Hegyek ormán - Druian, Eolande és Ármáres

Amikor elhagytam a tisztást, nem a hegy lábánál lévő út felé indultam, mert szívből utáltam és rettegtem azt a környéket, hanem a kapu felé. Ruhát onnan is tudok hozni a sárkánykának, még jobbat is, mint amit szétszakított, és az én erő is gyorsabban tér vissza, ha oda belépek. Úgy ugrottam fejest a kapun keresztül, mint amikor valaki hűs habok közé csobban lubickolni. Majdnem elfelejtettem, miért is jöttem vissza, de az, hogy a négy farkas nem volt velem a kapunál, mert el kellett őket küldenem túl éles hiányérzettel töltött el a feledéshez.
Így aztán magamhoz vettem egy öltözet ruhát, olyat, ami nálunk a magukat férfinak valló tündérek szoktak viselni, és azzal visszaindultam a tisztásra. Aztán megtorpantam, és biztos, ami biztos, felkaptam még egy zacskó álomport. Azt mondta a sárkányka, hogy el tudja vinni a gonoszt magával, de szerettem volna biztosra menni. Ha alszik, akkor legalább tényleg azt tehetjük vele, amit akarunk.
Visszafelé is éppen olyan szaporán szedtem a lábamat, és így aztán sokkal hamarabb megfordultam, mintha a hegy lábához mentem volna le.
Azért a tisztás széléhez érve lelassítottam, és óvatosan, hallgatózva lopakodtam közelebb.
Veszekedtek. Ingerültek voltak, és nem csak egymásra haragudtak, hanem a világra is, csak mindkettő másképpen. Ezért persze nem lehet őket hibáztatni, én is sok részét utálom az emberi világnak. Az embereket sem szeretem, és azt hiszem, ez valamennyire közös pont mind a hármunkban. De a gonosz akkor is gonosz. Sőt! GONOSZ! Neki az a lényege, hogy az.
Emlékszem Gabrielre, akivel hóembert építettünk. Neki az a lényege, hogy jó. Ez a fickó meg éppen a fordítottja.
Óvatosan, úgy léptem be a tisztásra, hogy a gonosznak a feje felől jöjjek, így ő nem láthatott meg, csak a sárkányka, akivel pont szembe állhattam a tisztás szélén. Halkan beléptem, felmutattam a ruhát összehajtogatva, és letettem a földre. Nem vittem közelebb hozzájuk, mert ha ezek megint összekapnak, baja eshet az új ruhának is.

Úgy éreztem, lángol a tekintetem, pedig nem láthattam magam kívülről. Néha elgondolkodtam, milyen lehetek, félnék-e magamtól, ha megnézhetném avagy annyira elszörnyülködnék, hogy soha többé nem mernék tükör elé állni. Talán mindkettő, de talán... talán megrészegítene, amit látok és olyanná válnék, amilyenné nem akarok. Nem akartam így harcolni, ez messze állt a tisztességestől és már csak a gondolata is végképp kiállhatatlanná tette a helyzetet. Másrészt viszont jól esett felülemelkedni rajta, jól esett, hogy a démon akarva-akaratlanul is érzi a szoruló hurkot - s nem csak képletesen. Azt akartam, hogy tudja, nem tehet meg mindent, senki sem tehet, hiába nem tiltja semmi kézzel fogható. Tiltsa hát az, ami alkot minket! Tiltsa a becsület, az erény, a józan ész! 
Nem ölök többé, ha nem szükséges.
Ha pedig mégis az lesz, hát magam fogom megszabadítani Ármárestől a világot.
Megnéztem a démont, még egyszer, ahogy ott feküdt alattam, kiszolgáltatottan és megviselten. Nem tudtam, hogy mit érzek. Semminek tűnt, üres semminek, és attól is kevesebbnek, mégis kavargott bennem valami. Behunytam a szemem. Nem találtam a válaszokat. Aztán körülnéztem, ám csak lopva, mint ahogy szél söpör végig egy réten. Micsoda pusztítás. Vér és virágok mindenhol. Halott virágok.
És akkor megláttam a kis tündért, ahogy valami ruhának tűnő, szépen elrendezett anyagot tartott a kezében, letette azt a fűbe és várt, ez pedig két dolgot is eszembe juttatott. Az egyik, hogy azok biztosan nem az én szanaszét hányt ruháim közül kerültek elő, a másik pedig, hogy senki sem volt vele. Senki sem támadott. De miért?
Alig láthatóan bólintottam egyet, de nem tudtam, mit kellene tennem. Félt volna tőlem? Vagy Ármárestől? Mindkettőnktől? Nem értettem és jelenleg eléggé még ez sem foglalkoztatott. Nem most, amikor rá kellett ébrednem, hogy egy nyomorult démon a szemeim előtt védte a Fátylat és az imádóit!

