elmosolyodtam.
- Lennél szíves és kiszabadítanál sárkányka? - kérdeztem hevesen zihálva. - Tudod, a hegyes kis fogacskáiddal... Úgysem használod őket nagyon másra.

Még mindig nem teljesen világos, hogy mégis mi van itt. De ritkán jár erre valaki, szóval egészen valószínűtlen, hogy egyszerre találkozzak két varázsossal, itt kinn az erdő mélyén, főleg úgy, hogy ők meg ismerik is egymást. Szóval biztosan együtt jöttek. És nem a közelben laknak, arról tudnék. Szóval a másik is gyanús, akármennyire is állítja, hogy ő ártatlan.
- De, futni szabad. - morgom az orrom elé. - Elfutni meg még inkább.
Gyorsan teljesen meggyógyítom Agyart, aki eléggé szárnyaszegetten néz ki. Fél a gonosztól, aki jelenleg az indák fogságában van.
~ Sárkányka?! Az ott egy sárkány?!
És mi volt ez az erős mágikus hullám a tisztáson? Engem nem érintett. A gonosz varázsolt a "sárkánykára". Ha a másik varázsolt volna, azt nem érezném, túl messze van tőlem.
- Meg ne próbáld kiszabadítani! - kiáltom el magam, és én is bevetem saját mágikus képességemet (Elrettentés, 3. szint).
Fel is állok Agyar mellől, és toppantok egyet a lábammal a nagyobb hangsúly kedvéért, bár feltételezem inkább a varázs erejében kellene bíznom, de beleélem magam a helyzetbe, és kicsit megfeledkezem az erőviszonyokról.

Mintha valamiféle halk hangot hozott volna erre a szél, bár nem értettem a homályos foltokká mosódott szavak értelmét, melyek a tündértől származtak, és ahogy elnéztem, nem is nagyon lett volna időm kideríteni, mert a démon rám szegezte a tekintetét.
"Mit akarsz?" - visszhangzott elmémben a kimondani tervezett kérdés, némi ingerült felhanggal, ami igazán megjárt neki... Megjárt? Neki?! De hát a legcsodálatosabb lény, amit valaha is hátán hordott a Föld! És fájdalom, a földhöz szegezték, szárnyát vették! Gyűlt bennem az ideg, a harag, a tenni akarás és folyt a vér, le, le a lábairól, vörösre festve a hóvirágmezőt. Ártalmatlan, szolid, apró növényekkel álcázta hát magát a megtestesült gonosz, az, aki nem volt képes meglátni azt a jótékony, teremtő mindenséget, ami Ármáres testébe volt zárva. Kirobbant belőlem, nem bírtam tovább.
A fémöv tompán csilingelt a fűben.
Megvadult, gyilkos szemekkel meredtem az indákra, sötét árnyékom beterítette a ruháimból maradt szánalmas darabkákat, ahogy sebességemet a végletekig megpróbáltatás elé állítva ahhoz készülődtem, hogy megtegyem, ami a kötelességem, de...
Nem.
Nem!
NEM!!!
ROSSZ!
SZÖRNYŰSÉG!
Sűrű, kemény, hideg csomóként rándult össze bennem minden szerv, ahogyan ráébredtem, mégis mit akartam tenni. Kővé dermedten álltam egyhelyben, nem tudtam megmozdulni, a fájdalom pedig kezdett egyre elviselhetetlenebb magasságokba korbácsolódni. Nem. Meg kellett tennem, mert Ármáres azt kérte, és amit ő kér, azzal minden rendben. Nem! Nem volt vele minden rendben, nem szabadott, nem is értem, hogy juthatott ilyen eszembe?! Hogy?
