Re: That's my nature - Druian & Tamashi

by **Druian Salva** Szomb. Márc. 30, 2019 6:50 pm

Valami nem volt rendben.
Tamashi-san túl könnyedén ugrotta át a felmerülő problémát, teljességgel ellent mondva mindannak, amire tőle számítottam ebben a helyzetben. Sőt, mi több, egyenesen úgy kezelt, mintha együtt érkeztünk volna ide nyaralni vagy szemügyre venni a várost. Szokatlanul és megmagyarázhatatlanul közvetlen maradt, aminek egyelőre képtelen voltam megfejteni az okát, így aztán egy ideig semmit sem szóltam. hagytam, hadd rohanjon előre az öltözete hiányzó darabjaiért, én pedig szapora léptekkel követtem. Egészen, mintha kicserélték volna, a mozgása és a belőle áradó hangulat is egyenest megváltozott. Mintha a koncert alatt varázslatot bocsátottak volna rá. Amikor beszélgetésbe kezdett, s nem lassított a léptein, elhatároztam, hogy mutatni fogom számára az utat, elvégre nem mondott nemet, azonban a magyarázkodása közepette rá kellett ébrednem, hogy fogalma sincs, pontosan hová viszem majd őt.
- Így van. - erősítettem meg a bakeneko feltételezését - Nem feltétlenül szeret mindenki egyféle zenei irányzatot. Jómagam a rock és celtic metal elkötelezett híve volnék, bár gondolom, az ittlétemből rájöttél, hogy e két műfaj teljesen nem fedi le az érdeklődési körömet. Az úgynevezett stílus pedig sokszor átverhet. - tettem hozzá, majd visszakérdezés helyett a tekintetemmel jeleztem, hogy meséljen magáról, ha akar.
Még a mozdulatainak is volt valamiféle éle, amely nem hagyta nyugodni a társaságába tévedő önérzetét, ez a kellemes csípősség pedig szöges ellentéte volt a saját rideg és kissé hirtelen haraggal társuló büszkeségemnek, mégis annyira hasonlított, hogy azt hiszem, képes voltam teljesen megérteni. Talán.
- Egyébként pedig, a korábbi kérdésedre válaszként: természetesen a szállásomra megyünk. - aztán, hogy legyen ideje gondolkodni, visszakanyarodtam, még korábbra - Voltam már hasonló eseményeken, bár többnyire hipotéziseket ellenőrzök ilyenkor, nem pedig szórakozom. Elsősorban nem, hiszen láthattad, hogy ennek ellenére nem vetem meg az alkoholfogyasztást és az éneklést sem - már nem mintha volna hangom, de tapasztalataim szerint efféle rendezvényeken megszűnik az ítélkezés.
Szívesen megtudakoltam volna tőle, mit keres a holmija a szemét között, azonban az iménti szavak súlyát mérlegelve elvetettem, hiszen magamtól is rájöhettem, ha akartam: túl nehéz lett volna számára mindent cipelni... És ha a minden csupán egy melegen tartásra alig szolgáló felsőruházati elemet takart, ráadásul pénz sem volt nála, akkor hogyan gondoskodott magáról? Honnan vett magának élelmet, hol aludt és hogyan közlekedett egészen idáig?
- Hajléktalan vagy, Tamashi-san? - kérdeztem, talán egy kissé túl hirtelen és illetlenül is, azonban érdekelt, még ha a hangsúlyozásom nem is erről árulkodott.

by **Koizuki Tamashi** Szomb. Márc. 30, 2019 7:33 pm

Celtic metal. Jólesően nyal végig az ajkain erre a meghatározásra. Volt szerencséje hozzájuk, és őszintén fogalma sincs, miért hívják metalnak. Na de mindegy is, zeneművészeti irányban még szorul egy kis fejlesztésre.
Ismét kap egy kis okoskodást Druian-sama irányából. Még mindig az iménti esemény utórezgései villámlanak át rajta újra meg újra, így aztán nehezére esik bármi másra gondolni. Pontosabban szólva nincs kedve túlzottan. Szeret kiélni egy-egy ilyen benyomást.
Figyelmesen és éberen azért, hogy ha támadás érné, vagy bármire gyorsan kellene reagálni, akkor képes legyen, az adott szeméttároló mögé lopakszik és fölkapja a földről az ominózus, seszínű kabátot. Leporolja kissé a kezével, majd gyorsan átveti magán és belebújik, jólesőn húzva össze a védelmező, meleg anyagot vékony testén. Az emlékek, amikor levetette itt a ruhákat, átsuhannak az agyán. Olyan réginek tűnik, pedig csak pár órácska telt el azóta.
Természetesen a szállásodra...? - Aha, és ez... mikor is lett ilyen természetes? - kérdez vissza kissé kétkedően, fürkészve az idősebb alakváltó szemeit. - Hipotézisek, ah... Tanulmányozod, hogyan viselkedik a társadalom, amikor senki sem ellenőrzi és kérdőjelezi meg? - A koncertek erre kitűnő helyszín lennének. Akkor jól gondolta. Nem szórakozásból jár el ide, inkább munka miatt.
Ez esetben viszont könnyen lehet, hogy ő maga is ennek a munkának a része. Az egója egy pillanatra megcsendül, és felötlik benne egy elképesztően vad gondolat: lehet, hogy Druian valamiféle szervezet tagja, akiknek már van konkrét elképzelésük a Fátyollal kapcsolatban, s azt illetően, mit kellene tenni. Talán a főhadiszállásuk, vagy központjuk, vagy nevezzük akárhogy, Kárpátalján van. Talán Druian utánanézett, kit érdekelhet ez a téma, és így találta meg őt, készen arra, hogy beszervezze. De... Hogyan találhatta meg? Hiszen teljesen véletlen, hogy most éppen itt vannak. Lehetne egy bármelyik másik országban is, elektronikusan is szinte lehetetlen követni, a nyilvántartásokból pedig maximum az derülhet ki, hogy Japánban született.
Rejtély.
- Igen, mivel a hangosítás teljesen elnyom bármiféle mikrofon nélkül hangot, ilyenkor csak az ordítás számít - ért egyet mosolyogva. Voltaképpen a zene szörnyű megszentségtelenítése is ez egy fokon, de ez lett a megszokás, és a technika megengedi, hogy sokszorosítsák az énekes és a hangszerek hangerejét, a nép pedig nem bánja, ha zúg a füle. És mindig a nép szava dönt. Vagy... annak a szava, aki ledugja a nép torkán, amit akar. Pedig a dallam is fontos volna, hogy a zenét úgy lehessen visszaadni, ahogy az eredetileg van, és nem pedig hangszín nélkül. De ma nincs kedve negatív dolgokon gondolkodni és belekötni ezekbe.
A kérdés teljesen váratlanul éri. Kikerekednek a szemei, a lélegzete is megakad, ahogy büszkesége mintegy fejlövést kap hirtelen, aztán szépen lassan újra felveszi a normál légzéstempót. Majd halkan felkuncog.
- Nem nevezném magam annak. De most komolyan, nem zavarna, ha kiderülne, hogy végigpartiztál egy koncertet egy hajléktalannal? - csipkelődik ismét egy sort. - Nem, én csak... sokat utazom. - Felteszi magának a kérdést, hogy miért is nem sértődött meg ezen jobban, vagy akadt fenn a dolgon. Talán a koncert tehet róla, talán nem, mindenesetre nagyon ki akarja deríteni, mi dolga van Druian-sannak vele.
- De tudok gondoskodni magamról, elhiheted, szóval köszönöm, de ezt a szállás-dolgot... nemm szükséges. - tisztázza. Még hogy szánalomból befogadják, mint valami kóbor macskát, hát még mit nem. A francba a kinézetekkel, hát még a fajtársai is ez alapján ítélkeznek? Pedig teste egészen tiszta, a haja csak azért nem rendezett, mert éppen szétrázta, igaz, hogy aki a ruhatárára vet egy pillantást, azt hiheti, mindössze egy-kettő van neki, de ez pusztán azért van, mert, lévén elég gyakran elszakadnak, sokat nem bajlódik azzal, mifélébe is öltöztesse magát.

