Vincent Wolf - Előtörténet

Realista, bár kissé cinikus, törvénytisztelő, de nem teljesen szabálykövető, segítőkész, de egyben szadista hajcsár is. Ő maga sem tudja eldönteni magáról, hogy a sors üldözöttje, vagy a szerencse fia, és ez a kettősség életvitelében, jellemében és hangulatában is abszolút megmutatkozik. Ebből adódóan a mának él, kiszámíthatatlan, zárkózott, és rapszodikus a kedélye. A cinizmusa gyakran csap át öniróniába, és néha (vagy nem néha) tesz önsors rontó dolgokat. Időnként depressziós lesz, és olyankor nem az a szobában csendesen gubbasztó típus, hanem bunkó, lesz és elviselhetetlen. Időnként pedig a föld felett lebeg minimum húsz centivel, és lehozza neked a csillagokat is az égről. Ha kell tud kifogástalan úriember lenni, de nem szereti a karót nyelt viselkedést megkívánó helyzeteket. Kalandvágyó, nincs olyan feladat,  amit el ne vállalna (ha éppen nem akad semmi, akkor keres magának), szóval csak a legrátermettebbek maradnak meg a csapatában, mert a beosztottaktól is a maximumot követeli.
A farkasával teljes harmóniában él, mivel a természetük már abszolút összecsiszolódott. Eleinte voltak súrlódások lényen belül, mivel egy sok mindenben korlátozott, frusztrált, a farkasléttel még erősen viaskodó ember egyedsült egy energikus, szabadságot kedvelő, a világra optimistán tekintő, de némileg hatalomvágyó vadállattal. A fúzió nem ment zökkenőmentesen, és mindkét félben megvolt a makacsság, hogy nehezen engedjen a saját részéből, de átvergődtek ezen, és most már egy lény észlelhető majd háromszáz éve, nem egy ember és egy farkas. Vincent szeret farkas alakban lenni, és ez az egyetlen dolog, amiért néha háttérbe tolja a munkamániáját, és eltűnik valami elhagyatott hegyes részre egy pár napra, lehetőleg fenyvesek közé.  

Nem túl magas termet, de kisportolt alkat jellemzi, melléje pimasz arc, s ha jókedvű, akkor ezt csibészes mosollyal hangsúlyozza is. Vagányan öltözik, a mozgása könnyed, nyegle, hanyag (vagy inkább annak tűnik, miközben általában minden érzéke kihegyezve, és teljes készültségben van). A haját szinte mindig igen röviden hordja, hogy ne legyen vele gond, nem piperkőc a mindennapokban, de tudja magáról, hogy jóképű, és ezt gátlástalanul ki is használja, ha ahhoz van kedve.  Ha alkalom adódik, természetesen kicsípi magát, és ilyenkor az eleganciája kifogástalan.
A farkas formája igazén szép példány, bár ő gyakran mondja, hogy nem ér a nyomába hajdani alfájának. A bundája fekete és fényes, a szeme sárga. A mellkasa izmos és széles, a lábai a termetéhez mérten erőteljesek, de ő nem tartozik az igazán nagy méretű vérfarkasok közé, igaz, még növésben is van. A farka vége felé a szőrszálak egy része fehér, és a tappancsai környékén is található pár fehér szőrszál, amik kivillannak a fekete bundából.