Hevesen megráztam a fejem, ahogyan elmémben egymásnak estek a gondolatok, mint egy véres háborúban, ahol nem aratnak győztest, s ez még nagyobbra növelte a kínt. Nem telt bele egy perc sem és már semmiben sem voltam biztos, a saját nevemben sem. Még a légvétel is fájt, nem voltam képes eldönteni, mit tegyek, tegyek-e valamit, mit várnak tőlem. Ki várja tőlem. És amikor a semmiből fogant őrület a tetőfokára hágott, amikor már elviselhetetlenül tombolt bennem a vihar, a döntésképtelenség, a bűntudat és a kínzó, égető fájdalom, azon kaptam magam, hogy a földön vonaglok és a saját karjaimat karmolom véresre. A hóvirágok szétszabdalt darabjai mélabúsan, és hozzám képest teljes nyugalmat árasztva röpködtek a magasba, én pedig csak halkan nyögtem néhányat, arra várva, hogy valami, bármi, véget vet ennek a borzalomnak.

A varázslat, amit használtam egyértelműen bevált, Wal mindenféle kérdés nélkül dobta le magáról az övet, ami egészen eddig elfojtotta benne a szörnyeteget. Az állatot, ami valójában volt, bármennyire is próbálta rejtegetni azt egy hamis nézeteket valló, gőgös emberi álarc alá, belül mindig az a pikkelyes, fekete ocsmány valami volt, ami most felszínre tört, hogy megszabadítson a tündér által rám bilincselt növények - akár - végzetes súlyától. Megejtettem egy enyhe mosolyt.
- Tudtam, hogy nem kell csalódnom... - rántottam tekintetemet az alattam már-már vöröslő hóvirágokra.
Okot adott a pánikra, hogy a vérem nem akart elállni, csak folyt, mintha fizetnének érte, de a fájdalom ezerszer rosszabb volt. Minden apró seb, amit a farkasok mocskos fogai vájtak húsomba haldokló fiatalként kiáltott fel, hogy még igenis, élni akarnak. Lüktettek, csíptek, martak, nekem pedig mindezt el kellett viselnem. Nem hittem volna, hogy valaha is fizikai fájdalom fog megakadályozni akármiben, de több, mint háromezer év után ennek is eljött az ideje. A megváltás ezen kínok alól úgyis közel volt... Legalábbis azt hittem.
De nem érkezett. Nem értettem, hogy mi van. A szellő ismét magával hozta a lány szavait, amire ezúttal nem figyeltem, bár utólag úgy tűnt, hogy sokkal jobb lett volna. Walthari valamiért remegve dőlt a földre, saját végtagjait kaparászva. Az arcáról lerítt a fájdalom, de képtelen voltam megérteni. Saját magának okozta, hát miért szörnyűlködött? Valószínűleg a tündér ördögi varázsa volt ez.
Fel kellett volna adnom. Egyértelműen jelezte a fülemben hevesen lüktető vér, hogy itt az ideje feladni, de máshogyan gondoltam. Hevesen zihálva hagytam, hogy még néhány esőcsepp leperegjen az izzadt arcomról. Lehunytam szememet és megszűntettem a varázslatomat, ami Walt súlytotta, ezután pedig elteleportáltam onnan, egyenesen a bőröndömhöz. Nehezen, de meg tudtam állni, és hatalmas sebességgel nyitottam ki a bőröndömet, hogy előkapjam a kedvelt hatlövetűmet néhány töltényt is kikotorva mellőle, bár ígyis volt néhány a zsebemben. Feleslegesek voltak ugyan, hiszen mindig készenlétben tartottam a fegyveremet, azaz csak betöltöttem, csak ki kellett biztosítanom és mehetett a buli, illetve most kifejezetten gyorsan le akartam rendezni a dolgokat. Egy töltény, egy halál. Nem volt lehetőségem nagyon másra.
Egy laza mozdulattal kibiztosítottam a pisztolyt és megindultam arra, amerre a tündér volt. Az első pár lépés nagyon nehéz volt, de ebbe is bele lehetett jönni, mint minden másba. Csak párszor kellett nekidőlnöm egy-egy fának, hogy ne zuhanjak a földre, de hamar látótávolságon belülre került a lány az állataival.