by **Druian Salva** Szomb. Márc. 30, 2019 10:06 pm

- Utazol. Pénz nélkül. - mutattam rá késlekedés nélkül az általa felvázolt kép lehetetlenségét okozó hibára.
Ugyan ilyen mértékű tisztasággal aligha lehetett valóban kiszolgáltatva a természeti csapásoknak, hidegnek, esőnek és sárnak, tehát fedett helyen élt, azonban ez még mindig nem magyarázta, miért járt-kelt így, ráadásul éhesen, ellenben meg mertem volna rá esküdni, hogy menten rosszul lesz, tekintve a fizikai állapotát - tehát hogy még nálam is sokkalta vékonyabb volt -, valamint azt, hogy végigugrált egy teljes koncertet, és még egy korty sört sem fogadott el. Mintha akarata pengéivel ezernyi apró darabkára szelte volna az anyagi valóját támadó kísértéseket, és ez már valahol hátborzongató volt. Egy ilyen törékeny nő. Meg mertem volna rá esküdni, hogy a következő sarkon összeesik.
- Nem zavarna. - feleltem néhány perc múlva, az iménti eseménytől keletkezett jókedv egyetlen apró szikrája nélkül - Tudom, hogy milyen.
Még ha nem is teljesen volt igaz, elvégre a kárpátaljai otthonom sohasem vesztettem el egész valójában. Azt a láthatatlan dolgot nem kaphattam vissza soha, ami otthonná tette, és életem legsötétebb tizenkét éve alatt vissza sem tértem oda, s csak elvétve töltöttem rövidebb időszakokat fedett helyen, ám azt is a tél maró hidege miatt. Ha Tamashi hazudott, azt mondtam volna, ám legyen, legalább tudott, és ez elkerülhetetlenül szükséges volt az életben maradáshoz. Azonban ha ez azt jelentette, hogy nem tart velem, akkor a szándéka is hazudott, márpedig az az egész fajt átívelő kapcson keresztül ért el hozzám, tehát igaznak kellett lennie. Akkor. Ellenben a vágyak és célok az idővel változtak, s ezúttal úgy tűnt, az enyéimmel ellentétes irányban. De nem értettem, miért.
Nem takartam hát tovább átlátszatlan fátyollal, hogyan tekintettem rá. Egyszerűen arra hagyatkoztam, amire mindig is: az első megérzés, az első döntés a legjobb, ezzel élve pedig nemes egyszerűséggel feléje fordultam és a cselekedet legtermészetesebb értelmében könnyed, mégis elgondolkodtató csókkal szennyeztem be az ajkait. Gyors volt, mégis eléggé sokáig tartott ahhoz, hogy jelző értékűvé váljon.
- Gondoskodhatsz magadról. - mondtam, miután eltávolodtam tőle, szinte már megengedően, nem pedig kijelentve - Egyik nem fosztja meg érvényétől a másikat.
És tovább haladtam a kijárat felé, meghagyva neki a választás lehetőségét: véget vet az estének, avagy elismeri, hogy még csak most kezdődik.

by **Koizuki Tamashi** Szomb. Márc. 30, 2019 11:11 pm

- Khm. - ad egy jelentőségteljes hangot magabiztos arccal, majd belenyúl a jobb farmerzsebébe és előás belőle egy lapos kis műanyagtokot, mely különböző lapocskák tárolására szolgál, majd lapozgatja kicsit, mire megtalálja benne azt a bizonyos MasterCard feliratú műanyaglapot, és felmutatja Druiannak. - Készpénz nélkül. Csak a pénztárcámat lopták el - húzza el a száját egy apró vállvonás kíséretében, jelezve, hogy mennyire sajnálatos ez az eset, de már túltette magát rajta. Így jár az, aki úgy gondolja, hogy nem tart magánál több tárcát. Pedig mindig is mondták neki, ez a szokás már évszázados, és hasznos is.
A férfi valahogyan nagyon komolynak tűnik. Sőt, mi több, komornak. Ez egy kicsikét bosszantja. Egészen idáig azt hitte, jó döntés volt, hogy vele tölti az estét, mert eddig szórakoztatta és inkább pozitív irányba billentette a hangulat képlékeny mérlegét, most inkább csak lerázná ezt a sötét, meghatározhatatlan felhőt magáról. Ez meg valamiféle együttérzés akarna lenni? Nem, ő nem hajléktalan, hanem egy... világjáró, vagy nevezzék akárminek, és most éppen így alakult. Na és?
- Nos, annyira nincs már hideg, és egyébként voltam már rosszabb helyzetben is. - nem tudja, hogy az enyhe sértettség mennyire hallható ki a hangjából. Valószínűleg úgy hangozhat, mint egy sértett fruska, annak ellenére, hogy az évek tréningje lecsiszolta a legtöbb élt a hangsúlyozásából. Amely a mondéneknél eltúlzottnak és már-már fülfájdítónak tűnt, nála alig érezhető néha és csak azok ismerhetik fel ezeket az apró mellékzöngéket, akik maguk is gyakorolják ezt. Vagy akik sokat láttak, hallottak - éltek. Vagy, akik fajtársak, és nem csak hallják, hanem ÉRZIK is őt.
Valami nem tetszik neki, Druiannak, ezt a vak is láthatja. De most... még ő elégedetlen? Hiszen több sört ihatott, több gyrost ehetett és még egyedül sem kellett lennie. Ha viszont az utóbbit akarta volna, az ellen sem tiltakozott volna Tamashi, akkor hát mi a probléma?
Meghökken, amikor a férfi immár a mai estén kissé túlzottan sokadjára lebeg beljebb az aurájába, azonban nem csak ez, hanem ezúttal nem áll meg ennél, hanem egyenesen hozzá is ér... Éppen csak hogy le tudja hunyni a szemeit, csodálkozva és értetlenül, és hagyni, hogy agya azon része, amely valamiféle másik létsíkon lebeg és talán jobban tisztában van az eseményekkel, mint ő, kiélvezze az ajkak pillanatnyi, furcsa melegségét, majd zavartan ismét kinyitja a szemét és ösztönösen hátrébb lép. Kábán engedi, hogy érzékei pár pillanatig az érintés visszhangját élvezzék, az ismerős-furcsa melegséget, miközben végigfut az agyán, miféle mágiák előfutára lehet az ilyesmi, és némileg felgyorsuló szívdobogással keresni kezdi magán bármiféle irányítottság jeleit. De nem, úgy látszik, minden ugyanúgy működik, mint eddig, nem érzi magán semmiféle külső befolyás jeleit, szóval minden kétséget kizáróan ez csak egy egyszerű csók volt.
Azonban ő jelenleg egy két lábon járó kérdőjelnek érzi magát. Némileg lassan pislogva figyeli a másikat elsétálni. Ez most... mégis mit akart? Ha a testét akarja, akkor miért fordul csak úgy sarkon? Egyáltalán tudja, hogy mit akar? A fene tud kiigazodni rajta...
- Öööhm... akkor... jó éjt, vagy ilyesmi? - szól utána, tanácstalanul, és egy csipetnyi váddal a hangjában, vagy inkább felhívással, hátha ezután kedve lesz megmagyarázni, hogy mégis mi a fene volt ez az egész.

by **Druian Salva** Vas. Márc. 31, 2019 12:23 am

Kellett néhány lépés.
De nem lettem nyugodtabb. Egész végig átvert, a fenébe is! Hát ezért nézte szó nélkül, hogy fizetek helyette... aztán meg valószínűleg jót mulatott magában rajtam, kegyelemdöfésként pedig még el sem fogadott semmit! Ennek tetejében képes volt visszautasítani, csak így, mintha egy csettintésre sem tartana érdemesnek.
Ha nem lett volna nő, már biztosan bemutattam volna a jobb öklömnek - és talán a balnak is, azonban így... megszégyenítve és felültetve, egy átkozott nő miatt, akitől csak egy átkozott éjszakát akartam! És aki egészen ígéretesnek látszott... éreztem benne a potenciált, és egészen biztos voltam benne, ha másképp viselkedik, értékelte volna a munkásságom és önként ugrott volna, hogy segítsen, hiszen ráébredt volna, hogy az ő érdekét is szolgálja. De ilyennek én többé nem teszek semmit.
A szemeim szinte felizzottak, s már egészen fájt, de én erőltettem, hogy a sötétet kémleljék a mesterséges fény zavaró perifériájával kézen járva. Nem tűrtem a megaláztatást. Lassan fordultam vissza, időt adva neki, hogy elfusson. Léteztek olyan szavak, amelyekkel képes lettem volna itt és most megríkatni, azonban nem állt szándékomban, mégis égetett a kísértés, hogy megtoroljam. Aztán, amikor feléje fordítottam a fejem, már csak a hideg ürességet láthatta, és talán azt is, hogy törött voltam - ne törjön még apróbb darabokra gyermeki játékaival. Nem vártam, hogy ez megváltoztassa a hozzáállását - az ilyenek nem látták be a hibáikat -, de talán ha egy pillanatra elgondolkodott rajta, mit is tettem ma érte, akkor már győzelmet arattam.
- Jó éjt, Tamashi-san. - közöltem szárazon, aztán ismételten szembe néztem a menetiránnyal.
Soha többé nem akartam meglátni ezt az alakváltót.
Aztán mégis visszanéztem.
Ezt nem fogadhattam el így, nem. Azt mondta, meglopták. De valójában a legkevésbé sem tisztelt. Akár hazudhatott is. És én ezt nem akartam elhinni, ahogyan azt sem, hogy sóhajra, majd szólásra nyílt a szám. Sehol egy mondén, mind hazament. Minden üres volt és kihalt, csupán a színpad körül lehetett még némi mozgolódást hallani.
- Ha akarsz, velem jöhetsz. Akkor nem kél lába semminek.
Utoljára ajánlottam fel.