- Anyád még tegnap este üdvözletét küldte. Elfelejtettem átadni... - morogtam oda a sárkánynak dühösen, miután belém próbálta törölni a saját nyálamat.
Elképesztően undorító volt és azt hittem, hogy el is fogom hányni magamat, de szerencsére nem így történt... Még. A gyomrom ugyanis annyira nem bírta elfogadni ezt a jelenetet, hogy az agyamban újra és újra lepörgettette, hogy véletlenül se feledje el mitől kell tartania. No, pechjére minden egyes képkockánál, ami lelkiszemeim előtt forog átéli újra ugyanazt a pillanatot így körülbelül úgy éreztem magamat, mintha legalább százszor használtak volna zsebkendőnek. A bűnbak gyomrom hát görcsbe rándult és minden erejével próbálta visszaküldeni nekem tartalmát, hogy nehogy kárt tehessen saját magában; Mert a fent részletezett jelenet valószínűleg mély depresszióba taszította, melyből csak az öngyilkosságot találta megfelelő kiútnak, erre pedig tökéletesek voltak a korábban belegyömöszölt szalonna- és májkrémes kenyér cafatok. Próbáltam megakadályozni, de tényleg, viszont képtelen voltam. Egyszerűen hatalmasabb volt nálam, mert működött benne az életösztön, bennem pedig (amint már többször is bemutattam) elég gyengén döcögött.
Végül a még megémsztetlen ételek és italok nem túl kellemes és ízletes ötvözete terítette be a sárkány arcát, aki közben magyarázott nekem valamit és körbeszorította nyakamat. Peches szegény Walthari. Egyszer tudna keménykedni, egyszer bizonyíthatná be, hogy bizony ő is valaki, ő is kemény és jogosak a nézetei, viszont akkor sem figyelnek rá a hányinger miatt és ráadásul még telibe is okádják. Nehéz lehet egy alakváltó élete, főleg ha úgy kezdődik a neved, hogy "D" és "rurian Walthari"-val végződik.

A sárkányka észrevett, de nem adta jelét, amiért jelenleg nagyon hálás voltam neki. Nem akartam, hogy a gonosz megtudja, hogy visszajöttem. Azon, hogy ennek a nagydarab, sokfogú fenevadnak még él az anyukája mindazonáltal akaratlanul is elkuncogtam magam, de az első nyikkanás után bennem szakadt a szusz, amikor a gonosz elhányta magát.
- Phúúúj... - nyögtem fel, megfeledkezve róla, hogy nem akarom elárulni a jelenlétemet.
Szinte önkéntelenül indítottam el újra az esőt, mert ezt a mocskot valahogy el kell takarítani. Most csak rájuk esett, nem az egész tisztásra. Mondhatni zuhanyoztak. Ajánlom a sárkánynak, hogy legyen rendesen tiszta, mert ha nem, akkor nem kapja meg a ruhát.
Jelenleg úgy éreztem, ki kéne iktatni a gonoszt erről a  helyről, hogy legyen egy kis nyugalom. Csak még az eszközben nem határoztam. Szórjak rá álomport, vagy fogjak egy méretes husángot és alkalmazzam altatóként? Az álompor biztosabb és kíméletesebb (ez utóbbi annyira nem számít), a husáng viszont takarékos, és annyira, de annyira kedvem lenne hozzá!
Körbenéztem, és találtam is egy megfelelőnek tűnő letörött faágat. Elindultam, hogy megszerezzem, de fél szemem a duón tartottam, biztos, ami biztos.

