Vérért vért - Alexander & Druian

Erősebben tartom, amikor megszédül, amíg újra megközelítőleg biztos nem lesz a járása.
- Túl sokat ittam belőled. Az én hibám. - a hangsúlyból érezhető, hogy haragszom magamra amiért így intéztem az ügyet. De hát.... sárkány! A fene egye meg! Megevett egy tucat embert. Persze, hogy tartottam tőle.
- A konyha? - ezen aztán megint muszáj nevetnem. - Szerintem ízlés kérdése. Az indiaiak sokkal több fűszert használnak. Mégsem mondanám, hogy a kínai konyha íztelen. Ők az összetevőkkel játszanak, és úgy lesz ízletes. De Japán felé ne menj tovább. Azok nyers halat esznek.
Még a hangsúlyomon is érzőik az undor. A japán konyhaművészet remekeit csak nézni jó.
Érdekes volt pár száz év múlva újra bejárni azokat a helyeket, amiket meghódítottam, és megnézni, mi maradt meg, mi alakult át, mi pusztult el teljesen, hol hogyan emlékeznek rám. Voltak bosszantó, megdöbbentő, és meglepő felfedezések, kellemes és kellemetlen tapasztalatok egyaránt. Annyi, de annyi tervem van, ami mind csak arra vár, hogy független lehessek Lilahtól. Néha a két kezemmel tudnám megfojtani, csak éppen nincs szüksége levegőre, és amúgy se bírnék vele. Mellesleg megmentett, pár nap múlva halott lettem volna, és így kaptam tőle már eddig is plusz kilencszáz évet. Hálátlanság lenne ellene fordulni, akármennyire is rossz a természete.
- Egyébként szerintem ha már arra jársz, érdemes mindkét kultúrát megismerni. Ha nem szúrod el, akkor egészen sok időd van, szóval nyugodtan szánhatsz erre 10-15 évet birodalmanként. Amit megtanulsz, azzal mindig több leszel.

Hagytam, hadd nevessen, hisz' nem rajtam tette, illetve mégis, de egyáltalán nem olyan értelemben, ami nem okozott csorbát féltve őrzött és naponta fényesített büszkeségem fazekán. És ha már fazék, akkor főzés, és ha főzés, akkor megint csak a vámpír, aki azon szórakozik, mennyire szeretem a hasam. Szó se róla, ez így igaz, megmondta anyám is, amikor már tízévesen hazahordtam a vadon szaporodó fűszernövényeket az erdőből és amikor nem figyelt, egy kicsit megbolondítottam velük az ő drága egy-érintést-se-főztjét. Nagyon haragudott érte, ám én fel sem vettem, ezt nem, pedig akkoriban még adtam minden szavára és igyekeztem a kedvében járni, mert őszintén és tiszta szívből szerettem. Nos, azok az idők elmúltak, az érzések elenyésztek a múlt viharos tengerében, és csak a főzés iránt való rajongásom maradt meg, mint annak hirdetője, hogy a szerény, ámde felhőtlen, tudatlanság ködébe burkolt gyermekkor mégis létezett egykoron.
- Én szeretem a nyers halat. - közöltem vele, majd, mivel nem akartam, hogy azt higgye, csak a belőle kiváltott reakció miatt beszéltem róla, még hozzátettem - Nappal nem igazán szerencsés tüzet gyújtani a hegyen, főleg, ha az ország háborúban áll egy másikkal.
India érdekesen hangzott, szinte már most égtem a vágytól, hogy új fűszereket ismerjek meg. Az elmúlt időszakban ugyanis vajmi keveset törődtem olyasmikkel, mint evés, alvás, tudásbővítés vagy éppen rejtőzködés. Néhány elborultabb elmeállapotban töltött órácska leforgása alatt az is megesett egyszer, hogy fényes nappal, fémöv nélkül sétáltam keresztül egy tanyán, és halálra rémítettem egy veteményesben játszó gyereket. Senki más nem látott meg, az erdő is közel volt, így hamar eltűnhettem. Hogy mi fordított vissza mégis, holott minden porcikámmal gyűlöltem mindent, ami gúzsba kötött? A kisfiú arca, az arra telepedett félelem az ismeretlentől, a szörnyű tehetetlenség által körbeölelt kétségbeesés, a szemeiből rám vetülő nyers káosz és tudatlanság. Talán elfelejtett. Talán nem. Talán az utóbbi.