by **Koizuki Tamashi** Vas. Márc. 31, 2019 12:42 am

Összeráncolt szemöldökkel áll és nézi ezt az alakot. Agyában körülbelül képletek futnak le, hogy megfejtsék azt a rengeteg feszültséget, amelyet érez belőle áradni. Mégis mit vétett? Fel nem foghatja. Amikor kezd elhatalmasodni rajta a csalódás és a beletörődés, hogy ez most TÉNYLEG csak úgy fogja magát és elsétál, akkor viszont megáll, kis reményt adva arra, hogy valamire csak fény derülhet.
Szinte borzongató az a lassúság, ahogy Druian készül visszafordítani a fejét rá.
Ahogy ránéz, szinte megbabonázza az a rémisztő erő, ami a sárkányból sugárzik. Ugyan nem látta eredeti alakjában, de akkor sem lehet sokkal fenyegetőbb,k mint most. Mintha egy egyenes tűként akarna a lelkébe szúrni, és nemhogy szóhoz sem jut, pár pillanatra még gondolkodni is elfelejt. Érzi, ahogy alkarján fölmerednek a szőrszálak, minden érzéke kiélesedik, mint amikor harcra készül, elszántan és feszülten. Talán arra is készül. Bár annak jó vége nem lesz. De miért? Miért tenné ezt vele?
Keresztezték volna már egymást az útjaik, csak ő erre nem emlékszik? Aranyos kis történet lenne, de az igencsak nagy ijedelemre adna okot, ugyanis szeret mindenre emlékezni, ha pedig mégis lennének ilyen rejtett dolgok az életében, az azt jelentené, hogy ott más is van, amit valaki nem akarta, hogy lásson. És feltehetőleg valamilyen szer vagy trauma eredménye.
Olyan fájdalmat lát a férfi szemeiben, amely igencsak zavarba hozza. Elég sokszor megcsókolták már, de ilyen tekintettel kevesen néztek rá utána. Nem, ilyen tekintettel talán senki sem nézett, ilyen megbántottan és kegyetlenül. Általában mondjuk nem is kezdtek el utána elsétálni.
Keresi a szavakat, hogy mit mondhatna, mert hirtelen olyan mély zavargásos melegség fogja el, amellyel nem tud mit kezdeni. Most... bántotta? Jóvá kellene tennie? Mégis hogyan? Mit várt el tőle, a fenébe is?
Vesz egy nagy levegőt és a hajába túr. A fene érti a férfiakat. Nem, ez cseppet sem akkurátus, hiszen nem az az oka annak, hogy nem érti, hogy férfi. Vannak közöttük síkegyszerűek, ahogy nőknél is nagy az esélye - óh, de még mennyire -, hogy könnyedén megsértené őket.
Már éppen fordulna meg, ám ekkor látja, hogy a jómadár megint megtorpant. Ennyit a határozottságról, hm? - indul be az incselkedő hang, de sejti, hogy ha most megszólalna valami ilyesmit, akkor a következő pillanatban a legközelebbi házfalra kenődve kötne ki.
Még hogy vele mehet. Milyen kegyesen megengedi. Hát ez csodálatos. Felvont szemöldökkel néz vissza. Neked kél lábad, te... te.. fogalmam sincs, micsoda!
- Ne haragudj, de felvilágosítanál, mégis mit tettem ellened? Mert én nem emlékszem semmire. - jegyzi meg, máris érezve a várakozó pulzálást a levegőben. Tisztában van vele, hogy minden szava, amely nem elnézéskérés és valószínűleg minden cselekedete, amely nem földön csúszás, lángoló reakciót fog kiváltani a másikból. Vagy azt, vagy egyszerűen csak elsétál. De most már nincs kedve csak úgy hagyni, most már válaszokat akar. - Egyébként köszönöm a felajánlást, de nem vagyok egy támogatásra szoruló kisgyermek. - teszi még hozzá, ha az előbbi nem lett volna elég olaj a tűzre. Szeret biztosra menni.

by **Druian Salva** Vas. Márc. 31, 2019 1:10 am

- Hát akkor, jó éjszakát.
Csak ennyi. Jobbnak láttam nem beszélni többet, még mielőtt olyasmi távozott volna a nyelvem hegyéről, amely Tamashi-san arrogáns szavainak köszönhetően igen hamar oda került. Végleg elfordultam tőle és megkezdtem lassú, kimért léptekkel keretezett, sötétségbe burkolt utamat a kivilágított, vakító hotelig, hogy egyedül legyek, ami, valamelyest talán jól is fog esni most. Már láttam magam előtt, ahogyan beállok a zuhany alá és perceken át meg sem mozdulok. Kellett némi idő, hogy a legapróbb részletig kielemezzek mindent és megbékéljek a kudarccal, ha egyáltalán volt esély rá, hogy sikerüljön. Nem mintha eddig nem ért volna ilyesmi, egyszerűen csak kevés volt közöttük a Fátylon túli - ahogyan azok között is, akik ráébredtek, mit veszíthetnek, ha nemet mondanak. Persze jobbára csak mozdulatokra és homályos képekre emlékeztem. Többnyire nem jegyeztem meg az arcokat, csak felesleges teher lett volna, egy információhalmaz életem őskorra visszanyúló windows verziójának excel táblázatában, amelyhez az informatika iránt érzett végtelen szeretetemnek köszönhetően akkor sem nyúltam volna hozzá, ha létezne.
Még egyszer utoljára elkapott a kísértés, hogy hátranézzek, azonban erővel megakadályoztam e mozdulatsort. Túlságosan nagy volt a szívem, még akkor is, ha legjobb tudásom szerint küzdöttem az ezáltal fellépő kiszolgáltatottság ellen. És éppen ezért nem értettem...
Berin... ha élnél, elmondanád, miért mentettél meg?
Ám ahogyan az éjszaka, úgy a léptek és a pillanatok is múlandóak voltak, én pedig arra kényszerültem, hogy ahelyett, hogy azt a választ várnám, amelyet soha nem fogok megkapni, belépjek a kétszárnyú üvegajtón és a recepciósnak nevezett személy segítségével a szobám kulcsára tegyek szert.

by **Koizuki Tamashi** Vas. Márc. 31, 2019 1:26 am

Agya akadozva dolgozza fel az információkat. Mi ez a drágalátos dráma? Eh, a francba is, pedig ő csak végig akart bulizni egy koncertet, amit meg is tett, és akkor... és akkor egyszerűen.. ez történik. Csodálatos, meg kell hagyni.
Mivel tisztában van vele, hogy ha annyiban hagyná, akkor csak dúlna-fúlna, és a kielégítetlenség kellemetlen érzésével emlékezne vissza erre a napra, így aztán úgy dönt, akkor is felköti a gatyát és nem hagyja csak így annyiban.
A francért nem lehetett a reakció a másik verzió? A falra felkenős. Azt jobban tudná tolerálni. Ezzel a hidegséggel nem tud mit kezdeni. Márpedig rá akar jönni a dolgok nyitjára most már. És ha úgy dönt, hogy utánanéz valaminek, akkor utána is néz, így aztán pár pillanat merengés után útnak ered és a sárkány nyomába szegődik. Közben hitetlenkedve ráncolt szemöldökkel vizsgálgatja Moszkva esti fényeit. Nem sokban különbözik más városok esti fényeitől első ránézésre, azonban a megszokott "skyline"-ból kitüremkednek azok a nagyobbacska épületek, melyek jellegzetessé teszik, sőt, néha a csillogó, magas üvegablakos házak között bújnak meg a régebbi, klasszikus épületek. Eltörpülnek már a technológia vívmányai mellett, melyek a gyakorlatiasságot szolgálják.
A hotel is valami ilyesféle dolog, ahol kikötnek végül.
- Konrad-sama? - kiáltja el magát magas hangon, ahogy sietős léptekkel benyit a csillogó, tiszta és esti fényekkel teli épületbe, ahol csupa jól öltözött dolgozó várakozik arra, hogy a rendes és tisztességes vendégeket kiszolgálják, ezzel szemben az ő szedett-vedett öltözéke valószínűleg olyan kontrasztban van a hellyel, mint az esti mesék zenécskéi a heavy metallal. Kissé aggódó és zaklatott arcot vág, ahogy kissé elnézéskérő pillantást vált a recepciósokkal. - Konrad-sama, elhagyott valamit! - gesztikulál a kezével, ahogy a sietős emberek szoktak, hogy jöjjön kifele. Ha nem muszáj, nem akar beljebb kerülni ezen az épületen, mint muszáj.

by **Druian Salva** Vas. Márc. 31, 2019 3:17 am

Aztán, ahogyan a lépcső felé indultam volna, kezemben tartva a szabadulás kulcsát, természetesen valami olyasminek kellett történnie, ami megakadályozott a tovább haladásban. Megakadályozott, mert udvariatlanság lett volna a részemről, ha ebben az üres helyiségben talán először tartózkodó - azaz a nyilvánvalóan engem szólongató - hölgynek nem felelek semmit. Itt volt hát az ideje egy-két mondatnyi majdnem tökéletes szerepjátéknak.
- Watashi no sei de, Gomen'nasai! - az én hibám, bocsánat - fordultam hátrafelé, majd meg is indultam a kijárat irányába, egy gyorsan elhadart Elnézést kíséretében a recepciós orra elé lecsapva a kulcsot, aki, valószínűleg a meglepetéstől vissza sem vette azt.
Ismételten kapcsolatba kerültem az éjszakába nyúló este hidegjével, s némileg kérdőn összeszűkített szemekkel igyekeztem rájönni, mégis mit akarhat itt Tamashi. Nyilvánvalóan követett, kivéve ha már úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, ami, ha valóban annyit utazott, mint elmondása szerint, éppenséggel nem lett volna elképzelhetetlen.
Az ajtó becsukódott, így pedig lehetetlennek tartottam, hogy odabent bárki is bármit meghalljon, nem is beszélve arról, hogy valószínűleg továbbra is japánul fog folyni közöttünk a beszélgetés.
- Téged? - kérdeztem egy halovány, kissé engedő, egyébként pedig egészen aprócska - mondhatni láthatatlan - mosoly kíséretében, amely egyáltalán nem volt őszinte, következésképpen pedig Tamashi szemei helyett mindössze csak az állán nyugodott a tekintetem.
Aztán ismételten ugyanúgy néztem rá, mint amikor elváltunk, a dühöt leszámítva - azt... ezúttal magamba fojtottam. Nem lett volna szerencsés, ha odabent látják, a ruházatom miatt így is éppen eléggé meggyűlt a bajom az efféle helyekkel, mégis mindig ilyet választottam.
- Vagy inkább a téged megillető válaszokat. - javítottam ki saját magam néhány pillanat múlva - Nos, én nem istápolok senkit, nem fordulok ki magamból csöpögős szánalomfelhők kíséretében és nem játszom el a jótevő gazdag urat, hogy azután dolgom végeztével elégedetten odébb álljak: ma is tettem valamit a köznépért.
Ó nem. Ilyesmit soha nem tettem volna. Előfordult ugyan, hogy adakoztam, azonban olyan helyre, ahol megbecsülték és szívesen fogadták. Én nem ejtettem csorbát másvalaki becsületén, még véletlenül sem.
- Egyetlen célom volt - veled tölteni a ma éjszakát, de elfogadtam a válaszod és hagytalak távozni.
Miért jöttél mégis vissza? Ezt akartam kérdezni, ámde egyelőre hallgattam.

