Druian Walthari Salva

Kaotikus-Semleges / Semleges 
Nos, ez létezésének az a része, amely a megélt évszázadok ellenére nem túl sokszor változott komolyabban. Gyermekként elég szótlan volt, lévén azoknak, akik helyette beszéltek, és különben is kerülnie kellett a feszültséget szülő élethelyzeteket, amelyek esetleges átváltozással veszélyeztették. Bár azóta épp elég ideje volt irányítás alá vonni a saját testét, akár mindennapos feladatok és emberi szemmel teljesen megszokott körülmények is kiválthatják belőle ezt a küzdelemmel teli nyugtalanságot, amitől legtöbbször mérgessé, majd kedvetlenné válik. Úgy érzi, sokkal jobb volna, ha nem létezne a Fátyol, ez szinte minden pillanatban igaz rá, de azok az idők már elmúltak, amikor szándékosan megpróbálta elszakítani azt, ennek ellenére nem szívesen hallgatja a "Fátyolimádók" neki címzett hegyibeszédét. Ebből következően teljesen mindegy, milyen a faji hovatartozása valakinek, egészen addig semmi problémája nem lesz vele, ameddig nem kezdi el győzködni. Gyűlöli, ha parancsolgatnak neki vagy felemelik ellene a hangjukat, azt meg végképp, ha keresztbe tesznek neki. Teljesen szabadon képes társalogni Mondénekkel, néhány témáról még szívesebben is beszél velük, ezzel ellenben kevesek azok, akik mellett valóban jól érzi magát, ők pedig általában egyenlőek a számára nagyon fontos dolgokat összefoglaló szavak célszemélyeivel, melyeket eléggé megválogat. E tevékenység végzése közben szinte folyamatosan a másik fél szemébe néz, kivéve, ha hazudik. 
Élete nagy részében végigkísérte a magány, ez pedig rányomta a bélyeget a személyiségére, bár nem úgy, ahogy először gondolnánk. Nem ritkaság tőle, hogy szóba elegyedik egy idegennel a buszmegállóban vagy a kasszással kezd párbeszédbe, és szó nélkül végighallgatja akár az idős asszonyok családfájának összes részletét a legidősebb unokája feleségének a kisfiának a kutyájáig - bármit, addig, amíg mindenről megtarthatja saját véleményét vagy álláspontját. Persze ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül érdekli is a néni története, de értékeli a neki szóló szavakat. Szintén korából kifolyólag elég sokszor látszik rajta mindaz, amit már megélt, főként azok tapasztalhatják ezt, akiket közel enged magához. Beszéde ritkán régies szavakat is tartalmaz, nem használ túl sűrűn szlenget és elég igényesen tud fogalmazni. Nem akadály számára nagy tömeg elé kiállni a trónon töltött korai gyermekkora miatt, így szinte szemrebbenés nélkül hosszabb előadásokat is képes tartani. Ezt a tulajdonságát leginkább akkor kamatoztatja, ha alkalmat talál felkelteni a Mondének érdeklődését elfeledett legendáik és kevésbé ismert, a Fátylon túli dolgokkal összeköthető jelek, tárgyak és jelenségek iránt. Tulajdonképpen időről időre, folyamatosan tanulmányozza őket, hogy figyelemmel kísérje a különböző fejlettségi szintjeiket, így próbálja eldönteni, mi szükséges még ahhoz, hogy a két egymásba olvadó világ egyként létezhessen. Persze a majdnem másfél évezred nem jelenti azt, hogy elvesztette volna fiatal önmagát, bár néhány megmaradt régimódi szokásával keverve a jelenkori fiatalok viselkedésének elemeit, sokszor érdekes eredményt szolgáltat. Gyakran viccelődik, szívesen megy a barátainak, szövetségeseinek tudhatóak agyára és vannak napok, időszakok, amikor csak egyszerűen élvezni és élni akarja a saját életét. Közel állnak hozzá az állatok - főleg a macskák -, gondoskodott is már néhányukról az évszázadok során, egészen a haláluk napjáig, és itt érdemes megemlíteni, hogy amit kifelé mutat érzelmeivel kapcsolatban, nem mindig tükrözi a valóságot. Nehezen viseli a számára fontosak elvesztését, mégis újra és újra megpróbál kitörni a hideg ürességből, ami körülveszi. Gyakran nem jár sikerrel, s ilyenkor elég borúsan látja a világot, néha úgy gondolja, már sohasem fog változni semmi és egészen nyugodtan indukálhatna újra szakadásokat, mint régen. Legtöbbször bezárva érzi magát, mintha folyton folyvást ketrecben kellene élnie, így lépten-nyomon emlékeztetnie kell magát, mire fogja használni az érzésből kivonható erőt. Meglepőnek tűnhet, de szereti az okos, intelligens gyerekeket; állítása szerint velük a legjobb beszélgetni, bár nagy kérdés, hogy ezt a szülők hagyják-e.  