Lassan kinyújtottam a karomat, egyenesen a lányra célozva.
- Egyáltalán nem akarom ezt. Nem is muszáj, ha te is úgy gondolod.

Jaj a hóvirágjaim!
Néha úgy irigylem az embereket, akiknek csak egyetlen pici lakást kell rendben tartaniuk. Elég egy seprű, és máris kipaterolhatják a szemetet. De én.... Most hogy rakom ki ezt a két őrült átokfattyat az erdőmből?!
Míg ez átfut az elmémen, a gonosz hirtelen nincs sehol. De! Megvan! Ott áll a táskája mellett. Halk sikkantás hagyja el a számat, amikor meglátom, mit is vesz elő. A négy farkas felpattan és négyen négyfelé futnak el az erdőben, pillanatok alatt lenyeli őket az aljnövényzet. Én pedig persze azonnal láthatatlanná válok, és odébb szaladok. Innen lesem, mégis mit tesznek ezek ketten még. Igencsak félek a farkasaim nélkül, de őket még jobban féltem. A szívem a torkomban dobog.
A fegyverek nem jók. A fegyverek a legrosszabb dolgok közé tartoznak, amiket az emberek feltaláltak. A gyárkéményekkel vannak egy súlycsoportban. De gyárkéményt nem lehet idehozni, csak a füstjét hozza erre a szél. De a fegyverek elférnek egy bőröndben.
Ha most ősz lenne, jól megszúrhatnám őt fenyőtobozzal. De tavasszal még nincs a fákon "muníció".

Minden elcsendesedett bennem.
Nem volt többé ellentét, bűntudat és démonimádás, de a fájdalom más formában maradt meg, mint gondoltam, ami jelenleg nem érdekelt, mert dühös voltam, de hogy mindkettejükre vagy csupán Ármáresre, az egyelőre rejtély volt. Felemeltem a fejem és körülnéztem a tisztáson: a lány sehol, bár az előzmények tekintetében akár mögöttem is megbújhatott az erdőben, anélkül, hogy bármit is észlelhettem volna belőle. És most, egyelőre nem is ő foglalkoztatott, hanem az az anyaszomorító démon, aki a tisztás közepén állt lőfegyverrel a kezében, celpontra várva, mint teljesen helytálló bizonyítéka annak, hogy mimden szava merő hazugság. Dehogynem akarta lelőni a tündért, hisz' amaz megsértett benne valamit, amit én már a magam kárán jól ismertem.
És ha már kárról esett szó, egyetlen szál ruhám nem maradt ép, tehát ha valaha is le akartam jutni erről a hegyről, ki kellett találnom valamit, valami olyat, amibem nem lehet hiba és a szándékaimat is átültethetem a gyakorlatba. Józanul kellett tehát mérlegelnem és gyorsan, ami nehezemre esett. Meg akartam szorongatni Ármárest, ott, ahol igazán fáj neki, mindenért, amit nekem okozott az elmúlt időszakban, de nem tehettem meg, még nem, különben elijesztem a tündért és annyira sem fog bízni bennem, mint amire az eddigiek alapján esélyem volt. Teljes sebességgel kilőttem hát, mint egy nyílvessző, állkapcsom fogságába ejtve a démon törzsét, s figyelmeztetőleg megkarcolva a bőrét a ruháján keresztül. Ezután ledöntöttem a földre és nemes egyszerűséggel ránehezedtem, mindezt pedig a legnagyobb gyorsasággal, ami csak tőlem tellett. Nem akartam, hogy rám lőjön, bár megvolt az esélye, amíg nem figyelek.
Hátranéztem a vállam és sötét szárnyaim felett, arra, amerre a lánynak mennie kellett - ha elfogadja az ajánlatom -, hogy elérje azt a helyet, ahol parkoltam. Magányos kis fás terület volt, s éppen csak néhány másik jármű osztozott rajta az enyémmel.
