Prometheus öröksége - Druian, Gabriel és Ármáres

Kor: Jelen
Helyszín: Magyarország, Pécs

Kevés dolgot szerettem jobban egy éjszakában, mint járni a meglepően üres város utcáit és gyönyörködni abban, hogy én mindennél idősebb vagyok. Ez egy meglepően furcsa érzés volt, hiszen még ígyis fiatalnak és üdének éreztem magamat, pedig nem egyszer bejártam már a gyönyörű Óvárosokat, melyekre mindenki hatalmas nosztalgiával tekint vissza, mintha valóban a történelem egy szelete jutna ki nekik. Hogyha ezek régiségnek számítanak, akkor én sem számítok mindennapi jelenségnek. Sajnos.
Szerencsére erre az estére is sikerült találnom egy meglehetősen csinos lányt, hogy (az előző példámon felbuzdulva) valóban szájában érezhesse a történelem egy nem is olyan apró darabját. Messze az egyik legszebb volt, akit össze tudtam szedni: Aranyos, ártatlan arc, gesztenyebarna szemek és hasonló árnyalatú haj, ami egészen háta közepéig lógott, természetesen kibontva. Mindig mondtam, hogy a pécsi lányok a legszebbek, de csak most bizonyodtam meg róla igazán.
Egész jól haladtak a dolgok, de egyszerűen képtelen voltam a lényegre térni. Folyton beszélt és beszélt és beszélt és beszélt és beszélt és beszélt és... arra figyeltem fel, hogy fogalmam sincs, hogy mibe mentem bele. Azért mindenképpen szerepet játszott az elhamarkodott döntésben az a jópár sör is, amit körülbelül egy órával előtte hajtottam fel a lehető legolcsóbb helyen, de a lényegen ez nem változtat. Kezet fogtam vele, elfogadtam a kis kihívását, miszerint tennem kellett egy látogatást a Székesegyházba, ami már régen zárva volt. Ez még nem is lett volna olyan vészes, de aztán elkezdett valami lerakatról beszélni, hogy egy haverjával poénból már telepakolták a régi Zárda maradványainak helyét benzines kannákkal és rengeteg, de tényleg rengeteg gyufával. Fogalmam sincs, hogy hogyan vagyok képes összeszedni ilyen őrülteket, de ha már elkezdtem nem akartam meghátrálni. Régen sok ilyesmit csináltam, ideje volt visszaülni a nyeregbe.
Bejutni a kerítésen nem volt nehéz, egyszerűen bakot tartottam neki és ő felhúzott. Otthonosan mozgott a helyen, már indult is a Zárda romjaihoz és kezembe nyomta az egyik kannát.
- Ezt locsold ki hátul, én addig elintézem elől. - dobott még oda egy tizenkettő dobozból álló, fóliával egyben tartott csomag gyufát.
Felsóhajtottam, de elindultam hátra. Éreztem, hogyha nem történik angyali beavatkozás, akkor porig fogjuk rombolni a helyet, amit az, hogy később gyorsan összetákolt molotov koktélokkal dobáltuk az ablakokat, csak tovább mélyített bennem. Már nem volt sok a helynek, de talán nem láttak... Olyan nagyon sokan...

Azt már ismerem a Földi emberekről, hogy kiszámíthatatlanok is. De az még érdekesebbé teszi a figyeléseimet, hogy csak véletlenszerűen szoktam felbukkanni olyan helyeken, ahol senki sem számítana rám sem.  Ez inkább számomra szórakoztató, de azért a szememmel sokat látok és kíváncsiságom néha napján elég merésszé is tesz. Bár minden lélek érzéseit ismerem, de az elme szokott furcsaságokat művelni sok halandóval. Most éppen célom hiányában suhanok át a felhők felett anyagtalan testtel, de a szemem nyitva tartom. Igazán, most nincs olyan különleges dolgom, de szeretek is egy kicsit szárnyalni a Földi világ felett. De nem is kell sokat nézelődnöm, amíg észre nem veszek egy vészjósló dolgot, ami a szemem előtt zajlik. Közelebbről is meg akarok bizonyosodni, mi folyik éppen, de az érzelmekre és a megérzéseimre figyelve, sok jóra nem számítok. Nem fedem fel még magam, inkább figyelek. Ahogy, azt a férfi alakot nézem, nincs kétségem, hogy démoni sarj, aki most egy megszentelt helyre lépett. A lány, akivel van, őrá sem lehet mondani, hogy angyali teremtés....

