That's my nature - Druian & Tamashi

Idő: 2018. március 16.
Helyszín: Szentpétervár, Oroszország
Esemény: Paddy and the Rats koncert

Az adrenalin a szokásos módon száguld keresztül az erein. Az ismerős érzés, az a lelkesedéssel teljes várakozás, melyre az angolok az anticipation szót használják, ott pezseg az ereiben és tudja, hogy nemsokára képes lesz teljes erejéből ugrálni. Képes lesz sikítani, ordítani, ahogy a torkán kifér, vadállattá válni, olyanná, amilyen igazából, és amilyen szeret lenni, amikor megunja már a bujkálást. Hiszen itt egy lehet a sok közül. Hangosan ordítva lehet feltűnésmentes, láthatatlan, hisz mindenki nagyjából ugyanazt fogja csinálni, mint ő. Extázisban fognak pörögni a testek föl-le, jobbra-balra, hajak fognak rázkódni és hangszálak megrezegni kíméletlen erőbehatások következményeként. Szívek fognak együtt dobbanni, lelkek lángra lobbanni. Felnéz az égre és már érzékeli a hatalmat magában, bizseregni az ujjbegyeiben, mintha szikrát tudna csiholni belőlük, pedig ilyen mágiára sajnos nem képes. Sajnos...? Semmi sem sajnos most. Úgy érzi, képes lenne megváltani a világot.
Imádja ezt az érzést.
Hosszú időt töltött utazással és várakozással, mint mindig. Tisztában van vele, hogy ilyenkor az elvárások hozzáadnak egy kicsikét ahhoz, ami a valódi élmény, ám tapasztalatai szerint nem fog csalódni. Bízik a szerencsében és abban, hogy a zenéjük kellően jó lesz, hogy feltornássza lelkiállapotát.
Bár szövegeik nem mindig tükrözték a legmélyebb bonyolultságot - finom szavakkal kifejezve -, kedveli a bandát, mert - talán éppen azért, mert egy igencsak részletes nyelvtannal rendelkező nyelvet beszélő nép tagjai - a ritmikájuk és stílusuk igencsak tetszetős. Főleg, ha valakinek kedve támad elveszíteni az eszét. Persze erre jóval durvább, feketébb és kristályosabb dolgok is vannak, de nem mindig ahhoz van kedv. Paddyék barátságosabbat játszottak, mint a dobhártyarepesztő fémzene, márpedig most nincs kedve halláskárosuláshoz.
Tamashi viszont sosem volt kimondottan a törvény alakváltója, a modern sztenderdek szerint legalább. Így miután sokadjára került abba a kellemetlen helyzetbe, hogy közvetlenül felhasználható pénzértékeit, azazhogy a pénztárcájában tárolt érméket, melyek a helyhez illően orosz valutát tartalmaztak, sikeresen eltulajdonította valami... ki tudja, micsoda, de egész biztos, hogy nem ember volt, hiszen azok nem lennének elég gyorsak, hogy kihasználják Tama figyelmetlenségét, ezért kénytelen volt másféle módszerhez folyamodni. Erre akkor jött rá, amikor hiába kutatta át minden zsebét újra meg újra, bosszúságára csak nem találta a biztonságos, fémes tapintású zsákocskát...

Nem akarja elhinni. Itt kell lenniük. Két perce még minden megvolt. Mondták ugyan hogy a repülőterek veszélyesek, akárcsak Róma, ám eddig sikerült olyan helyre pakolnia a cuccait, hogy nem loptak el semmit, leszámítva egy, a mellényzsebébe tűzött virágot egyszer, de azért annyira nem volt kár. Viszont ennyi volt minden pénz, amivel készült. Természetesen kereshetett volna egy automatát, és ha nagyon akarja, valamilyen módon kicsalhatott volna belőle neki kellő érméket, azonban... A fölöslegesnél jobban nem szeretne bajba kerülni.

Nos, igen. A fölöslegesnél jobban. Úgy látszik, a dolog így is össze fog jönni. Minekutána nem hajlandó elfogadni a tényt, hogy potyára utazott Szentpétervárra - noha szép város, és kétségkívül akad itt más látnivaló, mint egy ír pub songokat játszó rockbanda koncertje, de akkor is. Ha egyszer ezt akarta, ezt is fogja kapni. Mindehhez nem kell mást tennie, mint... kihasználni a természet által nyújtott adottságokat, kedvelt kis átkát, és besurranni.
Sóhajtva vonul végig a Szent Patrik-napi felvonulásban nyüzsgő, élő városon. Skót, ír nemzeti öltözékbe bújtatott népek vonulnak fel mindenütt, így aztán a maradék holmiját szorosan magához húzva folytatja útját, még mielőtt még valamije lába kél. Bizony, egy nap múlva ünneplik a pogány írek csodálatos természetvallásának elvevőjét és a katolicizmus rájuk kényszerítőjét, Szent Patrikot. Mindenesetre a zöld egy szép szín, ezt meg kell hagyni, és valahol mégis a természetet idézni, amely csak jó lehet. Nem mellesleg nyugtató is. Amelyre szükség is van, ugyanis nem lesz a legegyszerűbb egy egész garnitúrányi ruhát becsempészni.
Amelyen, meg kell jegyezni, nemigen lesz zöld, hiszen Tami miért is akarna beolvadni a tömegbe, meg ráadásul egy koncerten a színek annyira nem érvényesülnek. Hm. A haja mondjuk lehetett volna zöld. Hát, most már mindegy.
Oroszok, amint Szent Patrikot ünneplik. A kultúrák összemosódása. Mi sem jellemző jobban a huszonegyedik századra. Heh... úgy beszélek, mintha több ezer éve születtem volna meg. Pedig nem. Ez nem az az alfaj, sajnálom - mondhatná a... a... hát, legfeljebb én mondhatom. - von vállat gondolatban, ahogy megközelíti a színpadot.
Remek. Ebben a kavalkádban nem lesz nehéz felszívódni. Szemeivel keresgél, hátha lát bármilyen állatot, amely közelében megbújhat. Ilyenkor megnyugtatónak érzi a fajtársak jelenlétét.
Beszívja magába a zsongó, zsibongó tömeg hangját, neszeit, nevetését, kiáltozásait és próbál hozzászokni. Alapjáraton nagyon fázik a tömegtől, de most határozottan jól jön. Assassins Creed. Elvegyülés. Az egyik legjobb taktika. Csakhogy kell egy hely, ahol levetheti a ruháit.
A rengeteg stand és házfal között sikeresen talál egy eldugott zugot. igazából egy szeméttároló konténer mögött bújik meg, ahol ismerős, gyakorlott mozdulatokkal hántja le magáról dzsekijét, farmerjét és pólóját. Megszokott, de még mindig kellemetlen remegéssel fogadja csupasz bőre a még szinte fagyos, kora tavaszi levegőt. A földnek nem volt ideje felmelegedni. Behunyja a szemét, és koncentrál. Sokáig fog tartani, tudja, s közben érzékeinek ébernek kell lennie, nehogy felfedezzék. De erősen koncentrál. Karmokat érez az ujjai hegyén. Lát maga körül embereket, akik idegenkedő szemmel néznek rá. Igen. Nem vagyok közétek tartozó. Más vagyok. Nem vesztek észre. Itt sem vagyok. Nem tudtok rólam. Elbújtam, és ti nem láttok. Édes borzongással adja át magát az átváltozásnak, miközben összerezzen, ahogy egy galamb repül hirtelen látóterébe, ezüst tollazatával meglebbentve a levegőt maga körül. Ezek a madarak a világ szinte miden táján elterjedtek. Alkalmazkodnak. Ügyesek.
Lassan átalakul teste, ember pedig még mindig nem tévedt ide. Pár perc múltán immáron egy túlméretezett - és kissé világos kék szemű - fekete házimacska alakjában lapul rejtekhelyén, körülvéve egy halom ruhával. Remek. Még húsz perc kezdésig.
Nyújtózik egyet, kellemesen kiélvezve új testalkatát, és a csontok sokkal inkább természetes elhelyezkedését, majd úgy dönt, a kabátról le kell mondania a koncert erejéig. Majd visszajön érte. Ha még meglesz. Ki vinne el egy szeméttároló mellett ledobott kabátot?
Mondjuk egy hajléktalan... Eh, mindegy.
Osonni kezd hát, fölkapaszkodva a színpadot körülvevő házsor egyik oldalán. Lapul, hogy azért észre ne vegyék. Még mindig feltűnően nagy, így kitűnne a rendes macskák közül. A tömeg viszont nyüzsög tovább, így mikor a színpad hátuljában közéjük huppan, remélhetőleg senkinek nem tűnik fel.
Az ilyen nagyobbacska koncerteken vannak mozgóvécék is. Egy ilyet céloz meg és elindul az irányába, egy nadrággal és egy éjszín pólóval a szájában.
Bocsáss meg, Paddy. Egyszer visszafizetem, ígérem.