Néztem Ármárest. Pontosabban arra emlékszem, hogy nézni akartam, nehogy tovább folytassa a menekülési kísérletét, azonban valami meleg és sötét meggátolt ebben a tevékenységben. Meleg, sötét, bűzös kotyvaléka a gyomor nevű szervnek, amely, azt hiszem, pH=1 szintű savasságot mutatott laboratóriumi teszteken - legalábbis a könyvek szerint -, következésképpen pedig nem kellett volna meglepődnöm, ha úgy éreztem, a szemeim menten távoznak üregükből. Sűrű, jajgatáshoz hasonlító felmordulások sorozata képződött a torkomban, amikor ráébredtem, bármennyire is fáj, éget és mar, nem vehetem le a kezeimet a démon nyakáról. Nem tehettem meg, nem szabadott, most különösen nem, ugyanis az iménti események hatására csökkent a varázslat erőssége, s így Ármáres több levegőhöz juthatott. Ráadásul azt sem láttam, mit tesz.
Tompán, mély hangon mormogtam tovább, hogy elnyomjam a fájdalmat, hogy elmém legmélyebb bugyraiba tereljem annak tudatát, hogy legalább gondolkodni tiszta fejjel legyek képes, és akkor megéreztem a jótékony esőcseppeket a bőrömön. Hűvösek voltak és sűrűn hullottak alá, így némi erőlködés után kinyitottam a szemem és felemeltem a fejem, hogy minél több hányadéktól szabadítsam meg magam. Elérkezettnek láttam az időt, hogy a szorítás növelésével biztosítsam be a helyzetem, mielőtt még Ármáres elég erőt gyűjtene. Lenyomtam a földre, ahogy bírtam, s ahogy mertem - nem akartam csontját törni -, ahelyett, hogy újra megnöveltem volna a varázslatom erejét. Nem szóltam semmit, csak vészjóslóan morogtam tovább, majd amikor végre ismét rendesen láttam, figyelmeztetően a szemeibe néztem.
Tudtam, hogy az eső a kicsi tünde műve volt, akárcsak legutóbb, ámde nem adtam jelét köszönetnek, egyrészt, mert ahhoz túl dühös voltam, másrészt pedig nem akartam idecsalni. Minél távolabb maradt innen, annál jobb neki, tekintve, hogy itt, nedvek csúszós, szagos és fájdalmas csatája dúlt, olyasmi, ami egyáltalán nem való neki, és csak remélni tudtam, hogy valóban egyedül érkezett vissza. Nem kockáztathattam többet, nem nézhettem körül az erdőben és a tisztáson és ez megőrjített. Úgy éreztem, mindjárt nyilak fúródnak belém, és egyáltalán nem jelentett jót, hogy ez az emlék éppen most méltóztatott összekapcsolódni a jelennel.

Igazán jól mulattam a sárkányon, ahogyan nem tudta felfogni, hogy mi is történik vele. Azt sem tartottam kizártnak, hogy mágiára gyanakodott, hiszen hirtelen elvesztette látását és szemét még marta is valami, ami egyáltalán nem lehetett kellemes neki.
Kuncogtam volna, de a hányás íze még mindig ott keringett a számban, így egy darabig csak öklendezni tudtam, de ezúttal gyomrom nem tudott mit visszaküldeni a feladónak. Kár, hiszen csak tovább szenvedett volna.
Nem volt időm azonban sajnálkozni, mert mögülem valahonnan ugyanaz a hang hallatszott, amit a szél is szállított pár perccel ezelőtt. A tündérke hát visszajött, valószínűleg hozott ruhát Druiannak, viszont a mocskos pofájának látványa (ezúttal szó szerint) igencsak kiábrándíthatta abból az amúgy is téves hitből, hogy megérte a sárkánynak segíteni.
Ötletem sem volt, hogy mit is kellett volna tennem. Mozdulni nem mozdulhattam, mert Walthari csak szorította és szorította markát a nyakam körül. El akartam teleportálni, ez még működött is volna, de mindenem lyukas volt és ömlött belőlük a vér, genny és nyál ötvözte igencsak érdekes kotyvalék, így valószínűleg lábra állni nem tudtam volna. Haza még mehettem volna, egyenesen a puha kanapémra és rábízhattam volna magamat valamelyik szolgámra, de ebben a helyzetben szégyennek éreztem a megfutamodást.
Hirtelen testünket ismét mosni kezdte a hideg, frissítő eső, de ezúttal (ahogyan fél szememmel körbe tudtam pislantani) csak minket célzott be vele a lányka. Valószínűleg fogyóban volt a varázsereje és ezen akart spórolni. Arra gondoltam, hogy ezt kihasználhatnám. Egyszerűnek tűnt: Csak mágia használatra kellett valahogyan rávennem, hogy ilyen téren teljesen elfáradjon, mellételeportálni, belekapaszkodni a hajába és magammal rántani a földre és nem ereszteni onnan. Volt pár ötletem arra, hogy hogyan kéne fájdalmat okoznom neki. A legjobban még mindig az tetszett, hogy megetessem vele az élve elégetett jószágának a húsát, de ez a lehetőség sajnos már elszállt, így más módszereken kellett agyalnom.
- Miért küzdesz ellenem, Ármin? - súgtam oda a testemet nyomó fenevadnak. - Felesleges. Nem fogsz megölni. Képtelen vagy rá, megváltoztatni pedig nem tudsz. Mikor adod már fel?