- Alkut ajánlok, kicsi tündér. - mondtam, a lehető legérthetőbben, amire csak képes voltam - Vedd a kulcsot a nadrágzsebemből és hozz egy váltás ruhát. Cserébe elviszem innen a démont.

Valószínűleg teljesen idiótának tűntem, hiszen a tündér és farkasai még a monológom végét sem várták meg, hanem elfutottak a fák közé. Legszívesebben utánuk lőttem volna, de nem tehettem, hiszen bármelyik pillanatban rám támadhatott volna a többi és akkora kellett tartogatnom a töltényeimet. Legalábbis akartam, de Wal ismét magakadályozta terveimet.
Nem volt elég neki, hogy így is remegtem és lábamból még mindig ömlött a vér, még a kapucnis felsőmet és a kedvenc Slayeres pólómat is ki kellett lyuggatnia, nem túl etikus módon. Mint egy golyó lőtt ki és kapott oldalamba, ezzel nekivágva egy fának, amire hatalmasat visítottam, de a húsomba mélyedő fogai mégjobban zavartak. Valószínűleg nem így tervezte, de elég kellemetlenül sikerült. Így már gyakorlatilag fejemet, nyakamat és karjaimat kivéve mindenemből folyt a vér és viseltes volt a ruha. Egy darabig még szorongatott, közben hevesen rázta a nagy, fekete farkát.
Egy örökké valóságnak tűnt, amíg szorított az erős és kemény fogai között, miközben nyála erősen beleivódott az általa okozott nyílt sebekbe, ami - mondanom sem kell - iszonyatosan gyötört. Hirtelen elengedett és az erdőre nézett, hogy a tündérnek magyarázzon valamit. Ennél nagyobb hibát el sem követhetett volna.
- Úgy nézek én ki, mint egy picsa? - lihegtem, ahogyan felemeltem kinyújtottam a fegyvert tartó kezemet.
Összeszorítottam fogaimat és dühtől fűtve háromszor meghúztam a ravaszt, pont a szárnyát eltalálva, három különböző helyen. Másik kezemet is odakaptam a fegyverhez és mivel tudtam, hogy úgyis rám fog nézni, a fejéhez rántottam azt.
- Ne baszakodj velem, mint egy picsával! - sütöttem el újra, de ismét a szárnyához kapva, amit ha nem rántott el, akkor valószínűleg pont a szélét szaggattam meg kicsit.

~ Szóval mégis egymás ellen vannak!
Most már, hogy a sárkány földre teperte a gonoszt, és az meg belelőt a sárkány szárnyába nem volt kétséges, hogy ezek mégsem szeretik egymást. De a gonosz fegyvert használt, és ez volt a legfontosabb. Talán tényleg semmit nem gyűlöltem jobban, mint a fegyvereket.
A homlokom ráncba szaladt, és az orrom is fintorba húzódott a dühtől. Mivel a gonosz a földön volt újra, megint indák nőttek ki a földből, de most csak a fegyvert tartó karját célozták meg, és ott is inkább a fegyvert. Az egyik inda keresztülnőtte magát a ravasz körüli hurkon, és úgy szorította a földhöz a pisztolyt.
~ Na ezzel lövöldözzél!
A démont most nem kötöztem meg, mert egyrészt úgyis kivarázsolja magát, másrészt meg ha a sárkány ígéretéhez híven elviszi, akkor mozdíthatónak kell lennie. Még volt annyi erőm, hogy meggyógyítsam a sárkány sérüléseit egy kicsit (Sebesülések gyógyítása 3.), de aztán végképp kimerültem.
- Hozok neked ruhát, csak ne ereszd el!