Ritka szerencse az, hogy egy ehhez hasonló őrült terv összejöjjön komplikációk nélkül. Ezzel tisztában volt, ezt vállalta, bár nem mondhatni, hogy minden esetben a veszély izgalma miatt, hanem mert egyszerűen.. Így jött ki. De természetesen most sem úszhatja meg zavartalanul.
Egy nálánál sokkal idősebb szárnyas közeledik felé. Remek, remélhetőleg egy bajkeverő... Bár... bízik benne, hogy azért a fajtársak iránti szolidaritás megvan benne olyan szinten, hogy ne hívja fel a mondének figyelmét. Csak nagyon ritkán teszik ezt. Rendes alakváltó nem árulja el a fajtáját. Fölösleges káoszt alkotna. De akkor miért közelít felé? Észlelnie kellett neki is őt.
És ekkor megszólítja.
A vér szinte ismerős módon fagy meg az ereiben. Persze ez csak képletes kifejezés, a valóságban nagyon is gyorsan folydogál ott. Hirtelen, abban a pillanatban torpan meg, mancsokkal a levegőben, majd óvakodón leteszi azokat a földre és úgy marad.
Ah.... Igen? És kit fognak itt leleplezni a tömeg közepén, hmm? Más helyiséget nem tudott volna találni?!... - gondolja felháborodva, de lévén most nem emberi szája, hangszálai és egyéb, a beszédhez szükséges szervei vannak, ezért vokálisan nem tudja megfogalmazni méltatlankodását, mindössze erősen beszívja a levegőt nedves orrán.
Felháborodottan pislog az említett szerv előtt becsukott ajtóra. Eh... valaki nagyon nagyra tartja magát. Drágalátos fejlett hallásának köszönhetően még a sürgős dolog eredményét is hallhatja. Ha emberi alakban lenne, most biztosan nevetne. Így viszont csak akkor vernyogja el magát, amikor a hímegyed végre elő méltóztatik mászni. Megpróbál nem jelentőségteljesen bámulni a nadrág irányába.
Néminemű túlzott egóval fölemelve állát, elegánsan kihúzva magát és az undort kissé sem leplezve kerüli ki az alakot, ahogy kénytelen-kelletlen elbújik a helyiségben. Arisztokratikus mozgását semennyiben nem zavarja a tény, hogy egy rakás ruhát szorongat a szájában.Remek, most szagolhatom a te... eeehh. Átkozza az átváltozása lassúságát, mert így ismét várnia kell egy csomót, míg csontjai végre átrendeződnek és ismét csupaszon álldogál ott, szőrtől védetlenül, pusztán hajkoronája az, melyet visszakapott. És ami hosszabb, mint az összes többi helyen levő szőre macskaalakban is.
Undorodó hangot hallat, miközben arca fintorba rándul, a környezet, a körülmények és szagok hatására. Undorító. Egyszerűen undorító. Mikre nem kényszerítette drága édesanyja azzal, hogy világra hozta...
Gyorsan magára kapkodja az öltözéket, megrázza a fejét, hogy haja laza összevisszaságban terüljön el vállán, majd kinyitja az ajtót és ugyanúgy egyenes háttal, enyhén felhúzott szemöldökkel tekint megzavarójára - már ha az még ott van.
- Nos... legközelebb talán elintézhetné az ilyen dolgait odakint. Nem kockáztatva, hogy akaratlanul is bűncselekményt követek el. - Megbillegteti a fejét. Bűncselekményt nem teljesen akaratlanul is elkövetett épp, de ez nem számít...