Elindulnék a husángért, de megállít a gonosz hangja. Suttog, de én akkor is hallom. Ó, ez tényleg nagyon aljas dolog. A gonoszok mindig azt használják ki, hogy mások jók. Már mondtam is a Szépeknek, hogy nem éri meg jónak lenni. Nem örültek neki, hogy ezt mondtam. Pedig így van. Ha a jók sosem ölik meg a gonoszakat, mert ők jók, de a gonoszak megölik a jókat, mert ők gonoszak, akkor a gonoszak fognak nyerni, mert a jók elfogynak, ők meg nem. Az pedig senkinek sem jó. Talán még nekik sem.  De most egyenlőre elég lesz, ha a gonosz elalszik, megölni utána is ráérünk.
Előveszem a kis zacskót, és belemarkolok, majd láthatatlanná válok, és odaszaladok a duóhoz, és a port a gonosz arcára szórom, majd el is illanok, ahogy jöttem.
Ebből nem sok látszik és hallatszik, csak pár toccsanás a nedves földön, elhajló fűszálak, és végül valami csillámporszerűség, ami nagyjából két tenyérnyi magasságban megjelenik a levegőben, és lehull a démon arcára, majd újabb pár lábnyom a sáros földön a letaposott hóvirágok között.
Aj, azok a szép virágok!  Ha lennének már méhek, akkor idevezényelnék párat, és a gonosz annyi csípést kapna, amennyit virágot letarolt. Bár ebben a sárkány is ludas volt.... És ha méhek nincsenek is, de vannak hangyák ...
~ Hmmmm....
De most először elszaladok a tisztás pereméig, és bebújok a legszélső fa mögé, ott láthatóvá válok, és onnan kukucskálok vissza.
- Ugye nem adod fel.... - motyogom magam elé. - Nem kell neked megölnöd. Majd megölöm én!
Ez a gondolat fáj. De azt is tudom, hogy nem miattam fáj. A Szépek tették ezt, hogy fájjon nekem pár olyan dolog, ami más tündéreknek is fáj, csak nekem már egy ideje nem. Nem látom ennek az értelmét, azt mondták, meggyógyítanak vele, de aki gyógyít, az elveszi a fájdalmat, nem visszaadja! Furcsák a Szépek is, az biztos!

A hűvös eső nem csillapította a bennem dúló könyörtelen vihart, amely egyre sűrűbbé és sötétebbé változott, ahogyan teltek a másodpercek. Ármin... Még volt bőr a pofáján az egymásnak adott álnevek egyikén hívni, mint valami régi jó barát, aki megpróbálja megakadályozni, hogy a másik égbe kiáltó ostobaságot műveljen. Pedig mennyire kevés hiányzott! Olyan kevés, hogy megmutatni sem tudtam volna, mert nem létezett olyan aprócska homokszem a világon, és ő ezt nem érezte át. Nem félt tőlem. Nem félt a haláltól. Nem akartam megváltoztatni, mert már tudtam, hogy nem lehet. Tudtam, hogy csak olyan fába vágnám a fejszémet, amelyet akkor sem tudnék ketté hasítani, ha egész hátralévő életemet annak szentelném. Nem akartam én semmit, csak széttépni, gyorsan és kíméletlenül, elpusztítani, hogy soha többé ne táncoljon az idegeimen, mint valami cirkuszi mutatványos. Megehettem volna, mint régen. Ő lőtte belém a nyilakat ezúttal, lassan és fokozatosan elfordítva egy olyan kulcsot, amely által kinyitott ajtó a színtiszta sötétségbe vezetett, amely bennem lakozott. Egy űzött vad voltam, amely öl, ha sarokba szorítják és pusztít, ha bezárva érzi magát. És Ármáres bezárt. Keretet adott a létezésemnek, megmondva mit tehetek és mit nem. És nem csak ő. Valahol mélyen bennem a sötétség szakadatlanul ostromló felhői között maréknyi fénnyé tömörülve harcoltam magam ellen, s az ellen, ami lenni soha többé nem akarok. Pedig oly' könnyű lett volna elengedni, hogy szabaduljon a saját börtönéből: belőlem. Mégsem tettem meg. Hagytam folyni a tusát, s annak elszenvedőjéhez illően erősen lehunytam a szemem. Vártam, vártam a hűs feloldozást, az esőt, hogy kimossa belőlem a haragot. A démon élvezetből ingerelt, s nem tudta, hogy képes lennék rá. Jó. Ez fegyver. Ne is tudja meg.
Ruha suhogott, víz csobbant ott, ahol egyiknek sem szabadott volna megtörténnie, s én ekkor felemelkedtem Ármáresről. Kinyitottam a szemem, hogy biztosítsam róla a tündét: nem fogom bántani, sem a démont, sem pedig őt, azonban nem láttam sehol, akárhová néztem. Csak üresen, lehetetlenül a sártengerré változott rét talajába mélyedő, aprócska és kecses lábnyomok zavarták meg a természet magától értetődő összhangját. Nem ismertem a leány szándékait, de ha találgatnom kellett volna, azt hiszem, ismét varázsolni készült. Vagy mégiscsak levadásztat.

