Vérért vért - Alexander & Druian

577. december 18.
Vizigót Királyság - A mai Spanyolország területe
Sierra Morena egy havas fennsíkja


A vörös sötét volt már, ahogyan a lelkem is. Kialudt belőle a tűz, tovatűnt a végtelen lendület, az akarat és az elhatározás, helyét pedig hideg tőrként mardosó fekete semmi vette át. Szinte éreztem, ha most a halottaikat gyászoló családtagok összegyűlnének és felnyitnák a mellkasom, a belőle kiömlő száraz hamut percek alatt elhordaná a süvítő szél. 
De a vért nem tudta. Belefolyt-beledermedt a makulátlan hóba. Vége volt. Végeztem. Mégsem múlt el a fájdalom. Nem bántam, eddig nem, most pedig ahogyan magam elé néztem, le, le, egészen oda, ahová az arcomról cseppent a vasízű folyadék. Mindenütt ott volt: a hóban, a karmaimon, azon a rövid úton, amelyen érkezésemtől fogva idáig húztam a Borostás porhüvelyét.
 
Akkor még élt, s félelemmel átitatott, gyáva szavakat suttogott nekem.
- Könyörülj! Könyörülj... - kérte hörögve, mialatt az élet láthatatlan anyaga lassan párolgott belőle.
- Berin-nek ennyi időt sem adtál.
Nem szólt semmi egyebet, de nem is volt rá szükség: mindent kiolvastam a tekintetéből, amely, mint egy tükör, irányult rám, rettegéssel körbeölelt értetlenségről árulkodva. Nem erre számított tőlem. Nem számított rá, hogy a gyilkosa könnyek között, gyötrelmes pillanatok árán küszködi ki magából a szavakat, mert nem helyesli azt, amit tesz. Ez mindkettejüknek rossz, hát akkor miért kell megtenni? Nem értette...

És most már én sem értem.
Eltűnt a szikrából lett tűz, eltűnt az értelme mindannak, amit eddig teljesen tisztán láttam, és nem tudtam többé dühös lenni, nem ugyanazért, amiért eddig. Most is tudtam volna őrjöngeni, látástól vakulásig tehetetlenül ringatózva saját eszeveszettségemben, megtehettem volna. De nem tettem. A szégyen erősebb volt. Olyanná váltam, mint ők. Ám tejesen mégsem bántam meg.
És ennek ellenére, a szép történetek, jó végű történetek nem keltek életre, mi több, az utolsó rajtam eluralkodó érzés a hányingerrel vegyes fáradtság volt.

Lilah most éppen az egyik vizigót trónörökös körül koslat, és attól tartok, atyjának, a királynak korai halált szán a sors. Pedig nem értem mért jó neki az, hogy ennyire sietteti a dolgokat, elvégre éppen pont ő lehetne az, aki nyugodtan kivárja, amíg az öreg kileheli a lelkét, és akkor az ország kapna egy érett, felkészült új királyt. Ha valaki, én aztán tudom, milyen sok múlik a megfelelő vezetőn.
Míg Lilah a királyfi fejét csavargatja (jelenleg abszolút képletesen), addig én megpróbálom kicsit visszaszorítani az egyre terjedő kereszténységet, és minél több ókori kincset megmenteni és biztonságba helyezni. Ez az új vallás olyan, mit a sáskajárás: megállíthatatlan. Közben persze van egy kis magánprojektem is a saját szórakozásomra. Nem csak a kulturális kuriózumokat gyűjtöm, kedvelem a különlegességet mindenben. Pár éve terjed a pletyka egy emberevő sárkányról, aki sorra vadássza le egy csapat tagjait. Rengeteg vadabbnál vadabb mendemonda kering arról, miért teszi, és ki is lehet ő. Szívem szerint már évekkel ez előtt felkerekedtem volna, hogy megtaláljam, és megnézzem magamnak, de Lilah rövid pórázon tart. Nehéz megszokni még így hétszáz év távlatából is, hogy én, aki meghódította a fél világot (azóta tudom, hogy nem az egész volt, hanem még a felénél is kevesebb), szóval én, a "Nagy Hódító" csak egy érdekes játékszer vagyok valakinek a kezében. Egyenlőre még nem eldobható, de azért a "rangért" szinte naponta meg kell dolgoznom.
Na, szóval mivel Mohamed ( és Nagy Sándor) sem mehetett a hegyhez,a hegyet kellett idecsalni. Mivel megtudtam, hogy a vadászcsapatból már csak egy ember van életben, úgy véltem, ez az utolsó esélyem, és ismeretlenül igen kecsegtető munkaajánlatot küldtem a fickónak, amit el is fogadott. Végül is amúgy is volt pár alak az utamban, akit valakinek el kellett tüntetnie. A munkaajánlat olyan volt, amivel évekre eltűnhetett a kereső sárkánytekintet elől, és eleinte működött is a dolog, amíg el nem fogytak az ellenségeim. Aztán mégis kikerült egy apró nyom, egy árulkodó suttogás útra kelt, és megtalálta a megfelelő fület.
Így esett hát, hogy az utolsó akciót gyakorlatilag páholyból néztem végig. Kellően véres volt, amitől már most messze jobb étvágyam van, mint ami az éhségem okán indokolt volna. És most ott áll az ifjú, és nem érzem, hogy örülne. Megkönnyebbülést sem látok rajta. Úgy áll ott konkrétan, mint egy rakás szerencsétlenség. Úgy vélem, itt az ideje, hogy választ kapjak a kérdéseimre, de előbb ...
A tőlem telhető legnagyobb sebességgel csapok le, elvégre mégis mágiahasználó a szentem, nem szeretnék kínos meglepetéseket, hókusz-pókuszt, tornádót, porvihart és semmi egyéb nyalánkságot. A levegő megvonása, illetve annak mérgekkel való telítése szerencsére rám nem hat. Gyorsan csapok le, de nem brutálisan, nem akarom összetörni, csak megcsapolni. Ha sikerül a tervem, mire egyáltalán felocsúdna, a karjaimban tartom határozottan, de nem fájón, már a fogaim a nyakába mélyednek, és innentől a ficánkolás nem ajánlott. Még pár pillanat, és maga az élmény minden ijedtség ellenére kellemessé válik, és remélhetőleg innentől már nem lesz gond. Ha nem ütközök legyőzhetetlen ellenállásba, akkor addig iszom, amíg a fiatalúr eléggé elgyengül a fizikai cselekedetekhez, de még magánál van, és tudunk kicsit beszélgetni.

Végtelennek tűnő ideig azt sem tudtam, mit teszek, hol vagyok, s még azt sem, hogy egyáltalán létezem. Elmosódott, mégis túl élesen behatárolható körvonalak alkották a valóságot, a paradoxon pedig, mint faltörő kos, döngette elmém ajtaját. Mozdulj! Tegyél valamit! Ne itasd az egereket! Tüntesd el a nyomokat! De nem akartam, nem érdekelt, akár egy rakás falubéli egyszerre szúrhatott volna vasvillavégre, akkor sem ébredtem volna fel, pedig nagyra nyitott szemekkel kémleltem a végeláthatatlannak tűnő fehér mindenséget. Ha nem néztem le, nem volt vörös.
Berinnek nem tudtam sírt készíteni. Az volt az egyetlen esélyem a szabadulásra, ha hátrahagyott anyagi létezéséből merítek erőt, mert azokat az átkozott fáklyákat sem tudtam volna egyenesen tartani néhány másodpercnél tovább. A kérdés viszont élénken élt bennem, kavargott, mint a füst és folyt, mint a nektár. Romlott nektár.
Megmentett? Megmentettem magam?
Farkam végével ritmikusan csapkodtam a havat, érdekes, görbült vonalakat vájva belé. Felesleges lett volna arra ügyelnem, mit teszek, ha a fagyott víz minden egyes lépésem megőrizte, mint valami lelketlen emlékezet. És sírtam, mint egy gyermek, mint egy elanyátlanodott kisfiú, aki még a hazautat is elfelejtette, sírtam, sok idő után először igazán tisztán. Talán ez segített kiűzni az ideget a gyomromból, amely befogadta ugyan a jóízű húst, ám az elme tudása befolyásolta az élvezetét. Öltem. De ember vagy vad, az mindegy. Lelkük van. Családjuk van. Az élet gyilkos és arra is nevel. Mindössze az nem mindegy, egyedül vagy-e benne.