Néha süt róla valamiféle hideggel kevert komolyság, de ezt leszámítva egyenlő félként igyekszik kezelni mindenkit, egészen addig, amíg a másik fél okot nem szolgáltat rá, hogy másként bánjon vele - szóban vagy akár tényleges tetteket illetően is. Nem erőszakos, de elég makacs tud lenni. Amit meg akar tanulni, azt meg is fogja, ami viszont nem érdekli, ahhoz legtöbbször hozzá sem nyúl, ezért vannak tátongó lyukak az ismeretei közt, annak ellenére hogy mennyi idős. Mintha valahol egy nem létező kevert korszakban ragadt volna. A hirtelen felmerült problémákat, feladatokat egészen jól kezeli, gyorsan képes megoldást találni rájuk, még akkor is, ha félelmeivel kerül szembe, amelyeket általában nyíltan kimutat. Tudja, hogy semmi értelme magába fojtania őket, mert akkor csak nőni fognak, így pedig alkalma nyílik leküzdenie őket. A fent említett problémák alól nagy kivételt képeznek a technikával és annak különböző ágazataival kapcsolatosak. Nem ért hozzá, az informatikához meg még kevésbé és ezt nem is akarja megváltoztatni a közeljövőben, viszont ebből kifolyólag igen kevés álláslehetőség elérhető a számára, így nem feltétlenül rendszeresen dolgozik, kivéve, ha vezetésről van szó. Bármiéről. Gyűjti a jogosítványokat, amióta csak első alkalommal beült egy személygépkocsiba és ráébredt, hogy tulajdonképpen olyan, mintha repülne. 

Csak arra emlékszem, hogy frissen temetett apám helyén ülök, és az engem körülvevők örömkönnyektől fátyolos tekintetét lassan átszakítja saját, bennük visszatükröződő vívódásom: Nem akarom ezt. 
Nem akarom ezt, ideges vagyok, és ha ideges vagyok, akkor... 
Anyám karon ragad és magához szorít. 
Fáj. 
De nem szólok semmit. Hagyom, hogy elrohanjon velem, hallom, ahogy lélegzik, a léptei zuhogását, a saját sírásom. Hallom, ahogyan becsapja maga mögött az ajtót. A fa és vas tompa visszhangja megnyugtat. Anyám az övemért nyúl, szitkozódik, amiért aznap nem adták rám, de aztán visszanéz a válla felett és megáll. 
Már késő. 


Kisgyermek voltam, olyan fiatal, hogy már csak elmosódott emlékképekből tudom, és nem hinném, hogy egyedül volnék a saját véleményemmel, miszerint ráülni egy trónra, az bizony elég emlékezetes dolog, így nem csoda, ha megmarad a fejben, még ha karon ülő gyermek is, akivel történik. A történelemkönyvek által említett apám, Wacho király egy germán népcsoport, a longobárdok közül való volt, aki elődje és annak fiai meggyilkolásával jutott hatalomra 510-ben és ezután három nőt is elvett: Elsőként Raicundát, a türingiai hercegnőt, majd a heruli Silingát, aki tulajdonképpen a királyságában rekedt, végül pedig Waldarada nővérem édesanyjával, Austrigusával kötött házasságot, akit, úgy gondolta, jól ismert, de valójában az ő szeme előtt is ott lebegett a Fátyol, ahogy az egész népemmel is történt. Szülőanyám meglepően magabiztosan kezelte a helyzetet - és az udvari mágus közreműködésével méltóztatott nem átváltozni kilenc hónapig -, sosem félt, még akkor sem, amikor szembesült vele, mennyire nehéz királyi udvarban hozzám hasonló gyermeket nevelni, amit még néhány évesen sem értettem teljesen, ahogy pedig idősödtem és az elmém is fejlődött, egyre inkább kezdett nyugtalanítani. Mi volt az, amit én nem láthattam, de ő igen? Akkoriban azt hittem, igazán sok minden lehetett. 
Nos igen, ha valaki tüzetesebben átnézte a feljegyzéseket azokból az időkből, könnyen rájöhetett, micsoda összevisszaság jellemezte Wacho király gyermekeinek egymással és különböző anyjukkal való viszonyait, és ez nem is volt véletlen, ugyanis egyikünk sem hasonlított a másikra vagy anyánkra - engem kivéve -, ráadásul némelyik még magára Wacho királyra sem, aki a születésem környékén hunyt el, miután már vagy harminc éve vezette a királyságot. Anyám mindössze annyit árult el az egészből sok-sok év múltával, hogy a vér szerinti apám szintén alakváltó volt és azért nem láttam soha életemben, mert egy állítólagos baleset áldozatává vált nem sokkal azután, hogy megfogantam. Persze akkor már tudtam, hogy Austrigusának nem szerencsés minden szavát elhinni. Hogy miért? Mindössze egy igen erős gyanú, ámbár bebizonyítani sohasem tudtam. De mivel ez egy napló - vagy valami olyasmi -, azt hiszem, bátran leírhatok bármit, csak jó rejtekhelyet kell keresnem neki. 