by **Koizuki Tamashi** Vas. Márc. 31, 2019 3:40 am

Ahogy várja, hogy Konrad - Druian - kiérjen, megint végigfut az agyán, hogy talán nem kellene mindig a legelső impulzusra hallgatnia, mert veszélybe kerülhet. Már azon meglepődik, hogy a férfi egyáltalán hallgat rá és nem intézi el annyival a dolgot, hogy Ki maga, én magát nem ismerem, küldjék már el. Nem, egészen civilizáltan követi kifele, és még idekint sem szorulnak ujjai Tamashi nyakára, ami igencsak áldásos.
A neki intézett szón majdnem elkezd hangosan nevetni. Az ok, ami miatt nem teszi, a sárkány még mindig furcsán sötét tekintete. Képes lenne egyetlen pillanat alatt végezni vele, ez biztos.
Ismét majdnem eltátja a száját. Ez az élőlény újabb és újabb meglepetéseket tartogat. Azt hitte, soha többé nem fog kiszedni belőle egy szót sem - ennek ellenére azért megpróbálta -, de ez... konkrétan... válaszok! Szép teljesítmény.
A sértettség persze most is érezhető a hangján, szinte fürdik benne. Viszont nem gondolta volna, hogy ilyen hatása lesz a becsülete megsértésének, vagy miként vehette ezt. Ez még mindig a szelíd reakciók egyike. Nagyra nyílt szemekkel, figyelmesen, minden részletre koncentrálva és éberen lesi a választ, folyamatosan monitorozva a lehető legtöbb dolgot, de leginkább a vele szemben álló egyént igyekszik górcső alá venni. Vár türelmesen, ilyenkor az a legjobb, ha már elindult a folyamat, nem szabad megszakítani.
Elkerekednek a szemei. Újfent igencsak erőt kell vennie magán, hogy ne kezdjen el igen hangosan kacagni, amely próbálkozás eredménye valamiféle furcsa, zihálásszerű, erőltetett légzés lesz, majd végül inkább eltakarja a kezét a szájában, még mielőtt katasztrófába torkollna a dolog.
Érti ő ezt, teljesen érti, ám akkor logikusabb lett volna ott helyben jó erősen magához ölelni, karon ragadni, vagy bármi efféle birtokba vevő cselekedetet végrehajtani, ahelyett, hogy fogja, és ELSÉTÁL. Ráadásul... ez az őszinteség... Igazán kevesen fogalmaznák ezt meg ilyen módon.
Furcsa... Nagyon furcsa... Bár már valószínűleg ott gyanakodnia kellett volna, amikor barátnőt kellett játszania.
Összeráncolja a szemöldökét. - Azt fogadhatod el, ami már megszületett, nem? Meg se vártál semmiféle választ, mert még a kérdést sem tetted fel - kacag fel kicsit a végére. Nem érti. Hogy lehet ennyire fontos... hiszen.... annyi másféle nőstényt találhatott volna azon a koncerten, ha ilyesféle igényei vannak. Meg aztán testi szükségletek aligha okozhatnak olyan mértékű fájdalmat, mint amit rajta látott, érzett.
Noha mondják, hogy ha nagyon nagy szenvedés ér egy férfit, akkor kell egy nő, hogy valamelyest el tudja viselni a létezést. Tama viszont meg kell, hogy szokja a gondolatot, hogy ő ebbe a kategóriába esik, ugyanis a legtöbben, akik "nőt" keresnek, nem pont az ő típusát szokták kedvelni és választani...
Akaratlanul is visszagondol arra a rövidke csókra. Az lett volna a kérdés? Mégis mit kellett volna tennie, egyből a karjaiba olvadni?
Bár meg kell hagyni, nem egy csúnya példányról van szó. Sőt. Ráadásul még értelmes is. És... várjunk.
- Tényleg vannak valamiféle papírjaid Kárpátalján, vagy ez csak egy légből kapott ötlet volt?

by **Druian Salva** Vas. Márc. 31, 2019 1:29 pm

Értetlenkedő arckifejezésére válaszul magam is hasonlót produkáltam, mindössze csak annyiban különbözhetett, hogy egyfajta visszafogottabb változat volt, ugyanis mögötte erősen gondolkodtam.
Tamashi-san velem akart tartani, ez a szándék áradt felőle csaknem a találkozásunk pillanatától. Miért kellett volna megkérdeznem valamit, ami felesleges? Hiszen hívtam magammal, nem is egy alkalommal, ő pedig a saját büszkeségére hivatkozva megtagadta magától a saját kívánságát, azután jó éjt kívánt. Hogyan kellett volna emellett eltekintenem, ha valóságos válaszként trónolt azt est tróntermében, megmásíthatatlanul és határozottságtól hatalmasra duzzadva? A nő szavai és cselekedetei így elvesztették az értelmüket, ok nélkül lebegtek a semmiben, aztán egy láthatatlan fonalat megragadva mégis kihúzták magukat a fényre, elvégre valamilyen, számomra láthatatlan oknál fogva mégiscsak utánam jött. Láthatatlan, kivéve, ha általam nem ismert erők megbillentették benne a vágyak és tettek mérleget a másik irányba.
Ám legyen.
- Nem kellett feltennem. - olvastam a szemére mindent - Nem kívántál egyedül távozni a koncertről.
Közben persze kiütközött rajta, amire korábban számítottam: valóban érdekelte, amivel foglalkozom, és a legkevésbé sem óhajtottam megtagadni tőle a megtekintés és benne való elmélyedés jogát. Bólintottam, aztán nekiláttam, hogy igazoljam a munkám létezését.
- Reggel első utam a parkolóba fog vezetni és felhozom neked a legfrissebb jegyzeteket. Örömmel fogadom, az érdeklődésedet, azonban meg kell, kérjelek rá, hogy amennyiben úgy döntesz, nem tekinted meg a többit, ne vígy magaddal belőle.
Még csak az kellett volna, hogy ezúton valaki olyan kezébe kerüljön, akinek igen erős affinitása volt ahhoz, hogy mások tollával ékeskedjék.
Végezetül Tamashi visszatértét fegyverletételként értelmezve - s a fehér zászlót a keze ügyébe képzelve - szorosan a derekára fogtam a kezem és magamhoz vontam őt, a másikkal pedig kitártam a hotel ajtaját. Nem ítéltem úgy, hogy bármiféle kérdésre volna szüksége, inkább fordítva kellett volna, legyen. Magamtól kellett volna megkérdeznem, mennyiben volt ez kockázatos. Ha elviszem magammal Tamashi-sant Kárpátaljára és maradni óhajt, előbb-utóbb megtalálták-e volna a démoni tévképzetek? Azonban elhessegettem magamtól a problémát, hiszen addig még rengeteg időnek kellett eltelnie, és ki tudja... talán ő is egyike volt azon keveseknek, akik pengeéllel harcoltak a szerelem nevezetű méretes ostobaság létezése ellen.

by **Koizuki Tamashi** Vas. Márc. 31, 2019 8:51 pm

Valamiért jóleső érzés, amikor olyasmivel vádolják, amit nem is követett el. Talán a tudat miatt, hogy nem követte el. Belegondolni, hogy még csak erőt sem kell kifejtenie, hogy ilyen mértékű érzelmi behatolást végezzen egy személyen... hm, a hatalom íze néha igencsak édes tud lenni. Nem, mintha szándékában lett volna ilyesmi egyébként.
Úgy tűnik, Druian-sama gondolatolvasása elég jól működik, azonban korántsem tökéletesen. Most így visszagondolva valóban voltak olyasféle gondolatai, melyekben további elbeszélgetéseket tervezett vele. De ez azért nem egyenlő egy ágyba bújással, történetesen ilyesmi esze ágában sem volt, semmiféle személlyel nem tervezett hasonlóba bonyolódni. Ami jó kérdés, hogy miért is nem? Valószínűleg a hormonok lesznek a ludasak. Ők azok, akik ok nélkül befolyásolják a test és lélek állapotát, néha szinte irányíthatatlanul és kordában tarthatatlanul.
Tamashi viszont vagy túl fiatal még ahhoz, hogy kellőképp megjósolja, ki hogyan fog reagálni arra, amit ő tesz, vagy csak ez a személy nagyon kiszámíthatatlan. Le merte volna fogadni, hogy a kérdésére vagy végre a várva várt kirobbanás lesz a válasz, vagy csak simán egy szótlan elfordulás, egy hideg, talán fájdalmas nézés, cinikus nevetés, a felháborodás bármiféle formája - de nem. Beleegyezett. Egy kötözködő kérdésre szó nélkül felajánlotta, hogy megosztja vele a papírokat, ez... már majdhogynem naivitásnak mondható. Meglepetése kifejezőjeként meg is vonja a szemöldökét. Furcsállón méregeti a férfit, mintha valamiféle különleges példányt vizsgálna a dzsungelben esetleg egy állatkertben.
- Daijōbu, arigato... de... hé, most... - pislog körülbelül teljes pókerarccal, ahogy derékon ragadva bekísértetik az üvegépületbe ismét. Bár, végignézve Druianon, ő is hasonló öltözékben jelenik meg. De most hogy fog ez összejönni azzal, amikor bekiabált, hogy Konrad-sama itthagyott valamit? Na mindegy, úgyse találkozik túl sokszor ezekkel a recepciósokkal. De most...
...most meg úgy vette, hogy simán felviheti a szobájába?
Miért kell egyetlen szó miatt száznyolcvan fokkal mindig meggondolnia magát? Őrjítő. És milyen formális... Te jó ég. Vajon hány éves lehet?
Ezeken tűnődik, ahogy ártatlan és kislányos félmosolyt magára öltve csodálja a hotel belső mennyezetét, bútorait, és akivel csak találkozik a tekintete véletlenül, még vidámabban és lelkesebben rámosolyog. Fogalma sincs, miért túlozza el, ha a tettetés közben teljesen máson gondolkozik, általában ezt teszi.
Na mindegy, nem is baj, ha elbeszélgethet végre ezzel a jómadárral úgy, hogy nem hallgatják és nem is nézik őket. Ha pedig esetleg... hmm. akaratlanul is kezd megéhezni a gondolatra, hogy Druian-sama kívánsága teljesüljön. Ám csak így...? Kijelentette, és most megkapja? Ugyan már, ez túl egyszerű lenne. Valamit ki kellene találni.

