Porábul megéledett főnix - Mej & Tamashi

Lábai sok különféle talajt megszoktak már. A hajókét is. Milliószor utazott sokféle tömegközlekedési eszközön, sok kultúrát látott, sokfélét evett, sokféle helyen aludt, és azt hitte, hogy ez végérvényesen kimossa annak az érzetét, hogy a hely, ahol ezer éve - na jó, csak pár évtized valójában - nem járt, otthonként legyen a tudatában. Nem tudná megmondani pontosan, mi indította arra, hogy visszatérjen - olyan szörnyű szó ez, hát egy élet során annyi helyen elbukkanunk, aztán elmegyünk onnan, majd megint ott vagyunk -, de a legjobb válasz az ilyen kérdésekre mindig a kíváncsiság. Nem árt tudni, kik laknak most ott. Végtére is emlékek kötődnek ahhoz a helyhez.
És, ahogy Anyu mondta, egy idő után olyan sok mindenhez fognak emlékek kötődni, hogy már nehéz lesz velük bírni.
Nos, most is alapvetően miatta jött vissza. Együtt jöttek, az egész család, Matsu, a bátyja, Anyu és ő. Anyu váltig állította, hogy jót fog tenni egy kis pihenés, bár hogy a lelket felforgató eseményekre való emlékezés hogy számíthat pihenésnek, az rejtély.
Első napjaik persze nehézségmentesen teltek. Megszokták a táborozást, és a klíma elég meleg ahhoz, hogy simán el lehessen viselni a sátorokban alvást. Csak azért mégis furcsa érzés a saját házad mellett sátorozni.
No nem szó szerint. Egy a természethez közelebb levő helyet választottak ki erre, onnan jártak be a városba, kiderítendő, mifélék is történtek erre az elmúlt évek során.
A mai nap viszont nincs kedve ehhez. Ahogy édesanyja meghatottságát sem biztos, hogy tudná kezelni, az elmúlt hetekben úgy is túl sok volt belőle. Természetesen élénken emlékszik a napra, amikor elvesztették édesapjukat, de a sajnálat helyett még mindig jelentős mértékű haragot érez. Haragot, amiért vállalták ezt, hát mégis miért jön össze valaki, aki kétszáz évig él és valaki, aki sokkal kevesebbig?... És miért vállalnak gyermekeket, ha ennyi szenvedés az ára?
Nyilván ezek a gondolatok odáig vezetnek, hogy ő miért is létezik egyáltalán, amit nem igazán jó megkérdőjelezni, mert az élet egyébként rengeteg élvezetes dolgot tartalmaz, és végső soron örül, hogy itt lehet. Csak... a múlt ezen részét néha maga mögött hagyná, és nem érti, hogy egyesek miért nem képesek felfogni a dolgok normális rendjét. A család talán... nem nekik való. A puszta létezés talán nem az alakváltóknak való, hisz valamilyen szinten valóban a természet furcsán kicsavart teremtményei, de ha már itt vannak, legalább másokat ne keserítsenek.
Egy kis játék persze belefér...
Nagyot sóhajtva kerekedik fel és veszi útját egy olyan hely felé, ahol feltételezései szerint a legkevésbé számítanak a jelenlétére, és ahol talán jelen időpontban - egy szerda reggel - nem tartózkodnak túl sokan. A játszótérre.
Újféle ez még nem volt itt akkor, mikor legutóbb itt járt. Persze ez nem túl meglepő. Színes fémek és műanyagok tengere. Szemeivel tapasztaltan keresi a legfontosabb tárgyat: egy hintát. Talál belőle hármat is, de csak egy szett olyan, amelyiken a hinták nem aprók és gyerekbecsatolós láncokkal ellátottak. Beül és hintázni kezd.

Helyszín: Nagasaki, játszótér

Megszokta, hogy a hinták nyikorognak, kellemetlen, monoton ritmust adva az egyébként boldogsághormonokat felszabadítani hivatott tevékenységnek és ezáltal megnehezítve a tisztán és nyugalmasan gondolkodást. Azonban ez a játszótér tényleg új lehet, mert teljesen simán és könnyedén siklik - szerencsére jó magasra - a hinta.
A lendület kellemesen nyugtató hullámzása mellett még valami a tudatába helyezkedik. Egy fajtárs. Nem családtag, hanem egy sárkány, jóval idősebb, mint ő. Vajon elbújjon? Bár fölösleges lenne, ha arrébb nem megy, úgyis érzékelni fogja a másik a jelenlétét. Ha pedig eltűnik, veheti akár menekülésnek. Inkább marad. Vesz egy nagy levegőt, miközben gondolatban lazán átsuhan rajta pár jelenet: kinevetik, rávilágítanak, hogy csak gyerekek szoktak hintázni, megkérdik, mi végett is van itt vagy egyszerűen szelíden leülnek mellé és ugyanúgy hintáznak.
Csendesen várakozik, jó nagyokat lendítve magán.