- Úgy érted, telepedjek le valahol és éljek úgy, mint a mondének?
Már nem mintha nem ezt tettük volna anyámmal vagy Berinnel részben, de mindent összevetve nem vonzott, viszont tudtam, hogy elengedhetetlen a terveimhez. Rendkívül kellemetlen.
- Nem lesznek ellenségesek? Te is tudod, mit csinálnak egyes népek azokkal, akik máshogy néznek ki.
Na igen, még a végén a fehér bőröm miatt belefőznek az ételbe, és tanulmányozhatom belülről...
Vajon ő honnan tudta mindezt? Járt volna ott? Ha járt és még itt van, annak két oka lehetett: Első, hogy békés népek lakták a Keletet és második, hogy aki egyébiránt vélekedett szerény személyéről, azt rövid úton megfosztotta a vérétől. Nem mindegy. Volt egy olyan, egészen a zsigereimből jövő érzés, hogy legjobb formámban sem vehettem volna fel vele a versenyt, és ha arrafelé olyasvalakik is éltek, mint ő, félő volt, hogy előbb leszek valakinek a vacsorája, mint hogy beszélne nekem a hagyományaikról.

Elég csúnyán nézek rá, amikor közli, hogy ő megeszi a nyers halat is.
- És hogy kerül hal a hegyre? - teszem fel a "lényegi" kérdést, de nyilván valami hegyi pisztrángról van szó.
- Egyébként éjszaka sem szerencsés. De ha tudod melyik fa ég füsttel és melyik füst nélkül, akkor nappal is tudsz tüzet rakni. Éjjel pedig egy mélyedést kell ásni a tűznek, és akkor a lángok fénye nem árul el, csak nagyon közelről, de akkor már úgyis mindegy.
Ezekhez a dolgokhoz értek. Mielőtt egy egész ország seregét rám bízták volna, tizenéves koromban kisebb csapatokkal végeztünk felderítő tevékenységet is. Túlélésből rengeteg leckét tudnék adni.
- Te most tényleg a mondénektől félsz? Én inkább tartanék a nem mondénektől. Egyébként általában az ilyen fiatalok a mi fajtánkból akkor nőhetnek fel biztonságosan, ha hozzácsapódnak egy idősebbhez. Ez nem mindig patrónusi viszony,  gyakran fogság vagy szolgaság, de legalább túléled. Csak aztán a megszabadulás a kérdéses, mint az én esetemben is. Kilencszáz évesen már bőven életképes lennék egyedül is. Ha a magam ura lennék, nem szabadulnál tőlem ma éjjel, pontosabban egy pár évig biztosan nem szabadulnál tőlem. De ez nem feltétlen lenne számodra káros.
Nos igen, valamit valamiért. Néha a szabadság ideiglenes elvesztése a túlélés érdekében szükséges. Csak kockázatos is egyben.
Azon gondolkodom, ismerek-e olyasvalakit esetleg, akihez beajánlhatnám a srácot. Aki mérsékeltem bánna vele, és aki mellett világot látva tanulhatna, de nem jut eszembe senki jelenleg. Sajnos a kapcsolati hálóm eléggé szakadozott. Lilah mellett kevés alaklom adódik az egyéni ismerkedésre. Aki meg neki dolgozik, annak a kezére nem adnám ezt a kis szörnykezdeményt, még túl zsenge.

- Úgy, hogy lemegyek róla és halászom a Szamosnál. - válaszoltam vigyorogva, meghagyva saját magának az undort, ami kiült az arcára, hiszen nem állt szándékomban kötelezni rá, hogy egyen belőle, ha valaha is találkozunk még, egy másik napon, amikor talán kevésbé fognak leamortizálni vámpírunk táplálkozási szokásai.