by **Druian Salva** Vas. Márc. 31, 2019 10:25 pm

Határozott mozdulattal vettem újra magamhoz a szobakulcsot, s győzedelmes, már-már elégedett tekintettel vezettem Tamashi-sant a lépcső melletti lift felé. Ha alakváltó mivoltára hivatkozva megvizsgáltam őt, mindegy volt, hányszor teszem, egyszerűen le nem tagadhatta volna, mintha a homlokára írták volna, és ez rendkívül kedvemre való volt. Ilyentájt ráadásul senki sem használta a le-fel közlekedő vasládát, így aztán nyugodtan az oldalának dőlhettem, s hagytam, hadd tegye a macska, amit jónak lát, útjára azonban nem igen eresztettem volna ezután, így hát rajta tartottam a szemem, egészen addig, amíg a hetedik emeleten ki nem nyílt az ajtó, ahol is szinte azonnal összetalálkoztunk egy igazán elegánsan öltözött - minden bizonnyal dúsgazdag - középkorú úrba. Méregető pillantást vetett ránk, mire én jól látható mozdulatokkal az orra elé toltam a szobakulcsot, majd ismételten közelebb húztam Tamashit és elvezettem a megfelelő nyílászáróig.
Közben persze hagytam időt a számára, hadd vegye szemügyre a környezetét, hiszen láttam, hogy érdekelte - na meg nem hinném, hogy valaha is betette már a lábát a Napoleon Apart-Hotelhez hasonló helyekre. Ezután kitártam az ajtót, a látvány pedig még engem is lenyűgözött. Gazdag díszítés futott végig mindenhol, régi korok ízét éreztetve a számban. Régi korok... Noha ez nem volt egészen Lombardia, valahol mégis kedvemet leltem abban, hogy efféle szállást keresek. Kissé mintha visszaadta volna a királyi tisztségem, egyszóval bársonykesztyűvel simogatta a büszkeségem, amit egyáltalán nem bántam.
- Nos. Íme a hálókörlete, kisasszony. - utánoztam az ide képzelhető komornyik hangját, elvégre kissé valóban úgy tűnt, mintha egy kastélybeli új udvarhölgy foglalta volna el eztáni lakóhelyét.
És most bizonyára azt gondolhatta, hogy odahaza Kárpátalján is efféle házbelső fogja várni. Nem éppen. Becsuktam hát az ajtót, magunkra zártam a szobát, aztán, a bakancsomat igyekezve leoldozni a lábamról, visszafordultam a nő felé. Hagytam, hadd adja ki magából, ami ezek után felgyülemlett benne.

by **Koizuki Tamashi** Vas. Márc. 31, 2019 11:05 pm

Kellemes, furcsa melegséggel duruzsol benne a tudat, hogy a körülötte lévőknek fogalma sincs, ki ő. Megszokta már, ám mégis újra meg újra szeret elmélyedni benne. Ez a hely... meglehetősen puccos. Az arany és bronz, s a sárgától barnáig, vörösig terjedő színek skálája túlzottan élénk számára, ám e fényűzés megjelenik valahol a japán kultúra színeiben is. Mondjuk a hatalmas belső terével ez a hely elég messze áll egy teaháztól, ám megtalálja az összekötő kapcsot. Kicsit megzavarja, hogy éppen most jutottak eszébe a szertartások. Most fogalma sincs, mennyi tea lenne elég, hogy megnyugtassa. Azonban azon veszi észre magát, hogy izgatottsága már korántsem kellemetlen. Élvezkedve úszik a történések felszínén és szemléli maga körül a tájat.
Végül is, mit veszíthet? Druiannak jó teste van, papírjai is vannak, ezen a helyen pedig egész biztos kellemes lehet eltölteni egy éjszakát. Már amennyiben valamennyi órát aludni is fognak, ha...
Vajon mit fog tenni, ha fölérnek? Amint az ajtó bezárul, azon nyomban nekinyomja egy falnak, vagy...
Kezd a liftben kissé meleg lenni a levegő. Szerencsére fölérnek, és egy sokkal tipikusabb gazdag állampolgárra találják szembe magukat. Rá is villantja erőltetett angyali mosolyát, majd ahogy a férfi kikerül a látóteréből, leomlik az arcáról a hamis vigyor, akár egy kellemetlen ruha.
Franc ezekbe az asszociációkba. Önkéntelenül is elvigyorodik. Jó lesz, mégis csak jó lesz eljátszogatni...
De... még mindig nem érti. Előbb meg kellene értenie.
A csendet és az izgalomteljes várakozást megtöri az ajtó kinyitása, amely után - bár az eddigiek sem voltak kevéssé szemcsillogtatóak - ismét hatalmasra nyitja a szemeit.
Az a rengeteg díszítmény és pompa, melyet odabent talál, annyira meglepi, hogy kétkedően kell visszapillantania a sárkányra. - Hűha... Te aztán megadod a módját. - Noha jobban megnézve a hely rettenetesen túl van díszítve. Az ágy úgy van felpúpozva, hogy egy halom kisgyerek is el tudna játszadozni benne, vagy elrejthetnének akár egy hullát, és senki nem venné észre.
Miért pont ilyenek jutnak eszébe..? Mindenesetre az aranyszín itt is túlsúlyban van, s összességében úgy fest az egész, akár egy királyi lakosztály. Rengetegbe kerülhetett. Ez az, ami szerinte már nem ér meg a pénzt. Mondjuk... aludt ő is hasonló puccos helyeken, de kint a városi padokon, sőt az erdőben is, szóval bárhol elalszik.
Azonban nem aludni jöttek.
- Bár egy kicsit... nem, nagyon... giccses. Na most elárulnád, kérlek, hogy mi módon változtatod meg a véleményedet egyik pillanatról a másikra száznyolcvan fokkal? - fordul szembe vele és néz merően a szemeibe.

by **Druian Salva** Hétf. Ápr. 01, 2019 7:48 pm

- Heh. - fontam keresztbe a karjaim elégedetten mosolyogva, miközben figyeltem és hallgattam őt.
Szerettem, ha egy nőnek megvan a saját véleménye, akarata és tartása, Tamashi pedig egyikben sem szenvedett hiányt. És a koncert túl hosszú volt. Más esetben megszabadultam volna az izzadságtól, cigarettafüsttől és kosztól egy kiadós zuhanyzás kíséretében, azonban mostanra már egy percet sem voltam hajlandó tovább várni, és elhatároztam, hogy nem is fogok. Tamashi úgy festett, mint egy hatalmas, érett, vörös lángokban izzó gyümölcs, amely a rajta lefolyó aranylóan csillogó méztől nedvessé és ragacsossá vált, és ma én voltam az, aki a betakarítást végezte...
Volna, ha nem jutott volna eszébe, hogy két legyet is üthet egyetlen csapásra.
- Megadom a fennmaradó válaszaidat. - nyugtattam meg, majd finoman, ámde határozottan és kissé talán hevesen szembe fordítottam magammal, hogy odaadjam neki a korábbi csók tisztességesebb, s mondhatni, mélyebb jelentésű párját. Eközben tenyeremet a nyakára simítottam, hogy megtartsam a fejét, mert bár nem éppen ekképp terveztem, a lendületemmel akaratlanul is meglöktem egy kissé. Aztán lecsúsztattam a karomat a hátán és a hóna alá nyúltam, végül pedig késlekedés és bármiféle ellenállás tolerálása nélkül, felkaptam őt a karjaimba.
Arrafelé irányultan kezdtem el haladni, amerre a fürdőszobának aligha nevezhető valóságos higiéniai galériát sejtetett a környezet, s felfedtem Tamashi-san előtt sebességem korlátait. Pillanatok alatt ott termettem vele a hatalmas zuhanyfülke előtt, majd gyengéden leeresztettem őt a földre. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ő nem holmi szolgálóleány egy fogadóból, s nem is egy könnyűszerrel lenyűgözhető, magába forduló gyermeklelkű fehérszemély. Szabadságot és teret kellett hagynom neki, méghozzá úgy, hogy közben mégsem vesztem el az irányítást.
A másodperc tört része alatt szabadultam meg a felsőruházatomtól, ügyelve arra, hogy ne tűnjek többé ijesztőnek avagy fenyegetőnek, mint odaát a helyszínen, ennek értelmében pedig igyekeztem őszintén elmosolyodni, amely cselekedet után cseppet sem esett nehezemre ellazulni végre, jóllehet, valósággal felpezsdített a másik alakváltó illata.
- De előtte volna kedved megtisztálkodni velem?