Nősténymacska-san... Ha nem lenne ott a céljai közt legelső sorban, hogy nem hívja fel magára a figyelmet, akkor most minden kétséget kizáróan hangosan felnevetne. Ám nem teszi, mert ez egyenértékű lenne, mintha megjelenne fölötte egy villogó, sárga nyíl, feltűnés tekintetében. Akárcsak egy játékban. Bár ott akár láthatatlanná is tudna válni, amelyre - még - nem képes, bár ez is ott szerepel céljai között.
Viszont a sárkány les észről tesz tanúbizonyságot, rögtön két lépést is halad a logikai sorban, és rögtön el is jut odáig, hogy Tama valóban elkövetett bűnt... bár mondjuk ehhez elég volt ránézni.
Éppen válaszolna a kérdésre, de szerencsére ebben megakadályozzák. Pedig nem lehet az Őrség tagja, vagy ha igen, akkor nemes egyszerűséggel áruló. Ezzel viszont csak megerősítené, hogy bűnösnek érzi magát. A legegyszerűbb, ha nem is próbálja mentegetni magát.
Viaskodni kezd magával. Egyszerre küzd benne a tisztelet elhanyagolása miatt érzett enyhe bűntudat, és a dac, hogy mégis miért.... nos... viszont a túlélés törvényei minden felett vannak, és hát ez az élőlény jóval idősebb és tapasztaltabb nála.
Akkor viszont mondjuk kérdéses, hogy mi okból előzget macskákat nyilvános vécékben, de hát ő sem tartozik azért a legfiatalabbak közé, és mégis koncertekre jár. Igazából fogalma sincs, mit kellene csinálniuk. Ez a világ rengeteg kategóriát gyárt, ám mégsem mondja meg, hogy hogyan vagy mi alapján sorolják be magukat azok, akik sokkal fiatalabbnak néznek ki, mint amennyik. Vicces egyébként, hogy a mondének nagy részének pont ez a vágya. Leszámítva, hogy az ő olvasatukban az "öreg" jelző olyanokat illet meg, akik már éppen csak hogy nem hamvas tizenévesek.
- Nem állt szándékomban tiszteletlennek mutatkozni. Cselekedetem ezen részét nem gondoltam végig vagy nem értettem jól, pusztán humorosnak és az önkifejezés egy módjának értelmeztem. - motyogja mintegy mantraként szinte teljesen egy hangszínben, enyhén előre hajtott fejjel, ám közben szemei végig ráfixálódnak a férfi szemeire.
Fajtárs, így aztán őszinte vele. Most jön csak rá, milyen rég találkozott fajtárssal, leszámítva persze közvetlen családját. Alapesetben gyanakodna mindenkire, és megpróbálna minél gyorsabban kislisszolni a helyzetből. A büszkesége mondjuk így is megmaradt, valamilyen szinten, amennyire ez lehetséges, amikor valaki előtt éppen besurrannak egy illemhelyre, mikor egy ruhagarnitúrával a szájában igyekszik arrafelé, hogy levesse állatbundáját, és meztelenül ácsorogjon egy ammóniabűzös helyen.
Nos. Ennyit is arról a helyről. - Mint láthatja, megoldottam a helyzetet. Hiszen már bent vagyok. - rándítja meg a szemöldökét, nem tudván hazudtolni az évtizedek során felvett stílusát most sem. - Egyébként... hímsárkány-sama... Watashi no namae wa Tamashi desu. - hajtja meg a fejét ismét, félig formális, félig humoros formában. Közben éberen figyel, hátha valaki röhögve elkezd mutatni rájuk, vagy őrülten kiáltozni, hogy "Sárkáány!", vagy valami hasonlót.
Abszurd dolgok, de rémálmodott már hasonlóval.
A színpad felől viszont felhangzik a bemelegítés zaja, egyre többen keresztezik a megemelt piedesztált, amelyen majd a várva várt banda fogja előadni tehetsége műremekeit. Gyakorlóhangok töltik be a teret és szoktatják a dobhártyákat a rezgéshez, amelyet majd tapasztalniuk kell az elkövetkező néhány órában.
- Szokott pogózni? Esetleg rázni a haját? - vet egy pillantást az említett szőrszálak állapotára, és picikét megbiggyeszti az ajkát, jelezve, hogy ezt azért már lehet rázni. Voltaképp a túl hosszú haj az, amellyel nehézségek vannak.

Általában kell egy jó hosszú idő, míg felméri a természetét annak, akivel dolga van. Általában ezen idő alatt meglehetősen távolságtartóan viselkedik. Ám most szórakozni van kedve. Amely eddig egész jóra sikerült. Eleddig nem fagyott halálra, sikeresen véghez vitt egy bűntényt - vagyis, ha úgy vesszük, kettőt -, még akadályoztatva is volt és mégis itt ácsorog, mintha mi sem lenne természetesebb, átöltözve, ugrálásra készen. Na persze, csak remélni lehet, hogy ez a tömeg megfelelő arra, hogy ugrálással melegítsenek be, különben kénytelen lesz egyedül csinálni.
Mikor a férfi közelebb hajol hozzá, lopva és lassan szívja be a levegőt, hogy érezzen valamennyit az illatából. Nem akarja persze, hogy észrevegyék, az ilyesmi csak újabb komplikációkhoz vezetne. Halvány mosoly kúszik az ajkára. Hát persze. Nem élhetett annyi időn át mindössze egy névvel.
Valahogy mindig afféle cinkostudat ébred ilyenkor benne. Mintha csak bűntárs lenne valamennyiükkel, akiknek bujkálniuk kell, és mintha mindez összességében nem is lenne olyan rossz. Van, akinek csupán gyermekkorában adatik meg, hogy egy másik szereplő, kitalált lény bőrébe bújjon, majd a komolyság fátylát kell magára öltenie, dolgozni, és egyéb monoton dolgokat végrehajtani. Nos, a monotonitást egy bizonyos ideig senki sem úszhatja meg, de azért van abban valami, ha valakinek nem kell a színészi hivatást választania ahhoz, hogy újabb és újabb nevekkel járja be a világot.
Apropó, jó kérdés, hogy honnan származhat újdonsült ismerőse. Remélhetőleg a koncert után nem fogja csak úgy fogni magát és felszívódni.
- Örvendek. Én mindenhogyan Tamashi vagyok. - Volt persze más is, de nyilván nem szükséges felsorolni az összes, itt-ott számokat is involváló felhasználónevét, melyen illegálisan vagy néhol legálisan tevékenykedett és olyan helyekre dugta orrát, ahova nem feltétlen kellett volna.
Szóval tegeződünk.
- Arigato.
Halvány mosollyal intéz egy újabb meghajlást, és meglepődik, miért is lett ilyen jókedve. Valahogy egyszerre zúdul rá a terve kudarcba fulladásának hiánya miatt érzett megkönnyebbülés, valamint az újabb, hogy még csak egyedül sem kell végigcsápolnia az egészet. Szó se róla, az is jó tud lenni, de mégis... sosem árt, ha van mellettünk valaki.
Anyu szerint is. Csak ő ilyen egész életre gondolta, amivel csak az a gond, hogy az említett életek hossza közti különbség kicsikét túlságosan is jelentős. Aminek hála van egy testvére most, aki...
Mindegy. Nem erre kellene gondolnia most.
Kíváncsian kezdi követni az idősebbet - akit talán zavar is a tény, hogy az -, majd meglepve tapasztalja, hogy még meghívást is kap. Egyből felvillan a csapdajelző, de egyelőre megnyugtatja, majd ha vészhelyzet van, úgyis reagál.
Aztán belegondolva, hogy pár mondattal előbb még hajtott fejjel kért elnézést, most pedig mindössze egy ilyen mondattal: "Kajálni kéne, hallod" - hívják fel a figyelmét alapvető testi szükségletekre... hát, kész. Jó döntés volt ez a mai nap, ebben már biztos.
Meglepődik, amikor Druian - Konrad - ismét beljebb kerül az auráján, mint az megszokott. (Na persze koncerten nem, ott úgy súrlódnak a testek, ahogy csak férnek, de az más kérdés, ennek célja van.) Ráadásul japánul szólal meg. Hát ha valamivel el lehet nyerni valaki tetszését, az az, ha a saját nyelvén - amely lehetőleg nem világ-, hanem inkább periférianyelv - szólítják meg, és ez még hetvenhét évvel a háta mögött is igaz. Bár valószínűleg azért tette, hogy ne értsék, mit mond. Tami szemei megértőn villannak, szinte cinkosan, és kissé erőltetett komolysággal bólint, majd elgondolkozik. Van még annyi idejük talán.. Szemeivel körbetekint, bár hogy itt csendes helyet hol talál, az jó kérdés.
De minek akar ez csendes éttermet? - villan be. Mégis mit akar tőle?....
na jó. Legjobb lesz kideríteni. Van olyan kíváncsi, hogy belemenjen, bármi is az, legalábbis addig, amíg felfedi a másik a célját.
Az egyre gyülekező tömeg szélénél kiszúr egy kis italozóval egybekötött standot. Az onnan elsétáló emberek kezei között tartott csomagokból ítélve pizzát is árulhatnak.
Árulni. Hmm. Az úgy kellemetlen lesz, de hát Druiannak kell étterem, nem is neki.. noha gyomra követelőzőn megkordul, rászól, hogy maradjon szépen csendben. Nem most.
Azonban fejében az adott irányba biccent, majd meg is indul. Ha már így karon lett fogva, akár ki is használhatja a helyzetet. - Tsukitekite. - Kövess. Nagyon reméli, hogy társa nem számított valamiféle elegáns, ódivatú étteremre egy ilyen helyszínen.