Az ablaküveg csörömpölése, ahogyan a benzinnel töltött, égő üveg áttörte egyszerre volt mámorító és taszító. Az a fajta hatalomérzet, amit a saját kétkezi pusztításunk tudott okozni azonnal megrészegítette az embert. Nagynak érezte magát, megállíthatatlannak és úgy látta magát, mintha mindenki más felé kerekedett volna, ha csak egy pillanatra is, de ott ült a trónon, viszont onnan sajnos bárki letaszíthatta bármikor, így egy folyamatos, nyomasztó félelemérzet is társult mellé, ami taszítóvá tette a helyzetet, de a bennem dolgozó adrenalin nem engedett el.
Csak szórtam és szórtam az üvegeket, locsoltam a benzint és meggyújtottam, levizeltem az apácák sírjait az épület előtt és élveztem a lángok melegét. A meleget, amit a tarkómon éreztem és később máshol is.
A lány hangosan vihorászva lépett oda hozzám, mikor az ablakot vizslattam és néztem, ahogyan lezuhannak a hatalmas csillárok. Komoly voltam végig. Egyáltalán nem mosolyogtam, azok az idők elmúltak. Ezt már majdhogynem hivatásomként végeztem. Fontosnak találtam, hogy az emberek meglássák az igazat, ami végig ott van előttük, mégsem látják a fától az erdőt. Felszentelik ezeket a helyeket és olyan Isteneket és szenteket imádnak, szeretnek, könyörögnek hozzájuk, akik nem is léteztek, vagy ha igen akkor közel sem olyan formában, ahogyan az az ő fejükben létezik. Minden egyes elhamvasztott kicsit tágabbra nyitotta a szemüket. Ha létezne az Uruk, akkor nem engedne ilyen szörnyűségeket megtenni, de íme!
A lány átkarolt és a szemembe nézett. Arcán még mindig ott ült a vigyor, ami átragadt rám is, majd mindketten hangos nevetésbe törtünk ki. Lehetetlen volt a szituáció. Pár perccel előtte még mindketten csak ittassak voltunk simán, ekkora meg már majdnem elégettünk egy Székesegyházat, egy nagyon "szent" helyet.
- Mi lenne, ha picit elvonulnák és megkoronáznák az estét? - kérdezte óvatosan megnyalva ajkait.
Őszintén szólva már el is felejtettem, hogy miért kezdtem el az egészet, de ha már így emlékeztetett nem akartam félbehagyni a dolgokat, viszont az zavart, hogy bárki hallhatta az eseményeket.
- Ajánlom, hogy jól tűnjünk el. - csóváltam meg fejemet, mire bentről egy hatalmas csattanás csapta meg fülünket és omlott is a tetőszerkezet. - Futás! - ragadtam meg a kezét és indultunk meg a kapuhoz, hogy kimásszunk rajta.