539-ben születtem, négy évvel Waldarada világra jövetele után, akiben épp annyi emberfeletti lakozott, mint magában Wacho királyban, következésképpen biztos voltam benne, hogy az én anyám bizony nem az övé. Családi titkaikat az uralkodó dinasztiák sem feltétlenül tudták elrejteni, főképp nem akkor, ha a Fátyol mögötti világ egybemosódott tagjaik életével a tudtukon kívül. Nem volt hát csoda, hogy a megcsalás a királyi pár esetében kölcsönös. Nővéremet aztán anyám a megállapodások alapján férjhez adta a hasonló korú Theodebald herceghez, így aztán szinte nem is ismertük egymást. Teljesen egyedül voltam  azután, hogy ő elment, egész hétéves koromig, ha nem számítjuk bele Austrigusát, a tanácsadójának álcázott udvari mágusát, meg a gyámomat, a Látó Audoint. Előbbiek közös megegyezését követően létezésem szinte minden egyes pillanatában egy fémövet viseltem a ruháim alatt, amely meggátolt abban, hogy elveszítsem az emberi formám, így aztán nyugodtan ültetgethettek a trónra, legfeljebb elsírtam magam. Az átváltozástól ugyan megfosztott az az átkos tárgy, de az érzéstől, hogy még minden egyes lélegzetvételem is börtön, nem tudott. Növekvő értelemmel, kíváncsisággal és tűkön ülve hallgattam tehát végig anyám és Audoin tervét, majd néhány igen határozott bólintás után annyiban is hagytam a dolgot, mintha kinyitottam volna a szám és azt mondtam volna: Teljesen jó lesz így. Pedig legbelül égtem a vágytól, hogy kitörjek a ketrecem fémízű rácsai közül és akár abban a pillanatban megléptem volna, de ki kellett várni a legmegfelelőbb alkalmat, egy ritka és beavatatlan szemek előtt is félreértelmezhetetlen pillanatot. Megbíztam a férfiben, mert anyám is bízott benne, és mert világosan részletezte a jelenet lezajlását: Amikor a hetedik születésnapomon a trónterem felé tartok, az egyik mellékfolyosó függönyei közül Audoin fog előugrani teljesen eltakart arccal és egy vágást fog ejteni rajtam, lehetőleg úgy, hogy a mozdulatot néhányan a készülődők közül láthassák. Aztán a férfi dolga végeztével távozik a helyszínről, nekem pedig el kell játszanom, hogy a tüdőmbe került vértől megfulladok. Nos, mondani könnyű volt, gyerekfejjel felfogni és megvalósítani kissé már nehezebb.  
Akkor még azt hittem, azért suhintott kettőt, mert ezt ő is tudta. 
Rettenetesen fájt a mellkasom, annyira, hogy először életemben akkorát ordítottam volna, hogy egész Bizáncban is hallják. A számból mégsem jöttek ki hangok, a könnyeimen át lassan elmosódott a folyosó csípő, forró vörösségbe burkolózott látképe, végül a sötétség meghódította elmém birodalmát, ugyanúgy, ahogy Audoin tette ezt azzal, amelynek vezetése a nevemtől függött. A temetést viszonylag egyszerű volt kivitelezni, anyám mindössze annyit tett, hogy homokkal és kövekkel megtöltött egy urnát, amit aztán a lakóterületen kívül eső erdőben ástak el, ahogy az akkoriban a fából készült koporsók mellett még mindig bevett szokásnak számított, így esélytelen volt, hogy bárki is gyanút fogjon, egészen addig, amíg meg nem látja az urna tartalmát. Aztán már csak várni kellett, amíg a pletyka szárnyra kel magától, miszerint Hildigis, Wacho unokaöccsének, az általa meggyilkoltatott Risiulfnak a kisebbik fia visszalopózott a szlávoktól elégtételt venni a Lething dinasztia másik ágán - amit bebizonyítani senki sem tudott, Audoin álruhája pedig tökéletes alapot biztosított a szóbeszédnek. 