Persze valószínűleg tudnia kellett ezt, ha már kilencszáz éve ezt a földet taposta, azt azonban nem, hogy csak bizonyos halakat szerettem és természetesen a megfelelő fűszerkeverékkel. Azoknak korántsem volt olyan émelyítő ízük, mint az emberhúsnak, amit nehezen lehetett beszerezni úgy, hogy a jóravalóbb predátora ne kapjon szélütést az élet kioltásától. Milyen mulatságos... de hiszen abból az egy halból is csak az az egy létezett, meg a másikból is. Meg abból a vadrépából is, amit legutoljára kitéptem. Azok is növekedtek. Vajon volt nekik lelkük?
Elhúztam a szám szélét.
Hát ezzel járt, ha az anyád korán ott hagyott, a dolgok felét sem tanultad meg jól, és még kevesebb részéből sajátítottál el egyáltalán valamit. Az ember-dolgok nem mentek, távol álltak tőlem, mint kósza hal a száraz alföldektől, és ezen Berin sem tudott változtatni, így hát figyeltem, s tanultam, ahogy illik, ittam a vámpír szavait, és ez egy kissé visszarepített a gyerekkoromba. Számára talán még most is az voltam: egy fióka, akinek a fenekén a tojáshéj.
Éjjel aludni kellene. - fordult meg a fejemben a régóta kívánt cselekedet, önzőn és feledékenyen, mintha nem tudtam volna, hogy mitől vagyok ennyire kimerült: megettem valakit.
Az utolsót.
De a vámpír szavai felvertek, kiűztek  tudatom védőbástyái közül.
- A veszély mindig onnan jön, ahonnan legkevésbé várod. Nálad erősebbekre mindig számítasz, ez törvényszerű. - magyaráztam némileg magamon kívül - De arra, hogy a gyenge azt lesi, mikor szúrhat oldalba... aligha. Úgy véled, lehetetlen, nem merné. Én tapasztaltam és ezentúl nem lankad a figyelmem, a félelem pedig - származzon akármitől is - nem valami bűn, amit takargatni kell. Erőt lehet csiholni belőle, mint fából a tüzet.
A többit csak nagy sokára fogtam fel. Tehát ő is ilyen fogoly volt, nem szerette, s mégis ugyanerre a sorsra kárhoztatott volna. Rabságba taszított volna, ezt a szót pedig nem akartam a közelemben hallani többé, semmilyen körülmények között, legalábbis így vélekedtem róla. Mégis, ahogyan jelenlegi ideiglenes felvigyázóm beszélt a saját főnök-létéről - következésképpen az újabb kalitkáról, ami rám várt volna, ha ő éppen nem ül egyben -, képtelen voltam félni tőle vagy haragot érezni vele szemben, tartósan. Elhittem neki, hogy nem volna feltétlenül börtön az, amit osztályrészemül szán és bár tudtam volna, miért...
- Mit tennél velem, ha a kezedben lenne a lehetőség? - kérdeztem őszintén, mégis érdektelenséget színlelve, mintha nem izgatna a válasz egyáltalán.
Még az alig használt útnak is több figyelmet szenteltem, pedig vajmi keveset láttam belőle tisztán mostanra és a szédülés is visszatért, tagjaim elnehezülésével egyetemben.
Mégsem voltam hát olyan jól, mint gondoltam, a legkevésbé sem, tekintve az eddig megtett út alatt bekövetkező eseményeket. Mennyi vért vehetett el tőlem valójában? És miért érdekelt, ha életben hagyott annak ellenére, hogy tudja, mit tettem?
Ám a következő pillanatban már nem is akartam feltétlenül tudni. Otthon akartam lenni, Kárpátalján, még akkor is, ha ebben az évszakban hideg és magányos és sötét. Mint a tulajdon lelkem tükörképe.

- Igazad van, a hátba vagy oldalba szúrás veszélyes. De ez csak akkor lehetséges, ha olyasvalakit engedsz a közeledbe, aki nem érdemli meg a bizalmadat. Ahhoz, hogy ezt elkerüld jó emberismeret kell, azt viszont csak úgy tudod megszerezni, ha érintkezel velük.
Ez bizony a dolog rákfenéje. Oroszlánt szelídíteni is csak úgy lehet, ha bemész hozzá a ketrecbe előbb utóbb.