Minden egyes perccel érzem, hogy a Gonosz, a közelben ütött tanyát magának. A gyalázás a sírok felett és az az orrfacsaró bűz, mit a benzin szaga áraszt, nem hagy kétséget, hogy borzalmas dolgok vannak készülőben. Én nem vagyok egy harcos alkat, mint Testvérem Mich. De ha nem lépek közbe, akkor félő, hogy elszabadul a Pokol ezen a helyen. A két alakot figyeltem idáig, és csak ámultam ennyi gaztett és rombolás láttán. A lelkek sikolya is a fülembe hasít, ahogy a sírhalmokra nézek. Még nem fedem fel magam előttük, de közelebb szállok. Igaz, a láthatatlanság rejti testem, de kivárom a megfelelő időt, mikor megjelenni fogok, szemük látóterében. Tudom, hogy nem avatkozhatom be az élők világába, ahogy ez meg van írva évszázadokkal ezelőtt, de ezt a pusztítást nem nézhetem tétlenül. A megszentelt földet védelmezem, ahogy az igazhitűeket is, de most muszáj közbeavatkoznom, hogy megtartsam az egyensúlyt.
Közelebb a kapunál, angyali fényt árasztok feléjük, hogy ezzel kizökkentsem őket a kijutásukban. Még nem akarnék drasztikusabb módszerrel közbelépni, de egy kis figyelmeztetés nem árt, hogy tudassam, figyelve vannak.

2019. március
Kárpátalja

Befejeztem az utolsó kört.
Volt valami különleges erő az este való futásban, amelytől jelenleg igen sok esemény függött, valósággal mondhatni önnön életem. A Harz-hegységben elnyert szabadulásomat Budapest határában már elkezdte beárnyékolni a nyers iszonyat, ahogyan lassan, egymást követve feltörtek az elmúlt néhány hónap valódi emlékei, amelyek a mellettem alvó démon hatalmas erejét hirdették - így pedig a saját gyengeségem. Fagyos hideg kerítette hatalmába a testem, s amilyen gyorsan csak tudtam, elhelyeztem a sebesültet az ágyában, összeszedtem a holmimat, majd autóba ültem, mielőtt még meggondolom magam és átharapom a torkát, amíg még tehetetlen a nemestünde varázslata nyomán. Bosszút esküdtem a feje felett, s vágytam az egyenlő és tisztességes visszavágót, addig pedig megterveztem a rendelkezésre álló idő leghatékonyabb kihasználását... Csupán megterveztem, ugyanis amikor a biztonságosnak gondolt magány rám nehezedett saját házam teteje alatt, felütötte fejét bennem a sebezhetőség érzése, álmatlanságom pedig nem csak, hogy visszatért, hanem valósággal letarolt, mint nehéz, fémtől és üzemanyagtól bűzlő vetési járművek a kaszálót. Így hát folyamatos edzésbe öltem az indulataimat, mert dühös voltam - magamra a gyengeségért, Ármáresre pedig minden egyébért. A holtteste felett kívántam állni, mert tudtam, csak akkor lelhetek megnyugvásra - feltéve, ha megérem. Az evés is küzdelem volt, ádáz csata, amely megölte bennem a főzés iránti szeretetet és azon vettem észre magam, hogy kezdek olyanná válni, mint Berin halála után. 
Csakhogy ez még annál is rosszabb volt. Valóságos halálfélelem, s tusa saját magammal, hiszen esküt tettem, hogy nem ölök többé. Ártatlanokat nem... Ármárest pedig a lehető legmesszebb kellett elképzelni e fogalomtól.
Izzadság gyöngyözött a homlokomon, s amikor ezt észrevettem, felemeltem a felsőruházatom szélét, s heves mozdulatokkal törölgetni kezdtem a bőrt, azonban a hajamról csak még több nedvesség folyt alá. Fogalmam sem volt róla, mióta voltam idekint. Errefelé igazán kellemes park épült néhány éve, amely bővelkedett apró csapásokhoz hasonlító földutakban a fák és bokrok közt. Zsibbadás terjedt szét a lábaimban, így aztán leültem az első elém kerülő alkalmas helyre - egy mohos rönkre -, majd rátámaszkodtam a térdemre. Szapora légzésem magányosan törte meg a csendet, mígnem a távolból sietős léptek és egy vékony női hang társultak hozzá. Mozdulatlanul simultam bele az árnyékokba, s hogy miért tettem ezt, arra az egyre közeledő szőke leány és annak előbb érdeklődőn, majd fokozatosan egyre inkább aggódóan és zavarodottan csengő szavai szolgáltattak okot, jobban mondva leginkább a másik személy, aki a kihangosított telefonvonal túlsó végén tartózkodott.
- Ne maradj a lakásban! - kérte a szőke, aki ekkor még meg is állt, nem messze tőlem, hogy jobb legyen a vétel - Mi van, ha mindenfelé elkezdenek gyújtogatni? Ezek őrültek, az tuti... Jesszus, ki égetne fel egy templomot? Mi ez, a középkor?
- Nem t'om, de hót ziher, hogy nincs ki a négy kerekük. Ketten vannak itt, a többieket nem látom. - a másik nő sem volt sokkal higgadtabb, habár kissé temperamentumosabb lévén, jobban kezelte a történéseket.
- Hívd a rendőrséget. Hogy néznek ki?
- Hosszú barna hajú fiatal nő, elég beszívott feje van. Van vele egy fickó, na az se semmi hallod. Hosszú fekete haj, bőrcucc, sapka, piercing az állánál, biztos valami metalhead vagy rocker. Durva lehetett a buli ma este.
Ám ezen a ponton már nem bírtam türtőztetni magam. Önmagában a szent hely ily' módon megvalósított rongálása felkeltette az érdeklődésem, azonban a férfi leírása után már teljesen biztos voltam a dolgomban. Egyetlen részlet hiányzott hát, amelyet nem is voltam rest kideríteni. Felkeltem, s odaléptem a kissé megrezzenő szőke leányhoz.
- Úristen, itt van valaki! - sikkantotta a telefonba, én azonban felemeltem a kezem.
- Ne aggódj, nem szándékosan hallgatóztam. Futok. - mutattam az öltözékemre, s egyúttal fedtem fel előtte magyar nyelvtudásomat, majd rögtön a tárgyra is tértem - Hol gyulladt ki a templom?
- Pécsen... - válaszolta kissé megkésve, s engem méregetve, mire én bólintottam.
- Köszönöm. Szép estét!
Ennyi éppen elég volt, teljesen elöntött a forróság, a harag tüze, a tettvágy, s áldottam az éjszaka közeledtét, hiszen sötét volt, az ég pedig felhős. Igazán kellemes feltételek.