Austrigusa a Kárpátok közelébe vitt, a mai Munkács, Huszt és Ungvár vonalát követő, gepidák által birtokolt Kárpátalja területére, ahogyan Audoin tanácsolta. Ott, a magasban tanutam meg repülni és úgy egyáltalán olyannak lenni, mint a saját fajtám, és minden egyes nap vigyorogva néztem a hét éven át viselt fémövre. Szabad voltam, úgy éreztem, enyém a világ és senki sem veheti el tőlem, még a Mondének sem, bár nem mintha akarták volna, elvégre jó ideig fogalmuk sem volt róla, hogy nincsenek egyedül a hegy lábánál. Jó ideg, mondtam, de nem azt, hogy soha, ugyanis nem telt bele sok idő, és a mézédes ízű, virágos mező illatú szabadságot beárnyékolta az üresség. Távolról néztem a falu szélén rohangáló gyerekeket és máig emlékszem arra a kínzó, szorító érzésre a mellkasomban. Velük akartam játszani, ám amikor engedélyt kértem anyámtól, ő ismét rám adta az övet, mint a sötét, ketrecben töltött múltam fizikailag létező emlékét: Még nem ért véget a rabságod és soha nem is fog.  
Ez volt az üzenete. Ezt jelentette. És én nem akartam elhinni. 
Sokat és sokáig néztem a gyerekeket, néztem a cinkos mosolyt az arcukon, amely még akkor is letörölhetetlenül ott húzódott a füleik közt, amikor valamilyen munkára fogták be őket. Minden egyes alkalommal erősebb késztetést éreztem magamban, hogy csatlakozzam hozzájuk, de valami láthatatlan meggátolt benne, mígnem vissza nem térő alkalom kínálkozott. A falu közeli erdőben nagyon szép gombák nőttek, ezt biztosan a felnőttek is tudták, mert az egyik reggelen két göndör hajú kislányt és egy tejfelszőke, kék szemű kisfiút küldtek ki kosárral a kezükben, hogy leszedjék a pöfetegeket. Biztosan nem enni vitték őket, Eurázsia nyugati részén ugyanis többnyire csak főztek az emberek, s keleten dívott a sütés művészete, egészen a magyarok őshazájának Kárpátokhoz közelebbi vonaláig. 
- Mire kellenek nekünk gombák? - csivitelte az egyik barna hajú leány kíváncsian, mire a hasonlóságokat alapul véve a nővére válaszolt is neki. 
- Ha az Édesapa megvágja magát a sarlóval vagy a fűrésszel, az Édesanya kiszedi a puffatag kalapbélését és attól majd az Édesapa nem vérzik. - ecsetelte a nagyobbik. 
A kérdező kicsi arca értetlenséget tükrözött, de azért szorgosan pakolgatta bele a kisebb-nagyobb fehér gömböcöket a kosarába, amíg tele nem lett az övé is meg a testvéréé is. A fiút, úgy látszott, már kiskora óta arra nevelték, hogy családfőként viselkedjen, ugyanis ő ment a legveszélyesebb-legsűrűbb tüskés helyekre gyűjtögetni, míg a két lány szinte az erdő szélének vonalában maradt, egészen addig, amíg egy intéssel jelezték a harmadik felé, hogy visszamennek a faluba kiüríteni a kis vesszőkosarakat. A terület azonban a testvérpár által jócskán meg lett tisztítva, így a fiú egyre beljebb és beljebb kényszerült, még ha kis lépésekben is, én pedig annyira elragadtattam magam, hogy azt hittem, ráfoghatok egy találkozást a véletlenre. Egyet. De nem tízet. Vagy száztízet. 
Egy rücskös, érdes kérgű tölgyfa mögül léptem elő, ez pedig megtorpanásra késztette a kisfiút, bár nem úgy nézett rám, mint ahogyan arra anyám tanításaiból emlékeztem. Végigpásztázta a ruházatom, a csizmám, a hajam, végül teljesen komolyan mindössze ennyit kérdezett: 
- Te mikor költöztél ide? Még semmikor nem láttalak. 
- Én... Mi ketten... - kerestem a szavakat hirtelen támadt zavaromban, miközben még a homlokom is megvakartam hozzá - Két éve. Most már kilenc vagyok. 
A gyermek összeszűkítette a szemét és végigsimította az állán az ujjait, majd rám bökött velük. Bizonyára egy felnőttől leshette el. 
- A legközelebbi falu fél napi járásra van innen. Hazudtál. - közölte, éretlen, vékony hangján pedig visszagondolva igazán érdekesen csengtek az ilyesfajta dallamot kapó szavak. 
- Nem hazudtam. - erősködtem, majd még egy lépéssel messzebbre merészkedtem - A hegyen lakunk, de nem szabad elmondanod senkinek. 
- Miért? - kérdezett vissza szinte azonnal. 
- Mert akkor el kell mennünk innen és én azt nem akarom. Játszani akarok veled. 