A hétszáz kilós bestia nem csinált semmit, csak lehunyta szemeit és hagyta, hogy mossa az eső. Nem foglalkozott azzal, hogy még mindig ott feküdtem alatta úgy, hogy minden pillanat hatalmas kínokkal telt el. Nem. Csak létezett és látszólag semmivel sem foglalkozva hagyta, hogy az arcáról lepergő víz megmozgassa agytekervényeit, hisz ilyenkor mindig gondolkodott.
Fogalmam sincs, hogy mire juthatott, igazából szerintem neki sem, mert néhány halk lépés csapta meg fülemet, miközben felemelkedett. Hiába próbáltam forgatni fejemet nem láttam, hogy kitől jöhettek, de biztos voltam benne, hogy a tündér az.
Rajta kívűl nem volt más a tisztáson és úgy tűnt, hogy most akarta megjutalazmani addigi eredményeimet a kegyelemdöféssel, amely már nagyon érett. Már régen meg kellett volna történnie, hiszen bármennyire is tagadom, valóban csak ártottam az embereknek és mivel ők vannak többségben, valamiért az ő biztonságuk és boldogságuk számít, holott nekem van joguk uralkodni felettük. Miazhogy jogom, kiváltságom!
A nedves talajon totyogó meztelen talpak zörgése hirtelen megállt és csak az enyhén fehére, ám most láthatatlan bőréről csöpögő és pergő víz hangját hallottam és azt, ahogyan szoknyáját gyengéden hintáztatja szárnyain egy szellő. Tudtam, hogy nem áldást akart rám szólni, de fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna kezdenem magammal. Nem láttam, de egy próbát megért; Kinyújtottam mindkét kezemet magam mellé és mindkettőt megrántottam magam mellett. Ha ott állt, éreznem kellett és akkor megtudtam ragadni a lábát, hogy elrántsam, de erről csak homályos képek élnek emlékeim között, hiszen hirtelen apró, fényes porszemecskék kezdtek el lebegni a szemem előtt, amik hamar elértek az orromhoz és ajkaimhoz. Nem tudtam, hogy mi ez, csak sejtettem és jól.
Egy hangosat tüsszentettem, mert zavarta orromat az azt érő hirtelen porocska, de nem sokáig tudott foglalkozni az irritációval. A szemhéjaim mintha ólomból lettek volna, szinte maguktól zuhantak a szemeim fölé, légzésem ideges, életért küzdő tempóját pedig felváltotta egy nyugodt, melankólikusabb társa. Ha valamire számítottam akkor az nem az volt, hogy el fognak altatni...