A kulcsot nem vittem el magammal, mert nincs az a pénz (kinek kell pénz?), hízelgés vagy fenyegetés, aminek hatására én egy autóút vagy egy autó közelébe menjek. De ettől még hozatok ruhát.
- Mindjárt jövök.
Még rámorogtam a gonoszra, nyelvet nyújtottam, aztán eliramodtam gyorsan, ahogy a lábaim bírták.

Ármáres ordítására befejeztem a lány után való kutatást és letettem arról a szándékról, hogy esetleg megismétlem a mondanivalóm, de hogyne tettem volna, ha a férfi dühös, ideges hangja lövések zajává alakult? Legelőször azt hittem, megtalálta a farkasokat, amelyek elrohantak az erdőbe vagy a tündért vette célba, mert nem éreztem a fájdalmat, ám aztán mintha sót szórtak volna egy sebbe, mart belém többszörösen, ez pedig átlökött egy határon. Villámot megszégyenítő gyorsasággal ereszkedtem le és bámultam átható tekintettel a démon szemeibe, aki ekkor pontosan a homlokomhoz tartotta a fegyverét.
Patthelyzet.
Ha harapok, lő. 
Ha nem harapok, sehová sem jutunk.
Vártam hát, hogy magában dűlőre jusson és ez kiüljön az arcára, ám nem kellett sokáig, mert újból ordibálni kezdett. Nem fogom tagadni, egy végtelennek tűnő, kínzó pillanatig azt hittem, meg fog ölni, ez pedig egyszerre tett érzéketlenné és különösen feszültté, végül minden gondolatot elűzött a fejemből, csak az ürességet hagyva hátra, ami egyáltalán nem akart tovatűnni, így negyedszerre is eltalált. Éreztem, hogy a szárnyaimat kimerevítő csontok végén összegyűlik, majd ritmikusan le-lecseppen a vér, és ez szinte már megvadított. Ármáres vadított meg, és a kézzel fogható gyűlölete, amivel ölni akart és pusztítani. Nem olyan volt, mint az enyém, pedig valaha ugyanolyan kegyetlenségeket tettem, mint ő és némi maradvány még mindig bennem lüktetett és táplálkozott a Fátyol iránti nyers utálatomból.
Le akartam csapni a démonra, s ezúttal valóban megmutatni neki, milyen, ha minden erőmet beleadom. Ha meg akart ölni, hát meg kellett védenem magam valahogyan, lehetőleg elkerülve a mészárlást, és mintha csak éppen jókor gondoltam volna erre, növények kezdtek sarjadni a földből és csapdába ejtették a fegyvert, én pedig azon nyomban megritkítottam használója körül a levegőt. Nem akartam, hogy megfulladjon, így ügyeltem rá, hogy csak kábult, bódult állapotba kerüljön és szédülésnél ne menjenek messzebb a tünetei. Nem sok dolog volt ezen a Földön, ami rosszabb lett volna a légszomj okozta mérhetetlen pániknál és ezt nem kívántam senkinek, még Ármáresnek sem.
A tündér hangjára elszakítottam a tekintetem a földön fekvőtől. Csak akkor tűnt fel, hogy már jól vagyok, de szerencsétlenségemre a leány nem úgy festett, mint aki ráér magyarázkodni, pedig tudni akartam, miért fordított rám energiát, ha egészen eddig csak zavartam a jelenlétemmel. Beleegyezni a paktumba egy dolog, meggyógyítani azt, akitől meg akarod szabadítani az erdőd, egy másik, főleg úgy, hogy mindössze felszíninek mondható sérüléseket gyűjtöttem be.
És most meg játszik...? - néztem utána kérdőn, amikor kinyújtotta a nyelvét és elszaladt.