Elcsendesedett bennem minden, mint vihar után az elhallgató szél, mégis zavartságot vonszolt maga után, amely felszínes, álomszerű állapotba ágyazódott. Gondjaim voltak, mégsem teljesen eszméltem rá, hogy érdekelt és idegesítenie kellett volna, hogy itt állok egy szál magamban télen, anyaszült meztelenül és a látóhatárt kémlelem, mintha attól tartanék, hogy anyám egyszer csak megjelenik, a legrosszabb pillanatok egyikében, ahogy szokta Mégsem történt semmi, minden nyugodtságba burkolózott a vértócsán kívüli valóságban. A könny az arcomra fagyott, s nem folyt többé. Reszkettem a hidegben, azonban a lábaim nem mozdultak és valamilyen oknál fogva már-már azt hittem volna, jó így. Jó itt lenni. Jelent valamit. Ér valamit.
Aztán, mintha fejbe vágtak volna, valami megváltozott. És fájt. Fájt, csípett, égetett a nyakam és úgy éreztem, alig kapok levegőt. Megrémültem, szabadulni akartam, megtudni, mi folyik itt, mégsem bírtam megmozdulni. Valami nem hagyott, valami... vagy valaki, ahogy tisztult a látásom, és ez a valaki furcsa szögben tartotta a fejét. Közel volt, közel az arcomhoz és nem tetszett, hát megpróbáltam feszegetni, azonban nem bírtam a karjaimmal, még csak felemelni sem voltam képes őket, a meleg nyelv, a nyál ragacsos, folyós érzése pedig visszavonhatatlanul felvillantotta bennem a helyzet leírásához szükséges szavakat az elmém asztalán fekvő nyitott könyvben.
Eddig én ettem, most engem esznek hát.
- Aaaaaa...
Mélyen belülről feltörő, azonosítatlan erőkből táplálkozó élni akarás hajtott, így párszor rúgtam néhányat, aztán megálltam, mintha tudnám, hogy semminek semmi értelme. Hagytam magam, kicsit azért is, mert úgy könyveltem el, mint egy büntetést... egészen addig, amíg különös nyugodtság nem lett úrrá rajtam. Felfogtam. Jártányi erőm sem maradt, s e hely csapdájába estem. Bármit tesznek tehát szavaim az idegennel, szándékán és indítékain fikarcnyit sem változtat.
Vérem a Borostás vérébe folyt. 
És a vámpír nem ment el innen.
Kérdőn néztem rá. Ha meg akart ölni, azt bizonyára lassan és fájdalmasan tervezte, de mindennek kellett, legyen egy megmagyarázható oka.

Volt pár erőtlen kapálózás az elején, de tekintve, hogy milyen fizikai és lelki megterhelésnek tette ki magát az előbb, sejtettem, hogy nem lesz túl nagy harc ebből. Az életkedve is romokban, nem lenne nehéz végleg megölni, de ugyan miért tenném? Amikor már tényleg magatehetetlenül lóg a karjaimban, leterítem a köpenyemet a hóba, és arra fektetem, belebugyolálom. Egyrészt nem akarom megalázni a meztelenségével tovább, másrészt még a végén megfagy nekem, mielőtt válaszolhatna a kérdéseimre.
- Életben foglak hagyni. - jelentem ki, aztán az igazság kedvéért hozzáteszem. - Valószínűleg.
Bármikor közbejöhet valami nem várt fejlemény, ami más utat szab a kettőnk találkozásának.
- Hogy ez neked jó vagy rossz hír, annak eldöntését rád bízom.
A köpeny rajta, én meg felkapom. Van itt egy kis kunyhó nem messze. Ott nyugodtabban megejthetjük az ismerkedés további részeit. Egykedvűen, ráérősen elballagok vele addig, leteszem a földre, és a döngölt földpadlóba mélyesztett tűzhelyen rakok egy kis tüzet.
- Már egy ideje figyeltetlek. Úgy a negyedik vadászatod óta. De nem akartalak megzavarni, amíg be nem fejezed. De ő volt az utolsó, igaz? Legalábbis ő úgy tudta, hogy ő az utolsó.
Még nem tökéletesek a gondolatolvasó képességeim, de azért van, ami már elég jól működik. Ennek a patkánynak a feje például egészen könnyen meghódítható volt, bár élvezetet nem jelentett.
- Na, és milyen érzés? Mi volt jobb, vacsorázni, vagy vacsorának lenni? - fordulok feléje kedélyesen, mintha csak valami hétköznapi időtöltés előnyeit fejtegetnénk.

Értem már. Végül inkább megfojt.
De csak találgatni tudtam - volna, ha egyáltalán éreztem volna hozzá kedvet magamban, az pedig most nem nagyon volt semmihez azt kivéve, hogy felkeresem a félig elásott apró kőerődöt, ahol Audoin jóvoltából eltöltöttem néhány hónapot. Méltó lezárásnak tűnt, s úgy látszott, mindössze az is marad: egy terv, amit sohasem fogok kivitelezni... egészen addig, amíg rá nem ébredtem, hogy nem is a fejemre került a szövet, hanem csupasz bőrömre a hideg ellen. Felvontam a szemöldököm. Lett légyen vérlény, vérszívó vagy vámpír - bár ereje és tapasztalata miatt talán az utóbbi -, valóban annyira finomnak ítélt volna, hogy már elmenni sem hajlandó mellőlem? Ám tovább már nem érdekelt, céltalan létezésemnek végül is célt szolgáltatott, még ha azzal is járt, hogy nem létező szabadságom újra semmissé lett.
Bólintottam hát, kedvetlenül, fásultan és beletörődően, holott legbelül közel sem rendelkeztem ilyen véleménnyel róla, amikor a férfi felvett és célirányosan megindult valamerre. Minden egyes lépésével tűzkövek képe jelent meg előttem, amelyek a hó ropogásának ritmusára megpróbálják feléleszteni lelkem lángját a hamurengetegből - sikertelenül, szikrákkal teleszórva a nyirkos sötétséget odabent. Egyelőre.
Nem szóltam, nem mozogtam, nem próbáltam elmenekülni, hiszen csak az erőmet vesztegettem volna, egyetlen esélyemet pedig annak megtakarítása jelentette arra az esetre, ha a tűzzel bajlódó vámpír meggondolná magát, bár nem értettem, minek. Kialudt az enyém, tárt karokkal fogadhattam volna a megsemmisülést, aztán most mégis visszakoztam az elől, amiért tizenkét éve bármit megadtam volna. A falnak döntöttem a fejem, úgy figyeltem az alakját, megpróbálva nem tudomást venni róla, hogy rettegek. Persze abból is látszik, mennyire sikerült, hogy amikor amaz kinyitotta a száját egy pillanatra úgy éreztem, mintha hideg jégcsapokat szúrtak volna át a koponyámon. És amit mondott...
- Ő volt. - válaszoltam, igyekezve határozottnak tűnni, amennyire csak lehet - Már nincsenek többen. Elvégeztem, amit kellett.
Figyelt. Évek óta. És én még csak nem is feltételeztem. De miért? Ha igazat mondott, miért nem lépett elő a bokrok közül vagy a feleség kertjéből, hogy megállítson? Egyáltalán meg akart állítani?
- Akármennyire hihetetlen, inkább az utóbbi. - válaszoltam néhány másodperc múlva - De ha figyeltél, akkor mindent tudsz.
Itt pedig a szemeibe néztem. Tudnia kellett volna az igazat, ha mindig megtalált, akárhová is vezetett a következő nyom, márpedig évek óta ezt csinálta. Miért nem volt hát biztos benne, hogy utam a végére ért? Mintha egy hatalmas részlet hiányzott volna a kirakósból, és ez kezdett felettébb idegesíteni, főleg, hogy ki tudja, mit tud még rólam. Ki tudja...
És mint fülledt estében a sötét égboltot megvilágító villámcsapás, kezdtem azon nyomban erősen gyanakodni. Mi van akkor... mi van akkor, ha volt még egy valaki? Valaki, akiről nem tudtam. Valaki, aki megfordíthatja a kockát és bosszút állhat a bosszúállón.
- Neki dolgoztál? - kérdeztem tehát, véresen komolyan, erősen kihangsúlyozva az első szót, hatalmas, kemény gombóccal a torkomban, aminek nem szabadott érződnie.
Ha értette, mire gondolok, nem mindennapi halál várt rám.

Az élet nem akarása addig nagyon könnyűnek tűnik,a míg fel nem tűnik a színen valaki, aki esetleg tényleg elveheti. Érzem a rémületét, érzem, hogy fél. Ettől még ha mégis nekiállnék elveszejteni, azt hiszem, nem ellenkezne. Figyelek mindenre, amit mond, és ahogy mondja, és főleg arra, amit kérdez.
- Erre az utolsó kérdésre sokkal könnyebben válaszolnék, ha tudnám, ki az a "neki". - felelem egy mosollyal. - De feltételezhetőleg nem. Nyugi, ez teljesen magánjellegű érdeklődés a részemről.
A tűz nagyjából rendben, már ég, és ad némi hőt is. Remélem, értékeli a gesztust, mert erre sem nekem van szükségem. Rajtam most egy szál fekete ing van, mely nincs is nyakig begombolva, meg egy nadrág, és szemmel láthatóan nem zavar, hogy más ennyi ruhában már kocogó fogakkal gubbasztana. Persze én is érzem, hogy hideg van, de már gyerekkoromban olyan kemény katonai kiképzést kaptam, amiben sok mindennek az eltűrése benne volt.
- Igen, sejtettem, hogy ez lesz a válaszod. - felelem elmélázva, visszatérve az étkezési szokásainkra. - Úgy etted azt a szerencsétlent, mintha valami kínos kötelesség lenne. Eddig is sejtettem, hogy valami bosszú van a dolog mögött, de magát a történetet nem igazán tudtam kihámozni a vacsorádból sem. Úgy érzem, ő sem ismerte a teljes történetet. Voltak sejtései, félelmei, és egy jó adag bűntudata, de gyarló elméje nem sokat értett a világ valódi természetéből, és sosem volt játékos a táblán, mindig csak figura.
Eléggé selejtes fickó volt, nem kár érte, és mivel úgy tűnt, ő volt a főnök, a többieket sem sajnálom igazán.
- Na, szóval nem, nem tudok mindent, de szeretnék. - zárom le, és most rajtam a sor, hogy jelentőségteljesen nézzek, mert hát ezért vagyunk itt, tehát addig leszünk itt, amíg ez a kívánságom nem teljesül. Remélem ennyiből is megérti. Jár a köpeny, a tűz melege, egyéb figyelmességek, de cserébe csiripeljen, mert minden mulandó.