1572-ben születtem Németországban. Ekkor itt már széles körben elterjedtek a reformáció tanai, és 1552-ben V. Károly kihirdette a vallásszabadságot. Ez igazából azt jelentette, hogy mindegyik német tartomány saját fejedelme vallását vehette fel: „Akié az ország, azé a hit”. Egy patinás, többgenerációs vadász-család második gyermekeként születtem, egy nővérem volt, aki 2 évvel volt nálam idősebb. Akkoriban a vadászi hivatás még amolyan "férfimunka" volt, míg a nők a családi tűzhelyt őrizték, legalábbis nálunk így volt a helyzet. Nővéremnek sem szánt más sorsot apám, minthogy jó partit szerezzen és beházasodjon egy másik nagy múltú vadászcsaládba, majd sok gyereket szüljön, addig meg segítsen anyánknak a háztartásban. Már tizennégy évesen eljegyezték, és úgy volt, hogy amint betölti a tizenhatot, megtartják az esküvőt.
Mivel anyám sorra szülte a többi gyereket, a háztartás vezetésének egyre nagyobb hányada hárult a nővéremre, és persze ezzel felelősség is járt. Hamar felnőtté érett, talán túl hamar is. Ha megmarad egy csendes, tudatlan, bamba gyereknek, amíg elkerül a háztól, talán minden másképpen alakul. De Grete önállóságra és gondolkodásra kényszerült, főleg, mikor anyánk egy halott ikerpár megszülése után hónapokra ágynak esett.
Apán nem zavartatta magát, ő volt a vadászkolónia vezetője és mást se tettek, csak felkutatták a természetfeletti lényeket és végeztek velük, mint Isten ellen való pokolbéli teremtményekkel. Nem, apám nem csak a vámpírokat és démonokat sorolta ide, hanem mindent, ami nem pusztán ember volt. Igazából nem hiszem, hogy hívő lett volna, a vallás egy kitűnő álca volt, ami mögé elrejthette kegyetlen és vérengző természetét. Az elejtett lényekből trófeákat csinált, vagy eladta őket varázskomponensnek, sorra hozta haza a testeket, amiket a nők dolgoztak fel. A húgom egyszer besokallt, amikor két apró, tíz évesnél fiatalabb gyermekholttestet hozott haza apám (alakváltók voltak a szerencsétlenek), azzal a megjegyzéssel, hogy ezek a kis démonfattyak majdnem  megbújtak a széna között, míg levágtuk a szüleiket, de a kisebbik végül csak elsírta magát, hát most itt vannak. A két gyereket megfojtotta, hogy minél kevesebb károsodás érje a testüket. A húgom ekkor megjegyezte, hogy talán nem mindenki halálra való csak azért mert másnak született. Ebből egy nálunk soha nem hallott hatalmas veszekedés lett, ami azzal végződött, hogy apám kitagadta a nővéremet, és Gretenek még aznap napnyugta előtt egy szál ruhában, minden nélkül el kellett hagynia a szülői házat. Ő elindult, remegve és fázósan, míg mi odabenn természetesen összegyűltünk az imaszobában, és imádkoztunk "megtévelyedett bűnös" lelkéért. Évekig nem hallott felőle senki.
Amikor én tizenhat lettem, engem természetesen nem adtak férjhez, hanem "teljes jogú vadász" lettem, azaz innentől én is részt kellett hogy vegyek a vadászatokon. Én nem éreztem magam jól a bőrömben, mert bár szívesen mozogtam, jó erőben voltam és jól is forgattam a fegyvereket, a gyilkolást nehezen szoktam meg. Én magam nem is nagyon öltem, de mivel még kezdőnek számítottam, nem is nagyon várták el tőlem, úgy vélték, még tapasztalatlan vagyok, hogy teljes mértékben kihasználjam a képességeimet.
Közben telt az idő, és én felnőttem, megemberesedtem, olyan izmaim voltak, mint talán senkinek, a kolónián. Apám nem sokkal a 24. születésnapom előtt bemutatta nekem a jövendőbelimet, egy egészen csinos teremtést, aki akkor töltötte be a tizenhatot.  A lány odaköltözött és átvette a háztartás irányítását, mert anyám az ikrek után már soha nem épült fel teljesen, és a sorban következő húgom még csak tíz éves volt. Kitűztük az esküvő időpontját, és megkezdődtek az előkészületek. A menyasszony erényeire anyám vigyázott, egy szobában aludtak, alig tágított mellőle, nem mintha nekem parázna gondolataim támadtak volna ....  