Pécs

Gyorsaságom és a szél feletti uralmam együttese nevetve hagyott volna maga mögött egy repülőgépet, ráadásul takartak a felhők, ahol pedig ritkássá váltak, egyszerűen csak kikerültem a lakott területet, így aztán csak annyit kellett tennem, hogy a város határában emberré lényegülök, visszaveszem magamra a ruháim, és követem a füstöt. A helyszín nem érdekelt, én Ármárest kerestem, egyedül csak őt, pattanásig feszült idegekkel ugyan, de nem üres kézzel. Nem fogott többé rajtam az irányítása, ez pedig merőben egyensúlyba billentette kettőnk mérlegét eddigi tudásom alapján. Aztán... megéreztem valamit, valami szokatlant és furcsát a bejárattal kapcsolatban, amelyből arra következtettem, hogy talán nem én érkeztem ide elsőként, azonban ez sem foglalkoztatott eléggé ahhoz, hogy megálljak. Nem kívántam azonban gyanúsítottá válni, így viszont várnom kellett, hogy a leírás alapján bemért személyek elhagyják a területet, s elrejtőzni egy háztömb sarkánál, mintha rémült szemtanú volnék.
Kíméletlenül lecsapok majd rá, idegen asszony ide vagy oda. Ökölharcot a televízió nevű, mostanában igen lapos készülékek is sugároztak időnként, nem kellett hát ebben semmi szokatlant felfedeznie, csak szedjék a lábukat, ki a templomkertből. Rendkívüli mértékben veszített magából a türelmem minden egyes eltelt másodperccel. Az épület pedig recsegett a lángok hőjétől, a füst beszennyezte a város egét, a tűz lángjai pedig kettéhasították az éjszaka félhomályát.