A szőke fiú sokáig csendben méregette a helyzetet, majd engem, végül az erdőt. Már-már azt hittem, fogja magát és hanyatt-homlok elmenekül vagy esetleg ellök és verekedésre buzdít, ahogy a kortársaival tette, de valami ennél sokkal váratlanabb történt. 
- Értem. - mondta felnőttesen - De bújócska előtt segíthetnél gombát keresni. - tette még hozzá, miközben félig üres kosarát egy kissé meglendítette felém.
És úgy is tettünk.  A négy kéz valahogyan sokkal hamarabb végzett a feladattal, mint korábban a hatnak kellett volna, és közben még megfelelő helyszín keresésére is maradt időnk, amelynek határát a teli kosárral jelöltük meg. És bár nem állt rendelkezésünkre valami sok idő, minden pillanat végtelen hálával és boldogsággal ivódott be testem egészébe. A játék befejeztével a fiú felemelte a kosarát, majd felém nyújtotta a jobb kezét. 
- Berin. - mondta nemes egyszerűséggel. 
Én azonban kissé tétováztam. Csak nem válaszolhattam azt, hogy "Walthari. Igen, igen, a halott.", a Druian-t pedig nem volt szabad használnom, csak anyám és Audoin előtt, így, még ha hazudok is, de rögtönöznöm kellett valamit, amire jobb esetben még emlékezni is fogok. 
- Waldo. - ráztam meg a jobbját, mint a felnőttek az udvarban. 
Berin elvigyorodott, majd izgatott léptekkel, hátrálva hozzátette. 
- Holnap itt leszek. 
Valahogy így kezdődött addigi életem egyik legszebb időszaka. Berin és én legalább heti rendszerességgel kerestük egymás társaságát és végre úgy éreztem, olyan vagyok, mint bármelyik másik gyerek. Abban a rövid időszakban szerettem volna beolvadni az emberek közé, úgy élni, ahogy ők, úgy viselkedni, ahogy ők és azt is csinálni, amit ők, még ha ehhez újra viselnem is kell az övet. A tárgy jelentésébe beleszőtte magát az áldozat árán megszerzett rengeteg élmény és egy barátság, amely éveken át kísért a felnőtté válás útján. Ám ahogy teltek a hónapok és idősödtünk, egyre inkább érett ólomsúlyúvá a mellkasomban a nagy titok, amit Berin soha nem bolygatott. Még csak rá sem kérdezett, pedig az anyámmal való első találkozása után méretes kérdőjelek keletkeztek az elméjében, pontosabban inkább azután, hogy felfedezte: tíz év eltelt és egy nappal sem tűnt idősebbnek. Őszintén szólva egy kissé aggasztott ez a nemtörődömsége, néha már az is megfordult a fejemben, hogy Vadász vagy rosszabb, de sosem lépett semmit, és pontosan ezért határoztam el hosszú-hosszú vívódás után, hogy véget vetek a nyomasztó tehernek. 
Közel teljesen betöltöttem már a húszat, mindössze néhány hét volt hátra és havazott, de istentelenül. Alig láttam tőle, vakított a sok fehér, így mélyen a szemembe húztam a sapkám, mialatt a Szamost feltöltő egyik befagyott patakocskához igyekeztünk. Berin ekkorra már erős sárgásszőke szakállat növesztett magának és a haját is hosszúra hagyta, ahogyan én. Voltak időszakok, amikor velünk élt eléggé szedett-vedett, aprócska házunkban, mert nem akart katonáskodni és nem tudtuk megmondani sem, mikor fog folytatódni az 552-ben Audoin által megindított gepida-ellenes támadás. Anyám már 547-ben biztos volt benne, hogy volna rá megfelelő magyarázata, de sosem jutott tudomásomra olyan, hogy megkereste volna a káromon trónra került királyt. 
- Említettem, hogy longobárd vagyok. - jelentettem ki, amolyan "Kezdetnek jó lesz" arckifejezéssel. 
Nem kifejezetten éreztem magamban idegességet, de azért nem ártott óvatosan közölni, ki tudja, mit vált majd ki belőle. 
Berin rám sem nézett, csak hümmögve bólintott egyet. 
- Én meg említettem, hogy nem érdekel? 
- Nem csak a királyváltás miatt jöttünk el onnan. 
A huszonegy éves férfi még mindig nyugodt maradt, amely bátorsággal öntött el. Pedig idegen vizeken jártam, olyanokon, amiket egyikünk sem ismert. 
- Hallgatlak. - mondta, miután felvett egy vékony, sötét színű botot a hóból - Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem. Öcsémként szeretlek, Waldo, ez akkor is így maradna, ha megtalálnak és besoroznak. 
- Walthari. - javítottam ki - Druian Walthari Salva, Austrigusa özvegy királyné fia. 
A férfi lassított a léptein, de semmi egyebet nem tett. Lassan rám nézett, majd a lehető legtermészetesebb hangján felelt. 