Pár nappal az esküvő előtt csináltam egy marhaságot. Elmondtam a nővérem történetét a menyasszonyomnak, és kifejtettem, hogy nekem még mindig hiányzik, és nem tudom igazán hibáztatni azért, amit mondott. Ulrike, a menyasszonyom erre lehordott a sárga földig, és közölte, hogy ad két nap gondolkodási időt nekem, ha addig nem vonom vissza, amit most mondtam, akkor felbontja az eljegyzésünket, és az okát is elmondja apámnak. Teljesen letaglózott. Aznap éjjel aludni sem bírtam. Másnap vadászatra indultunk, apámnak a felderítők egy   magányos vérfarkast jeleztek nem messze, egy hegycsúcs közelében. Útnak indultunk, de nekem semmi kedvem nem volt az egészhez, ráadásul kialvatlan is voltam, de nem mertem otthon maradni. Az restségnek számított volna.
A megadott pontra érve megtaláltuk a lény nyomait, és követni kezdtük. Aztán hirtelen minden elszabadult, mert nem egy farkas került elő, hanem öt, és olyan ádáz csata kerekedett, amilyet még soha nem láttam. Apám visszavonulót fújt azonnal, de egy embere már az első pár másodpercben ott maradt holtan. Mi többiek összezártunk, és hátráltunk, de pár perc múlva megint kikaptak egyet közülünk és aztán újra egyet, s a szemünk láttára tépték szét a bajtársainkat, a fájdalommal teli ordításuk facsarta a szívemet, bár félelmet nem éreztem. Aztán engem is eltalált egy mancs, és egy időre elsötétült a világ.
Megkötözve, sajgó tagokkal tértem magamhoz. Hamarosan megjelentek a farkasok, egyikük felrántott a földről, és magával vonszolt. Nemsokára feltűntek a kolónia házai nem messze, az otthonom. Azonnal láttam, hogy teljes készültség van. Hamarosan megtudtam azt is, hogy miért: egy teljes falka várakozott lőtávolságon kívül. Engem odavonszoltak egy tönkhöz, odakötöztek, majd elkezdtek korbácsolni. Amikor elájultam, elvittek vissza a fekhelyemre, majd amikor  magamhoz tértem, újra megkorbácsoltak. Azt még sejtettem, hogy apámat akarják így kiugrasztani, de sajnos azt is tudtam, hogy hiába. Ennek két oka volt. Először is elég hamar rájöttem, mért nem halok bele a brutális verésekbe: átváltoztam. Innentől apámnak halott vagyok, és ráadásul Ulrike minden bizonnyal beszámolt a megingásomról is. Az egész cirkusz tehát hiába volt, csak ezt nem tudtam jelezni, mert a számat betömve tartották. Nyilvánvaló volt számomra, hogy már nincs otthonom, és hiába lettem vérfarkas, nem tekintenek falkatagnak, tehát ha megunják a zsarolást, nekem annyi.
Igen ám, csak közben az átalakulás folytatódott, és a beharapón és egyben alfám és köztem kezdett kialakulni a kapocs, és vele a telepátia is. Ahogy kezdett belelátni az elmémbe, és megismerte a történetemet és a gondolkodásmódomat, egyre inkább elbizonytalanodott, hogy valóban halálra szánjon-e, vagy tekintsen az apám áldozatának. Már azt is tudta, hogy a kínzásommal nem ér el semmit, viszont már nem is volt rá szüksége. Olyan adatokat tudott meg tőlem a kolónia szerkezetéről az őrségekről a bentlakókról, hogy már e nélkül is a győzelemre készült. Én a benn lakó gyerekek életééért könyörögtem neki gondolatban. Nem válaszolt, de amikor végül megindították a támadást, a gyerekeket, és nők nagy részét megkímélték. A férfiakat viszont mindet megölték, bár apámat három napig kínozták, mielőtt széttépték apó cafatokra. Anyám, mint kiderült amikor meglátott engem kikötözve, és elkezdtek korbácsolni, meghalt, megszakadt a szíve. Amikor felkészítettük a temetésre, a ruhája zsebében a húgom egyik horgolt kiscipőjét találtuk meg, és egy masnit, a hajából.
A falka is vesztett pár farkast és a kamasz gyerekek közül párat ott helyben beharaptak, és így indultunk vissza a táborhelyünkre. Én nem tudtam mit gondoljak, nem voltam könnyű helyzetben. Addigra apámat már megvetettem, gyűlöltem, az ő halála nem fájt. De az alfa nem volt túl szimpatikus nekem így sem. De ez nem számított. A falka tagja lettem, akár akartam, akár nem. Rövid pórázon voltam, és igen szigorúan bántak velem, keményebben, mint a többi kamasszal, akit elhoztak, igaz én idősebb is voltam.  Nyolc kemény évbe telt, mire összecsiszolódtunk, és valóban az alfámnak tudtam tekinteni Nicolast. Innentől lazult a póráz, és feladatokat is jobbakat kaptam, mint a javítsd meg a tetőt, takarítsd ki a latrinát, vágj fát és így tovább.