A rohanó, kétségbeesett lépteink sem voltak képesek lehervasztani a széles mosolyokat verejtékező arcainkról, habár a feltörekvő lángok, hulló gerendák, repedező és potyogó kődarabok, illetve az egyre csak közeledő és szünni nem akaró szirénák hangjainak kereszttüzében közel sem voltak olyan vidámak, mint pár perccel előtte. Hülyeséget csináltunk, ez már nekem is leesett. Nem arról volt szó, hogy kijöttem volna a gyakorlatból, sokkal inkább arról, hogy mikor ezt annó csináltam Száriellel, még nem volt ennyire fejlett a technika, nem tudtak ilyen pontosan lenyomozni és nem figyeltek kamerák minden sarokból, de hogyha így is lett volna sem jelentett nagy veszélyt, hiszen nem lehetett hipp-hopp, egyik pillanatról a másikra értesíteni a rendfentartó erőket... Mennyivel szebb idők is voltak!
Lihegve siettünk a kapuhoz, tekintetünk néhol össze-összeakasztva, ami egyáltalán nem volt hétköznapi élmény, bármennyire is annak gondoltam elsőre. A szemeiben mintha magamat láttam volna csillogni, azt, hogy a tetteit egyáltalán nem bánta és képes lett volna bármikor megismételni, csak a poén kedvéért, meg volt ott még valami, amit már nem tudnék ilyen könnyen megfogalmazni. Az az aprócska, ösztönösen természetes mozdulata, ahogyan szemeink egybefúródtak és gyöngéden megemelte mosolyát heves dobogásra kéztette szívemet. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon ritkán tapasztaltam ilyet utoljára, többszáz évvel ezelőtt. Berta volt az utolsó, aki ilyen mosollyal jutalmazott. Arra emlékszem, hogy már akkoris jól esett, de most... most különösen. 
Nem volt sok időm sajnos gondolkodni, hiszen a kapuhoz érve mindenem görcsbe rándult, gyomrom felkavarodott és fejemben egy olyan dolog kezdett kattogni, amit magam sem tudom, hogy mikor éreztem utoljára. Féltem. Teljesen összezavarodtam, azt sem tudtam, hogy mit féltettem. Valószínűleg az életemet, viszont ezt tiszta fejjel képtelen vagyok megérteni; Hatalmasabb vagyok mindennél és mindenkinél és már akkoris az voltam. Az ég világon semmi félnivalóm nem volt sosem, kivéve mikor Shezjám alatt szenvedtem, de az is másféle volt... Ez a fejemben és szívemben ritmusosan verdeső lelkifájdalom volt, amitől erősen kezdtem érezni, ahogyan az ereimben csordogál a vérem és azt, ahogyan mellkasom alatt és fülemben ugyanazt az ütemet követve lüktetett. 
Reflexszerűen markoltam meg a lány karját és rántottam magammal az ellenkező irányba. Szerencsére pár méter bőven elég volt.
- Most mi van? - kérdezte feszülten, szemöldökét felvonva.
Hatalmasat sóhajtottam és az égnek emeltem a tekintetemet. Pislogtam párat a csillagokat bámulva, majd visszanéztem rá, egyenesen a szemeibe. Nyeltem egyet és elengedtem a karját.
- Démon vagyok. - nyögtem ki és értetlen tekintetével mit sem törődve ismét elkaptam a kezét és magammal rángattam hátra, a kerítésig.
Bakot tartottam neki, de nem volt hajlandó belelépni az izzadó tenyereimbe, csak értetlenül és idegesen ráncolta homlokát, miközben arcára erősen kiült, hogy gondolkodni is próbált.
- Mi az, hogy... démon? - érdeklődött halkan, de én csak csettintettem nyelvemmel.
- Később elmagyarázom, most bajban vagyunk! - feleltem kissé idegesen, de a jelen helyzetben tökéletes válasz lehetett, hiszen már a kerítésen is állt és húzott is fel, hogy elhagyhassuk az egész várost sőt, talán az országot.