Valahogy egyre több nálánál idősebbel sodorja össze a sors.
Van egy olyan halvány sejtelme, hogy nyugalma most sem maradhat a helyén. Amint látóterébe kerül fajtársa, már azt is észreveszi, hogy hozzávetőlegesen ugyanazon rasszból származnak, azonban társa éppen egy, az övével hosszú ideig ellenségeskedést folytató nép tagja. Azonban nem érez felőle semmiféle rossz szándékot. Nem lehetne mondani, hogy az ilyesminek a szaga mindig a levegőben leng - azért néha igen, amikor már az élőlények kipárolgásaiból érezni a dühöt és az idegességet -, de azért a mozgásból és arcból egy 77 éves - ami azért annyira nem sok, de valami - meg tud állapítani bizonyos dolgokat.
Ha mást nem, azt, hogy öltözködési stílusuk valamilyen szinten hasonlít. Leszámítva, hogy őrajta fehér helyett fekete lenne. Furcsa, hogy az alakváltók hogy be képesek olvadni a társadalomba. Valamiért azt várná, hogy az ilyen idősek a születésük idejében megszokott szavakat használják, szokásokat tartsák és ruhákat hordják. De csak pár pillanatig, aztán ez a gyermeki kép tovatűnik, és rájön, hogy attól, hogy az emberek képtelenek gyorsan alkalmazkodni bármihez is, és általában mire egy száz évnél kevesebb ideig élő generáció elhalálozik, élete végén fogalma nem lesz az élete folyamán bekövetkező újításokról, az alakváltóknál ez valamiként másképp van. Ők nem engedhetik meg a luxust, hogy ne olvadjanak be.
Hiszen az bűn lenne. Tiltva is van.
Abbahagyja lábai ritmikus mozgását - mely nem kissé kellemetlen -, megvárja, míg lelassul, majd kihuppan a hintából, amikor épp előrelendül, combjaira teszi kezeit és meghajtja picit a fejét, szemkontaktust fenntartva. - Konnichiwa. Otetsudai shimasyou ka? - kérdi meg, hogy segíthet-e.

Pedig idősebb nála, és mégsem tud japánul.
Bár... talán ezt nem is kellene elvárnia. Vajon begyűrűzött-e már az ő lelkébe az a sznobizmus, hogy ha egy adott helyre utazik valaki, akkor kötelező tudnia a nyelvet is tökéletesen? Hmm. Hiszen ő sem tanulta meg az összes nyelvet, az összes országét, ahová valahova betette lábát. Válogat azért. Kétszáz év sok, de nem végtelen, még ha jóval több is, mint ami sokaknak megadatik.
Lerövidülhet mondjuk, amilyen veszélyes helyzetekbe keverni magát néhanap.
Elmosolyodik. Mindketten prezentálták a kultúrájukhoz tartozó köszönést. És mégsem érzi úgy, hogy a másik ellenséges lenne az irányába, sőt. Megenyhül kissé, noha még mindig ott rezeg benne a tudat, hogy megzavarták és nem maradhatott kényelmes kis burkában.
Mert még nem képes láthatatlanná válni. De minden csak idő és energia kérdése.
- Azon esetekben öröm, amikor a fajtársak nem kívánják egymás vérét ontani. Elnézést. - felel ő is angolul most már, könnyedén és megszokottan. - Segíthetek valamiben? - teszi fel ugyanazt a kérdést még egyszer, miközben azon jár az agya, mi szempontból lehet ő fontos egy idősebb alakváltónak. Talán tényleg csak annyi, amit mond. Néha az is előfordul, hogy valaki nem rejteget semmit a szavai közt, nemde?