Valóban kislány volt, egy igazán furcsa, testileg egészen jól fejlett kislány, és azt hiszem, nem viseltetett ártó szándékkal senki iránt, ha nem szükséges. Persze ettől még létezett rá esély, hogy csak megfelelő helyet keres, elrejtőzik és - mivel ilyen gyerekek általában nem járnak egyedül - hívja a felnőtteket, hogy jól ellássák a behatolók baját, ez viszont még mindig nem magyarázta, amit csinált, pontosabban, amit nem. Lenéztem hát a harapásokkal borított Ármáresre, gondolván, valami mondanivalónk biztosan lesz még egymásnak, tekintve a tűzszikra-személyiségét - meg az enyémet.

Túlléptek egy határt mindketten, mikor ellenem fordultak. Walt ismertem elég régóta ahhoz, hogy tisztában legyek a naivságával és azzal, hogy ez sokszor felváltja az amúgy koponyájában döcögő, teljesen működőképes agyának teljesítményét. Haragudtam rá, amiért rámvetette magát, de így legalább nagyobb örömmel töltött el ahogyan a szárnyáról lassan, de biztosan megindulnak lefelé a kövér vércseppek. Órákig bírtam volna bámulni önelégülten, de hatalmas hiba volt, hiszen a tündérke egyből akcióba lendült és egy indával kiverte a kezemből a fegyvert, hogy aztán körbefonja azt, így számomra teljesen ellehetítlenítve a normális támadást.
Walthari is megragadta azt a pillanatot, mikor zavarodottan pislantottam oldalra, hogy mégis mi a fene történik. Megritkította az arcom előtt a levegőt, szerencsére nem nagyon. Még mindig képtelen volt ölni, hacsak nem követelte meg azt valami. Simán kivégezhetett volna, viszont inkább enyhe bódulattal jutalmazott. Ha nem ismertem volna azt hittem volna, hogy ezzel csak kínozni akart és később készült bedobni a jokert, a mindent ütő lapját, de kettőnk közül az efféle mulattság inkább rám volt jellemző; Sőt!
Köpni nyelni nem tudtam, olyan gyorsan történtek az események. Amit még egyértelműen láttam az az volt, hogy a lány kinyújtotta nekem a nyelvét. Mégiscsak egy gyerek volt, de kétféle ingert is felkeltett tombolni vágyó testemben. Az egyik az elképesztő, határtalan harag volt, amit a szemtelen és tiszteletet nem ismerő magatartásával sikerült előcsikarnia belőlem, a másik pedig... Arról úriember nem beszél - és habár én nem vagyok az, mégis helytelennek érzem, de az a ruha, amit viselt akaratlanul is felkeltette a figyelmemet és beindította a fantáziám gyengén pöfékelő motorját.
A harag szerencsére (vagy nem) jóvalta erősebb volt, így csak arra tudtam fókuszálni.
- Te szemétláda! - kiáltottam rá, közben lábammal kalimpálva, ami hogyha szerencsésebben sikerült néha hasba és farokba rúgtam a sárkányt, akire szintén mérhetetlenül dühös voltam.
Ráemeltem tekintetemet és végtelenül komoly szemekkel vizslattam az övéit, hogy végül elhagyja torkomat egyetlen rövid, de annál komolyabb és erőteljesebb mondat.
- El kell engedned, hiszen tudok rólad mindent!

Csendesen, szobormerev arccal és tagokkal tűrtem, hogy Ármáres kiadja magából a dühét, egyrészt, mert nem érdekelt semmi, másrészt pedig, mert tudtam, hogy úgysem okoz vele komolyabb károkat a testemben így, hogy a lőfegyvere használhatatlan. És talán ingerelt, de nem tudta, hogy nem kell már. Felesleges. Voltak húrok, amelyek örökké feszültek életem pengetős hangszerén és nem igényeltek hangolást, főleg nem olyasvalakitől, aki azt hiszi, minden az övé lehet, bármit megtehet és nem lesz majd semmilyen következménye. Ifjúk az ilyenek vagy bolondok, mint én vagy ő.