A kölyök egyre inkább gyengül, igyekszem egyre több súlyt átvenni tőle, hogy könnyebb legyen a járás. A kezét átvetem a nyakamon, és átfogom a derekát.
- Haj, ábrándozzak? mi lenne ha? - sóhajtok fel a kérdésére. - Nos, dolgoztatnálak. Mindenféle feladatokat kapnál, amit el kellene végezned. A ház rendben tartása, ahol lakunk, egyéb ügyes bajos dolgok, és biztos, hogy gyakran innék belőled. De cserébe tanítanálak, mert az érdekem, hogy egyre felkészültebb legyél, hiszen úgy tudlak egyre bonyolultabb feladatokkal megbízni. És nyilván, mivel az enyém vagy, tekinthetlek vagyontárgynak, akkor pedig aki téged bánt, az nekem okoz kárt, ergo velem kell elszámolnia miatta. Ez elég nagy visszatartó erő tud lenni.
Ez röviden összefoglalva ennyire egyszerű. De persze nem az összes.
- Ez így egész jól hangzik, igaz? De vannak a dolognak hátrányai. Például nem te osztod be az idődet, egy csomó dologról nem dönthetsz. És ha a gazdád hangulatember, akkor  könnyen lehet, hogy téged talál meg, ha valami bosszantja. Én sem vagyok angyal, néha eléggé el tudok borulni. Egyszer.... még emberi életemben egy veszekedés közben megöltem az egyik legjobb barátomat. Utána majdnem magammal is végeztem, de a többi barátom nem hagyta.
Azóta kicsit néha félek saját magamtól. De ez a félelem jó. Visszatartó ereje van. Az a tett egy örök bélyeg rajtam, és mindig látom.  Kínzó, de nem akarok megszabadulni tőle. Néha a fájdalom csak a hasznunkra van.

Micsoda megszégyenülés.
Akárhogy erőlködtem, a vámpír érezte rajtam az átkozott gyengeséget és kisegített. Sóhajtva próbáltam leplezni a megaláztatást, amit ez számomra jelentett, aztán elmerültem az örvényében. A férfi hideg volt, mint az éjszaka. Éreztem, hogy az erek pattanásig feszülnek a homlokomon attól, amit mond és vége volt. Hallgattam, de csak azért, mert ha kinyitottam volna a szám, nem az jött volna ki rajta, amit érdemelt az őszinteségért.
Mégis rabságba taszított volna, aminek még a gondolatától is lüktetni kezdett a maradék vér a fülemben, aminek hatására csak még jobban elszédültem, de nem érdekelt, nem tudtam abbahagyni. Nem akartam, hogy bárki is betörjön, mindegy, miért tenné. És ő, aki kilencszáz esztendeig tapasztalta, engem is erre kárhoztatott volna, mindennek tudatában, első kézből átélve a legszörnyűbb borzalmakat! Ezt gondoltam, forró fejem kótyagosan lógott előre, ahogy próbáltam kikeveredni a saját magam okozta káoszból.
És a hó maró hidege elért a talpamig, mintha csak ennyi kellett volna, hogy kitisztuljon az elmém.
A lüktetés ütemes zaja megszűnt, látásom kitisztult és már nem éreztem a józan észt bénító haragot szétáradni a testemben. Segített volna, hinnem kellett benne, mert hit nélkül minden elveszik. Szótlanul néztem rá, amikor elértük az út végét, így próbáltam közölni vele, hogy ne erről ítéljen. Nem voltam teljesen elveszve a sötétségben és igenis megérdemeltem volna, hogy tanítson, ha megtehette volna. Talán ő is tudta ezt. Mi másért mondott volna ilyet, ha nem azért, mert néhány év alatt eléggé kiismert? És bolond lettem volna letagadni, mekkora erőt adott.
- Nem fogunk találkozni senkivel. - mondtam kis idő múlva, amikor a fenyők közt a távolban feltűntek az első parasztházak - A szállásadóim korán feküdtek, hajnalban mennek a városba.
Azzal az egyik legszélső, alacsony, hézagos fakerítéssel körülvett telekre mutattam. Elengedtem a vámpír vállát, s leemeltem a nyakából a karom. Nem kívántam tőle, hogy tovább támogasson, egyrészt, mert bőven a kínos fogalom felső határait verte, másrészt pedig, mert néhol el sem fértünk volna úgy a fák között. Aztán megálltam egy pillanatra, hogy kijavítsam magam.