- Ha hiszed, ha nem, egy idő után sejtettem, de nem kérdeztem róla. Eléggé úgy tűnt, hogy nem akarsz ilyenekről beszélni és tiszteletben tartom. Nem szívesen lennék a bőrödben, barátom. 
- Én sem... - válaszoltam magamon kívül, majd hallgatásba burkolóztam, ki tudja, meddig. 
A Nap már lemenőben volt, amikor sikerült néhány napra elég halat fognunk, amit furcsálltam. Mintha aznap minden csak elmenekült volna előlem, és voltam olyan lehangolt, hogy rossz ómenként fogjam fel, azonban olyan elhatározott is, hogy szembe menjek a gyanúval és akár a lehetőséggel is, hogy rossz döntés volt megváltoztatni a jövőt. 


Audoin, Pannonia meghódítója tudta, hogy figyeljük, azonban elkapnia sohasem sikerült bennünket. Egyszerű volt oda-vissza közlekedni az udvara és anyám között úgy, hogy Berin hajlandó volt a hátamon megtenni az utat - meg persze, hogy én felengedtem oda, de kizárólagosan csak őt. Hajtott bennünket a bosszúvágy, fiatalok voltunk és ostobák, akik azt hiszik, épp eleget tudnak már a világról. És bár tettlegességig nem fajult a történet, ez csak részünkről volt elmondható. 
Tiszta, holdfényes éjszaka volt, olyan, amelyen egyetlen épelméjű ellenség sem támadna. Egy hatalmas, odvas fa ágai között csináltunk magunknak alvóhelyet, hiszen nyár volt, hűvösen meleg és rendkívül szerettünk tücsökciripelésre álomba merülni. Berin egészen hamar megszokott, mondhatni magától értetődőnek érezte, hogy kétféle formában létezem és egyiktől sem idegenkedett a másik miatt; ez pedig abból is látszott, hogy előszeretettel hordta fel a takaróját a szárnyaim közé, én pedig nem ellenkeztem. Anyámnak annyira már nem volt ínyére a kettőnk közt kialakult, egyre szorosabbá váló kötelék, azonban amikor ezt ötödjére is szóvá tette, rettenetesen összevesztem vele, s ő nemsokára magunkra is hagyott. Annyi kapcsolatot ápolt az ősi kelták leszármazottaitól kezdve Bizáncon át szinte bárkiig, aki latin nyelvet használt, hogy elkezdeni sem lett volna érdemes keresni, na meg kedvem sem túl sok volt, azok után, hogy folyton-folyvást azon törte a fejét, hogyan házasíthatna be valami gazdag alakváltó családba. Abban sem lehettem teljesen biztos, hogy nem volt köze Audoin tervének valódi kimeneteléhez, hiszen jó néhányszor hangoztatta, mekkora szégyenfoltot ejtett a családfájukon azzal, hogy a világra hozott engem.  
Nem éppen a legkedvesebb szavak egy anya szájából. 
Lágyan fújt a szél, itt-ott megzörgetve a lombkoronaszintet alkotó sötét, néhol fel-felfénylő leveleket.  A szinte már dallamos kórusba azonban oda nem illő suhogó hangok rondítottak bele, amelyekre kénytelen voltam kinyitni a szemem. Emlékszem, olyan lehetetlennek tűnt elűzni az álmot a szememből, mint elrepülni a Holdig. Utolsó kétségbeesésemben, fiatalabbként, azonban erősebbként megparancsoltam Berinnek, hogy rejtőzzön el a fa odvában és egyetlen hangot se halljak felőle, és talán ezzel mentettem meg az életét, nem sokkal később ugyanis vakító villanások, dobbanó léptek és fémes suhintások alkotta összevisszaságban találtam magam, az utolsó, amire emlékeztem, pedig az volt, ahogyan a testembe fúródó egyre több és több égetően maró nyílvessző okozta fájdalommal küzdök, egészen addig, amíg minden erőm el nem fogy. 


Milyen Vadász az olyan, amely nem öli meg az áldozatát? 
Sohasem hittem volna, hogy valaha is kívánni fogom a halált, akárcsak a friss vizet vagy az ételt, az üde levegőt és a szabadságot. Utóbbit most ez jelentette volna, e tény pedig kishíján az őrületbe kergetett, leginkább azután, hogy láttam Audoin önelégült arcát a rácsos ajtó másik oldalán. Élvezte nézni a szenvedésem, s gyakran hozzájárult annak okozásához is, miután kellőképpen legyengített. Nem adott ennem rendesen vagy csak igazán elvétve, aminek folyományaként még ha ki is találtam volna, hogyan szabadítsam ki kezeimet a falhoz rögzített vasbilincsekből és így képes lettem volna eltávolítani magamról azt az ismét átokká váló fémövet, sem tudtam volna kitörni a vizes, napfénytől megfosztott cellából.  