by **Koizuki Tamashi** Hétf. Ápr. 01, 2019 10:01 pm

Spoiler:

Ez a helyzet kezd kísértetiesen emlékeztetni egy korábbira. Valaki tette már ezt vele - vagyis.. inkább fordítva, szeret úgy gondolni a dolgokra, hogy ő kezdeményezte őket, és valóban, nagy részben hozzájárult ahhoz, hogy akkor az történt, ami -, azon megállapodás szerint, hogy márpedig most ők élvezni fogják egymás testét.
Váltig azon gondolkozik, tiltakoznia kellene-e. De valószínűleg az események nem alakulnának így, ha nem akarná, hogy így alakuljanak. Ha annyira sok ellenszenv született volna meg benne, már korábban elszánja magát, hogy....
Nem. Egyértelműen nem akar tagadni semmit, erre rájön, amikor Druian pontosan azt cselekszi, amire számított.
Nos, könnyű mondani, hiszen több dologra számított, ám egy ilyen lelkes csók valahol elöl volt a listán. Kényelmesen helyezkedik bele az ismerős, megnyugtató bizsergésbe, ami végighatol rajta, miközben halványan elmosolyodik, nem jobban annál, mint ami megengedett egy olyan helyzetben, amikor az ajkait másra kéne használnia. Ösztönösen és lelkesen simul közelebb. Hagyja, hogy ösztönei irányítsák a kezét föl a sárkány hátán a hajához, az arcához, s idővel úgy mindenhova, sőt még rájuk is erősít. Egészen addig, amíg a föld ki nem mozdul alóla és a tiltakozás szintén igencsak megszokott ingerenciája rándul meg benne, amit egy halk és kissé fulladozó "Hé"-vel jelez. Kuncogás hangját hallja, magas hangú kuncogásért, majd rájön, hogy ez a hang az övé. Kicsit, mintha a saját testén kívül lenne, vagyis az elméjén kívül, a teste jelzéseit egész pontosan érzékeli, a férfi ruhájának érintését a bőrén, izmai feszülését, ősi illatát. A hely körülötte olyan puccos, csillogó és idegen, de ez mégis természetesnek hat, mert most az övé. Megkapta. Most joga van itt létezni, most nem kell odakint a nedves hidegben töltenie az éjt. Képes lenne rá, de ha van jobb, mégis miért választaná azt? Mégis miért menekülne ez elől a forróság elől, ami megadhatja neki az élvezetet, a jóllakottságot?
Az idő kezd összekavarodni az elméjében. Évtizedek és elképzelt századok csapnak össze felette. Hány nőhöz érhetett már így? Számít ez? Kicsit sem....
Hálásan konstatálja, mikor ismét szilárd talaj van a lába alatt. Valamiért érzi, hogy nem kell félnie. S ha mégis lenne oka, hát... Még mindig megéri egy ilyen élőlény társaságában bármiféle kárt szenvedni. Amikortól erre gondol, immáron gyakorlatilag semmitől nem tud tartani.
Elkerekíti a szemeit, ahogy a magas és láthatóan edzett testről villámgyorsan lekerül a felső. Nahát, valaki aztán igazán türelmetlen. Azonban mégis képes volt viszonylag finoman, falhoz vágás és egyéb durva módszerek nélkül eljutni idáig. A nyers erőt és szenvedélyt úgy ötvözi a gyengédséggel, hogy az már egészen figyelemreméltó. Tamashi azon veszi észre magát, hogy mosolyog. Az óta a csók óta - ebben a szobában - már bíznak egymásban, létesült egy olyan híd, amelyen már nemigen lehet visszamenni. Nos, összetörni össze lehet, de nem szeret hidakat törni.
Általában meg sem építi őket, na de többféle hídról beszélhetünk...
Mindenféle titkolózás nélkül jártatja végig szemét a felfedett bőrterületeken, elidőzve az alattuk feszülő izomban való gyönyörködésen. - Szeretsz halogatni, igaz? - kérdi. Én is. Legalábbis most úgy tűnik. - állapítja meg, de azért nem feszegeti olyannyira a húrt, hogy az elpattanjon. Közelebb lépve bal mancsával birtokba is veszi a feltárulkozó mellkast és végigsimít rajta, a jobbal pedig a hajába túr, feltérképezve az eddig idegen területeket, érdeklődve, vajon kap-e bebocsátást, kérdően, kérlelően, közben mélyen a szemeibe néz. Már előre érzi a forró víz kellemes luxusát. Minden pillanatát ki akarja élvezni. Az összeset.

by **Druian Salva** Kedd Ápr. 02, 2019 10:08 pm

Hagytam, hadd tegye, ami jól esik neki, hisz' már egyébként is a markomban éreztem őt, jóllehet, még bármelyik pillanatban kicsúszhatott a szorításból. Nem volt könnyű préda, nem csak a Fátylon túlisága, hanem temperamentumos jelleme miatt is. Tudta, mit akar, ott fénylett a szemében, s nem fogadott el mást. Azonban falba ütközött. Én is tudtam, mit akarok.
A mellkasomhoz nyomtam, úgy szabadítottam meg a kabátjától, aztán az alatta lévő ruházati elemektől is. Úgysem akartam, hogy víz érje, s feleslegesen takarjon olyan látványt, amely felerősíti az étvágyam - természetesen nem a valódit, évszázadok óta nem ettem értelmes, két lábon járó lényt, s nem most akartam megszakítani ezt. A nyakát figyeltem, kiálló kulcscsontjait, s néztem, ahogy lélegzik, mozog és él, néztem, ahogyan a nyaki ütőere ritmikusan pumpálja a vért, s hirtelen már bántam, hogy fürdeni invitáltam. De nem tagadtam meg a szavam, sohasem mondtam magamnak ellent, hát most sem történhetett meg ilyesmi, ennek értelmében pedig felemeltem Tamashit, két lábát pedig a derekam köré igazítottam, majd beléptem a tágas fülkébe, s az ott kialakított ülőhelyre tettem le. Letérdeltem, s egy pillanatra elengedtem magam, ekkor pedig szinte kirobbantam a saját testemből, ajkaim pedig Tamashi-sanéira tapadtak, hosszan és erősen, olyan erősen, hogy a hátát és a fejét is tartanom kellett, azonban nem érződött tehernek, még úgy sem, hogy izzadt bőrfelületek simultak egymáshoz ott, ahol mellkasunk összeért.
Aztán mindössze annyira eresztettem el a csupasz hátat, hogy folyni engedjem a vizet, s hagytam, hadd zúduljon ránk, hadd mossa el a gátakat közülünk. A valódi tettek mezejére lépni még korai lett volna, így pedig biztos voltam benne, hogy sokkalta élvezetesebb lesz.
- Csak amennyire szükséges. - adtam meg a rövidke, tömör választ, mielőtt újfent visszahajoltam volna a bakeneko arcához.