Kicsit mulattat, hogy ezzel az akcióval sikerült mindkettejüket meglepnem. A sárkányka talán észre se vette, hogy ott jártam a közelében. A gonosz utánam kapott, de elég gyors voltam ahhoz, hogy ne tudjon megmarkolni, bár hozzáért a keze a lábamhoz, amitől egy pillanatra majd kiugrott a szívem a helyéről. Aztán tüsszentett egyet, amitől majdnem lefagyott az arcomról a mosoly, mert ha kitüsszögi nekem a port, akkor hogy fog elaludni? De szerencsére elég sokat szórtam, hogy még így is maradjon belőle elég neki.
Kaján vigyorral látható formában bújok elő a fa mögül.
- Na, most már nem csinálsz több galibát!
Az arcom szépsége és bájossága fura ellentétben áll azzal az arckifejezéssel, amit vágok, mert a kaján vigyor mellett ott van egy jó adag vad gyűlölet, némi tébollyal fűszerezve. A kezemben még mindig ott a husáng, azzal közelítek feléjük. Szívem szerint jól megcsapkodnám ezt a fickót, de most, hogy alszik, a sárkány, akinek eltűnt az ellenfele valamivel veszélyesebbnek tűnik a szememben, így végül mégsem megyek közelebb hozzájuk, megállok jó pár lépés távolságra.
- Megölöd, ugye? - kérdem szinte vágyakozva, reménykedve a sárkánytól.
Mert akkor nem nekem kell, és mégis halott lesz! Milyen jó terv! A Szépek nem hümmöghetnek újra, hogy mi csináltam már megint ....

Arra vártam, hogy Ármáres ismét a torkomnak esik valamivel... szavakkal, mivel fegyvere nem maradt. De nem történt az ég világon semmi, ez pedig kezdett gyanús méreteket ölteni, amikor a démon felől nyugodt, hosszúra nyúlt légzést észleltem, pontosan olyasmit, mintha aludna, akárcsak egy csecsemő. És lenéztem. És ő aludt. Nem értettem. Kedvtelésből tette volna vagy valóban elfáradt? A sérülései komolyak is lehettek, s talán sok vért vesztett, amely érzés számomra nem volt éppen ismeretlen, ámde kételkedve szemléltem meg a harapások nyomait a nadrágszárán keresztül, mindössze itt-ott megérintve a testét. Micsoda kicsavart viselkedés ez - kérdeztem volna magamtól, ha lett volna miért, s ha fel tudtam volna fogni. Hisz' épp most akartam megölni, hogy viselkedhettem most mégis úgy, mintha önnön gyermekem sebeit venném szemügyre? Azonban mégsem olyan volt a mozdulat. Tele volt feszültséggel, haraggal, ellenszenvvel, gyűlölettel és bosszúval. Bosszúval, mert sok mindent tett velem, amit nem akartam, sok mindentől megfosztott, pedig én csak bíztam. Bíztam, ahogy kellett, de elfelejtettem magam megvédeni. Az én hibám volt hát. Meg az övé.
És ekkor meghallottam a tündért, ámde hangja, ábrázata messze elkerülte azt, amit várnánk. Magam sem tudom, tükörképet tartott-e nekem a sors avagy valóban én voltam, csak fiatal lelkem beléje költözött. Olyan volt, mint egy valódi rémálom. Csak sétált felém azzal a hatalmas fadarabbal a kezében, olyan arccal, mintha véremet készülne ontani, de aztán megállt. És én naivan azt hittem, hogy vége.
A kérdés a földhöz szegezett - először úgy tűnt, ott is maradok, aztán felemelkedtem, s vértől mocskos, ragadós szárnyaimat összehajtogatva a leány felé fordítottam a fejem. Igyekeztem annyi komolyságot és szigort vegyíteni a tekintetembe, amennyit csak tudtam.
- Nem. - feleltem egyszerűen, majd a rögtönzött fegyver felé néztem - Dobd el.
Ha nem, hát nekem kell majd elvenni tőle. De muszáj volt szilárdnak látszanom, mint egy kőszikla, mint egy álló vaskapu, egy hatalmas kerítés, melybe áramot vezettek, mert közel voltam, túl közel ahhoz, hogy átlépjem a határt, amit soha nem akartam többé. És ő, az, akinek mindent óvnia kellett volna, pontosan erre buzdított. Több volt ez, mint próbatétel, lényegesen több. De legelőször higgadtnak kellett maradnom. Ha nem hallgat rám, akkor majd megtanulja, hogyan viselkedjen.