Egyik alkalommal páran elutaztunk egy távolibb városba, ahol nagyvásárt tartottak, hogy vegyünk ezt-azt a falkának (szövet, edények, szerszámok, ilyesmi). Bevásároltunk, megpakoltuk a szekeret, és már csak egy feladatunk volt hátra, pár üzenetet kellett átadnunk a városban különböző beavatottaknak. Én, mint legfiatalabb ott maradtam a szekérnél, őrizni az árukat. Az emberek még így se okozhattak kihívást, nem volt értelme, hogy idősebb őrködjön. Ahogy nézelődtem, hirtelen olyan érzésem volt, mint aki kísértetet látott. A tömegben hirtelen feltűnt Gréte, a nővérem arca. Persze azonnal megdorgáltam magam, hogy csak a képzeletem játszik velem, hiszen Gréta már nem tizenhat éves, túl van a harmadik X felén is, de a jelenség lenyűgözött. Lehet, hogy férjhez ment, gyereket szült, és a lányát láttam? Az alak feltűnt újra, és egy mellékutcába kanyarodott, ott egy kapualjban megállt. Nem bírtam tovább, muszáj volt többet megtudnom. Leszálltam a szekérről, és elindultam a lány felé. Ekkor bizony csúnyán hibáztam, mert nem figyeltem, és nem használtam a farkasként rendelkezésre álló érzékeimet, így lehetett, hogy amint a közelébe értem, hogy megszólítsam, rám vetette magát, berántott a kapualjba, és már rá is harapott a torkomra. Én több okból is megdermedtem a rémülettől. Egyrészt, mivel elkapott egy vámpír, és ez az én hibám, nem figyeltem és nem ismertem fel a veszélyt. A másik gond az volt, hogy így mi lesz a rám bízott szekérrel, amin a falka vagyonának jelentős része hevert most őrizetlenül. De a harmadik dolog volt a legrosszabb. Aki véremet szívta, tényleg a nővérem volt, aki azért nem változott egy fikarcnyit sem, mert valószínűleg szinte azonnal beölelték, ahogy elhagyta a családi házat. Megpróbáltam volna megszólítani, de ekkor jöttem rá, hogy valamiért nem vagyok képes megmozdítani a számat és hangokat kiadni. Ugyanakkor lassan elöntötte a testemet a kéj. Ennek is próbáltam ellenállni, de túl fiatal voltam Gréte pedig majd kétszer annyi időt töltött már nem emberként, mint én. Ennek az lett az eredménye, hogy elöntött a vágy, és szeretkeztünk. Az aktus gyors volt, heves, és nagyon mocskos. Gréte szinte azonnal nekiállt rendbe szedni magát utána, de még mindig nem eresztett el az elméjével, mi több, gyorsan letépte rólam az összes ruhát, gondolom, hogy ne tudjak utána menni, aztán felpattant, hogy távozzon, és végre megszűnt a bénító érzés a testemen.
- Gréte! NE! - ennyit bírtam kinyögni, amíg kilépett az utcára, de ettől megtorpant, így volt esélyem folytatni.  - Hans vagyok.
A szája elé kapta a kezét, és felém perdült. Azt sem tudtam, hogy takarjam magam, bár már túl sok értelme nem volt. Ő eszmélt előbb.
- Maradj itt, mindjárt visszajövök!
Azzal elment, és nemsokára visszatért egy öltözet ruhával. Aztán ketten visszamentünk a szekérhez, és ott elmesélte, mi lett vele. Igen, három nap múlva már vámpírrá tették, ahogy apánk kitagadta. Még most is azzal az idős vámpírral él, aki beölelte. Nincs túl rossz sora, bár gyakorlatilag mindenben engedelmeskednie kell. Az is atyja parancsa, hogy lehetőleg minél többször táplálkozzon vérfarkasokból, mert attól válik erősebbé. Hogy mért kényszeríti őket szexre? Mert ha már az ízük nem jó, legalább valami más élvezet legyen a dologban. Ezen még tudtunk kicsit mosolyogni, de ugyanakkor vallásos neveltetésünk miatt nagy teher volt rajtunk a testvérszex, még ha nem is tehettünk róla. Ráadásul tudtam, hogy minimum az alfám mindenről tudomást fog szerezni. Ideje volt elbúcsúznunk, mert nem akartam, hogy a visszatérő társaim itt találják őt, így Gréte távozott. Otthon jó nagy letolást kaptam a figyelmetlenségemért, és a történtek nagy része kitudódott, amitől igen kényelmetlenül éreztem magam hosszú hónapokig a társaim körében, bár alig hecceltek. Nicolas megtiltotta, hogy visszamenjek a városba, és  legközelebb a többiek azt a hírt hozták, hogy a páros szinte azonnal elköltözött. Azóta nem tudok a húgomról semmit.
Nagyjából kétszáz évig éltem a falkával, de akkor az alfát párbajra hívta egy erősebb hím, és meg is ölte. Ilyenkor gyakran szokás volt megölni az alfa utódjait, nehogy később bosszút álljanak, és ez a farkas is így tett, három testvéremet ölte meg, páran azonban el tudtunk menekülni.