by **Koizuki Tamashi** Szer. Ápr. 03, 2019 1:25 pm

Felsejlik benne a halvány aggodalom, hogy mi történne, ha most akarna elkezdeni átváltozni. Ezzel mindig is problémái voltak, tekintve, hogy akármennyire is igyekszik ügyelni a temperamentumára, néha kicsúszik az irányítás a kezei közül. Akkor kénytelen lesz megint megbüntetni magát... nem, ez nem is jó kifejezés. Az, hogy erősödik, nem büntetés.
Kissé méltatlan nyervogást hallat, ahogy lehámozzák róla az öltözékeket. Nem nagyon van oda a ruhák föl- és levételéért, azon egyszerű oknál fogva, hogy számtalanszor kényszerült rá, és rettentő módon megunta. A ruha megszokott súrlódása és másodlagos nemi jellegeinek - melyek bár igencsak aprók, annyira pont elegek, hogy komplikációkat és borzasztó kényelmetlenséget okozzanak - méltatlankodása után végre azonban lekerülnek róla az öltözékek. Ismerős természetesség. A helyzet csak még jobban emlékezteti állati alakjára. Próbál a földön maradni valamilyen szinten és lassan venni a levegőt, melyet némileg megnehezít, hogy a füle zúg, a teste pezseg az elfojtott és nem kiteljesedett energiáktól, az ajka pedig ég és éhesen várja a folytatást.
Bár nem annyira éhesen, mint a rámeredő szemek. Ha nem ő maga lenne, teljes mértékben zavarba hozná az elementális erő, amit érez Druian szemeiből. Nem teljesen érti meg, mi okozza ezt az erőt, amelyet őrá irányít láthatóan nem teljesen tudatosan, sokkal inkább ösztönösen, de nem is most fogja elkezdeni a válaszok keresését.
Némi bosszúsággal veszi tudomásul, hogy a férfi úgy kapja fel őt, mintha csak egy pihe lenne, de hát ezen úgysem fog tudni változtatni, lévén macska. Erősen fonja combjait Druian dereka köré, kezeivel pedig a vállán támaszkodik meg, így már majdnem fölé magasodik. Aztán viszont leteszik a fürdőszobában egy helyre, ami...
Hűha. Ez aztán a luxusfürdőszoba. Már csak azért is, mert körülbelül egy tucatnyian elférnének benne, ha jól összehúzódnának - na nem, nem akar ANNYI élőlénnyel egy helyre zsúfolódva lenni, pláne nem, ha az illető hely egy fürdőszoba -, ketten viszont konkrétan táncot járhatnának...
Vajon ez is a terv?
Tapasztalatai alapján annak ellenére, amit a közösségi média sugároz, és amelyet el lehetne képzelni, tisztálkodással egybekötve nem a legkellemetesebb egyéb tevékenységekbe bonyolódni. Azonban elnézve Druian lelkesedését, érdekes lesz megállítani ebben. Picit olyan, mint amikor egy erősebb hullám elkap valakit a tengerben és a víz elemi erővel lökődik neki és cipeli tova. Szinte fölfalja az ajkait, úgy, hogy össze kell szednie minden erejét, hogy idejében tudjon reagálni. Azonban hamar felveszi a versenyt a hevességgel és a sárkány azon veheti észre magát, hogy hegyes karmok - most csak köröm-formában - simogatják végig a hátát, hol finomabban, hol már kevésbé. Reméli, nem ellenkezik és nem reagál rosszul. Próbálja kitapasztalni, felfedezni mindenütt, végigsimítani az összes létező ponton, feltérképezni, kisajátítani. És persze az sem elhanyagolható, hogy közben azt is el kéne végezni, amiért voltaképp ebben a helyiségben vannak. Amire ez a helyiség rendeltetett alapvetően. Szinte kényszerszerűen, gyakorlatiasan és gyorsan mossa végig magát, a kelleténél több időt nem szeretne ezzel pazarolni. Azt viszont nem hagyja, hogy Dru hozzáérjen ilyesmi szándékkal. Hozzáérhet, de a kötelező formulákat ő végzi el.
Kellemesen olvad el a forró víz alatt, amely annyira elüt a kinti hidegtől, s annyira elüt attól az átlelkesült hőtől is, amelyet a sok közeli test és a mozgás hoz maga után. Ezért a hőért nem kell küzdeni, ez egyszerűen csak megadatik, folyik a falból, mint valamiféle ingyen megváltás. Persze koránt sincs ingyen, de mindketten tudják, hogy a pénz mennyit ér... Az érzések örökök, a pénz nem. Hagyja most, hogy kissé felengedjen, s a mindennapok harca helyett megadjon magának egy kis kellemes nyugalmat, egy jutalmat az eddigiekért. A forró testet és a forró vizet mind sajátjaként értelmezi. Amikor megunja a tisztálkodást, és úgy érzi, végzett, majdnem olyan gyorsasággal, mint ahogy a ruhák lekerültek róla, törölközik meg, és...
Ekkor jön rá egy apró műhibára.
Hajtincseinek nedves, csapzott anyaga kiábrándító, borzongató hűvösséggel kígyózik végig rajta, vízcseppeket hagyva maga mögött egyfolytában.
- Ehh... - ad valamiféle sóhaj-kuncogásszerű vegyes hangot, ahogy ujjai köré teker egy adag feketeséget, kissé még lihegve, kifulladva ajka gyakori igénybevételétől és a levegő elől való elzárástól. - Ezzel elég ocsmányul összevizeznénk azt a királyi lakosztályhoz méltó ágyat... nem?
Halványan felsejlik benne a remény, hogy alhat a földön. Talán még kényelmesebb is, és minden bizonnyal egészségesebb lenne számára, mint az a felpolcolt dunyha.

by **Druian Salva** Szer. Ápr. 03, 2019 2:56 pm

Tamashi vad volt.
Vadabb, mint gondoltam, pedig még semmi érdemlegesbe nem bonyolódtam vele, s máris csupa karmolás éktelenkedett a hátamon, amelyekkel járó csípő fájdalmat itt-ott szisszenéssel jeleztem felé, azonban nem különösebben érdekelt, sőt, igazán kedvemre való volt. Némi idővel ezelőtt már majdnem biztos voltam benne, hogy az ágyasommá teszem, most pedig már csak egyetlen próbán kellett megfelelnie. De előbb, ideje volna elvégezni, amiért valójában idecipeltem, s ezt nyilvánvalóan ő is így látta, amikor megkezdte a tisztálkodási folyamatot. Követtem hát a példáját, vissza-visszahajolva hozzá, aztán amikor magamra hagyott, elnagyolt, sietős mozdulatokkal megmostam a hajam, majd pedig egyszerűen a vízsugár alá álltam, a hőmérsékletet pedig a forró felé változtattam. Így maradtam, egészen addig, amíg kedvem tartotta, ezután csatlakoztam fajtársamhoz odakint, a gőztől mentes szállodai szobában.
A nő, többé-kevésbé szárazon állt előttem, kelletlen-kényelmetlen mozdulatai pedig valamiféle kicsavart elégedettséggel töltöttek el. Kissé talán önelégülten mosolyodtam el azon a nevetésnek legkevésbé sem mondható hangon, majd Tamashi-san arca elé emeltem a jobb kezem, s engedtem, hogy ujjaim széttárásával légáramlatok öleljék körbe őt, megkezdve a haja víztől való megszabadítását, miközben ugyanezt tettem saját magammal, bár nem különösebben bántam volna, ha az ágy nedvessé válik a finom tincsektől. Nem az én problémám, egyébiránt pedig éppen másvalami foglalkoztatott, valami... sokkalta szórakoztatóbb, még annál is, amihez hozzászoktam.
Megvártam, amíg a macska úgy véli, teljesen szárazzá váltak ébenszínű hajfürtjei, ezután pedig, ahogyan már számíthatott rá, természetesen a karjaimba vettem őt, s mit sem késlekedve, ünnepélyesen elmasíroztam vele a "királyi lakosztályhoz méltó ágy"-hoz. A többi már történelem, olyasfajta, amelynek bármily' körökben való említése ostoba hencegés volna, s megbecstelenítené a nőt. És azt is, aki magáévá tette.

by **Koizuki Tamashi** Szer. Ápr. 03, 2019 3:42 pm

Enyhén előrebillentett fejjel néz fölfelé kérdően és várakozóan arra a nevetésre. Druian-sama úgy tűnik, mindig és mindenhol ura a helyzetnek, mert megint készül valamire. Majd kis túlzással az ujja csettintésére elkezd... elkezd hajszárítóvá válni.
Elneveti magát, néha átváltva élvezkedő hümmögésbe, ahogy a hősugarak az otthon és az ősi nyugalom melegét idézik fel benne. Enyhén libabőrös lesz ugyan a kontraszttól, amelyet a hideg és meleg alkot.
Amikor éppen arra készül, hogy hajlandóságát mutatva a kellemetes folyamat megszakítására, majd ezt követően mancson ragadja a hímet és berángassa a díszített arany-bronz szobába, ismét kikerül lábai alól a talaj. Méltatlankodva és minden gátlás nélkül harap bele Druian nyakába, de azért hagyja magát. Legalább nem kell addig se mozgatnia a lábait. Nem mintha annyira nagy fáradság lenne... de sétálni nehéz lenne úgy, hogy ennyire érzi bárki közelségét is. Elhatározza, hogy visszaadja még neki ezt a sok kezdeményezést és minden fizikai erejét összeszedve teperi le és mutatja meg neki, hogy mit is tanult meg azon kevés év alatt, amelyben e földön élt.

***

Tudatánál van. Furcsa minden. Az alatta levő anyag tapintása... Elképesztően képlékeny valami az, amin fekszik. Pár pillanat kell ahhoz, hogy agya megtalálja az okokat és emlékeket, amelyek megmagyarázzák, hogy itt van. Ebben a furcsa, pézsmás, édeskés illatú, naponta tisztított helyen. Egyesek biztosan így képzelik el a mennyországot. Ő úgy érzi magát, mint egy fekete kő egy halom vattacukorban, de összességében lehet élvezni... Azonban biztos benne, hogy csak azért tudott olyan jól elaludni itt, mert nagyon kimerült volt.
Mosoly kúszik az ajkára. A hajnal fényei még éppen csak kezdik lilásra festeni a leget, de a behúzott ablakok már most érzéki árnyékot szórnak az egész szobára. Úgy néz körbe, mintha csak nézték volna. Mintha látták volna, mi történt itt.
S tudja, hogy ha megfordul - jelenleg a jobb oldalán fekszik kifliformába húzva magát -, akkor mit fog találni. Meg is teszi hát.
Mosolya még szélesebbre húzódik. Akármilyen vadnak, sötétnek, határozottnak is tűnnek ébren, az élőlények mindig egy aranyos gyermekre hasonlítanak valamilyen szinten, ha alszanak. Druian úgy tűnik, nagyon régóta nem aludt rendesen. Sokáig elnézi, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, kissé lejjebb is húzza a takarót, hogy többet lásson a fedetlen bőrből, közben éberen figyel, hogy mikor látja az ébredés jeleit.
De nem látja őket. Ez a sárkány úgy alszik, mint a bunda. Kuncog egyet, de még akkor sem.
Hátára fekszik és percekig elmélyülten nézi a plafont, rendezve a gondolatait, kiürítve az elméjét. Aztán úgy dönt, hogy egy frissítő mosdás nem ártana testének. Az elmúlt órákban elkényelmesedett. Bár ha visszaveszi a tegnapi pólóját, kétséges, hogy mennyit fog használni a dolog, de akkor is. Nem mindennap van lehetősége egy ilyen helyen tartózkodni.
Az ablakhoz sétál és kinéz rajta. Szentpétervár fényei halványan pislákolnak a távolban. Lenézve parkoló autókat és egy-két kósza gyalogost lát, egyébként nagyon kihalt minden. Szürke fátyol fed be mindent, a fény éppen csak kezdi visszahódítani birodalmát.
Sóhajtva battyog a fürdőszobába, átlépve levetett ruháinak halmain, Druian nadrágján és láncain. Még visszanéz rá egyszer, biztosra menve, hogy nem mozdult meg, majd eszébe jut valami. Visszasétál, a nadrágja zsebéből előhalászik egy fekete hajgumit és laza kontyba tekeri a haját.
Nem akarja, hogy újból vizes legyen.
A zuhanyzó ismét csak élénk emlékek színtere, így némileg föléleszti kedvét, hogy megismételjék a tegnapi tevékenységeket. Ám ahhoz először is ébren kellene lennie a partnernek hozzá.
Megtörülközve, illatosan - bár a tusfürdő is túlzottan édes, gyümölcsös-virágos illatú, de egye fene, ez van - sétál vissza, és ha a sárkány még mindig aludna, akkor - jelentősen ráerősítve arra, hogy benyomja az ágyat maga alatt - betelepszik mellé, és óvatosan elkezdi lehúzni róla a takarót...