Sóhajt egy halkat, könnyedet. - Persze, hogy hallottad. Sajnos az ilyeneket még mindig nem... lehet irányítani. - Majdnem úgy fogalmazott, hogy Nem tudom irányítani, de hát ki az, aki tudná? Akármennyire is trenírozza és szoktatja a testét ahhoz, hogy bármennyire is szeretne ellenállni, de hallgasson rá, az alapvető élettani folyamatokat akkor sem képes befolyásolni. A testnek feladata, hogy jelezze, amire szüksége van. Ami sajnos néha kellemetlen következményekhez vezethet. Tami le merné fogadni, hogy millióan lennének hálásak azért, ha bizonyos testi dolgokat el tudnának rejteni puszta akarattal...
Mosolyog. Alig pár perce ismer, és mosolyog. Ilyen a stílusa, vagy hátsó szándék? - gondolkozik el halványan, miközben felmerül benne a kérdés, hogy vajon valahol élnek-e olyan alakváltók, akik nem voltak hajlandók ebben a mai világban élni, mert elvesztették azokat az eszmerendszereket, amelyekben felnőttek és ez így már nem tetszett nekik, valamint nem voltak hajlandóak az emberiség egyetlen módjával élni a túlélésre: az alkalmazkodással. Vajon Konrad - Druian - is hiányolja azt, amit otthagyott? Mi lehet az?
Druian nem fordítja meg az étlapot. - Most edzeni akarod az elmédet, amiért fejjel lefelé olvasod, vagy miért nem teszed egyszerűen... ezt? - kérdi enyhén csipkelődve, ahogy teljesen ártatlan kék szemekkel fölnézve kezébe veszi az étlapot és könnyeden a férfi irányába fordítja készségesen. Számít rá, hogy ez után kérdések következnek, de ez ellen nincs mit tenni. A sárkány igencsak érdeklődőnek tűnik, sőt, már-már mintha kihallgatásszerű irányba menne el a dolog. Ami majdnem okot ad arra következtetni, hogy...
- Csak nem... Valóban az Őrség része vagy? - Nyilván viccel, elég nagy részben, viszont azért a lehetőséget nem hagyhatja ki. Vagy ha nem is Őrség-tag, bármi más, Tama számára nem túl kedvező ok miatt akarhat tudni dolgokat, hiszen tudni még mindig hatalom, bármely korban élünk is.
Túl sokat gondol a korra. Pedig a vele szemben ülőhöz képest pusztán egy fuvallatnyi ideig élt. Mennyi telet és tavaszt és szenvedést láthatott már ő ennyi idő alatt...
- Sok helyen jártam. Volt időm is nyelveket tanulni. Ez a tudás mindig és mindenkor hasznos lesz szerintem. - fejti ki álláspontját, miszerint nem, nem valószínű, hogy az angol végérvényesen maga alá söpri az összes többi kommunikációs módot, amelyet nyelvnek neveznek.

A várt reakció érkezik. Mosolyában vegyül az elutasításával járó enyhe kellemetlenség tudata, valamint a sikerélmény, hogy milyen jól megjósolta, hogy nahát, rá fognak térni egy teljesen egyértelmű dologra majd... No hát, az élet apró örömei mindenesetre fontosak. Tényleg. Nélkülük néha nehéz lenne elviselni ezt a világot.
- Sejtéseim között volt. - Valahogy kissé átragad rá Druian stílusa, beszédmódja, amely hosszú-hosszú és még inkább sok év tapasztalatát jelzi, és az ő szóhasználata is módosul. Újfent az alkalmazkodás. - De én nem eszem semmit, köszönöm. - jegyzi meg egy elnézéskérő mosollyal. Picike megvetést érez saját maga irányába egyúttal, hogy itt tetszeleg ebben a képben, jelzi, hogy ő ezt is kibírja, és még fel is hívja rá a figyelmet. Persze, máshogy nem nagyon tehetné, hisz a gyomra korgásával nem tud mit kezdeni. Azzal igen, hogy nem említi, hogy kér enni, viszont, mint észrevehettük, az elme és a test nem mindig értenek egyet mindenben.
Érdeklődve csillannak fel szemei. Egy ételkészítő mesterrel lenne tehát dolga? Hát, akkor igazán érthető, mennyire szörnyülködik ezeket az olajban tocsogtatott, mennyiségre és gyorsaságra fókuszáló módon elkészített förmedvényeket látva, melyek éppen csak arra jók, hogy a ízlelőbimbók megfulladjanak miattuk a rájuk mért intenzív csapások alatt, megvakuljanak, akár az elme bizonyos drogok hallucinációi alatt, majd a gyomor éhes savai körbefonják a szénhidrátokat és elemésszék, hogy a test valamelyest tovább tudjon még mozogni. De az igazi, elmélyedt étkezéstől, amelyet sokan megérdemelnének - és amit a test maga megérdemelne - olyan messze áll, mint jelen esetben ők a Niagarától.
És mégis, áruló módon, a nyál összefut a szájában.
Gyarló test.
Ugyanez a gyarló test válik érdeklődővé, valahányszor csak a vele szemben ülő hímegyedre pillant, ahogy szavait hallja és a hangok megrezegtetik a dobhártyáját.
Megjegyezné, hogy ezen esetben nem szükséges ezekkel a termékekkel kínoznia magát, ám mivel más alternatíva nem igen kínálkozik a koncert kezdete előtt, inkább csendben marad ezt illetően.
Az elme edzésére vonatkozó megjegyzésre egyetértőn rándul meg ajkai széle fölfelé. Ebben nagyon is egyetértenek.
- Így igaz. És a kettő nem is igen választható el egymástól. Hiszen ha az elméd gyenge, akkor nem fog tudni a testnek sem parancsolni.
Ennek a mondatnak sokféle értelmezése suhan át az agyán.
Akár van oka félni tőle, akár nem, ez előbb vagy utóbb úgyis kiderül, így hát úgy dönt, jegeli egy időre a problémát. A furcsa megszólítás viszont kirángatja eddigi viszonylagos nyugalmából. Gyanakvón és kérdőn keresi a sötét szemeket, hogy választ leljen bennük: vajon miképpen is szánták ezt? Flört? Közönséges kötözködés, egyszerű szurkálódás? Stílusa mindenkori, megszokott része? Bár a következő mondatok alapján atyáskodás is lehet. Ami nem lenne teljesen megalapozatlan, hiszen vannak köztük évek, mégis... büszkesége és makacssága e megítélés ellen szól, s tisztában lévén azzal, hogy ezek pont gyermeteg tulajdonságok, talán pont ezért nem kíván engedni belőlük. Azon esetben, ha flört lenne... nos, akkor érdeklődése nagy része lelohadna. De ez még nem bizonyosodott be. Végül úgy dönt, nem kapja be a csalit és nem csattan fel hangosan, helyette a releváns tényekre hagyatkozik.
- Pontosan így teszem. - biztosítja. Vajon ezt a jóslást hogy érti? A férfi netán politikai köz beavatkozó is lenne? Vagy csak kívülálló szemlélődő, aki igyekszik jókor jó helyen lenni?
pelyhedző szakállú ifjú. És szerény is. Tami ismét mélyen a szemeibe néz és enyhén ironikus mosollyal felel. - Sokan a mondének közül bárki szemét kikaparnák azért, hogy ezzel a tulajdonsággal rendelkezzenek. Rengeteg haszna van - mutat rá. Sokaknak csak a test számít és rengeteg pénzt ölnek abba, hogy a szépségideáknak megfelelővé alakítsák magukat. Persze, a földi lényeknek mindig csak az nem volt jó, ami az övék és amivel rendelkeznek, kezdve attól, hogy az egyenes hajúak hullámosat akarnak, odáig, hogy míg rengetegen álmodoznak az örök életről és úgy állítják be azt, mint valami mindenki által vágyott csodát, azok, akiknek tényleg megadatott, szenvednek tőle...
- Nem a húszasban. A hetvenesben - válaszolja könnyedén.