- És akkor mi lesz? - kérdeztem szinte már unottan - Nem tettem semmit. És inkább megköszönöm, ha terjeszted a nézeteimet.
Én őt néztem, ő meg engem, ez pedig így ment talán percekig, már nem tudtam érzékelni az időt és nem is akartam. Le tudtam volna rázni, tépni, szakítani magamról ezt a helyzetet, annyira elegem volt belőle és nem akartam semmi mást, csak egyedül lenni és őrjöngeni a semmin. Mert másoknak többnyire semmi volt az, ami tőlem elvette a mindent. Ha pedig Ármáres azt hitte, csettintve, dalolva és végigszeretkezve fél Európát, eltörheti, ami már darabokban hevert, ő volt a legostobább lény ezen a bolygón. Annyira ostoba, hogy már dühöt sem éreztem irányában, csak hideg nemtörődömséget.
- Megmondom én, mi a te bajod. - hajoltam hozzá még közelebb, egészen addig a láthatatlan határvonalig, amíg még érintetlen maradt körülöttünk a levegő - Nem tudsz hátba szúrni, kicsi démon, és fáj neked, hogy gyengén muzsikálsz a próbálkozásban. Nem tudsz eltiporni, ahogy másokkal teszed és soha nem is fogsz tudni, úgyhogy takarítsd meg az energiát másra és menj haza.
De nem eresztettem. Kínzó lassúsággal emeltem fel a kezem - igen, a kezem, valami baj van a szóhasználattal? - és helyeztem azt Ármáres emelkedő-süllyedő mellkasára, mintegy részben kipréselve belőle a levegőt, amelyet képes volt beleküzdeni. Nyomatékosítani akartam valamit a számára. Felsőbbrendűséget? Talán. De csak részben.
Azt akartam, hogy féljen.

A - túlzottan ritkás - levegő egyértelműen megfagyott, ahogyan bámultuk egymást csendben, arra várva mindketten, hogy a másik cselekedjen, mi pedig egyfajta pillangóhatásként a legapróbb mozdulatait kihasználva kerekedjünk fölé, de a grandiózus megmozdulás egyikünk részéről sem történt meg. Azt mondta, hogy örülne annak, ha terjeszteném a nézeteit. A nézeteit, melyek tévesek voltak és egy már teljesen felesleges, évezredek óta harcot vittek tovább. Ennek így nem volt értelme. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy valaki lehetett annyira naiv, hogy elhigyje, a Fátyol elszakadhat végleg.
Gondoltam rá, hogy hogyan kéne tudtára adnom, hogy végre meg is értse, hogy teljesen felesleges csatában küzd és gyakorlatilag saját kardjába fog dőlni előbb-utóbb, hiszen hülyeséget fog művelni a hamis céljáért, amire az Őrség nagyon harap. Természetesen én jól jöttem volna ki belőle, hisz csak egy idiótával kevesebb rontotta volna a levegőt, de ennek a gyökérnek a kétkezi kivégzésére valamiért különös kéztetést éreztem, amit tovább fokozott az, mikor egy rossz pszichológus módjára megpróbálta megfejteni, hogy mi is az én problémám - természetesen teljesen rosszul - végül pedig ránehezedett a mellkasomra lábával, ezzel tovább nehezítve légzésemet.
Lihegtem, mindenemből ömlött a vér és még mindig egy hatalmas gyík feküdt... ült, a fene tudja mit csinált rajtam, de elmosolyodtam. Elmosolyodtam és egyszerűen arcon köptem.