- Miért élhetsz örökké, ha én nem? - kérdezte oly' sokszor - tévesen -, ám nem volt meg bennem az erő, hogy válaszoljak, pedig lett volna mit mondanom. 
Nem tudom! Nem tudom, de az olyanok, mint te, jobb, ha korán halnak! 
Ha nem tápláltam volna Berinen keresztül szeretetet az emberek iránt, már réges-régen romba döntöttem volna Audoin uralmát, véresen, gyorsan és kíméletlenül. Épp elég harag gyülemlett fel bennem, hogy képes legyek megtenni, a különbséget kettőnk közt azonban a józan ész képezte, melynek ő jócskán híján volt. Nem lehetett épelméjű, aki mások lassú szenvedésében fedezte fel a kielégítő gyönyört, de még csak az sem, aki háborúra vetemedik anélkül, hogy megtámadnák az országát. Ahogy időtlenül telt az idő, egymást váltották az időszakok: Hol széttéptem volna, s szétszórtam volna apró darabjait Pannoniában, hol pedig a helyemre zártam volna, elláttam volna, hogy hátralévő éveit egyedül és sötétben töltse el, egyetlen hang meghallása nélkül, örök csend nyomorúságában. 
De helyette belőlem távozott lassan az élet.
Talán ezért nem tudatosult bennem idejében. Talán, talán ezért nem ismertem fel az arcát azonnal annak, aki letérdelt hozzám a mocsokba és megpróbált onnan felemelni, nem foglalkozva azzal, miféle szerzet vagyok. Berin igen sűrűn nyitogatta a száját, s mivel senki más nem volt a közelben, hozzám beszélt, bár szavai nem hatoltak el elmémig a rátelepedett vastag, hideg és nyálkás homály miatt. Utólag belegondolva fogalmam sem volt róla, hogyan juthatott be abba az erődítménybe vagy hogy egyáltalán hogyan találta meg a semmi közepén, de mégis ott volt és eloldozott, ezúttal egy másféle rabságtól is. Kínlódva rángatta le rólam a fémövet, majd az arcomat pofozgatta, hol finoman, hol kevésbé, végül megelégelte a dolgot, legalábbis a hangja, az első értelmes, Audoin-én kívüli, ezt támasztotta alá. 
- Na gyerünk, öcsém, mert ránk esteledik itt nekem! 
Egyszerre tűnt zaklatottnak, megkönnyebbültnek és dühösnek, bár egészen jól palástolta. Minden erőmből megragadtam a karját és felhúztam magam, ami néhány pillanatig tartott csupán, de nekem az örökkévalóságnak tűnt, akárcsak az utána következő végtelenségig átkozott percek. 
- Ezek szerint nem öltek meg. - szórakoztam a dolgon, de Berint csak a kijutási útvonal érdekelte, így halk, rövid és kissé erőltetett nevetése eléggé oda nem illőnek hatott.  
A fáklyák okozta félhomályban nem tudtuk volna eltéveszteni az ajtót, Berinnek pedig úgy tűnt, bevett szándéka volt el is érni azt siralmasan festő, erőtlen testemet maga után vonszolva. Azonban ahogy az a nagy csodákkal lenni szokott, hamar felhők tolultak föléje a mi esetünkben is: a nehéz, nyikorgó vasajtó ugyanis hatalmas csattanással nyílt ki, azon túl pedig megannyi vadász igyekezett előkapni a keze ügyébe leghamarább akadó fegyverét. Egyikük még a levest is elhajította, amit bizonyára nekem szántak, úgy kapkodott ide-oda, arra számítva, hogy valaki majd kisegíti, de erre addigra már nem igazán volt szükség. A csapat vezetője, az a sebhelyes arcú, folyvást borostás, szürke szemű férfi, akit oly' sokszor láttam Audoint kísérni, ezúttal nem vigyorodott el, hiába lőtte ki a nyílvesszőt. Arcán ráncokba szaladt a megtestesült félelem és idegesség, amit nem értettem teljesen, akkor még nem, s akkor sem, amikor a vas kongása elzárta a hideg folyosóra betoluló gyógyító napfény útját, s szelével eloltotta a fáklyák nagy részét. Csend lett, ismét, ám nyomasztóbb, mint valaha is el tudtam volna képzelni. És Berin nem szólt semmit. Nem tudott. Mert a szájából is vér folyt. Még utoljára rám nézett. 
A mai napig legmélyebb álmaimból riaszt fel a szeméből távozó élet után hátramaradt vad, fagyos, gyilkos üresség emléke. 