Azért sírtak, hogy a lelkem végre megpihenhessen. De nem tudott.

Peregtek az emlékek, mint megannyi átkos, súlyos homokszem, én pedig nem tudtam megállítani. Akárhány év telt el, szemernyit sem halványodtak, mégis mindig azt reméltem, hogy örökre elfeledhetem őket, hogy örökre elfeledhetem Audoin irigységbe és dühbe torzuló arcát, ahogyan ismételten valami olyasmit készül a fejemhez vágni, amiről egyáltalán nem tehettem, s így megváltoztatni sem tudtam volna, a tehetetlenség pedig rémülettel töltött el. A képek gyűltek és gyűltek, mígnem nem voltam képes többé tisztán látni a velem szemben ülő alakját. Éreztem a fémet, amely a bőrömbe mart, éreztem a tűz égetését, a vágásokat, az ürességet a gyomromban és a fagyos sötétséget magam körül. Szúró hideg kúszott végig arcom két oldalán, egészen a fejtetőmig, amire hirtelen odakaptam a kezem, hogy szűnjön az őrület. Mintha valaha is fel tudnék ébredni a valóság rémálmából.

Szapora légzésem és kezem remegése végül cselekvésre késztetett. Lenéztem, mintha csak a fejem fájdult volna meg, valójában viszont megértettem. Újból megértettem, miért viselem az övet, ilyenkor. Nem mintha bármiben is kárt akartam volna tenni, éppen ellenkezőleg: menekülni akartam, elrepülni innen, vissza Kárpátaljára és bezárkózni. Pedig Audoin már meghalt, és a vadászok, ők... ők sincsenek már, sem a gyermekeik. Az a fejezet véget ért, mégis, elég volt néhány szó, és a pokol feltámadt hamvaiból. Bárhol. Bármikor.

Csak remélni tudtam, hogy nem volt semmi sem az arcomra írva az imént, különben Tamashi még fogná magát és rémületében riasztaná az Őrséget. Felemeltem hát a fejem, amilyen gyorsan csak tudtam, majd ismételten komolyan és nyugodtan ránéztem, mintha mi sem történt volna.

- Életed felénél sem jársz. - kezdtem némileg felengedve, majd elmosolyodva, s igyekezve még kissé elodázni a vizsgálatot, amelyért annyira könyörgött az elmém - Van még idő megtanulni, hogyan hazudj jól.

Azzal, hogy elszakadjak attól, ami az imént végigvonult rajtam, úgy döntöttem, nem húzom tovább és leadom a rendelést, ennek megfelelően pedig felálltam az asztaltól és a stand megfelelő oldalához sétáltam, majd dolgom végeztével ugyanazon az útvonalon vissza, kezemben két pohár frissen csapolt világos sörrel - kezdetnek, aztán majd jöhet a jó öreg fekete. Persze könnyen megeshetett, hogy ha befordulok a sarkon, a nő már nem ül a helyén, ámde nem zavart. Nem érdekelt... Sóhajtottam. Csak azt bántam, hogy talán ok nélkül megijesztettem valakit, aki nem szolgált rá ilyesmire.

Tessék, eljövök egy rockkoncertre, és még itt is a metafizika fogad. Valahogy mindenhol megtalál. Mintha vonzanám. - elmélkedik magában, ahogy csendesen és változatlan arccal próbálja kitalálni, hogy az idősebb alakváltó szavai mögött miféle szándékot avagy tartalmat is véljen felfedezni, esetleg rejtett célzást, amelyhez nincs eléggé hozzászokva az elméje. Bosszantó a tudat, hogy ez a helyzet fennállhat, ám mégis megteheti. Bár az ázsiaiaknak alapvetően szokása burkoltan megfogalmazni mondandóikat, az élete egy részét teljesen máshol töltötte és sokféle élőlénnyel kommunikált már, olyanokkal is rengeteget, akik csak szimplán, a legegyszerűbb módon, amely csak eszük be jut, mondják, amit közölni szeretnének.
Mindegy, elvégre túlzott súlya nincsen a dolognak. Hacsak nem valóban Őrség-tag. De abban az esetben is, mi lehet a legrosszabb, ami történik? Beviszik őt, kihallgatják, nem mond semmit... ha valahogy kiszimatolnak valamit a családról, akkor pedig addig védi őket, ameddig még képes lélegezni, vagy még az után is. Aztán pedig ennyi volt. Megtette, amit tudott.
Bár vajmi kevés esélyét látja, hogy ez bekövetkezzen, tulajdonképp elég logikátlan is, hogy ilyen negatívan gondolkozik, bár... talán nem teljesen véletlen. Érez ugyanis valamit a másik felől, valamit, ami talán megmagyarázhatja a hallgatást. Zaklatottság, rengeteg fájdalom és szenvedés, sötét, kusza fekete és vörös vonalak kavarogva, szorítva, mint valami indák, körülvéve... S mintha zúgást is hallana mellé. Képzelete és érzékei egyvelege szinte jólesően rántják magukba, mivel tudja, hogy a dolog nem ellene irányul. Nem. A dolog nagyon messze van innen. Közelről észlelhető, persze, de ez már csak lenyomat, ez nem igazi.
Nem tudja megállni, hogy föl ne pillantson, és bele ne nézzen a szemébe. Valamiféle fekete örvényt képzel oda, ami azzal fenyeget, hogy beránt, mint egy mandala, melyet, ha elkezdesz nézni, és kellően fáradt vagy - vagy csak kellően jól van megcsinálva -, akkor forogni kezd a természet törvényeivel ellentétesen. De a szemeket nem találja, Druian ugyanis lehajtja a fejét. Valamivel küzd. Vajon ennek köze van hozzám? Hogy most itt vagyunk? Kíváncsian figyeli, várakozón, szemlélődőn.
Aztán egyszer csak vége. A vihar elül, a tenger kevésbé hullámzik már és Konrad hangja ismét megtöri a csendet. Azonban ismét rébuszokban beszél. Arra utal, hogy ő hazudott? Megvonja a szemöldökét, de nem kérdez már, mert a férfi fogja és feláll. Jah, persze, hogy rendelni is kellene. Picit megrázza a fejét, hogy visszakerüljön a valóságba. Éberség. Koncentráció.
Vesz egy mély levegőt, és koncentrál a fizikai ingerekre, amik érik. Az enyhe szellő, a bőrét érintő levegő, a sok csacsogás zaja, a minőségtelen, sülő ételek illata, röhögés, lánykuncogás, az előtte levő asztalon apró szemcsék és minták, feltételezhetően régebben fogyasztott ételek morzsái. Sok maradvány.
Aztán kisvártatva közelít is - micsoda meglepetés, két innivalóval - beszélgetőtársa. Vagy valami olyasféléje. Afféle "megmondtam, hogy nem szükséges"-nézéssel néz rá, egy félmosolynak alig betudható valamivel.
- Nagyobb poharat nem adtak? Vagy talán üveget? Most ok nélkül bepiszkolsz két poharat, nézzenek oda, pedig annyit beszélnek mostanság a környezetvédelemről... - csicsergi kissé a szokatlannál magasabb hangon, nyilvánvalóvá téve, hogy teljes mértékben viccel, arra az esetre, ha véletlenül komolyan akarnák venni. Valamint még mindig lát egy halvány esélyt, hogy elutasítsa a meghívást. Lehet, hogy ezzel bunkónak fog tűnni, de... Mindenkinek vannak elvei. Sok mindenkinek eltérőek.