Eleinte csak hallgattam. Hallgattam, mert nem akartam elhinni, hogy valaki ilyen messzire menne puszta kíváncsiságból, de hát itt volt előttem a vámpír, mint egy élő - vagy kevésbé élő - bizonyíték. És tekintve, hogy jelenleg nemrég még azonnal eldobni kívánt életem egyes-egyedül tőle függött, nem igazán maradt választásom, hiszen úgy tűnt, nem voltam eléggé felkészülve. Az elmúlt évek mély nyomot hagytak a lelkemben, még ha a tűz elnyelni is látszott őket, annak kialudtával felszínre tört a késztetés, szinte már kényszer: muszáj átértékelnem mindent, most, hogy a jövőm csak vékony cérnánál fogva lengedezett a levegőben. És azt máris tudtam, hogy annyira nem vagyok magamra büszke, mint gondoltam, hogy leszek.
- Audoin, korábbi longobárd király, Pannonia meghódítója. - mondtam tehát nagy sokára, talán tíz perc is beletelhetett - A Borostást alkalmazta, mint fogolyőr és mint fővadász, így amikor meghalt, ő átvette a vezetést. De gondolom, inkább az érdekel, hogy kapcsolódik ez hozzám: Audoin látó volt, és borzalmas szerencsétlenségemre a gyámom.
Még meg is borzongtam az emlékek láttán, de nem gondolkodtam most azon, hogyan beszéljek vele és miről. Ha el kellett mondanom, hát úgy fogom, ahogy tényleg történt, a többi pedig nem érdekel. Belefáradtam már abba, hogy Mondénekkel szemben ilyeneken is gondolkodni kell, és tessék, megkaptam magamnak, amit akartam: egy Fátylon túli, aki még annál is betegesebben rajonghatott a rejtélyes történetekért, mint azt először gondoltam. És mivel éppen eléggé kavargott bennem minden ahhoz, hogy ki is nyissam a szám, hát a saját sorsom elmesélését használtam rá, hogy levegye a vállamról a feszültség terhét.
- Ideát Druian Salva a nevem, de az udvarban Waltharinak hívtak.
És talán merész lépésnek ítéltem volna valamikor máskor, amikor még az árnyékoktól is óvakodom, de nem most:
- És mielőtt folytatnám, legalább azt hadd tudjam meg, ezúttal ki a fogva tartóm.

Sajnos nem vagyok naprakész az összes királyból oda és vissza. Audoin rémlik, pár éve meghalt. De hogy ki volt előtte? A kölyök tehát Audoin nevelt fia, aki ennek címén fogva tartotta. A pribékeket nyírta ki a gyámja halála után. Ráadásul bemutatkozott, és úgy, mintha nekem tudnom kéne a nevéről, hogy ő kicsoda. Így azért kezd lassan összeállni a történet, Lilah elég sok királyi és nemesi udvarban kavarta és kavartatta velem a szart, hogy nagyjából sejtsem: a kis sárkányfinak kéne a trónon ülnie, de apja túl hamar meghalt, és a gyám magához ragadta a hatalmat. Nos, az ő helyében én is valami ilyesmibe kezdtem volna.
- Nyugi nem vagy fogoly, csak még nem tudsz lábra állni, és nekem vannak még kérdéseim. De nem terveztem, hogy hosszabb időre magamhoz láncollak. Bár tudom, neked nagynak, és erősnek tűnök, én is függök valakitől, nem vagyok teljesen a magam ura. Van némi mozgásterem, és szabadidőm, de ennyi. Szóval elbeszélgetünk még egy kicsit, és aztán elválnak útjaink.
A kérdésre, hogy ki vagyok, nincs szándékomban őszinte választ adni, de mivel nem akarom fogva tartani, talán már nem is ragaszkodik hozzá. Nem akarom magatehetetlenül itt hagyni, de ez megint necces, mert hát a jó ég tudja, mit tervez akkorra, amikor erőre kap. Mégis csak egy mágiahasználó. A vére egyébként egészen finom, majdnem mind a valódi mágusoké. Eliszogatnám még egy ideig, de hová dugjam Lilah elől? Nem, nem tarthatom meg, jelenleg nincs rá esély.
- Mért pont a felfalás? Ezzel sokkal inkább magadat aláztad meg, mint őket. Tudod, van egy mondás: az vagy, amit megeszel. Te az utóbbi tíz évben ezek szerint sokat adtál le a színvonalból. Nem azt mondom, hogy egyél csak nemeseket, mert igazán az emberevést sem értem. Szóval kifejtenéd honnan jött ez a nem túl kolosszális, de határozottan figyelemfelkeltő ötlet?
Engem nem zavar jelenleg, amit tett. Lilah nevelése leszoktatott arról, hogy túlontúl finnyás legyek, mert amikre rávett, azok alapján régi énem naponta szembeköphetné a mostanit. Pedig akkor sem voltam egy könnyű ember. De úgy vagyok vele, előbb-utóbb csak elnyerem valahogy a függetlenségemet, és akkor majd én döntöm el, milyen erkölcsi nívón élek. Addig kivárunk, és tanulunk, amennyit csak lehet.

Szóval nem vagyok...
És ezért már nem is kellett neki válaszolni? Persze, úgy könnyű volt - még nagyobb - előnyt faragnia a helyzetéből, hogy míg minden egyes mozdulatomat évekig figyelte, most, mikor szemtől szembeni találkozásra került sor, még csak egy gúnynevet sem említ magáról. Ez azonban nem segített, egy cseppet sem, sőt, inkább csak rontott a helyzeten, növelte a bizalmatlanságom, és ez feszültséget szül, és ha feszült vagyok, akkor képtelenné válok összeszedetten beszélni. Meg kellett hát nyugodnom, de hogyan, ha éppen csak arra maradt erőm, hogy a szemem nyitva tartsam és értsem, amit mond? Mi volt ez hát, ha nem egy újféle börtön, amelyről még le is tagadják tagadhatatlan mivoltát?
Hogy honnan jött az egész? Ezek szerint valóban semmit sem tudott rólam igazán. És ez valahol már-már kellemesnek tűnt.
- Hétéves koromig ültem a trónon, de semmiről sem dönthettem, így nem is bántam, hogy anyám és Audoin egymással vállvetve eltervezték a halálom. Csak egy olcsó színjáték, ennyi lett volna az egész, de a gyámom eltúlozta. Durván megsebzett. Mások jóléte vagy egyáltalán az élete nem jelentett neki semmit és anyám ezt szó nélkül hagyta.
És valóban. Nekem nem kellett az a trón, de ha tudtam volna, miket művel majd Audoin, foggal-körömmel ragaszkodom hozzá. Persze egy gyereknek sokáig tartott átlátnia a dolgokon, aki azt hitte, hogy az anyja teljes szívével támogatja őt.
- De gondolom, tudod, milyen a gyermeki naivitás. "Nem, az anyám biztosan nem akar nekem rosszat, dehogy, ki mondott róla ilyet?" Valahogy mégis csak eljutott a király fülébe, hogy egy emberrel barátkozom, aki tisztában van azzal, hogy mi vagyok és nem érdekli. - sóhajtottam halkan - Ezt már nyilván nem tudta lenyelni. Egyébként is sajátos elveket vallott arról, mi az élvezetes és mit kell megvetni. Súlyos gondok voltak az elméjében, ezt bárki láthatta, ha belenézett a szemébe.
Ám amilyen könnyeden próbáltam róla beszélni, épp olyan ütemben szakította fel a múlt sebeit az egész. Akárhogy igyekeztem, a végén már tehetetlenségtől, értetlenségtől és el nem múlt félelemtől remegett a hangom, hogy a megaláztatást már ne is említsük.
- Az az ember a testvéremnek tartotta magát. Berin-nek hívták. Ő volt az egyetlen, aki a segítségemre sietett, amikor Audoin - bosszúból vagy a saját élvezetére - bezárt, megkínzott és ott is tartott, de nem ölt meg.
A vadászatom alatt jó néhány dolgot megtanultam, többek között azt is, hogy csak az számít bűnnek, ha az ismeretlen, gonosznak beazonosított erők tizedelik azt, ami emberi. Ha ők irtották egymást, az már olyan természetes volt, mint hogy minden nap enni, inni kell és következésképpen időnként könnyíteni magunkon. Nem bírtam elviselni ezt, ajkaim már most is remegtek, tekintetemből még én magam is éreztem a zaklatottságot, ahogyan előtörtek a nem kívánt emlékek.
- Berin ugyanaz volt, mint ők, mégis kérdés nélkül lelőtték, csak mert ki akart vinni. És eltört, ami eltörhetett, itt bent. - mondtam, miközben állammal igyekeztem lefelé bökni a mellkasomra.
Igenis volt szívem. Volt és éppen ezért estem a saját csapdámba.
- Megettem Berint mert csak így maradhattam életben. - magyaráztam tovább egy kis idő múlva, már el-elakadva, érezvén, hogy sokadjára hisztérikus sírás kerülget.
"A férfiak nem sírnak." Égbe kiáltó ostobaság.
- És a nyers düh felemésztett. Nem volt kérdés, hogy ugyanezt a sorsot szánom Audoinnak, de amikor kiszabadultam, már halott volt. A többit tudod.
És remélem, kielégítettem a kíváncsiságod...
Ha tudtam volna mozogni, azt hiszem, eltakartam volna az arcom, így viszont csak annyi lehetőségem maradt, hogy a földet és a falakat bámulom. Sebezhetőnek éreztem magam, gyengének és nevetségesnek. Szó sem volt itt arról, hogy újra megtenném, hogy újra hagynám magam összezúzni: Biztos voltam benne, hogy nem adok rá több lehetőséget senkinek. Ugyan ki keresztezheti az utam, ha ezentúl éppoly láthatatlan és nem létező leszek a világ számára, mint egy apró kő egy elhagyatott, sötét erdőben?

