Megszoksz vagy megszöksz? - Michahel és Vincent

1860 tavasza, Észak-Amerika


Hát ez nem jött be. Másodszor sem jött be. Megint itt vagyok, megint ott a nyakörv a nyakamon, és a csákány a kezemben. És most már nem 26, és nem 31, hanem 41 év van hátra, amit így kell töltenem, hacsak nem jön egy újabb ötlet arra, hogy lóghatnék meg. Mondjuk, annak már tényleg működnie kell, mert ha még egyszer elkapnak, akkor vége a dalnak. Persze így is többet éltem már, mint egy sima ember, nem panaszkodhatom. Néha úgy érzem, megérné megszökni. A gyors halál talán kegyesebb, mint még negyven év ilyen körülmények között.  De ilyenkor mindig megállít, hogy biztosan a pokolra kerülnék.  Ez elég nagy visszatartó erő, akárhogy is nézzük. És ott nem csak negyven évet kellene lehúznom.
Őszintén szólva nem tudom mit tegyek. Mármint azon kívül, hogy most ásom az alapot szorgalmasan, különben nem kapok vacsorát. Egyszerűen lehetetlen helyzet. Farkasként a szabadság utáni vágy lényünk elválaszthatatlan része. Úgy érzem, meg fogok őrülni jóval az előtt, hogy szabadulhatnék. Már most is őrjítő az, hogy nyakörvet kell viselnem. Megalázó, fojtogató, nyomasztó. Üvölteni tudnék, és szívem szerint megint széttépnék valakit, pedig soha nem voltam egy vérengző alkat.
Nem tudom, mi történik velem. Bűnt bűnre halmozok, pedig soha nem akartam így élni. Hová fajul még ez? Meddig lehet még süllyedni? Van ennél lejjebb? Igen, persze, a pokol, az határozottan lejjebb van. Elszántan és dühödten csapkodom a földet a csákánnyal, szeretnék minél jobban elfáradni estére, mert akkor könnyebb elaludni, és legalább addig nyugtom van a kínzó gondolatoktól, amíg alszom. De néha nem jön álom a szememre, főleg a derült éjszakák a szörnyűek, amikor látom a csillagokat és a holdat. A teliholdról már ne is beszéljünk. Volt  amikor addig vertem a fejem a falba, amíg elájultam, mert nem bírtam a lelki kínokat.
Az őr rám szól, hogy vegyek vissza a tempóból, mert az embereknek gyanús lesz, hogyan bírom ennyire a munkát. Még ezt sem lehet. Még le se tudom fárasztani magam. Halkan morgok, és úgy megszorítom a csákány nyelét, hogy eltörik. Na, ezért sem fogok jó pontot kapni.

Felegyenesedem és lehunyt szemmel sóhajtok egyet. Végül is már olyan mindegy, ennél szarabb tényleg nem lehet. Mit nekem, ha ma sem kapok enni.... tökmindegy. Meghallom  a lépteket, arra sandítok, és már jön is az egyik őr egy újabb csákánnyal. De gyorsan szereztek egy újat! Lassú, kimért léptek. Na, ebből most mi lesz? Nem számítok semmi jóra. Bár az Őrség tagjai rendkívül büszkék a tagságukra, és arra, hogy ők "védik az életet", de ettől nekem még néha roppant mód érzéketlennek tűnnek. Egy összetartó, jól vezetett falkával nem érnek fel. Ott soha nem hagynának senkit ennyire szenvedni, legfeljebb ha egy másik falkából van, vagy .... na, igen, a  vámpírok egy külön eset.
Ahogy a fickó közelebb ér, valahogy olyan, mintha valami hűvös nyugalom áradna szét bennem, a düh és keserűség forrósága megszűnőben, mint kánikulai nyári napon a hűvös szellő. Ez jó, mert így kisebb eséllyel ugrom neki, hogy széttépjem. Nem tudom, honnan jön, de jó.
"Eltörhetsz akármennyit, a kínokat nem fogja enyhíteni."
A szavak azonban ugyanazt a keserű valóságot tükrözik, amit a többi őr szavai: nincs kiút, nem segít semmi.
- Nem akartam eltörni, csak úgy.... megtörtént. - felelem lehajtott fejjel, kerülve a tekintetét, mert nem akarok semmi kihívót sugározni magamból. Fáradt vagyok egy civódáshoz. Nem fizikailag fáradt, azzal sajnos semmi gond nincs. Lelkileg fáradtam bele, hogy úgyis mindig mindenben nekik van igazuk, és ha nem, akkor is.
Átveszem a felém nyújtott új csákányt, és nekilátok a munkának, remélve, hogy ennyivel békén hagy, és nem piszkál bele a nyitott, sajgó sebeimbe. Igyekszem tejesen úgy ütni most, mintha ember lennék, nehogy megint azzal is baj legyen. Közben legszívesebben elvonulnék egy csendes sarokba, a fejemre húznék valami pokrócot, is kiszállnék a világból egy időre. Bár abból is csak céltalan kesergés lenne, de hát legalább lehetnék összetört és csüggedt, mert nem látná senki. Nem kéne itt állnom, és dolgoznom közszemlére téve a nyomorúságomat.