Most már komolyabban néz rá. - Köszönöm, de nem tehetem. Nincs lehetőségem, hogy fizessek érte. - Bár egy pillanatra megcsapja a kísértés szele. És nem a sör miatt, óh, nem, mintha annyira szeretné ezt az alapvetően minőségtelen alkoholfajtát, sokkal inkább a kommunikáció tartalma miatt. Sokkal egyszerűbb lenne, ha nem utasítaná vissza, ez nyilvánvaló, de teljesen jól meglesz nélküle. Ezért aztán el sem kezd magyarázkodni. Ismer olyanokat, akik nagyon is erősködnek ilyenkor, de Druian nem olyannak látszik, hanem, mint aki belátja, ha egy személy elhatározott valamit és békén is hagyja azzal. De nevet. És ilyenkor olyan felhőtlennek tűnik, mintha az előbbi nem is lett volna ott. Jónak ígérkezik ez a mai este. Meglehetősen jól alakul eddig, ahhoz képest, hogy hogy indult, és mennyi kockázati tényező volt a tervben. Most már konkrétan azt se bánná, ha az Őrség betörne és tönkrevágnák a rendezvényt felkutatva mindent, hogy megtalálják őket. Bár Paddyék nem ezt érdemlik. És a közönség se, még ha egy részük valóban a már a koncert kezdetekor teljesen részeg és öntudatánál nem lévő, életen keresztültengődő szerencsétlen. De valóban, ha itt és most véget érne az élete, utolsó pillanatai egész kellemesek lennének.
Türelmesen végighallgatja a hegyibeszédet, aztán felvonja a szemöldökét. Még ételt is kilátásba helyez? Sajnálatos módon ezt aztán végképp vissza kell, hogy utasítsa.
- A gyros már nemigen tudna menekülni előlem. Hanem készen tennék elém. Így hát ugyanez vonatkozik rá. Bár ha tudsz valamit, amit magam vadászhatok le - anélkül, hogy letartóztatnának -, akkor állok elébe.
Ismét be kellett volna kapnia a horgot az egeres utalás miatt. A pikkelyest láthatóan nagyon szórakoztatja az ő konkrét alakja. Talán nem sok bakeneko-t látott életében.

Tessék? Alig tudja megállni, hogy szemöldöke ne szökjön fel a homloka közepére. Elképzelt egy borzasztóan közönséges mondatot, majd azt hallotta vissza. De mivel tudjuk, hogy a mondatokat úgy együtt kell értelmezni, ezért visszajátssza magában a folytatást is, és így némileg tisztább képet kap a dologról.
Már éppen elkezdené mondani, hogy nem fogad el kölcsönt, de Druian-san ismét közelebb jön az aurájába, így kénytelen rá figyelni, már csak tiszteletből is. Amiket ezek után mond, azok kissé kellemetlen-nosztalgikus mellékzöngével rezegtetik meg. Eszébe jut, hogy mindig is bujkálniuk kellett és valószínűleg ez még egy ideig így lesz.
- Elnézést kérek, ha úgy érzed, ezzel veszélybe sodortalak, vagy ilyesmi. - jegyzi meg, mert úgy érzi, nyilván ő is ludas abban, hogy az események fáytolszakítás-közeliségbe kerültek. Azonban túl sok bűntudata nincs a dolog miatt. Tudta, mit akar, azt is, hogy miért, ami picit kellemetlen, hogy a készpénze mind eltűnt, de majd valaki boldogan eliszogatja a haverjaival, vagy vesz belőle valami értékeset, ki tudja? Egészségére. Az már a múlté.
- Tán van valami ötleted Fátyol-ügyileg?
Kicsi humoros rángás megy végig rajta, amikor rájön, hogy ha valaki esetleg hallgatná őket, és értené, amit mondanának, akkor valószínűleg menyasszonyi fátyolra vagy ilyesmire asszociálhatna.
Ahogy sejtette - vagyis egyik fele sejtette -, a férfi nem hagyja annyiban a dolgot. Erre olyan tekintettel felel, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy érti, amit mond. - Lehet, hogy az. De ki is beszélt pár perce a test és a lélek edzéséről? - mutat rá ismét. - A szivárványért pedig el kell viselnünk az esőt is.
Visszaemlékezve korábbi koncertjeire, és az őt akkor elkapó extázisra, nem nagyon fogják befolyásolni ilyesmik. Ha pedig mégis, akkor sem dől össze a világ. Sokkal rosszabbat is tett már magával és egyébként sem az a dolog lényege, hogy élvezze, hanem, hogy erősödjön. Ha ő hibázott, mert nem vigyázott eléggé a dolgára, akkor ez a legkevesebb.
Druian ismét elmegy, majd étellel tér vissza, és úgy néz rá, mintha csak az apja lenne. Ami majdnem nevettető. - Itadakimasu. Én majd... majd később. Köszönöm. - Ha még sokszor kell elismételnie, az nem lesz túl szórakoztató... Enyhén kimerülten a színpad felé fordul, hogy vajon mikor fejezik be a nyikorgást és adják át a célszemélyeknek a terepet?