- Épp elég embert szúrtam meg. Már ma is. - kuncogtam, nehézkesen lihegve. - Nem akarok semmit a hátatba vágni. Elég abberált vagy te az én beavatkozásom nélkül is. Nézz csak magadra! Folyton sírsz, hogy szakadjon el a Fátyol így, szakadjon el a Fátyol úgy és mit csinálsz közben? Lófaszt sem! Csak ülsz a nagy pikkelyes seggeden és várod a Fátyolszakadásokat, mint valami ultra low-budget Messiást! Én legalább rájöttem, hogy nincs értelme. Nincs értelme semminek. Hatalmasabbak vagyunk mindenkinél, azt tehetünk meg, amit csak akarunk és jó ez így. Az embereknek nem kell megtudnia a titkot. Nem félnének tőlünk. Gondolj csak bele! Bármit megtehetünk, de tényleg. Azt kapjuk meg, akit akarunk és úgy táncol nekünk, ahogyan akarjuk. Nem tudják, hogy mik vagyunk, a Mondrénok, akiktől te annyira félsz, majdhogynem Istenként tisztelhetnének minket, ha nem úgy viselkedni mindenki, mint te, Ármin! - szembesítettem az igazsággal, miközben óvatosan, de tényleg nagyon apránként, elkezdtem hátrafelé csúszni. - És ott van az Őrség... Miért tennél keresztbe nekik, Walthari? Hmmm? Vagy csak azt a nagy fekete egódat akarod növelni, mint mindig? Mint minden megmozdulásoddal, amit meg sem tudnál magyarázni? Hmmm? Miért nem adod már fel ezt az életet így? Miért nem jössz rá, hogy ennek így nincs is értelme? Mikor kezdesz el rendesen élni?

A démon nyála a szemembe folyt.
Pislogtam néhányat, ámde a szúró érzés nem múlt el. Komoly gond, főleg, hogy egy varázslatra is figyelnem kellett volna, ráadásul Ármáres csak beszélt és beszélt, a szavai pedig egyszerűen áthatoltak a koponyámon és belefúrták magukat a fejembe. Szinte égették azt belülről, mintha valaki nekiállt volna odabenn tüzet csiholni kövekkel meg száraz fával, és ettől csak megfájdult, kínzott, zavart, ingerelt, egyre és egyre jobban, mígnem már nem tudtam tovább elviselni és egy halkan kezdődő, majd lassan erősödő morgás kíséretében figyelmeztetőleg a ruháiba dörgöltem az arcom, a fejemet és a nyakamat forgatva, hogy megszabaduljak a nyáltól. Csakhogy a szavait nem lehetett így letörölni.
- Nem félek a mondénektől és nem akarom, hogy ők féljenek tőlem. - világosítottam fel komoly hangon - Nem akarom uralni vagy elnyomni őket. Együtt akarok élni velük, de ezt nem lehet, nem érted meg?! Pontosan azért nem lehet, mert félnének tőlünk! Hány évtizednyi... évszázadnyi jegyzetem van és minden ezt támasztja alá! Rettegnek attól, amit nem ismernek és nagyobb erőket sorakoztatnának fel velünk szemben, mint a Vadászok! Mindenki meghalna, fel tudod fogni? MINDENKI!
Mégis égtem a vágytól, hogy elszakíthassam a Fátylat, legalább egy kissé, s olyanokat célba véve, akik ezt lelki sérülések nélkül elviselnék, mint Berin. Voltak ilyenek, azonban kevés és legtöbbször visszakoztam, csak tudnám, miért. Kétélű fegyverrel játszadoztam, amellyel folyton megsértettem magam. Mégis vonzott, mint függőt a drog.
- Ennek ellenére meg fogom tenni, előbb vagy utóbb. Élek és ez az életem értelme. Nem érdekel, hogy neked nem tetszik. - azzal ujjaimat egy kissé a nyaka köré fontam, hogy abbahagyja a kúszást - Itt maradsz! - szóltam rá erélyesen, ahogyan valamilyen furcsa oknál fogva elpárolgott belőlem az eddig mindent betöltő unalmas nyugalom - Ne mozdulj, ha nem akarsz még több lyukat az átkozott testedbe, démon!
Szinte már reszkettem a dühtől. Ha ezt akarta, hát elérte. És ez sem érdekelt.