- Nem kell tovább jönnöd, ha nem akarsz. Már így is sokat tettél értem.
Furcsa volt annyi idő után így beszélni valakivel, mégsem teljesen kellemetlen.

Érzem a felhorgadó dühét, amikor körülírom mit tennél vele, ha a magam ura lennék. Nem veszem zokon, amiken keresztülment, azok után ez teljesen érthető. De abban is biztos vagyok, hogy azért olyan vészesen nagy gyűlölet nem lenne közöttünk. Először is, akármilyen nehéz természetem is van, még mindig klasszisokkal jobb, mint Lilah-é vagy azé, aki őt fogva tartotta. Másodsorban meg érzem benne a tudásszomjat, és persze a félelmet is. És mindkettő abba az irányba hajtaná, hogy kiegyezzen némi korlátozással a testi épség és a tanítások érdekében.
De hiába, mert jelenleg még nem vagyok abban a pozícióban, hogy valóra váltsam az álmomat.
Megérkezünk a faluba, s megállunk a ház előtt az utcán. Bólintok arra, hogy innen már maga is betalál.
- Vigyázz magadra, de kezdj el élni is! - búcsúzom tőle egy nagyon óvatos, szinte csak jelzésszerű vállon veregetéssel.
Aztán ha elindul a ház ajtaja felé, akkor én is a város irányába, de még egyszer visszafordulok megnézni, hogy bejut-e az ajtón Kár lenne, ha az utolsó métereken összeesve megfagyna idekinn.
Aztán ha csukódik mögötte az ajtó, akkor rákapcsolok, és a lehető leggyorsabban eliszkolok a város felé, hogy a napkelte már tető alatt érjen.

De a vámpír velem lépkedett tovább, egészen addig, ahová mutattam, még ezzel a pár perccel is erősebben kockáztatva, hogy odahaza megbüntetik. Igen-igen bánthatta a dolog, hogy nem volt képes megszerezni magának a felettese miatt, más okot nem találtam, azon kívül, hogy valóban ennyire önzően viseltetett irántam, erre a szófordulatra pedig önkénytelenül is elmosolyodtam. Ki hitte volna, hogy ez a nap, egy jelképes vég ennyire kiszámíthatatlan irányban változtatja meg azt, aminek ma el kellett volna kezdődnie? Ki hitte volna, hogy sötétségbe zuhant lelkem lát még valaha reményt és újrakezdést... Tudtam, miért az az óvatos mozdulat: harmatgyenge vagyok és ezt el kell, fogadjam végre.
- Te is vigyázz. - mondtam őszintén, miközben még egyszer utoljára vetettem rá egy pillantást.
Elfordultam tőle és megragadtam a kertkaput, majd éppen csak annyira nyitottam ki, hogy beléphessek rajta. Nyikorgott az öreg fa, de nem törődtem vele, mentem tovább, mert már csak az ágyra volt szükségem, de arra sürgősen. Halkan lépkedtem el egészen a bejárati ajtóig, majd megfogtam a kilincset és minden további nélkül bementem, mintha nem érdekelt volna, milyen alacsonyan jár a Hold az égen vagy hogy hazaér-e időben az idegen. Idegen, mert nem mondhatta meg a nevét. És még csak vissza se néztem, mert fogalmam sem volt róla, miért vigyorgok, mint a tejbe tök. Nagyot nyújtózva indultam el abba az aprócska szobába, ahová csak az ágy és egy kis láda fért el a ruháknak. Meglepett, hogy gyertyát gyújtottak az ablakban, ámde nem volt most időm ilyen apró figyelmességekre rácsodálkozni - és egyébként is tudtam hogy a ház asszonya hogy bánik a vendégekkel -, már bele is vetődtem a dunyhába, s miután halkan morogva konstatáltam, hogy még arra sem maradt erőm, hogy egy apró fuvallattal eloltsam a pislákoló lángocskát, engedtem, hogy a sürgető álom lehúzza a szemhéjam.