Először úgy éreztem, megszűntem létezni. Hogy végre meghaltam, nincs többé szenvedés, nincs rabság, nincs öldöklés, nincs Audoin. Aztán felnéztem, és a könnyfüggöny mögött megláttam halott testvérem hófehér arcát a hullámzó fáklyafényben: Valóban vége volt, azonban az életem helyett az övének, és vele együtt az enyém értelmének is, legalábbis akkor még úgy tűnt. Hangosan sírtam, ordítva, mint egy nyűgös kisgyerek, mint ahogyan fészkéből elüldözött vándormadár keresi a családját. Sírtam nappal, sírtam éjjel, sírtam, mert nem voltam másra képes. De a könny nem tart örökké, elapad, és annak helyére is üresség költözik, nagy, tátongó, sötét üresség, amelyben még saját magad sem vagy képes megtalálni. 
Azonban az áthatolhatatlan, maró, szúró, ellenséges ködben aprócska szikra lobbant, az a kis vöröses fény pedig hamarosan gyermeklánggá nőtte ki magát. S ahogyan a kicsinyek is felnőtté válnak egyszer, úgy táplálta magát egyre nagyobbá a kegyetlen, forró tűz belőlem, míg végül teljesen kitöltötte a bensőmet, elnyelve magában lelkem és testem fájdalmait. Már tudtam a célom: Maradt egy feladatom, amelyhez minden szükséges eszköz a rendelkezésemre állt, még ha nem is akartam élni vele, márpedig nem akartam volna, egyedül, magányosan, sötétben, nem. Csak elmúlásra vágytam, de felfalta a tűz, és nem voltam képes kivárni többé a halált. Így történt, hogy könnytől áztatott arccal, kínlódva téptem és nyeltem barátom, családom húsát, véresre festve a vesztőhelyemnek szánt veremépületet. Olyan testet téptek fogak és karmok, amely tisztes temetést érdemelt volna, nem pedig azt, hogy anyaga egy bosszúszomjas, könyörtelen, végletekig elszánt, mélyen gyökerező düh állandó tüzében égő élet hüvelyével egyesüljön. És egyesült, én pedig kibírhatatlan fájdalomtól sajgó fejjel és szívvel adtam át magam egy másfajta sötétségnek. 


Egyenként vadásztam le őket, gondosan ügyelve arra, hogy a borostás maradjon utoljára és kellő ideje legyen akár végtelenszer is megbánni azt, amit tett. Tizenkét hosszú évig tartott felkutatni az 565-ben - azaz szabadulásom évében, mindössze fél hónappal előtte - eltemetett Audoin Vadászcsapatát, tizenkettőbe, azért, mert egyiknek sem tudtam a nevét, és azért is, mert egyszerre sehogyan sem lettem volna képes mindannyiukat megenni. Történt, ami történt, az éltető tűz kitartott egészen a borostás utolsó leheletéig, aki szégyenlős kislányokat messze maga mögött hagyó, hangos sikolyaival igyekezett tudtomra adni, hogy még nem kíván felettese soraihoz csatlakozni a túlvilágon. 577 őszén végül befejeztem mocskos küldetésem. Nem akartam már ölni, nem akartam én semmit, csak nyugalmat, nyugtató magányt. Nem szenvedtem többé tőle, gondolataim közül a Mondénekkel való együttélés ötletének csírái is kivesztek hosszú-hosszú évtizedekig. Anyám néhányszor vette a fáradságot és megtisztelt a jelenlétével, ám legtöbbször csak azért jött, hogy frigyre kényszerítsen valakivel, amit minden egyes alkalommal rövid úton elutasítottam. Igaz, egyetlen egy esetben a tervezettnél kissé hosszabbra nyúlt a procedúra, de azt majd egy másik alkalommal elmesélem. 
Persze egy idő után magatehetetlenül az emberek felé kezdtem sodródni - amiben többé-kevésbé Austrigusa is nagy szerepet kapott -, és a Paktum létrejöttének évét, 1851-et már éppen úgy éltem meg, mind bármelyik másik, az emberek világához alkalmazkodott Fátylon túli életforma. Ez nem jelentette éppenséggel azt, hogy  tüzem nyomtalanul eltűnt és sohasem tért vissza a köztes időszakban - mondjuk akkor, amikor a reformációnak nevezett jelenség előtt meg voltam róla győződve, hogy az inkvizítorok ki fogják irtani fél Európát -, valamint a Paktum után - tekintve itt például az első- és második világháborút -, de összességében azt hiszem, bátran kijelenthettem, hogy belesimultam a rövidéletűek mindennapjaiba, még ha létezésem minden egyes kérdéses pillanatában legszívesebben újra lerántottam volna a leplet az egész titkos világról, mint régen. 
Bár ez nem jelenti azt, hogy semmilyen más formában - és megfelelő előkészületek mellett - nem tervezem megismételni a jövőben.