Rezzenetlen tekintettel néz maga elé. Voltaképp valóban jobban esne felugrania és futni egy kört, de nyilván ezt sem teheti meg, így aztán úgy dönt, szépen megvárja, míg a sárkány elfogyasztja az ételét. A gyomra persze rakoncátlankodik közben egy kissé.
Ha bűntudatot nem is nagyon lehet kelteni benne, azt igen könnyen el lehet érni, hogy úgy döntsön: megérdemel még egy adag edzést. Végiggondolja, miért is ragaszkodott annyira ehhez a dologhoz... De végső soron, ha ezzel a tevékenységével mindenkit veszélybe sodort, akkor nagyon sok más tevékenységre is igaz ez. Például jó kérdés, hogy mit gondolja Druian, ha tudná, hányszor lopózott be csak úgy poénból állatkertek kerítései mögé... vagy udvarokra... Jó, ez már azért régebben volt. Az utóbbi évtizedekben a szórakozásai nagy részét nem a macskaalakban végrehajtott szabálysértések jellemzik. Emberalakban is el lehet szórakozni, főleg, ha valaki ért a gépekhez. Óh, nagyon is.
- Lehet, hogy így van. Reméljük, a számok lesznek olyan jók, hogy megérje - jegyzi meg könnyedén ismét. Nem lesznek álmatlan éjszakái a dolog miatt. Végül is mi baj lenne, hogyha pár ember észrevenne egy nagyobb macskát? Úgy összességében butaságnak tartja, hogy ilyen görcsösen kell titkolni azt, hogy ki micsoda, ahhoz képest, hogy lassan már valakinek egy slag is lehet a szexuális identitása, öltözhet akármiféle rongyokba, esetleg levethet magáról mindent és úgy parádézhat az utcán, és nem őt lincselik meg, hanem azt, aki ezt szóvá teszi, de nem, azt, hogy mondjuk óriási sárkánylénnyé vagy egyéb állattá avagy annak kombinációvá képes változni valaki - sőt, néha nem képes NEM átváltozni azzá -, az hétpecsétes titok, szörnyű, a világ megrontója.
Mondjuk... Lehet, hogy szegény hét éves kislányok az iskolából, vagy bármiféle oktatási rendszerből hazafelé menet nem lennének a legboldogabbak, ha ki kellene számolniuk, mekkora az esélye, hogy egy démon, vámpír, vagy egy hatalmas sárkány fogyasztja el őket, vagy teszi tönkre az egész további életüket. Hm. A boldogok tudatlansága, talán.
Felcsillannak a szemei, ahogy Druian kezdi kifejteni a tervét. Óh, szóval kutatóféléről lenne szó. Ez volt hát a szög abban a bizonyos zsákban! Asszisztenseket keres a Fátyol-kutatásához. Nem rossz, nem rossz.
Igencsak kecsegtetően hangzik ez az ajánlat. Olyannak, amelyben nem látja még a csapdát, pedig a legtöbben azért szokott lenni, így aztán időt kell hagynia magának, amíg végiggondolja. Valamint a felajánlás hirtelensége ismét enged következtetni bizonyos sürgető körülményekre. Mi lehet olyan sürgető? Ráadásul pont Kárpátalja, ahol egy olyan nép él, mely talán még kapcsolatban is van az ő népével. Valamiféle úton-módon. Persze, amennyire eddigi ismereteiből tudja, az ottani népek sem igazán tudják kitől eredeztetni magukat, viták is folynak erről, a legegyszerűbb válasz talán az, hogy rengetegféle keveredés történt mind genetikai, mind nyelvi szinten. Milyen érdekes is lenne, ha ezt első kézből tapasztalhatná és kutathatná...
- Te tudsz valamit rólam? - kérdi, fölfedve gyanakvása tárgyát, majd végigfuttatja az agyában, hogy hol és miféle platformokon adott ki bármiféle információt magáról és az érdeklődési köréről. - No jó. Erre visszatérünk a koncert után. - bólint, határozott vesszőt téve a mondat végére, mert hát nem pontot, hisz most tisztázták, hogy a folytatás még várat magára. Már érzi, ahogy pezsdül a vér az ereiben. Kutatások. Ebből talán egyszer még lázadás lesz. Milyen jó volna ott lenni... Persze ezek messze néző remények, de ha valaha valaki megtalálja a módot, hogy a világot átváltoztassa úgy, hogy ezek a titkok eltörlődjenek és ne kelljen végre mindenkinek egy csomó intézkedést szerveznie saját maga felfedése ellen, akkor ott akar lenni. A lehetőség jött, itt van az orra előtt - már ha az, aminek látszik -, így aztán hülye lenne elszalasztani. Veszítenivalója... hogy van-e, az majd kiderül később.
- Mennyire szeretsz elöl lenni? - kérdi, és visszafogja magát, hogy rögtön közölje a saját véleményét, hisz mégis idősebbel beszél, ezt nem felejtheti el. Azonban reméli, hogy Druian is szeret azért valamennyire elől lenni.

Megértően hümmög egyet, nyugtázva a dolgot. Akkor ezek szerint kölcsönösen mérték fel egymást, pont, mint két ragadozó, kerülgetve a másikat, felmérve, hogy most akkor harc lesz-e ebből, vagy sem. Csak mivel azért ennél civilizáltabb világban élünk - valaki erről nem tud, persze -, ezért a harc metaforikus értelmeket nyert és az kétlábúak nagyrészt már másféle módokon tudják egymást hátba szúrni, mint úgy, hogy effektíve fizikai egymásnak feszülés kerekedjen a dologból.
Picit felvillan a kísértés, hogy rákérdezzen: mégis mi az, amit a tetteiből eddig ki lehetett olvasni, de fölösleges, úgyis tudja. Makacsság. Ezt még szavakban is megkapta. Talán Druian érzékeli a fiatalságát és emiatt való hirtelen felelőtlen viselkedését el is ítélheti akár. Megesik. Ám mindennek ellenére hajlandó vele megosztani a kutatásait. Ami jó kérdés, hogy pontosan MIT is kutat, mert az, hogy Fátyollal kapcsolatos dolgokat, meglehetősen tág fogalom és éppúgy rejthet komoly észérveket és ötleteket a világ gyökerestül felforgatására, mint hamvába holt elmélet próbálkozásokat, vagy egyszerű hazugságot, bár nem... Ha volt is őszintétlenség a férfi szavai mögött, jól alakította át pont az ellenkezőjévé az érzéseket. Az pedig nehéz, bár talán egy ennyi idős lénynek már nem annyira. Eszébe villannak a szavak, miszerint még csak élete felénél jár és van ideje megtanulni hazudni... még mindig nem tudja, miért mondta pontosan ezt. Tud hazudni, hogyha kell, vagy épp előnye származik belőle.
Csatlakozik hát a színpad felé indulóhoz, majd elégedett mosollyal nyugtázza, hogy a kezébe adták a döntést. - Király. Akkor furakodjunk kicsit előre, jó? - vigyorodik el, átváltva a mai nyelv használatára kissé és visszamenve jó pár évet időben. Akármikor vissza tudna alakulni hetvenhét éves bölcs..nek néha lenni próbáló alakváltóvá, viszont most csak egy ugrabugráló és teli torokból éneklő kétlábú akar lenni. A két láb előnye, hogy határozottan szórakoztató rajta ugrálni.
A következő pillanatban Druian - aki most Konrad, ha esetleg valaki kérdezné, emlékezteti magát - ismét közel hajol hozzá. úgy tűnik, megszokta ezt és minden természetességgel teszi.
Az ajánlatra egy pillanatra lefagy és csodálkozva néz a férfi szemeibe. Próbálja kifürkészni a szándékait, hogy mégis miért ötlött fel benne ilyen gondolat, valamint hátha az arca árulkodik valamiről. Aztán kissé felenged és őszintén elneveti magát.
- Szerintem rengeteg haver jár koncertekre. Amúgy sem szoktak annyira kérdezősködni. De felőlem - vonja meg a vállát, miután megerősíti, hogy igen, a társadalom alapvetően, ahogy külső szemszögből látja, valószínűleg teljesen tökéletes barátnő-alapanyag jelölheti. Elgondolkozva végigméri a férfit, hogy vajon mennyire illenének ők össze öltözékileg - hiszen csak ezt fogja látni a publikum. Végül ismét vállat von, majd elvigyorodik. - Megteszi. - De ha valami hátsó szándékod van, harapok. - teszi hozzá gondolatban, de mivel eddig elég kedves volt vele a sárkány, nem akarja az utolsó pillanatban magára haragítani, hiszen akkor oda a koncertestársaság. Bal kezei közé fogja hát Druian kezét, ami furcsa és szokatlan egy érintés, picit a gyerekkorát idézi, amikor anyukájával jártak kézen fogva. Amikor még nagyon kicsi volt. Nem tudja pontosan, hogyan mozdítsa az ujjait: minden ujjával befurkássza magát a férfi minden ujja közé,. vagy csak lazán fogja meg, mintha kétujjas kesztyű lenne rajtuk? Várja, hogy a másik hogy alakítja ki a helyzetet, aztán felőle indulhatnak is.