Nem kellett nagyon noszogatni, egy apró utalás, és kifolyt belőle az egész történet, elém ömlött minden nyomorúságával és álnokságával.
Amint ő elhallgatott egy időre csend telepedett ránk, mert én nem erőltettem a beszélgetést tovább. Egyrészt meg kellett emésztenem, amit hallottam, másrészt pedig hagynom kellett neki időt, amíg megnyugszik valamennyire. Aztán egy idő után röviden és tömören megkapta a véleményemet a helyzetről. Nem kérte, de ha már ilyen kellemetlenségeket okoztam neki, ennyivel tartozom. Rajta múlik, megfogadja-e vagy sem.
- Az alatt a pár száz év alatt, amit vámpírként töltöttem volt pár ember, akihez ideig-óráig barátság fűzött. Volt közöttük pár, aki bármikor, bármennyit adott volna nekem a véréből, akár az összeset is, ha arra van szükségem. Szerencsére nem kerültem ilyen helyzetbe. Ha Berin tényleg annyira szeretett, mint hiszed, akkor nem tettél vele semmi olyasmit, amibe ő bele ne egyezett volna. Ez az egyetlen, amit meg kell értened és el kell fogadnod. Ha ez sikerül, akkor túléled, ha nem, bármeddig létezel is, pokolban fogsz sínylődni, melyet magadnak teremtettél. Ők ... - bökök kifelé a maradványokra utalva - ... nem számítanak.
Tudom, hol hagyta a ruháit, hát további szavak nélkül felkelek, otthagyom, és elhozom a holmiját. Az én gyorsaságommal hamar visszaérek, de addig legalább megemésztheti kicsit, amit mondtam. Kicsit megmelengetem a holmikat a tűznél, aztán segítek neki felöltözni, mert még gyenge, mint a harmat. Letörök egy jégcsapot, hogy folyadékhoz juthasson, és a segítek odaülnie a tűz mellé.
- Nemsokára szerintem lábra tudsz állni, hazakísérlek, aztán elválnak útjaink. Addig kénytelen leszel még elviselni a társaságomat.
HA nem tudna magától megülni még, akkor ott maradok mellette és megtámasztom. Ahhoz, hogy talpra álljon, előbb ülnie kell egy ideig.

Valamiért arra számítottam, hogy ennyi neki nem lesz elég vagy nem hiszi el, amit mondtam, már csak azért sem, mert én is kételkedve szemléltem az elmúlt tizenkét évet. Hogy volt rá erőm, akaratom és hogy jutott eszembe, hogy néhány percét még élvezzem is? Nem tudtam volna megmondani a pontos választ, egyszerűen ilyen voltam, és mivel nem szólt, gondolom, egyelőre neki sem sikerült olyan élesen elválasztani a jót a rossztól. Legalábbis egészen addig így tűnt, amíg a hangja megtörte a csendet, amelybe a tűz ropogása és a lélegzésem már egészen észrevétlenül beleolvadt. És milyen furcsa belegondolni, hogy ha nem árulja el magát, az ajtó vizsgálgatásában elmerülve azt is elfelejtettem volna, hogy itt van még. Vajon használt valamilyen tárgyat vagy a vámpírlét velejárója volt az ilyesfajta láthatatlanság? Vagy én zaklattam fel magam annyira, hogy tudatom kizárja a jelenlétét?
Az arcára néztem, amíg beszélt. Így, a lángok aranysárga fényénél, levegőt juttatva a tüdejébe, egészen olyan volt, mint egy átlagos ember.
Hallgattam. Meglepett. Legalább arra számítottam volna, hogy nevetség tárgyává tesz vagy rosszabb esetben itt helyben lemészárol, de a legkevésbé sem arra, hogy megpróbál majd újrakezdésre buzdítani. Csakhogy utóbbival kapcsolatban nem volt igaza. Dehogynem számítottak a Vadászok. Ugyanolyan árvaságra juttattam a - mostanra sok esetben már felnőtt - gyerekeiket, mint amilyen árva és elhagyatott én voltam és vagyok. És az asszonyok? A maradék tizenhárom felesége, akik nem tettek Berinnel semmit?
Tudtam, hogy elment, hogy alkalmam lett volna megpróbálni továbbállni, de a kezemet sem mozdítottam, nem lett volna értelme, hiszen akárki volt is, nem vert rabláncra, nem kínzott meg és ha elítélt is, csak gondolatban tette azt. Maradtam hát mozdulatlan őre a falaknak, és a szavakat elemeztem, hátha rávilágítanak a vámpír valódi szándékaira. Végül, néhány perc üres töprengés után sem jutottam semmire, azon kívül, hogy talán... talán jobban megértette a helyzetem, mint gondoltam volna. Az általa megélt évszázadok alatt vajon hány barátját veszthette el? Mégis úgy járt-kelt, mintha mi sem történt volna.
Valóban képes lennék erre?
Amikor visszatért a ruháimmal, még nem gondoltam, hogy anyámat megszégyenítően neki nem áll szándékában csak úgy itt hagyni, pedig megtehette volna, és magam sem tudtam, mit gondoljak erről. Megkönnyebbültem, amikor felöltöztetett, ám egyúttal megalázónak is éreztem, mindkét fél részéről, jóllehet, az ő arca nem tükrözött semmi hasonlót. És azt hiszem, ahogy egyre inkább, tagadhatatlanul felismertem, hogy szó nélkül gondoskodik rólam, szégyennel telt meg a szívem. Jobban fájt, mint a nemrég bőrömet mardosó hideg.
- Köszönöm. - mondtam szűkszavúan, de nem tudtam, mi mást tehetnék még hozzá.
Legutoljára Berinnek hálálkodtam és azóta bizony eltelt egy kis idő. Íme a tanulság: a kapcsolatok, a beszéd, a társaság arra kellenek, hogy megmaradjunk olyannak, amilyennek lennünk kell.
Megmozgattam a lábfejem. Igaza volt. Még nem tudtam volna felállni, de ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül egészen hazáig kell kísérnie. A túlzott figyelmesség belőlem csak kínos értetlenséget váltott volna ki, nem is beszélve arról, hogy ha emlékezetem nem csal, ő nem volt olyan szabad, mint én.
- Nem hiszem, hogy egész Kárpátaljáig lenne időd rám. - magyaráztam - A felettesed sem örülne neki, én meg annak, ha miattam keverednél bajba.
Rajta állt hát, mit válaszol, én pedig tűkön ülve vártam. Minden kedvessége ellenére még mindig a gyanú elfajzott férgei rágták a mellkasom, mégsem tudtam letagadni, hogy akármiért is követett a táplálkozáson kívül, jól esett a társasága.