Borzongás futott volna végig rajtam, ha anyagi testem lenne most éppen, ahogy ezeket a sötétben ármánykodó alakokat nézem. Bűn sem riasztja vissza őket, ahogy a Templom szentsége, s általa a megszentelt falak, mik most lángokban fognak hamarosan állni, ha nem teszek valamit. A düh, amit éreznék, mit egykor megfigyelve az emberek szívében, most hasonlóan kerekedne felül bennem, de mivel lelkem más, mint a halandóké, így csak feleleveníteni tudom, amit akkor tapasztaltam. Harciasság inkább Mich testvérem sajátja, de volt rá példa, hogy én is a tettek mezejére léptem, hogy védelmezzek. Bár most a figyelmem erre a két alakra téved ismét, akikről avatatlan szem meg se mondaná, hogy egyikük démoni fajzat. Közelebb lebegek alaktalan testtel föléjük, de még mindig rejtve hagyom énemet. Aztán csak figyelek, hogy menekülésre emelkednek a Templomkert évezredes kerítésén, majd mikor már felfedném magam, hogy intő jelként vessem szemem rájuk s vele mórest tanítanék, egy harmadik alak bontakozik ki nem messze tőlünk. Sötét árny követi suhogó hangját, de mégis valami furcsát érzek körülötte. Talán várnom kell kicsit, hogy tudjam, miért érkezik, de aztán, ha végre tisztán látom mi történik, én se tartom majd magam vissza. De most még türelemmel kell lennem, bárhogy is hajt előre az akarat.

Képtelenségnek tartottam, hogy a démon meglátott volna ilyen messziről, mégis, mintha rémület kerítette volna hatalmába valamitől, fordult egyenest hátrafelé, magával rángatva azt az asszonyt, aki eddig is vele volt. Nem, innen határozottan nem vehetett észre, így hát a meglepetés erejét magammal hordozva egyenest megindultam utánuk, csak éppen a tömböt megkerülve, elvégre mégiscsak bűntény helyszínével álltam szemben, még akkor is, ha könyvégető keresztényekről és a tulajdonukról volt szó.
Gyorsaságomnak és a sötétségnek köszönhetően hamarost odaértem, s gyanúm megerősítéseként meg is pillantottam a kerítésen való ügyetlen átmászási kísérletüket még éppen csak kibontakozó állapotban, azonban nem is lehetett volna jobban időzítenem: sehol egy lélek, minden itt lakó az ellenkező irányba menekült vagy az otthona ablakain át figyelte az eseményeket, helyzetemet pedig - és ebből következően az övékét - egy terebélyes és sűrű fa tartotta rejtve, melyet még nem értek el a forró lángok, csupán némi füst, elvégre a kerítésen kívül állt robusztus törzsével csaknem merőlegest zárva a sík talajjal. Ez előtt a törzs előtt álltam hát meg, elég messze ahhoz, hogy ne lássanak meg azonnal, mégis éppen elég közel ahhoz, hogy történhessék is valami, ha menekülni kezdenének - bár Ármárest ismerve igazán nem sok esélyét láttam, mindössze talán akkor, ha ráébred, már nem képes megbűvölni átkozott erejével, s hogy éppen ez a visszataszító alattomosság írta alá a vesztéről szóló dokumentumot, amikor túl messzire merészkedett ellenem.
Így hát, amint földet értek, időt sem adva nekik tovább cselekedni, kezembe vettem az irányítást. Szinte éreztem a vad tüzet, amint éles szilánkokká lényegülve megrohamozza a démon anyagi testét, s belemélyed a húsba, mililó-millió helyen elégtétel-vérpatakot fakasztva. Éreztem... ha rosszul válogatja a szavait, el fogom veszteni az eszem, el fogom. Ismét, annyi évszázad után, el, újra, ám ezúttal távol állt mindettől a nemesség bármilyen értelmezése. Egyszerűen dühös voltam, elkeseredett és végtelenül kimerült. Vagy ő pusztul, vagy én. Így lehetett csak vége, így lelhettem megnyugvást, s nem másként.
- Ahogy elnézem, a templom és te végeztetek egymással, démon. Nos, ez rád és rám nem igaz. - mondtam, nem is próbálkozva többé hűen fenntartani a Fátylat - Küzdjünk meg. - közöltem egyszerűen, hagyva, hogy a tajték az arcomra folyjon.