Évtizedekig bujdostam, és ez alatt magányosan éltem, nem csatlakoztam falkához. Hamarosan áthajóztam Amerikába, és az amerikai függetlenségi háború zavaros viszonyai között próbáltam eltűnni. Mi tagadás, ilyenkor az ember és a farkas is úgy boldogul, ahogy tud, ami nem minden becsületes, és főleg Fátyol kompatibilis módszer. Nem tettem semmit, amivel szándékosan ártottam volna az álcánknak, de néha becsúsztak kisebb-nagyobb malőrök. Sokat éltem erdőkben, indiánok között, akiknél a Fátyol kevésbé volt sűrű szövésű, a sámánjaik között pedig sok volt a Látó, így nagyrészt tudtak rólunk, mi több egyes törzsekben volt amolyan "vérfarkas szekció" is. Hetven év telt el így, és akkor egy ilyen nagyobb balhé után elkaptak. Az Őrség még egészen friss, ropogós szervezet volt, és mi, a törvényesség szélén evickélők nem voltunk rájuk igazán felkészülve.
1856-öt írtunk, és elkészült az Észak-Karolinai vasútvonal, megindult a vonatközlekedés. Én már hallottam áttételesen erről az új szerkezetről, de indiánoktól, és mi tagadás, abban nem sok konkrétum volt. Egyik kóborlásom alatt felfedeztem a sínpályát, de nem voltam benne biztos, hogy ez valóban annak a masinának az útja-e amiről halottam, így nekiálltam felderíteni a terepet. A sínek egy alagútba vezettek, és és marha azt gondoltam, lehet, ott benn tartják a masinát, így begyalogoltam. És akkor egy idő után nagy robajjal és fénnyel tényleg szembejött egy. Annyira megijedtem, hogy eleinte mozdulni se bírtam, és az utolsó pillanatban ugrottam félre az alagút falának lapulva. A vonat elviharzott mellettem, nem lett semmi bajom, de oly mértékben pánikba estem, hogy a farkasom átvette az irányítást. Hamarosan vérfarkas alakban rontottam ki az alagútból, és noha a vonatot nem értem utol, egy éppen a közelben tartózkodó kereskedő karaván áldozatául esett a tombolásomnak. Amikor visszaalakultam, borzasztóan szégyelltem a dolgot, majd háromszáz évesen ilyennek már nem szabadna bekövetkeznie, de már megtörtént, tenni ellen nem lehetett semmit. Három nap múlva kapott el az Őrség egy csapata. Eleinte nem is értettem a dolgot, hogy kik ők és mit akarnak tőlem, de nem zavartatták magukat, elvittek, börtönbe zártak.
Oda-vissza kivallattak, és az összes bűnömet és vétkemet a fejemre olvasták, kezdve a korai vadász éveimmel. Aztán közölték, hogy harminc évnyi kényszermunka vár rám, és ha közben szökni próbálok, az első után plusz öt év, a második után még plusz tíz év, aztán pedig kivégzés vár. Nem én lettem volna, ha nem húzom rá a plusz 15 évet két év alatt, de a harmadik szökéssel már nem mertem megpróbálkozni.
Szóval negyvenöt évet húztam le igencsak megalázó körülmények között, nagyrészt szolgai feladatok teljesítésével. Megint volt takarítás, mezőgazdasági munkák, bányászat, és egyéb feladatok, és az idő nagy részében egy nyakörv volt rajtam, hogy ne tudjak átváltozni. Kemény idők voltak, de miután szabadultam, rájöttem, hogy nagyon is hasznomra voltak. Megkeményedtem, megkomolyodtam, az önuralmam a végtelenségig nem vesztem el, rengeteg olyan tapasztalatom van, amit soha nem szereztem volna meg másképp. Sokkal könnyebben boldogultam az életben most már. De még így is meglepett, amikor érkezett egy meghívás, hogy csatlakozzak az Őrséghez. Először azt hittem, összetévesztenek valakivel, elírták a címet, vagy valami egyéb félreértés van, de nem. Tényleg engem akartak. Először szinte röhögve nemet mondtam, de aztán elkezdett rágni a dolog, és nem hagyott nyugodni. Leszerződtem egy próbaévre. Aztán aláírtam még öt évet ... aztán maradtam.
Hogy mért? Rájöttem, hogy az én nyughatatlan, kalandvágyó természetemnek törvényes keretek között itt tudok megfelelő elfoglaltságot biztostani. Lassan 25 éve vagyok egységparancsnok, a maga nemében igen fiatal. (Ebben feltehetőleg az is közrejátszott, hogy a tekintélytisztelet nem az erősségem, és nehezen fogadom el mások parancsait.) Ráadásul az egyik legveszélyesebb területre specializálódtunk: a fanatikus vadászcsoportokat kutatjuk fel. Az elkapást aztán általában már kooperációban végzi több csoport, de mi kaparjuk ki nekik is a gesztenyét.     

1552.

1570.

1572.

1586.

1592.

1602.

1790-es évek

1790-es évek

1856.

1910-es évek