Éreztem, hogy noha a szavaim megérintették, kétségei vannak. Nem mondta ki, én pedig nem kérdeztem rá... még. A segítségemet megköszönte, de a köszönet nem volt teljesen őszinte. Az következő mondaton aztán igazán jót nevettem.
- Nem is odáig gondoltam, de feltételezem megszálltál valahol, ahol még pihenhetsz egy-két napot, mire teljese erőre kapsz. Én odáig szeretnélek csak elkísérni. Ha nem iszom belőled, gond nélkül hazajutottál volna, vagy csak olyan baj ér, amit magadnak köszönhetsz. De így most az én felelősségem ma éjjelre a biztonságod egy pár órán át. Persze ha valóban nem kérsz belőle, elfogadom. De nem csak a felettesem, hanem egyéb tényezők miatt is hajnal előtt haza kell érnem.
Ha az előző jégcsapot elfogadta, hozok még. Bár előzőleg falt fel egy teljes embert, elég nagy mészárszéket csinált, húst evett, de a vér nagy része elfolyt, én meg majdnem szárazra csapoltam, hogy zavartalanul beszélgethessünk... és mert finom volt a vére. Szóval kell az a folyadék.
- Elmondtad a történetet, ami engem érdekelt, de benned még maradtak kimondatlan dolgok, érzem a kétségeidet. Ha megtisztelsz azzal, hogy szavakba öntöd, szívesen meghallgatom.
Nem unszolom tovább, ez most már tényleg az ő döntése, hogy kihasználja-e a bennem rejlő pár száz évnyi élettapasztalatot. Meghallgatni végül is bármit lehet, és semmit nem lesz kötelező meg is fogadni.

Egyéb tényezők... Akármennyire is igyekeztem magamba szívni a tudást utazásaim során, talán a gyengeségemből kifolyólag beletelt egy kis időbe, amíg rájöttem, mit ért ez alatt: A Napot. Igyekeznem kellett tehát, próbálgattam a kezeimmel támaszkodni, a lábaimat mozgatni lassan, fokozatosan, mialatt a jégcsapokkal voltam elfoglalva, mintha legalább egy-egy korsó sört nyomott volna a kezembe. Nehéz volt akárhová is tenni az érzést, hogy talán még jól is esne a kísérete. Ellentmondó, furcsa és valószerűtlen, de akkor is megtörtént még ha azzal is magyaráztam, biztosan az idegesség teszi. Ha velem van, nem fog a halott Vadászok felnőtt fiainak szólni, mert nem lehet két helyen... Csak nem ragadt rám örökre ez a beteges félelem.
- Elkísérhetsz. - mondtam a harmadik jégcsap után, aztán amikor rájöttem, hogy hangzott, gyorsan kijavítottam - Kísérj el. Nagyra értékelném.
És amikor már majdnem elégedett voltam magammal és azzal, ahogyan a dolgok alakultak, meghallottam, amit mondott. Honnan tudta ezt? Biztos voltam benne, hogy ennyi minden nem látszódhatott az arcomon, mert még ahhoz is túl fáradt voltam. Vagy nem. Vagy sokkal mélyebben is képes volt olvasni másokban, mint azt gondoltam.
- A vesémbe látsz. - közöltem vele valamiféle halk, kínos és egyszerre kérdő nevetéssel a végén, majd folytattam - Kétségeim? Az egész világgal kapcsolatban vannak kétségeim. De téged gondolom, most az érdekel, miért vannak veled kapcsolatban is: mert ingyen senki sem segít, ezt jól megtanultam. Te tudod, hogy én ki vagyok, de én csak annyit látok, hogy éppen most fejeztem be egy hosszúra nyúlt ámokfutást, máris felém nyújtod a karod. Jól esik, de nem értelek. Mégis van összetartás? Hol keressem? És mit kezdjek az emberekkel? Mindenhol ott vannak, és félnek attól, amit nem ismernek.
Amikor észbe kaptam, hogy mégiscsak visszakanyarodtam az általános kételyeimhez, ráadásul még a kezeimmel is illusztrálni próbáltam a problémák súlyosságát, visszaeresztettem őket a combomra és belebámultam a tűzbe. Hogy lehetett ekkora erő a szavaiban?
Visszanéztem rá, megvizsgáltam a szemét, úgy vártam a válaszát. A szem tükre fontos. Sokat elmond a tulajdonosáról.

Na, megkaptam a fejedelmi engedélyt, hogy hazakísérjem. Ezen jót mosolygok, meg a javításon is. A vér nem válik vízzé, vagy nem ilyen gyorsan. Csak hét évet ült trónon, addig is csak fél fenékkel gyerekként, de azért minden porcikájában ott van még az uralkodói gőg. Lilah az első pár évben sok gondot és energiát fektetett bele, hogy ezt belőlem kiverje. (Néha szó szerint.) Belőlem sem sikerült teljesen. Bár ami maradt, az már inkább ösztönösen, teljesen belülről fakad, ezért kiirthatatlan.
"A vesémbe látsz."
Ez megint nagyon tetszik.
- Nem a vesédbe, hanem a fejedbe. - vetem közbe vigyorogva, de aztán végighallgatom, hogy mit is akar ebből valóban elmondani.
Sok-sok kétsége van. De leginkább egyenlőre engem ért félre.
- Nézd, kicsit ki kell, hogy ábrándítsalak. A szándékaim sokkal önzőbbek, mint feltételeznéd. Először is azért cserkésztelek be, hogy kielégítsem a kíváncsiságom. Ennek érdekében megtámadtalak, és fájdalmat okoztam neked, kellemetlen, kiszolgáltatott helyzetbe hoztalak, és ennél sokkal többre is képes lettem volna, hogy megtudjam, amit akarok. Ha makacskodsz, éppen ilyen élvezettel játszadoztam volna el veled, ahogyan most beszélgetünk. De megtudtam, amit akartam, és most már csak az a célom, hogy csökkentsem azoknak a tetteknek a káros hatását, amit elkövettem. Van egy elmélet, ami szerint mindent visszakapunk, amit okoztunk, jót és rosszat egyaránt. Én hajlamos vagyok hinni ebben. Tehát a feléd való jóindulatomat és szolgálatomat éppen úgy tekintheted önzőségnek is.
Na, ezzel megint lesz min rágódnia. Nem akarom nagyon összezavarni túl sok új elmélettel, de amit kérdez, arra szívesen válaszolok. Ez is egy lehetséges jó cselekedet, amivel törleszthetek a bűneimért. Néha elgondolkodom rajta, hogy áll a mérlegem, de túl bonyolult az életem, és az általam még életemben okozott hatások túl nagyok ahhoz, hogy megfelelően számba tudjam venni.
- Ami a világot illeti, van összetartás. De nagyon ritka. Azt mondom, hogy talán minden huszadik ember képes igaz barátságot kialakítani valakivel. Ezekből is talán minden tizedik az, aki tényleg, minden tűzön-vízen át kitart a mellett, akit barátjának nevezett. De a többi sem megvetendő, csak őrájuk nem lehet minden helyzetben számítani. Ha elkezdesz közeledni emberek felé, lehetőleg ne csak egy barátod legyen, mint eddig, mert ha valami történik vele, nem lesz támaszod a bajban. Kell legalább egy másik akinek a vállán kisírhatod magad. És ha emberek, akkor el fogod veszíteni őket. Mindet, amíg te magad meg nem halsz. De csak az elején ilyen nehéz, amíg a Fátyol nekünk való oldalán ilyen fiatal vagy. Később már a mieink is inkább partnernek tekintenek majd, és ha ott találsz barátokat, az tartósabb lesz. A nyíltabb, őszintébb fajok között keresgélj! Egy tündér, vagy egy vérfarkas kevesebb eséllyel szúr hátba, az angyalokról nem is beszélve.
Na, ennyit a barátkozás sárkány módra gyorstalpaló tanfolyamról.
- Magamról nem mondhatok többet. Nem rendelkezem szabadon a létezésemmel. Bizonyos tekintetben éppen olyan rab vagyok, mint te voltál, csak kényelmesebb a börtönöm. Ne vedd sértésnek, ha a személyes kérdéseidre nem felelek.

