Koizuki Tamashi szilánkjai

Élete szakaszainak furcsa, behatárolhatatlan és gyakran irányíthatatlan hullámzásai közepette rengeteg olyan időszak volt, amikor semmi kedve nem volt lejegyezni bármit, nyomot hagyni az életen és bárkifélével megosztani akár érzelmei igen apró részletét is. Aztán néha ez megváltozik.
Mint most. Nem tudná megmondani, miért, ám azt a módszer jó ideje követi, hogy amikor egy impulzus érkezik, átadja magát neki akkor és ott.
Pontosan ez történt akkor is.
Fut most. És kivételesen nem ment vele futni, mint már oly sok reggel tette. Kimérten szuszogott, amikor a másik alakváltó óvatosan benyitott a szobába, hogy megnézze, ő ébren van-e. Pontosan megtanulta már, hogyan kell alvást szimulálni, elég jó is volt benne. Sokszor figyelte, hogyan, miféle ritmusban lélegeznek az alvók és megtanulta utánozni. Ha épp kellő fáradtsági szinten volt, akkor még erőltetni sem kellett. El tudta érni, hogy szívdobogása se gyorsuljon fel, arca ne rezdüljön, bármennyire is érzi az azt fürkészve vizslató tekintetet. Lehet, hogy a férfi megérezte, hogy ébren van. Bárhogy is volt, nem szólt neki és nem is ért hozzá, csak elindult.
Új hely. Még mindig nem fogta fel, hogy ez az övé, legalábbis egy ideig. S honnan tudhatná, meddig? Senki sem parancsol rá, hogy valahol legyen. Szülőhazájába még van ideje visszatérni, édesanyját persze meg kell látogatni időnként, ahogy testvérét is, de talán beérik egy-két nappal. Most nincs kedve hozzájuk. Bár talán, ha tudnák, mivel foglalatoskodnak itt, örülnének.
Mármint a kutatást. Nem az azonkívülit, mosolyodik el vidáman, ahogy felül az ágyban és hagyja, ahogy puha, összevissza tincsei gyökérzetszerű mintázatot rajzoljanak arcára. Amíg a szemeibe nem lógnak...
A holmijai kivételesen egész ízlésesen vannak elrendezve. Azaz nagyjából logikus módon meg lehet találni őket természetfeletti érzékek nélkül is. Nadrágja ennek következtében az ablakpárkány előtt fekszik egy körülbelül rombusz alakú kupacot alkotva. Lemászik az ágyról, négykézláb odaoson és találomra beletúr a bal zsebbe. Bingó. Eltalálta, ott volt a mobil.
Jobb volt valóban lúdtollal és papíron annak idején, ám momentán ilyenjei nincsenek. Ahhoz egyébként is rémes volt mindig is a kézügyessége.
Próbálja elméjében elhallgattatni a hangot, mely folyamatosan ismétli: Nonszensz!, hiszen az egészet azért csinálja, hogy egy másik hangot elhallgattasson. Ez utóbbi pedig hol hidegen, üresen, kínzón fojtogatja, és közben mégis monotonon mantrázza, hogy gyerünk, csináld, pakolj véletlenszerű szavakat egymás mellé, és akkor abból lesz valami, vagy átadja helyét a másik hangnak. Hát mit lehet ilyenkor tenni?...
Visszamászik az ágyra, mint valami totyogós, olyannyira kiélvezve, hogy most teljességgel egyedül van itt, a fenyvesek és ódon bútorok illatában, ebben a kis kastélyban, és az égvilágon senki nem fog belékötni, hisz nem is látják, csak esetleg odakint a harkályok, feketerigók, szarkák, szajkók, mókusok.
A szavak tornyosulnak az elméjében, és úgy dönt, ismét nem fog törődni semmivel. Pár szónak úgysem lehet következménye, nem igaz?
Felhúzza a térdét és az ágy támlájának támasztva a hátát felül, felvéve a tipikus telefonozó tini-pozíciót, bár sokan már teljesen hanyatt fekve is tudják művelni ezt a tevékenységet. Megnyitja a jegyzettömböt és fintorogva mered a teljességgel szenvtelen, mindenféle finomságtól és bármiféle stílustól, esztétikától mentes, gyilkos fehéren világító üres háttérre.

Mit nézel itt rám, üresen, kiégetve a retinámat
Hmm. Ezt nyilvánvalóan a jegyzettömbről írja. Remek. Eszerint mindenről képes eszébe jutni valami, amire ránéz. Mégis mi értelme ennek...? Kitörli az első sort.
A cél szentesíti az eszközt, igaz? A cél a szöveg, te, te világító micsoda, pedig az eszköz vagy.
Kezdi megkérdőjelezni a világ értelmét, sokadjára, és kedve lenne lazán kihajítani a telefont az ablakon, de inkább nem teszi. Jó lesz az még. Lehunyja a szemét és mély levegőket vesz, kitisztítja az elméjét, aztán ismét írni kezd, próbálván elvonatkoztatni a ténytől, mennyi fölös koncentrációt igényel az, hogy a teljes semmi közepére rajzolt elektronikus vonalaktól balra, jobbra, alul vagy felül levő kis rubrikákban megtalálja, hol kell megnyomnia ezt a vackot, hogy a kellő betűt legyen hajlandó kirajzolni végre.
Nincs szégyen. Nem számít. Semmi sem számít. A jelen van, és kész.
Azt kérded, mi a megoldás.
Rossztól kérded, attól, ki lehunyta a szemét rég.
Lehunytam a szemem, csak a szelet éreztem,
futottam benne és azt képzeltem,
barna hajszálak simulnak ujjaim közé.
Olyan voltál majdnem.
Szép voltál, mint a fenyők odakint,
és felébresztettél.
Most sem alszom, ébren pislogok,
ajtót nyitva is bezártan.
Huzat átfúj az ablakokon,
kimos, kifújja a porom,
csak az emlékem marad idebent.
Telnek a sorok, gyűlik az üres fehérség...
Telnek az évek, a szemek csukva maradtak.
Kinyitnád őket, megmentenéd őket,
megmentenél minket.
Szaladnánk, mintha nem látna senki,
nem kéne többé tettetni,
hogy ők vakok s mi nem létezünk.

Sóhajtva temeti kezeibe az arcát, ahogy a csillogó képernyő kényelmesen elfekszik a lepedőn. Miért nem ment inkább futni? Dühében kis híján csinál vagy ötven fekvőtámaszt egy huzamra, ám ekkor megérez valamit. A jelenlét halvány felsejlése, mintha a széljárás változott volna meg és sodorná valaki szagát felé. Jön már hazafelé. S valami okból kifolyólag emiatt mintha tiktakkolna az óra, mintha lejárna az ideje.

Lejár az idő, elhallgat a zene,
be kell hunynom a szemem,
hogy ne lásd, világít.
Mitől világít, nem tudom,
üres, felvizezett szavak.
Hol a friss gyümölcslé.
Minden mű. Boltok, hideg, hűtött áru.
Savak és ízesítők.
A bioélelmiszerek meg rejtekezve somfordálnak az utcán,
fülük-farkuk behúzva. Szó szerint.
Azt hittem, nincs elegem, de elegem van.
Gyere csak. Majd megkérdem,
tényleg azt hitted-e, alszom.
És nevetek. Talán elmondom, miért.
Egyszer.
Mennem kellett volna veled.
Éhes vagyok. Remélem, vadásztál valami finomat.

És nyílik a bejárati ajtó.