Olyan az egész sárkányka, mintha mintha egy időre kővé vált volna, vagy valaki rámondott volna egy lassítás varázst. De valahogy érzem, hogy belül ettől még igen mozgalmas lehet a tér, viharfelhők vonulnak erre-arra. Egyre gyorsuló lélegzettel várom, hogy végre leharapja a gonosz fejét, vagy egyszerűen csak széttapossa. Már szinte hallom a csontok reccsenését, és nagyon várom, óhajtom. Tele vagyok gyűlölettel és vérszomjjal.
Halványan sejlik az az idő, amikor még nem ismertem ezeket az érzéseket, és úgy véltem, hogy az úgy rendben is van. Van erre az embereknek egy kifejezése: naiv voltam. Lehet, hogy Árkádiában meg lehet élni ezek nélkül az érzések nélkül, de itt a Földön nem. És Árkádia már nincs, ami helyette van, az szép, de mégsem olyan, nekem pedig itt van dolgom, mert rám bízták ezt az erdőt. Tehát itt kell lennem, és ha itt vagyok, akkor kell a düh és a harag, és a vérszomj. Ez egy ilyen világ. Biztos a sárkányka is így van vele.
"Nem."
Először nem is akarom meghallani, vagy inkább megérteni, hogy mit mondott. Az egyre gyorsuló lélegzetvételek egy pár súlyos pillanatra megakadnak. Most én vagyok olyan, mint akire rámondtak egy súlyos bénító varázst, ami még a légzését is megállította. De sajna a szívverés megy tovább. Egy dobbanás, kettő ...
~ Nem?! Azt mondta, hogy nem?!
Újraindul a légzésem, most már dühösen fújtatok.
- MI AZ, HOGY NEM?! - hatalmas drámai erejű felkiáltás jelzi csalódottságomat. - Szerinted mi történne veled vagy velem, ha ő lenne most ébren és mi aludnánk?! Mi történne a farkasokkal, ha még itt lennének? Mit védsz rajta, hiszen ő már nem is él! Meghalt, és aztán belebújt egy testbe, mert megteheti, de nem EMBER! Ő A GONOSZ!
Na, nem mintha az én szememben embernek lenni olyan nagy szó lenne, de ő még ezt s szinte sem éri el.
Ugyanakkor itt egy sárkány, aki most csúnyán néz rám, és a botomra. És őt nem akarom bántani.
- Utállak! - vágom a földhöz a husángot, és durcásan hátat fordítva nekiállok elmasírozni a tisztásról.

És én hallgattam, figyeltem és vártam. Figyeltem a kicsi tündét, akinek az arca egyáltalán nem azt tükrözte, amit vártam. Meg kellett volna könnyebbülnie, meg kellett volna nyugodnia, hogy tévedett, hogy nem gondolta jól, mert nem fogok vért ontani, nem fogok ölni, pusztítani, mert nem vagyok olyan. De a megdermedést keserű, baljós felolvadás követte és a leány fiatalságtól harmatos alakja valami olyasmivé torzult, amit álmomban sem képzeltem volna. Ez a gyermek elindult a romlás magányos, sötét, süllyedő útján és gyermekek nem jutottak oda maguktól. Lökték őket, ámde hogy ki és miért, az ebben az esetben rejtély maradt. Kínzó rejtély.
De ő kiáltott, dühös volt, zaklatott, ingerült, csalódott. Magamra emlékeztetett, egy másfajta, kissé jobb irányba elcsavart módon és égtem a vágytól, hogy megakadályozzam, akármi is folyt a háttérben, akármi is történt a lány elméjében és szívében, ami ezt okozta. Ijesztő volt látni, hogy az a végtelen ártatlanság egyik pillanatról a másikra milyen mértékben képes befeketedni és semmivé foszlani. És még ijesztőbb volt tapasztalnom, hogy fogalmam sincs, mit akarok tenni ellene.
- Utálhatsz. - szóltam utána végül, nem sokkal később - Teljes szívedből megvethetsz, akkor sem engedem és én sem teszem meg, mert olyanok lennénk, mint ő.
Csak olyan lennél, ez helyesebb. Én már rothadok.
Én is elfordultam tőle, ám nem azért, mert nem érdekelt volna, sokkal inkább azért, mert tudtam, ha ilyen zaklatott, semmit sem tudnék javítani a helyzeten. Sokkal jobb ötletem támadt, és mivel már egyébként is távozófélben volt, nem erőltettem tovább a társalgást. Nem erőltettem, mert a helyében halálra rémültem volna legbelül, és pontosan ez a félelem gerjesztett volna bennem még hatalmasabb, forróbb, perzselőbb tüzet. És ő félt - ezért vált láthatatlanná annyiszor, s ezért maradt távol. És azért akart ölni, mert felfedezte, mi az a rossz, nyughatatlan lelki világa pedig addig ostorozta, amíg rá nem jött, hogy ez könnyedén megszüntethető. Mindössze gyilkolni kell.
Micsoda félresiklott logika.
- Visszajövök még, kicsi tünde. - figyelmeztettem higgadtan - Ne ölj meg senkit.
Azonban e komoly, nyugalmasnak tűnő szavak mögött borzalmas vihar húzódott meg bennem. Tudtam, hogy hazudok, mégis most azonnal cselekedni akartam, tenni valamit, megakadályozni, megvédeni. Nem akartam, hogy átélje, amit én. De nem lehetett, valami nem engedte. Egy láthatatlan fal, amit előbb lassan, apránként le kellett volna bontanom benne és akkor sem volt biztos a siker.
Tekintetem az alvó Ármáresre tévedt, és akkor már tudtam, mi az, amit most megtehetek a leányért.