Na igen. A kíváncsiságáról, mint motiváló erőről elég sokat sejtettem az elejétől fogva, mindössze az borította fel bennem ezt az elképzelést, hogy ebben a rövidke időben, amely találkozásunk óta eltelt, jobban figyelt rám, mint az anyám vagy mint Berin, pedig vámpír volt, olyasvalaki, akinek réges-régen el kellett volna felejteni az élő test szükségleteit - és a lélekét, ha már itt tartottunk, meg nem szabadott volna ennyire ismernie, ha hihettem annak a képnek, amit Austrigusa a vámpírokról lefestett nekem. Bár ezek szerint a legkevésbé annak kellett volna, és ez a többi fajra is igaz lehet. Itt ült velem szemben egy nevetgélő vámpír, aki valamilyen kicsavart lelkiismereti - vagy önzőségi? - logika alapján, de meg akart győződni róla, hogy semmi baja nem esik annak, akiből az előbb táplálkozott. És ha igaza volt, akkor én aztán kamatostul fogom visszakapni az elkövetkező évszázadokban, amit a Vadászokkal és a családjaikkal műveltem, kivéve, ha...
Nagyon elborult, szinte már betegesnek titulálható ötlet gyúlt fényre az elmémben, amely, akármilyen furcsa is legyen, működhetett is akár, és hirtelen, ahogy a vámpírt hallgattam, leküzdhetetlen késztetésem támadt rá, hogy ki is próbáljam. De először azt kellett kideríteni, valóban jó ötlet-e. 
- Ez a legmegnyerőbb magyarázat az önzőségre, amit eddig hallottam.- feleltem, mint aki teljesen érti, mert hirtem benne, hogy igen - És mint ennek gyakorlott művelője, kérdezlek: Segíthetek-e azoknak, akiknek semmi közük nem volt hozzám, mégis megkárosodtak miattam. Gyerekekre és nőkre gondolok. 
És tulajdonképpen az sem kellett volna hozzá, hogy tartósan emberek között éljek, azon túl, hogy talán befoltozhatná a lelkemen tátongó méretes, sajgó lyukakat. Ha még nem álltam készen arra, hogy kitárjam az ajtaját valakinek, el kellett kezdeni az oda vezető utat. Igaza volt, és ezt tudtam. Magányban nem lehet létezni. Mégis úgy éreztem, még sokáig ez lesz az osztályrészem.
- Köszönöm a tanácsaidat. Elgondolkodom rajtuk. - válaszoltam végül, hogy legalább ne gondolja azt rólam teljesen, ami eddig látszott belőlem, és azért is, mert azt hiszem, hálát éreztem az irányában.
Arra, hogy nem mondhat semmit, határozottan bólintottam: nem fogom firtatni, elfogadom. És ezzel lezártnak tekintettem az ügyet, bár azt nem mondanám, hogy nem érdekelt, s ezt a kíváncsiságot a lábaim mozgatásával próbáltam elnyomni.
- Azt hiszem, már jó. - jeleztem, hogy megpróbálnám a felállást.

Ó, sikerült a megfelelő csalit bedobnom, és a "sárkányhal" ráharapott. Érzékelem az új gondolat és az új életcél ébredését.
"Segíthetek-e azoknak, akiknek semmi közük nem volt hozzám, mégis megkárosodtak miattam."
- Mért megtiltotta valaki? - kérdezek vissza flegmán. - És ha megtiltaná, kellene neked azzal törődnöd?
Szívesen bekopogtatnék a fején: hé, öregem, a magad ura vagy, annyi jót vagy rosszat tehetsz, amennyit csak akarsz, rajtad áll. Ez például még rám nem igaz, nekem előbb meg kell szabadulnom. De ez az este most nem rólam szól.
- A gondolkodás hasznos dolog, műveld gyakran! - bólintok kissé cinikus mosollyal, de egyébként teljesen komolyan gondolom.
Mivel jelzi, hogy szeretne felállni, talpra segítem, és támogatom is az első, vagy akár az összes lépésében, ha szükségét érzi. Sőt, akár kézben is hazaviszem, de nyilván az megint megalázó lenne, tehát ha tud gyalogolni, akkor meg kell adni erre a lehetőséget.
- Bár úgy véled, mindent tudok rólad, de nem tudom, hol szálltál meg, így te vezetsz. Én csak a kíséret vagyok, vagy a testőrség.
És elindulhatunk. Még van pár óra napfelkeltéig, szerencsére ilyenkor télen hosszúak az éjszakák. Ha elég neki a saját ruhája, a köpenyemet visszaveszem, nem akarok feltűnést kelteni a lakott részeken egy szál ingben.
Megtetszett ez a kölyöksárkány, ha magam ura lennék, esküszöm, megtartanám. De sajna kénytelen vagyok elengedni. Pedig jó alapanyag. Azt még nem tudom mihez, de van benne lehetőség. S most tökéletes lelkiállapotban lenne a rabosításhoz. Nem sokat tiltakozna. Illetve most már valamivel többet, mint amikor rátaláltam. De jelenleg nem összetörni akarom, úgyhogy ez így van rendjén. Nem tarthatom meg, hát hagynom kell, hogy szárnyat bontson.

- Nem, nem kellene. - válaszoltam, most már egy cseppet könnyedebben, mint amikor először megláttam ezt az apró kunyhót belülről, aztán mindenfajta megkönnyebbülés egyszeriben letörlődött az arcomról - Csak nem tudom, van-e jogom hozzá. Nem akarok olyan lenni, mint Audoin. Nem akarom magam mellett tudni azt, akinek én okozom a szenvedését. Az evés más. Gyors. És adtam neki valami értelmet.
Valahogy így, eközben igyekeztem feltápászkodni, amihez szerencsére segítséget is kaptam, mert bár épp elég megalázó helyzetben volt ma részem, egy alapos esés még a fejemre is tette volna a Megalázó Helyzetek Királyságának koronáját. Fél kézzel összehúztam magamon a - kissé állott szagú, de már száraz - kabátomat, miközben a másikkal átnyújtottam a vámpírnak a nemrég még meztelenségemet elfedő köpenyt. Nevetséges eredményre jutottam, amint tanulmányozni kezdtem a megjelenésünk közt lévő szakadéknyi különbséget: mellette valódi koldusnak tűntem. Igazán jótékony volt ez a sötétség. Aludni és vadászni is lehetett benne, ráadásul még a kérdések magját is elfedte a járókelők elől - legalábbis reméltem, hogy el fogja, elvégre átlagemberek nem jártak nemesek között.
És főleg nem karoltak beléjük, ha úgy érezték, egy-egy lépésük bizonytalan.
- Ott arra kell menni, nem túl meredek és levisz a magasból. - mutattam a holdfényben megcsillanó, a hótakaró textúrájától teljesen eltérő anyagú fényes, sötétszürke kőre, s amellett a jól látható mélyedésre a földben, amely egy ritkán használt gyalogút meglétét jelezte - A fenyves után van a falu.
Amiből gondolom, kitalálhatta, hogy azért elég messze lesz gyalog, több mint fél óra, így, az én tempómban. De hát jönni akart, szóval remélem, számított rá, mert ha most dönt úgy, hogy itt hagy, hát akkor a hóban alszom.

Magam mellett tudni? Mégis mit tervez ez a csodalény itt mellettem?
- Hát én se költöznék be egyik özvegyhez sem. - jegyzem meg némi éllel a hangomban - De segíteni lehet távolról, ismeretlenül is. Én a helyedben ezt ajánlanám, mert ha feltűnsz a közelükben, akkor könnyen végezheted vadászzsákmányként. Mellesleg egyet "magad mellett tudsz", mi lesz a többivel?
Az evésnek kétségtelen van értelme, nem lesz éhes utána az ember. Nekünk megvan az a hatalmas előnyünk, hogy még plusz élvezetet is okoz.
- Egy fokkal kellemesebb, ha úgy ehetsz valakiből, hogy nem hal bele. Az egyéb élvezetekről nem is beszélve. - kacsintok rá, míg elkezdem lefelé támogatni az ösvényem, ami eléggé nyaktörő vállalkozás így sötétben, jéggel borítva. De mulattat a gondolat, hogy neki most merre kalandozhatnak a gondolati közben. Elvégre nemrég ittam belőle. Amilyen harmatos, ifjú "virágszál", még a végén zavarba is hozom ezzel.
- Finom a véred. - súgom a fülébe, hogy még fokozzam a hatást.
Közben az időt számolgatom magamban. Leérünk, amikor leérünk, és nekem még haza kéne suhanni.... szoros lesz. Azt hittem a közeli városban szált meg, ahogy mi is. De mondjuk az öltözetét elnézve, megértem a falut.  Lehet egyszerűbb lenen, ha leülnénk, és leszánkóznánk a domb aljába, bár így, hogy nincs mire ráüljünk azért ez eléggé kényelmetlen, és könnyem előfordulhat, hogy a nadrág hátulja erősen hiányos lesz a végére. Az meg.... nem, ezen a lassan bigottan kereszténnyé váló területen ez nem egy jó ötlet.

- Még nem teljesen kiforrott a terv. - próbálkoztam meg valamiféle fehér hazugsággal, ugyanis pontosan tudtam, kit akarok magam mellett tudni és miért, valamint azt is, hogy ez cseppet sem fogja akadályozni a többi teendőm más családokkal vagy akár a saját életemmel kapcsolatban.
Azok közül, akik Pannoniában mertek maradni, az egyiknek teljesen árván maradt a lánya és bár eleinte már a gondolattól is undorom támadt saját magamtól, hogy előbb megvacsoráztam az apjából, aztán még lenne gyomrom felkarolni, egyszerűen most annyira összekavarodott bennem minden, hogy ez tűnt a legelfogadhatóbb megoldásnak - és az egyetlen ép elmére utaló ötletnek, amit az elmúlt évtizedben kitaláltam.
- Senkiből nem akarok többet enni. - mondtam, s mivel utolért, mennyire súlyosnak és borúsnak hangzott, gyorsan hozzátettem - Kivéve, ha olya...
Vagyis csak akartam hozzátenni, ugyanis a következő események kisebb lavinát indítottak el bensőm hegyoldalán. Igen, az nem okozott meglepetést, hogy finom vagyok, valahogyan sejtettem a találkozásunkat követő percekben, na de azt, hogy ennek valóban köze legyen a... ahhoz, hát azt már nem akartam elhinni, így úgy döntöttem, rájátszom. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem nyugtalanított a dolog, elvégre könnyen megeshetett, hogy egy negyedórácskára elvesztettem az eszméletem. 
De nem, az biztosan nem... ugye? - néztem rá a szemem sarkából, mélyen elnyomva a zavarodottságom, majd hozzáfogtam bekapcsolódni a vámpír játékába.
Ha olyan viccesnek képzelte magát, engem meg ilyen tudatlannak és naivnak, hát akkor egye meg a levesét.
- Nem tudsz becsapni, csak a vérszüzességemet vetted el, a másik megmaradt. - közöltem vigyorogva, s némileg felhúztam a szemöldököm, majd mint aki jól végezte dolgát, igyekeztem nem elesni annak eredményeként, hogy az előbb levettem a szemem az útról.
Utólag belegondolva igazán furcsának tűnt, hogy nemrég még egy ember csontjairól fejtettem le a húst közel hisztérikus zokogás kíséretében, most meg úgy viselkedtem, mint akit kicseréltek a régi önmagára, arra, amelyik méltó barátja volt Berinnek. De vajon megérdemeltem-e ezt?