Mikor éppen alakulni kezdene benne egy adag zavaró bűntudat, amiért megint bunkó volt és hagyta, hogy negatív érzelmei szálljanak szerteszét...
Várjunk. Annyira negatívak voltak ezek? Nem biztos benne, azonban a sárkányhölgy további megszólalásai után átértékeli a dolgot. Szinte érezhetően csillannak fel a szemei, ahogy az érdeklődés és a megértettségből fakadó elégedettség öröme terjedni kezd bennük, akár vér a víz felszínén. Ez a gondolat sokkal inkább felpezsdíti a vérét, mint a múlt kellemetlen és zavaróan betokozódott illata, amelyet errefelé mindenütt érez. Fájó vagy nem, de bizonyos esetekben képtelen a nosztalgiára. Azt lehetne hinni, hogy hetven év elég a "megbocsátáshoz", az "elfogadáshoz", de nem, ha rágondol, még mindig ugyanúgy elege van a családját érintő melodrámából, mint annak idején. Véletlenül sem kaphattak volna egy fajtárs apát, aki mondjuk el is él addig, mint a gyermekei...
Gondolatban bosszúsan legyint. Nem igaz, hogy még mindig ezen rágja magát. Gyengeség, oktalan gyengeség.
Ami ismét eszébe juttatja az iménti szavakat. Edzés. Harc.
- Ebben egyetértünk. - Aminek mennyi is az esélye? Összefutni egy kínai alakváltóval, akivel első megnyilvánulásra egyetért? Hm. - Nem... elnézést. A hely az oka. Azt hiszem... - igazít egy tincset az egyik füle mögé. - Régen itt éltem, és most vissza kellett jönnöm, családi okokból. Néha elkap a melankólia. Engem is zavar, igazából hálás vagyok, ha valaki kirángat belőle.
Melankólia - nem teljesen jó szó, de lusta agyalni azon, mi fejezné ki legjobban. De tényleg, inkább fagyizgathatna vagy verekedhetne, mint hogy egyedül hintázik egy játszótéren, ahol viszonylag nehéz kizárni, hogy gondolatai teljesen összevissza kezdjenek el csapongani.

Tapasztalta már régen, hogy ha egy érzés magába akarja szippantani, akkor nem mindig a legegyszerűbb agytornával kiszakadni belőle. Ilenkor jön jól a futás, vagy egyéb edzésformák... vagy elbújni egy játszótéren és hintázni kezdeni, reménykedve, hogy legfeljebb gyerekek járnak erre, akkor pedig majd sértődötten felállhat, hogy valaki volt képes otromba módon belegázolni a privát szférájába.
Természeteen érzi az iróniát a dologban, de épp ez a lényeg. Valahogyan ki kellene sugároznia a történések iránti kellemetlen viszonyát. Ez az egész hely a múlt fátylát teríti rá, nem, mintha nem szeretné a múltat, de nem olyan módon, hogy csak a negatív részein rágódunk hátramenetben. Az a nap, mikor elvesztette az apját, talán túl mély nyomot hagyott ahhoz, hogy "nyugodtan" tudjon "emlékezni". Mégis mire? Idézze fel azt a megvetést és utálatot, amit akkor érzett? Akkor pedig ott tartunk, hogy megveti azt, aminek az eredményeként tulajdonképpen a világon van...
Áh, mindegy is. Jobb, ha eltereli a figyelmét valamivel. Ám a témaválasztás, az meglepő. Egy kertet? A helyneveket gyorsan visszapörgetve a fejében eszébe is jut, miről van szó. A kert maga is jó régi, építészeti remekmű, ám ez olyan, mintha egy idegen, akivel összefutnak véletlenül, csak úgy elhívná egy múzeumba. Kétségkívül furcsa. Ám ha a lánynak lennének hátsó szándékai, arról tudna. Érezné. Nyilván ő is turista itt, és a szokásosnál közvetlenebb. Talán Amerikában élhet. Az ottaniak - erős sztereotípiával élve, de közülük valóban sokan - szívesen osztják meg privát szférájukat másokkal és szívesen elegyednek hamar beszélgetésbe. Néha jólesik ez, főleg, hogy leveszi a válláról a terhet, hogy neki kelljen ilyesmit művelni. Nem mindig érez hajlandóságot persze, de most igen. Valami érdekes véletlen mindig történhet.
- Azt hiszem, nem árthat. - A bankkártyája természetesen nála van, így bármennyire is vitték fel az elmúlt évek a belépő árát, nem okozhat gondot. Sejtelmei szerint talán lehet valami egyéb dolog is, amit meg kíván beszélni vele. Kissé reménykedik, hogy a fajtársi kötelékek felébresztettek valamit, és nem csak és pusztán arról van szó, hogy... az illető meg akar látogatni egy kertet.
Amennyiben elindulnak, fölveszi a tempót és igyekszik természetesnek tűnni és amennyire lehet, észrevehetetlennek.