Nagyon vigyázva, hogy se gyorsabban, se lassabban ne dolgozzak várom, hogy mikor jön a büntetés és milyen formában. Egy csapás... semmi ... két csapás... semmi...
"Vannak dolgok, amik nem maradhatnak sokáig a lélek ketrecének rabjai."
~ Hogy micsinál a kicsoda?! Kinek a ketrece?
Nem bírom megállni, hogy egy pillanatra felé ne sandítsak,. Ezt a fickót még nem láttam. Új lehet.
Ez a stílus! Kicsit olyan, mintha apámat hallanám. Ő mondott ilyen halandzsákat, de utána mindig valami kellemetlenség jött. Böjtölj, hogy megtisztulj, vezekelj ... vagy kiosztott valami alantas munkát. Mondjuk azt itt már megkaptam ...
"nem is kell összezárva lenned a keserűségeddel"
Hogy a fenébe nem kéne? itt MINDENNEL összezárva kell lennem! A zárás az egésznek a lényege!
" véget vess-e neki egy harmadik próbálkozással"
Basszus, még el se kezdtem tervezni a harmadik szökést, és máris lebuktam? Mi lesz akkor most? Hát a gondolkodásért csak nem nyírnak ki!
Mégis ki ez a fickó? Tuti nem egy mezei őr. Ez valaki más. De mit akar tőlem? Erre most felelni kellene? De mit?
Csak tartsd az ütemet, csapj akkorát, mint egy halandó, és ... és majdcsak lesz valahogy. Mondjuk valószínűtlen, hogy megúsznám. Ha ennyit áll itt, akkor akar valamit, az biztos.

"Nyugalom, nem vagy bajban!"
Hát... minden nézőpont kérdése. De szerintem ennél nagyobb bajban már nem is lehetnék. Vagy ha igen, akkor azt az állapotot nem akarom megismerni. Még jó, hogy ő nem azért van itt, mert azt a büntetést már kiszabták. Még egyszer nem kéne....
Továbbra is az akaraterőm és figyelmem nagy része arra megy el, hogy tartsam a tempót, és az egyéb paramétereket. Csapás csapás után, szépen ütemesen.
Bár most megfordult a fejemben, hogy vajon mit tennének velem, ha szépen elheverednék, és nem dolgoznék tovább? Tudom, nem kapnék vacsorát. Vajon hány naponta kellene végigdolgoznom egy napot, hogy tudjam tartani az emberektől megkövetelt munkatempót? Persze ha elkezdenék így viszonyulni a dolgokhoz, biztos kitalálnának valamit még ellene.
"A világ vesztene, ha a szökés mellett döntenél."
~ Basszus, ez most megszólalt a fejemben?
Összerezzenek a meglepetéstől, és ez az ütés eléggé bénára sikerül. Majdnem orral beleesem a kupacba, amit eddig kifejtettem. De összekapom magam, és folytatom a munkát, mintha mi se történt volna. Nem farkas. De természetfeletti, szóval nem tudom, mi csodálkozni valóm van azon, hogy képes a telepátiára. Feltehetőleg olvas is, innen tudja a szökési tervet. Remek!
~ Mégis, mit akarsz tőlem? - kérdezek vissza most már telepatikusan.