Alexander Charles Benson - Előtörténet

Semleges/Semleges
Nem vagyok kifejezetten vérszomjas, amíg nem zargatnak, én a légynek se ártok. De ha úgy érzem szükség van határozott fellépésre, esetleg drasztikusnak is nevezhető eszközök bevetésére, akkor nem szoktam habozni. Szeretem a szépet, az ízlésest, megbecsülöm mások munkáját, elért eredményeit. Ugyanakkor megvetem azokat, akik elpazarolják az életüket semmittevésre, szórakozásra. Nem keveredem a "nagypolitikába", de ha időnként kikérik a véleményemet valamely ügyben, akkor természetesen hallatom a hangom, és emiatt igyekszem mindig tájékozódni és képben lenni az aktuális ügyekkel, hangulattal, eseményekkel kapcsolatban.

Szőke haj, kék szemek, ebbe legalább a legtöbb ábrázolás pontos. Nem tudom, mennyire "görögös az arcélem, vagy sem, de nem is érdekel, mivel eredetileg nem görög vagyok, hanem macedón. A termetem magas, az alkatom kisportolt, a sok lovaglás és kardforgatás megedzett. Az arcomon néha "meglátszik a kor", na nem a majd 2400 év, hanem inkább az emberi életem utolsó pár éve, amikor már túl nagy volt a terhelés, és a felelősség, és ez elől italba menekültem. Ruházatom megfelel egy visszafogott, a tanításnak élő történelemtanárénak.

Az első harminckét évet nem részletezném, az benne van gyakorlatilag az összes történelemkönyvben. Nagyrészt pontosak is a ténymegállapítások, kevés kortársamnak ismerik úgy az életét, mint az enyémet. Az mai állapotomhoz vezető történések nagyjából a halálom előtt két évre tehetőek. Valami akkor megváltozott. Eltűnt belőlem az idealizmus, és kezdtem nem hinni a céljaimban. Nem látta ezt rajtam senki, szinte, de egyre nehezebbnek éreztem a világhódító szerepet. Ingerült voltam, és gyakran sokkal többet ittam a kelleténél. A szervezetem kezdte felmondani a szolgálatot, és még "semmi nem volt kész". Úgy értem, pontosan láttam, hogy ez az egész, amit létrehoztam darabjaira fog hullani, amint eltűnök a képből. Ez egy nagyon nehéz és nyomasztó felismerés volt.
Egyvalakinek mondtam el a kétségeimet, egy Lilah nevű rabszolgalánynak, aki időnként a társam volt álmatlan éjszakákon, és aki olyan mérhetetlen gyönyörrel ajándékozott meg egy-gy alkalommal, amilyet soha előtte nem éreztem. Utólag persze sok mindent furcsállhattam volna, hogy mért pont neki mondtam el, mért ragaszkodtam hozzá még akkor is, amikor a Roxane már a gyermekünket várta. Én voltam a "világ ura", természetesen megtehettem, hogy ágyasokat tartok, nem is egyet, de nem engedhettem volna meg magamnak, hogy bármelyikük fontosabb legyen a gyermekem anyjánál, és nem mondhattam volna el neki olyasmiket, amiket senki másnak sem.  Lilah kedves volt, megértő, és volt egy nagyon egyszerű megoldása a helyzetre: szökjünk el csak mi ketten. Ilyenkor kinevettem és megpöcköltem az orrát, és ő is velem nevetett. Aztán amikor ágynak dőltem, és az orvosaim tehetetlenül figyelték a szenvedéseimet, egyik éjjel megint meglátogatott, pedig nem hívattam. Azt mondta, komolyan kell beszélnünk, mert nyilván és is tudom, hogy ha nem történik valami csoda, két nap múlva halott leszek. Azt mondta, ő megmenthet, de cserébe el kell vele szöknöm. Nem hittem neki, de rábólintottam valami fura oknál fogva, hogy próbálkozhat. Akkor hirtelen fölém hajolt, és beleharapott a nyakamba. Alig pár perc múlva már vámpírként léteztem, és vért kívántam. Egyetlen csettintésére belépett három ember. Az egyik feltűnően hasonlított rám. A másik kettőt a gondjaimra bízta, hogy igyak belőlük, amennyit jól esik, azok pedig csak álltak mint a birkák, amikor rájuk vetetem magam. A harmadikat az ágyamra fektette, és ott megölte, aztán a két holttestet már közösen tüntettük el, és útra keltünk. Az első pár napban néha furcsállottam, hogy nem hiányzik Roxane, a fiam, és a barátaim, de annyi új dolgot kellett megismernem, hogy ezzel nem értem rá törődni.
Jó pár évig  jártuk a világot, amit előzőleg én hódítottam meg. Láttam szétesni a birodalmamat, és láttam, ahogy az, amit elértem mégis alapvetéssé és hagyománnyá, követendő példává válik. Aztán új szelek kezdtek fújni, elterjedt a kereszténység, ami a nagy részét megtagadta, és eretnekségnek nyilvánította annak a tudásnak és kultúrának, amit én összegyűjtöttem. Ekkor merült fel bennem először a gondolat, hogy kellene egy iskola, amiben ezt is tanítják még mindig, újra és újra. Logikus volt összekötni olyasminek a tanításával, ami a természetfeletti lények egy részének fontos, és szintén titkos tannak minősül. Amikor elkezdetem tervezni és szervezni az első mágusiskolát, összetűzésbe kerültem emiatt Lilah-val, mert neki nem voltak ilyen nagyra törő tervei, ő csak élvezni akarta a hatalmát. Egy ideig vitatkoztunk, veszekedtünk, kényszerített, hogy tartsak vele, aztán talált magának egy újabb embert, akit beölelhetett, és innentől engem elengedett, mondhatni dobott.
Az első bentlakásos mágusiskola, ahol egyben a klasszikus görög és római műveltség iratait és tárgyait is gyűjtöttük, természetesen Görögországban épült, egy meredek szikla tetejére. Igen az egyik Meteora-kolostor évszázadokig titkos mágusiskola volt. Amikor aztán a hely túl kényelmetlen és szűkös kezdett lenni, az egész iskolát úgy, ahogy van átköltöztettük az Egyesület Államokba, Washingtontól nem messze egy Morningside nevű településre.  Itt már előkelő bentlakásos iskolának álcáztuk a helyet, ami igazából nem is volt álca, hiszen valóban egy bentlakásos iskolát üzemeltetek.
Az iskola álcázásában és védelmében rengeteg segítséget kaptam Edward Feildingtől, aki ekkoriban errefelé élt és tevékenykedett, az iskola megnyitása után annak egy ideig tanára is volt.
Az iskolában mindig is minden mágusgyermek ingyen tanulhatott, egyetlen kikötéssel: a tanulmányi átlaga nem süllyed négyes szint alá, és hogy én bármikor táplálkozhatom az iskola tanulóiból. Az utóbbi kitétel miatt soha nem volt túl sok tanulónk, de akik ide járnak, garantáltan igen magas színvonalú oktatást kapnak, mert mindig igyekszem a legjobb tanárokat leszerződtetni. A történelmet az első évtől kezdve mindig én oktatom az összes évfolyamnak.