Továbbra is úgy vert a szívem, ahogyan csak tudott, de ez egyáltalán nem magam miatt volt. A mellettem lévő lányt sajnáltam, aki csak egy gondtalan estét akart magának és mégis sikerült hatalmas szarba keverednie. Nem volt elég, hogy csak az időn múlott, hogy mikor találnak ránk a rendőrök, még mintha valami szent erőt is sikerült volna magunkra haragítani - legalábbis a kapuban fogadó angyali fény erre engedett következtetni. Az egyik legszörnyebb érzés, mikor az a fény hatol át csontjaidon, kéretlen gyehennaként megtisztítva azokat egy hamis igazság, a valódi boldogság és a gondtalan élet minden bája ellen fellépve, de nem volt időm ezzel foglalkozni.
Éppen, hogy sikerült átmásznunk a kerítésen, éppen, hogy sikerült meggyőznöm a lányt arról, hogy ne faggatózzon tovább, éppen, hogy tettünk pár lépést, mikor egy ismerős hang csapta meg fülemet. Ahogyan csengtek ajkán a szavak, szinte azonnal ledermedtem és végül... végül kiejtett azt a szót, amelyet annyira vártam már és amelytől annyira tartottam. 
Küzdjünk meg. 
Hatalmasat nyeltem, de továbbra sem fordultam meg. Nem. Nem érdemelte meg, hogy a szemébe nézzek azok után, hogy elárult, még ha (fogjuk rá) jogosan is tette azt.
- Fuss. - suttogtam a lánynak halkan, fülelve a tűz ropogását.
Nem volt más. Mi hárman, a megállíthatatlan, mindent elnyelő, vadul pusztító tűz, mely az én kezeim által termetetett a világ elnyelésére és az utam végét jelző szirénák, melyek szomorú vonítása kiszűrődött a város házai között húzódó útról és egyre csak hangosodott és hangosodott ezzel is jelezve, hogy nekem már nem lesz holnap. Megtehettem volna, hogy elfutok, de nem. Már késő volt mindenhez. Minden cselekedetem felesleges volt, hát miért ne nyúztam volna meg élve azt a szemetet.
A lányra emeltem tekintetemet és ökölbe szorítottam kezemet. Ezúttal már nem voltam nyugodt. 
- Azt mondtam, hogy fuss! - ordítottam rá és már nem is akart visszakérdezni. 
Szerintem csak megérezte, hogy baj volt, mert az volt. Felemeltem tekintetemet az égre és kinyújtottam kezemet.
- Küzdjünk. - varázsoltam tompa félmosolyt arcomra, ahogyan a semmiből megjelent hat torz alak.
Mozgásuk nehézkesnek tűnt, viszont ehhez képest teljesen normális tempóban közlekedtek, szemeik nem voltak, arcukon egyedül egy groteszk orr és egy hegyes fogakkal teli száj tátongott, amelyeken hevesen lihegtek. Testük valamelyest emberszerű volt, de közben mégsem: Az orruktól kiinduló masszaszerű anyag egész testükön végighúzódott, egyedül lábaikat hagyva szabadon, viszont nem volt haszontalan a dolog, hiszen jobb oldalukon mindannyian egy nagyon hosszú csápot húztak maguk után a földön. De ami a legfontosabb; Velem voltak, s ezáltal Druain ellen.
- Jó étvágyat! - szóltam nekik és meg is indultak az alakváltó felé, hogy jól megcsapkodják őket az árnyék testükből előbúvó csápokkal.