Mi az, hogy olyanok lennénk, mint ő?
Hát mikor próbáltam én megölni olyan valakit, aki nem ártott nekem, és akkor láttam először? Vagy olyat, akit alig pár perce még a barátomnak neveztem?
A sárkányka nem érti, mi az a lény ott alatta. Az a valaki meghalt már régen, és előtte is úgy élt, ahogyan nem kellett volna, különben nem a gonoszok közé kerül. De oda került, és erős lett. Igen, éreztem az erejét. És ahhoz, hogy erős legyen, sok-sok életet kellett tönkretennie. Ezt nekem a Szépek már elmagyarázták. Lehet, a sárkányka nem tudja ezt. Hát, ha tényleg visszajön, és nekem lesz hozzá kedvem, talán majd elmagyarázom neki.
De most ehhez túl dühös és csalódott vagyok. Búcsúzóul kap bár hangyát az ajándék ruhájába. Ennyit csak megérdemel!
Aztán végleg távozom a tisztás közeléből, és magamhoz hívom újra a farkasaimat.

//Köszönöm a játékot!//

Egészen addig nem mozdultam, amíg biztos nem lehettem benne, hogy a leány elment, akkor pedig búcsút mondtam a szabadságnak és sóhajtva felvettem csupasz emberi formám. Még mindig vizes voltam, tetőtől talpig úsztam a nedvességben, így amint visszatért belém az élet, igyekeztem ezt levegőmágiával orvosolni, miközben visszaveszem a fémövet, majd a leány által itt hagyott ruhákhoz léptem. Világosan tűnt fel előttem az elképzelt kép, ahogy ezekben fogok kinézni, de jelenleg nem szabadott válogatni, így hát belebújtam. Pont olyan érzés volt, ahogyan sejtettem - meglehetősen kínos, azonban a történtek hatására valamilyen kicsavart, logikátlan módon kedvem támadt levezetni a feszültséget. Megfogtam hát a galléromat, másik kezemmel pedig úgy tettem, mintha a látóhatárt kémlelném, végezetül hitetlenkedve és kimerülten elvigyorodtam.
- Tünde szemed mit lát? - kérdeztem magamtól még mindig azon tűnődve, hogyan történhetnek ilyen furcsa dolgok, aztán odasétáltam a földön fekvő démonhoz, majd határozott mozdulattal felkaptam és átdobtam a vállamon, miközben megvetően ránéztem - Egy átkozott idiótát.
Akinek legközelebb nem kímélem az életét.
Ahogyan elhaladtam a korábbi viseletemből maradt cafatok mellett, azt tervezgetve, hogy azért még eltakarítom, azonban újabb nem várt s nem sejtett akadályba ütköztem. Az égető érzés sokszorozódva futott végig rajtam, én pedig összerándultam a fájdalomtól és viszketéstől, Ármárest egyenesen az imént szemlélt szövetdarabokra ejtve. Úgy loholtam az autómhoz, mintha az életemért futnék, s csak odaérve döbbentem rá, hogy a kulcs odafent maradt...
Tehát összefoglalva azt hiszem, mondanom sem kell, mennyire jól esett végre belesüppedni az ülésbe és vakarózni vagy tíz percen át, miután valahogyan elintéztem mindent és Ármárest is beültettem magam mellé. Aztán, amikor úgy éreztem, a hangyák által okozott probléma megszűnni látszik, elhajtottam, vissza, Magyarország felé. El akartan tűnni, amíg még a démon öntudatlansága engedi, egyelőre kérdés volt, hogy hová, de mindegy is. Csak el.

//Én is köszönöm nektek!  //