Nem teljesen kiforrott ... Háhá... Mondjuk tekintve, hogy én juttattam eszébe pár perccel ezelőtt, elnézhető, ha a terve nem teljesen kiforrott.
Éppen az evés és annak kivételeiről kezdene értekezni, ami ugye már eleve nem tetszik, hogy van kivétel, de hát ő dönt a saját életéről, és az általa elkövetett bűnökről is. Azonban nem fejezi be a mondatot, mert eljut az elméjéig a mondandóm veleje. Szinte látom azt a hatalmas szöget, ami most kiáll onnan. Meg a zabszemet is, ami valahol máshol helyezkedik el. A pillanatára, amit rám vetett a szeme sarkából be kellett harapnom a szám szélét, nehogy elnevessem magam.
Imádom, amikor még ilyen harmatosak, ártatlanok, idealisták!
- Nyugi, nincs szükségem ilyen olcsó trükkökre, ha ahhoz támad kedvem. - hárítom el a gyanút magamról.
Viszont nem tudom megállni, hogy a másik magas labdát le ne üssem.
- Nagyon remélem, ezen csak azt érted, hogy ÚGY vagy szűz ... és azért már elkaptál pár menyecskét a megfelelő módon. Mert ha nem, akkor rossz felé tartunk, a  bordélyok a városban vannak.
Mondjuk, sok mindent megmagyarázna abból, hogy mért savanyodott bele a bosszúba, és mért nem akart utána továbblépni. Bár egészen gyorsan oldódik a borúja. Majdnem barátilag hátba csapom, de még időben rájövök, hogy egyrészt csúszik az út, másrészt alig áll a lábán, szóval ez nem lett volna jó ötlet.
- Tehát tőlem kaptad az első vámpírcsókot. Öregem, ha a magam ura lennék, garantáltan nem ez lenne az utolsó, amit tőlem kapsz. A mágiahasználók vére klasszisokkal finomabb, mint a mondéneké, csak sajnos sokkal nehezebb is megszerezni.  Ezt jó, ha megjegyzed, és vigyázol magadra. Ha más vámpírral is összeakadsz, ő nem biztos, hogy szintén elereszt.

Kikerültem két követ, amelyekre az ártatlanul csillámló, frissen esett szemcsés hó alatt álnokul jég fagyott, ezt pedig onnan tudtam, hogy agyonhasznált bakancsom orra éppen csak egy kicsit, de végigcsúszott az egyiken. És még milyen messze volt az alja! Legszívesebben csak lesiklottam volna innen társaságommal a hátamon, ám egyrészt nem akartam vele próbálkozni, hiszen annyi vérem sem maradt, hogy minden percben elégségesen lássak, másrészt pedig mire ezekkel a kezekkel leszedtem volna magamról a fémövet - amit kizárólagosan csak azért viseltem, hogy idő előtt ne leplezzenek le az indulataim, amikor megláttam a soron következő szerencsétlen áldozatot - , bőven hajnalt hirdet a természet.
Annyiban hagytam a dolgot, és gondolatban elmerültem a megkönnyebbülés gőzölgő fürdőjében, azonban ez csak addig tartott, amíg meg nem hallottam a folytatást - és rá nem jöttem, hogy most meg már azt kívántam, bár megtörtént volna. Hogy miért? Arról sohasem beszéltem, és most sem fűlött hozzá a fogam túlzottan, így egyelőre háttérbe szorítottam.
- Akkor majd megmondom neki, hogy már felkerültem a te asztalodra. - mondtam még mindig vigyorogva, bár ez a fajta vigyor elég erőltetettnek érződött, még az én részemről is, pedig nem is láttam magam kívülről, holott a mondanivalómban őszinte és fontos tartalmak is meg-megmutatkoztak - Remélem, valóban vagyok olyan ízletes, hogy nem hagynál veszni.
És mivel egyáltalán nem sikerült leplezni, hogy probléma merült fel bennem, valamint sejtettem, hogy ha nem válaszolok neki, az feltűnik, hát kinyitottam a szám, jóllehet, első próbálkozásra semmit sem sikerült mondanom. Sóhajtottam egy alig hallhatót, aztán félrefordítottam a fejem, de éppen csak úgy, hogy még lássam a vámpír alakját.
- A gyermekkirályoknak ilyet még nem tanítanak a cselédek. - igyekeztem érthetően, mégis a magam menekítésén fáradozva elmondani, aztán feladtam - Ehhez legalább bor kellene. Eh... - húztam el a szám szélét - Röviden szólva mondjuk úgy, hogy az anyám kitagadott, az apám meg meghalt még a születésem előtt és el tudod képzelni, milyen borzalmasan festene, ha leszólítanék valakit az utcán, hogy "Uram, kérem, csak egy pillanatra, nem tudná megmondani, hogy kell...?"
Vagy talán inkább azt bántam, hogy Berinnek nem vallottam be, amiből meg egyenes út vezetett oda, hogy miért préseltem ki magamból nagy nehezen egy idegennek, aki nagyjából hat-hét éven keresztül észrevétlenül leskelődött utánam. Kicsit sem kellett volna bizalommal kecsegtetnie, és nem is értettem az egészet, de valahogyan azok után, hogy miken mentem ma keresztül az ő jóvoltából, mintha eltűnt volna egy erős, vastag kőfal körülem, amely a legtitkoltabb valómat védte.
Íme hát lényemnek az a része, amely összeveszett a kiskirállyal és végül alulmaradt a büszkeség és vágyak harcában.

Ó, te jó ég! Szóval mégis!
Halkan nevetgélek, míg kifejti a helyzetet.
- Édes, öcsém, szerinted az állatoknak ki tanítja meg? Na, figyelj, tudod mit?
Lehúzok az ujjamról egy gyűrűt. Nem tűnik túl értékesnek, viszont igencsak jellegzetes a mintázata. Odanyújtom neki.
- Ma nap közben pihenj, aztán menj el a városba, és keresd meg a Viador nevű fogadót! Ott ha belépsz, van egy ajtó, ami egy hátsó helységbe vezet, és két liliom van rajta dísznek. Na, oda nem engednek be csak úgy, de ha ezt a gyűrűt felmutatod, szabad az út. Odabenn találni fogsz egy-pár lányt. Keresd Carmelitát, és neki is mutasd meg a gyűrűt, aztán nyugodtan bízd rá magad!  Pár óra, és mindent tudni fogsz, amit kell. A gyűrű meg majd szépen visszajut hozzám.
Még mindig nevetgélek kicsit.
~ Uram, nem tudná megmondani hogyan kell.... hát ez kolosszális!
Soha nem voltak anyagi gondjaim. Ezt a kopott a ruhám, nincs pénzem semmire életformát nem ismerem. De soha nem is kuporgattam a vagyonomat. Nem azért vagyok gazdag, mert zsugori vagyok. Igaz, amikor Lilah beölelt mindent hátrahagytam, az egész birodalmamat, a családomat, a szövetségeseimet, a barátaimat, a vagyonomat, és akkor egy pár napig-hétig valóban egy koldus voltam a magam nemében, akit Lilah tartott el. Az orrom alá is dörgölte nap, mint nap. De nem akadályozta meg, hogy saját vagyont gyűjtsek, és én meg is tettem.
- Értem én, királyfi, hogy a trónon ülés, menekülés, bujdosás, fogság, bosszúállás eddig nagyon lefoglalt. De most ideje túllépned ezeken a dolgokon, és végre magaddal törődnöd. Tanulj. Mindent, amit csak meg tudsz tanulni, azt tanuld is meg!