Egy enyhén szatirikus mosolyt enged meg magának, mintegy kötelező reakcióként. Szociális képességei nem mindig voltak a topon, ám ezt nem is bánta soha.
Bólint a kijelentésre. Legyen úgy. Jelen pillanatban egy adag energiaital is léleküdítő hatással lenne rá, azonban tisztában van vele, hogy ez messze áll az egészségestől. Nem teheti meg. Valamilyen szinten ügyelnie kell ennek a fizikai manifesztációnak a tisztán tartására.
Kérdések. A másik nyilvánvalóan profi tudója a "small talk"-nak, ahogy nevezik ezt az angolszászok. Ám legalább rögtön személyes dolgokkal kezd, nem pedig az időjárással. Tamashiban pedig ismét beindul a saját magunkról beszélés lehetőségekor előjövő elégedettség, amely oly sokszor jelent csapdát.
Most azonban nincs oka félni. Ez az egyik előnye a fajtársaknak. Nem tudnak igazán hazudni egymásnak.
- Mondhatjuk. Vagyis, nem pontos. Csak ezen a részén. Itt töltöttem életem elejét, és a legutolsó itteni emlék aligha mondható kellemesnek. Azonban az egy generációval fentebb lévő személy... édesanyám érzelmi kötődései miatt időnként kénytelenek vagyunk visszalátogatni ide - közli lakonikusan. Néha sajnálja az anyját, amiért a kívülállók számára szívtelen módon viselkedik. Azonban azonkívül, hogy a tiszteletet megadja apja emlékének, többre nem igazán képes. Nem akarja, hogy ebből álljon az élete. És a megvetéstől sem képes megszabadulni. Ám az érzelmek jelen esetben nem kellene, hogy számítsanak. A kötelesség az kötelesség.Idővel elmúlik és lesz más. Folytathatja további céljait. Ráadásul van még temérdek ideje.
Nem annyi, mint mondjuk a mellette sétálónak, de van.
- Gyönyörű hely, ezt elismerem. Kívánom, bárcsak ne ilyen kellemetlen emlékek kötnének ide. De drámaiabbnak hangzik, mint amilyen - vonja meg a vállát.

A történelem, amit megosztanak. Közös, és régi, bár nem annyira, mint amennyire lehetne. Néha bánja, hogy nem születhetett egy olyan fajba, amely sokkal hamarabb létrehozhatta volna őt ennek a világnak. Vagy egyszerűen csak nem született korábban.
- Én ugyan nem. Az őseim legfeljebb. Csak a világ nagy része képtelen észrevenni a különbséget aközött, hogy "te ártottál nekem", vagy pedig "az ősöd ártott az ősömnek". Logikát ne keressünk a világban - sóhajt egyet. Ironikus tulajdonképpen. Abban sincs logika, amit éppen tesz. Egy másik alakváltóval járja a várost és arról beszél, milyen értelmetlen is a világ. Sokan kérdezték már tőle, mégis mi az értelme az egésznek. Ugyanazt a választ tudja adni egy ideje. Voltaképpen semmi, de hát ha már itt vagyunk, hozzunk ki belőle valami jót. Pontosan ezért nem fél a haláltól sem. Ha ebben a pillanatban most véget érne minden - hát mi történne? Az eddigi élete tartalmazott elég boldog pillanato ahhoz, hogy ne legyen túl erős a hiányérzet.
Nem beszélve arról, hogy talán nem is tudna hiányozni semmi... talán nem lenne sehol. Nem várná már semmi.
Mégis honnan jönnek ezek a borús gondolatok?
Kezd gyanakodni erre a kertre. Hátha valami elmét befolyásoló kemikáliát eresztenek ki magukból ezek a növények. Akkor nyilván híres lenne a kert.
Persze csak viccből. Annyit azért tud a helyről, hogy egy ilyennek híre ment volna számára.
- Ez így van. - helyesel. Pontosan így van a teázással is. Alapvetően az ízt kapcsolnák oda, de az nem minden. A színek, a hang, az atmoszféra, az elmélyülés... Az ilyesfajta "fogyasztás" nem olyan dolog, ami a létfenntartásért jön létre és véghez lehet vinni egy öt perces sietős reggeli keretében. Emiatt sokaknak idejük sincsen rá.