Egy ideig vár, hogy mi sül ki az egészből, de a sárkány nem tesz semmit. Hát akkor jól van. Megnyugodva konstatálja a dolgot, ahogy azt is, hogy végül a szalvétára sem volt szükség, mert nem jött velük szembe egy összekent képű illető se, aki éppen kért volna ilyesmit, vagy esetleg zsebkendő hiányában felajánlhatták volna neki - valamint jegyellenőrzés sem történt. Ennek következtében a bakeneko arcán egyre szélesebb mosoly veszi fel a helyét, amely teljesen illeszkedik egy tömegnyi várakozó, vigyorgó, beszélgető, különféle nyelveken csacsogó ember közé. Mintha Druiant valami feszélyezné. Hmm-hmm.
Elengedik hát egymás kezét, mintha mi sem történt volna, majd a férfi előreengedi őt. Furakszik is rendesen, akárcsak azok, akik rengeteget utaznak tömegközlekedéssel olyan helyeken, ahol sorban kell azért állni, hogy minél inkább elülső helyet találjon a testek labirintusában. Itt-ott odafülel néha, hogy éppen oroszok, ukránok, ázsiai nép vagy miféle nyelvét hallja maga körül karattyolni, ám csak egy-két szót csíp el, itt nyilván senki sem irodalmi módon beszél. Néha hátrafordul, hogy megbizonyosodjon róla, társa még mindig követi. Nem lenne illendő és hasznos, ha most elkeverednének egymás mellől.
Elöl már nagyon sűrű a nép, így elslisszol még egy kék és lila hajzatból álló csapat mellett, majd úgy dönt, megállapodik. Lába elé nézve tapogatja ki azt a kis talpalatnyi helyet, amelyen majd mozogni fog tudni, abban a reményben, hogy nem tiporják el.
Végül megérkezik a várva várt...
Kárpátalja. Paddy koncert. Hmm. Talán a dolog nem is annyira teljesen véletlen, ötlik az eszébe, hiszen ők is onnan származnak... azazhogy kicsit még lentebb, de valahol arról a tájékról. Na, majd erről is kikérdezi Druiant ha még meglesz az esemény után.
Jól sejtette, ismét zenével kezdik a dolgot a bemutatkozás előtt. Amint felszólalnak az első hangok, megannyi visítás szökik fel a levegőbe, aztán minden újabb és újabb zeneszám elején. Teli foggal vigyorog, ahogy meghallja az újabb és újabb ismerős címeket, néha sikerül is kinyújtania a magasba a kezét csápolni, bár többnyire ez elég nehézkes, hiszen alig fér el a vele szinte összepréselt élőlények miatt. Sokukból árad az alkohol bűze vagy itt-ott egész kellemes aromája, cigarettáké, parfümöké, dezodoroké, izzadságé, az ő orra pedig túlzottan érzékeny erre. ÉS tudja, hogy a férfié is. Alkalmanként ránéz, hogy megállapítsa, vajon mennyire élvezi az eseményt. De hisz nem én hoztam el ide, jut eszébe. Miért függne tőlem, hogy mégis mennyire élvezi? Ha a világon sem lennék, ő akkor is itt és most lenne ugyanezen a koncerten.
A tömeg mindenféle hangszín nélkül, ellenben annál nagyobb hangerővel, puszta ordításként skandálja a refréneket. Tamashi persze az összes zeneszám szinte összes szavát kívülről tudja, a leghangosabban azonban mégis csak néhány szó hallatszik, például "Far, far away" és hasonló bonyolultsággal rendelkező kifejezések. De nem bánja, csak nevet, lába pedig újból és újból elemelkedik a földtől, ahogy szinte rítusként, táncként mozog együtt ki tudja, hány száz emberrel, akiknek fogalmuk sincs, hogy ő ki, s ez kölcsönös. Kivéve egyet. S talán többet is, de az ő jelenlétükről nem tud. Nem zavartatja viszont magát, főleg, hogy tudja, hogy ha nagy hanghatás ér, akkor az a legjobb, ha kinyitod a szád, akkor nem sérti annyira a füledet, és ha még mellé te is hangot adsz, az csak még jobb. Csak néha-néha bicsaklik meg a hangja, amikor már túl nagy erővel kényszerítené ki rajta a hangokat, azonban ez aligha tűnik fel ennyi másik mellett. Úgy dobálja, rázza a haját, mintha valamicskével rövidebb lenne - már rövidíteni kellene belőle, jön rá -, és azzal se nagyon törődik, ha ezzel valakit arcon vág, vagy ilyesmik.

- No, mit szólsz? - kérdi könnyed, társalgási hangnemben. Druian nem éppen úgy tűnik, és nem is tűnt úgy, mint aki teljes mértékben átadja magát az érzelmeknek. Kicsit tényleg olyan érzés így, mintha ő rángatta volna el ide, pedig nem így van... furcsa.
Gyomra már nagyon üresnek érzi magát. - Jah, és hogy válaszoljak is... hát, azt már mindenképp tudod, hogy szeretem aa.. zenét mindenképp. A stílusomra is következtethetsz ebből, bár pusztán egyetlen együttes miatt ítélkezni egész biztosan rád nem jellemző elővigyázatlanság volna - pakolgatja egyik lábát a másik után, magabiztosan és incselkedőn. Rég megtanult rengeteg olyan szót felhalmozni egymás mellé, melyekből csak nagyon kevésnek van igazán értelme, a többi rejtő, vagy díszítmény.