És akkor szerinted én most állat vagyok? - gondoltam az első pillanatban felvont szemöldökkel, de szerencsére gyorsan sikerült rájönnöm, hogyan értette, még mielőtt mondtam volna valamit, amit megbánnék - és a testi épségem is, ha magamra haragítom a most még igazán jó hangulatban lévő vámpírt, akinek valószínűleg hasonló kedéllyel fűszereztem meg a napját.
Nem léptem túl nagyot, amikor láttam, hogy felém nyújtja a gyűrűjét. Először azt hittem, valamiféle történetet akar elmondani róla meg a feleségéről vagy valamilyen szemléltetési eszköznek akarja használni, és már a nyelvem hegyén volt, hogy jobban tenné, ha nem itt és most kezdene bele az okításomba, mert reggelre a felére sem fogok emlékezni, amikor a tárgyat elvéve arra lettem figyelmes, hogy valami teljesen eltérő irányt vett, amivel folytatta. Forgattam-nézegettem a mintákat a gyűrűjén és azon törtem a fejem, vajon Fátylon túli jelentést hordozott-e, avagy nem, azonban mindennapinak aligha nevezhető lehetőségek előtt nyitott ajtót. Ahogy magyarázott róla, egészen biztos lettem benne, hogy néhány szem közt megbeszélt jelzés, ez pedig izgalmasan hangzott, olyan izgalmasan, hogy én is részese akartam lenni egynek a közeljövőben. Vajon feküdtek ilyen fordulatok a világ útjainak porában és én is láthattam őket? Nagyon reméltem, hogy igen, ugyanis a kereszténység terjedésével egyre inkább égetni valóvá vált minden misztikum és olyan egyén, aki bizonyítottan ezeket gyakorolta. Nem kellett hát sok, hogy újabb, s ezúttal nagyobb kalitka hulljon ránk, és még nem tudtam, hogy akkor majd mit fogok csinálni. Görcsös rossz-érzés telepedett a gyomromra, már csak a belegondolástól is, és szerencsésnek mondhattam magam, hogy a korábban történtek miatt még mindig minden mindegy hangulat uralkodott bennem, hiszen nem dolgoztam fel, amit tettem.
Felemeltem a fejem - észre sem vettem, hogy egészen eddig csak a havat bámultam - és a vámpír szemébe néztem, hadd lássa azt a hálát a szememben, amit a büszkeségem miatt nem tudtam a számra venni. Fogalma sem volt róla, mitől mentett meg: nagyobb szégyentől, mintha ruha nélkül kellett volna végigrohanom a városon.
- Úgy lesz. - válaszoltam, bár egyelőre még ötletem sem nagyon akadt arra a kérdésre válasz gyanánt, hogy mit akarok tanulni egyáltalán.
Nem szándékoztam többé embert enni és a dühömből ilyen módon táplálkozni, de nem is akartam beleolvadni a Mondének mindennapjaiba. Kutatni akartam a szabadság felé vezető utat minden verítékemmel és azon lenni, hogy ne is legyen szükség a Fátyolra, de már beláttam, hogy ez az út nem megfélemlítésen át vezet. Valami olyasmit kellett volna megvalósítanom, mint ami Berinnel történt, szépen lassan, engedve, hogy magamért bízzanak bennem és már ne is érdekeljen senkit, mit takar a fémöv. De hogyan lehetett volna ezt nagy tömegekkel elérni, ráadásul annyiféle ember létezett, némelyikkel még szót érteni is nehéz volt!
Megvakartam a fejem, aztán elhessegettem magamtól ezeket a bonyolult kérdéseket. Most mondták, hogy törődjek magammal, hát azt kellett tennem és jelenleg nem akartam semmin rágódni, csak létezni és újra örülni ennek.
- Sok dolgot tudsz. - mondtam aztán, mikor már jócskán félúton jártunk - Mégis hány éves vagy?
Aztán persze eszembe jutott, hogy talán nem is válaszolhat, így legyintettem.
- Nem fontos. Csak arra voltam kíváncsi, mennyi időt kell átvészelnem - lehetőleg úgy, hogy nem szednek szét, nem esznek meg és nem művelnek velem a halálnál is rosszabb dolgokat - ahhoz, hogy mindent átlássak.
És ez nagyon fontos volt, hiszen ha valóban azt akartam, hogy a Mondének elfogadjanak minket, a többi fajt is meg kellett ismernem, értenem és nem mellesleg ki kellett várnom, amíg az emberek összekaparnak maguknak egy kis észt... Hogy addig mivel akartam elütni az időt, az már a holnap kérdése és az ő feladata is megválaszolni.
Mélyen a nadrágom zsebébe süllyesztettem a gyűrűt, aztán felnéztem az égre. Nem tűnt világosabbnak, de egyre jobban kezdett idegesíteni, hogy gyengének tűnök, így megkíséreltem gyorsabb tempóra váltani. Persze ettől még úgy mentem, mint egy részeg, de ez nem érdekelt.

Na, még egy napi jó cselekedet kipipálva. Ma tényleg nagyon kegyes kedvemben vagyok. De egyébként ez marhaság. Nekem semmibe nem kerül szinte ez az egész, neki meg mekkora lépés a férfivé válás útján, amiben mellesleg erősen késében van.
A kérdése a koromra vonatkozóan megint megnevettet. Főleg ez a "mindent tudsz"-szerű hozzáállás.
- Valamivel több vagyok, mint kilencszáz. De a tudásom nagy részét életem első húsz évében szedtem össze, jó tanáraim voltak. Szóval nem kell kilencszáz évet várnod, csak neked eddig nem voltak megfelelőek a körülmények a fejlődésre. Egyébként ha annyira mindentudó lennék, akkor nem függnék egy olyan valakitől, akit egyébként a hátam közepére sem kívánok már. Szóval eregetem itt magamból a nagy bölcsességeket, de a saját életemet az persze nem tudom rendbe rakni.
Igen, elkél az önkritika a bölcseleti sziporkák mellé. Mert hát akárhogy is nézzük, kilencszáz évet töltöttem eddig rabszolgaságban, még ha felettébb kényelmes körülmények között is. Kijutott megaláztatásból, kínból, teljesületlen vágyakból bőven.
Lassan haladunk, de nem sürgetem. Látom, hogy így is éppen csak rakja az egyik lábát a másik után, és ennek én vagyok az oka. Nem kellett volna ennyire megcsapolnom, hiszen roppant békésen elbeszélgetünk. Túl biztosítottam magam, és most lehet, éppen ez fog bajba keverni. De megoldom valahogy.
- El kellene hagynod a világ kereszténységgel fertőzött területeit. A távol keleten, Indiában és Kínában szerintem jobban boldogulnál most egy ideig, és ott nem ítélik pusztulásra a tudomány vívmányait a vallás oltárán. Ott jobban elfogadott a másság, és a misztikus dolgok.
Ha Lilah nem lenne királykórság-függő, mi is ott lehetnénk. De Lilah beleszeretett a trónokba és koronákba. A fene egye meg!

Nem is erőlködtem azon, hogy takargassam a meglepődésem: Kilencszáz év?! Kilencszáz éve létezett ezen a világon csak ezidáig és  sikerült megőriznie a józan eszét? Majdnem szó szerint homlokon vágtam volna a kérdéssel, hogy mégis hogyan csinálta, de nyugton maradtam, hisz' figyelnem kellett, hová teszem a lábaimat. Kicsit olyan volt, mintha óriási súly húzna lefelé, valami, amit nem tudok megfogni, mégis ott van, hozzáláncolva a létezésemhez és ez felzaklatott, felvert abból a delíriumos állapotból, ahová az állandó nyomozás és emberevés juttatott. Feszültté váltam, idegessé, kapkodtam a levegőt, de ritka vérem miatt hamar megszédültem, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy kapaszkodás helyett egészen a vámpír felkarjára dőltem néhány pillanatra, amíg visszanyertem az egyensúlyom és a lábaim feletti irányítást. Kezdtem volna kifogyni az erőből, de végleg? Ennél szégyenteljesebbre már nem is sikeredhetett volna ez a nap.
- Elnézést. - nyögtem ki nagy nehezen, mialatt próbáltam visszanyerni a teljes öntudatom, mélyeket lélegezve a fagyos éjszakában.
Nem fáztam, vagy ha mégis, hát úgy tűnt, a testem nem foglalkozik vele, így én sem tettem. Sokkal inkább érdekelt az, amit társaságom mondott az apró baleset előtt.
- Mindenki így van ezzel. - mondtam őszintén - Ezt az egy dolgot már megtanultam. Átadni könnyű a szabályokat és a tapasztalatot, de maradéktalanul alkalmazni azt a továbbító életében valóságos lehetetlenség. Nem hiába terjedt el a "Bort iszik, vizet prédikál", csak éppen nem minden helyzetben úgy igaz, ahogy megalkották.
Nos igen. Erre egyenes példát szolgáltatott a tulajdon anyám, aki... aki biztosan nem tudott volna elérni távol-keleten, még ha akart volna, sem, ez pedig még nagyobb biztonságot szolgáltatott, mint a mai napon fejemre zúdult információhalmaz. Nem kívántam, hogy a sorsom kimenetelével játszadozzon, és nagyon jól tudtam, hogy ehhez el kell hagynom Kárpátalját, csak éppen idáig azt nem tudtam, hová mehetnék.
- Mondd. Hol jobb a konyha? - kérdeztem a végét elnevetve, miközben átléptem egy korhadt faágat.