by **Druian Salva** Szer. Ápr. 03, 2019 7:56 pm

Megmozdult a talaj a talpam alatt.
Ezzel pedig mindössze az volt a baj, hogy nem futottam és nem ismertem olyan talajt ezidáig, amely ennyire puha, rugalmas... - és amely vetemedik akkora őrültségre, hogy hozzám érjen, amikor alszom. Legelőször támadni akartam, felpattanni és alaposan eltántorítani az illetőt még a gondolattól is, hogy még egyszer megpróbálja fennmaradó napjaiban, aztán szépen lassan rá kellett ébrednem - kissé még talán szó szerint -, hogy a mozdulatok igazán nem tűntek erőszakosnak. Ezzel ellentétben mégsem állt szándékomban elmozdulni innen, nem úgy, hogy végre, oly' sok idő után először éreztem valamit: kipihentség. Hát létezik ez az állapot!
Kinyitottam a szemem, s csak akkor jöttem rá, hogy egy nő van velem. Egy meztelen nő. Nos, nem kellett túl sok gondolkodás, hogy emlékképek százai rohamozzák meg tudatomat, mind-mind ugyanannyi figyelmet követelve magának, ám ezeket egytől egyig elhallgattattam, ugyanis ahogyan a takaróm után nyúltam, hogy visszavegyem, mint jogos tulajdonosa, s egy kissé még élvezzem a melegét, rendkívül zavaró ürességet tapasztaltam a derekam környékén, amely zavar hamarosan az arcomra is kiült. Gyorsan felemelkedtem hát, s magam dobtam le mindent a lábaimról, ami még az éjjel során rá került - párnákat, többnyire, de volt ott cserelepedő is.
- Tamashi-san! - néztem rá a lehető legkomolyabban - Hol a fémöv? - azzal, mint valami őrült, pattantam fel, s kezdtem keresgetni előbb az ágyban, majd körülötte, leginkább a szememmel, mert még mindig valamiféle megmentő választ vártam a bakeneko-tól.
Aztán persze észrevettem magam, s egy torokköszörülés kíséretében megbillentettem feléje a fejem.
- Azazhogy... Jó reggelt. Elnézésedet kell kérnem, de fogalmad sincs róla, mennyire fontos az a tárgy.
Tamashinak gyümölcs illata volt. Szinte már bűzlött tőle. Egészen addig, amíg világosan ki nem derült számomra, hogy a negatív jelzővel ellátható töménység a saját hajamból áradt, és csak is abból. Aztán újra lefelé néztem, nyomatékosítva a hiányt, amelynek következtében a testemet gyűrűként körbeölelő vörös, néhol heges valóságos csík szem elé került. Női szemmel ez bizonyára nem volt túlságosan vonzó látvány, de hát nem azért voltunk itt, mert nem létező erők hatására vonzódtunk a másikhoz. Mindössze csak azt tettük, amit férfi és nő, amióta létezett e faj a Földön, ehhez pedig nem kellettek holmi tévképzetek. És ahogy a macska rám nézett az imént... igazán erős szándék áradt felőle, méghozzá teljességgel félreértelmezhetetlen. Jó. Legyen csak így. Elviszem magammal, ha az elégedettség kölcsönös.

by **Koizuki Tamashi** Szer. Ápr. 03, 2019 10:39 pm

Lassan terjed szét a kaján mosoly az arcán, amikor látja, hogy Druian lassan elérkezik az ébredés fázisába. Őszintén szólva fogalma sincs, miért szórakozik most vele, ehhez támadt kedve, és nem is bánta meg, azonban olyan hirtelen reakcióra nem számított, hogy a hím hirtelen felül és úgy néz körbe, mintha éppen bombatámadás érte volna.
Talán álmában ez történt? Nem tűnt különösebben zaklatottnak, nem mozgott a szeme a szemhéja alatt, nem is volt különösen gyors a légzése, nem is motyogott. Bár Tamashi tudja, hogy ez nem jelent semmit, vannak esetek, amikor a rémálom egyáltalán nem látszik kívülről. Sőt, van az ébredés utáni bénulás, amikor az agy már ébren van, ám azon része, mely a testnek is tudna szólni, hogy hé, mozdulj már, még nem. Szörnyű.
Azonban erről szó sincs, sárkány urunk élő és eleven, és keres valami... övet.
- Ha valami furcsa oknál fogva ennyire szereted, ha egy fém szorongat, akkor szerezhetek még olyanokat, bár hasznosabb lenne, ha mondjuk a kezedet fogná le és kötné az ágyhoz. - közli kifejezéstelenség mögé rejtve hangjában a humort, avagy annak szánt valamit, miközben furcsállóan nézi a másik arcát. Aztán, mikor a férfi közli, mennyire fontos az neki, már nem tudja visszafogni a gonosz mosolyt.
Végigfuttatja fejében. Igen, az előbb pontosan látta. Az egyik szekrény jobb sarkánál volt legórva a földre, félig fedve Tama pólójával.
- Nahát. Aludni mégis olyan jól tudtál nélküle. Biztos vagy benne, hogy nincs jobb dolgod, mint körbekötözni a derekadat?
Teszi át egyik lábát Druian másik oldalára és emelkedik fölé, finom nyomást helyezve mancsaival a vállára, hogy szépen hanyatt fektesse az ágyon, majd lejjebb ereszkedjen...

by **Druian Salva** Pént. Ápr. 05, 2019 2:48 pm

Tamashi úgy festett, mintha legalább az évezred ostobaságát mondtam volna neki éppen - avagy mindössze ezt akarta velem elhitetni, sajnos nem tudtam megállapítani, ugyanis egy perc gondolkodási időt sem hagyott nekem. Mire teljesen felocsúdtam abból, ami elhagyta a száját, már esélyem sem kínálkozott arra, hogy magam induljak megkeresni a fémövet, kivéve, ha ezt az erdőből szalasztott vadmacskát is cipelem, és az elmúlt néhány óra eseményeiből - tekintve a harapás- és karmolásnyomokat szerte a testemen - ítélve aligha engedte volna következmények nélkül. Még mindig nem fért a fejembe, hogyan lehet egy nő akarata versenytársa a sajátomnak, hogyan irányíthat és hogyan érheti el, amit akar, azonban amilyen szokatlannak tűnt, épp olyannyira találtam érdekesnek, s biztosítottam magam arról, hogy merőben jól döntöttem. Ezek után a Kárpátalján töltött időt közel sem lehet majd unalmasnak nevezni.
Kárpátalja...
Vissza kellett volna indulnom ekkorra, a kinti fénymennyiségből ítélve, ráadásul könnyen megeshetett, hogy a reggeli étkezésről is lemaradtunk, amely tény ugyan nem zavart különösebben, azonban amióta csak megláttam Tamashi-sant a ruháit cipelve, egy falat ételt nem nyelt le, amit nem értettem, s nem is különösebben nyugtatott meg. Talán kőszívűnek tűnhettem, avagy teljes mértékben önzőnek, ám aki kiharcolta magának, hogy közelebbről is megismerjen, az előbb vagy utóbb szembesült vele, mi mindenre kiterjed a figyelmem - az övem hollétét kivéve természetesen.
- Igazad van. - közöltem vele ravaszul vigyorogva - Sokkal bölcsebben tenném, ha elküldenélek magadnak élelmet vadászni, mert nem vagy hajlandó elfogadni azt, amelyet a feljebbvalód tenyere kínál.
Ezzel pedig, remélve, hogy kellőképpen megmozgatom a gondolatait, s némileg táncolok az idegein, engedtem, hadd tegyen, amit akar. Hazudnék, ha azt mondtam volna, hogy nem éreztem az illatos selyemmel borított lágyan simogató kezeket a büszkeségem körül.
Aztán mégis felültem, az ölembe helyezve őt, egy kissé érzékeltetve vele, hogy az irányításért vívott harc még csak el sem kezdődött.
- Megígértem, hogy ellátlak olvasnivalóval. - emlékeztettem kissé komolyabb hangon - Azonban változtak a feltételek. - tettem hozzá.
Még csak nem is csatlakozott hozzám, máris őrjítően zavart, hogy semmit sem akart tőlem elfogadni. Olyannyira bosszantott, hogy hajlandó voltam vállalni a harcot, pedig az ellenkező nemmel jobbára igazán kesztyűs kézzel bántam. De Tamashi... ő első alkalommal széttépte azt, s már csak a csupasz kezem maradt. Mintha jóformán hatalmi párbajba keveredtem volna, azonban a belőle áradó potenciált nem hagyhattam veszni. Vele hatalmasat lendíthettem volna a Fátyolellenes kutatómunkám folyásának sebességén.
- Velem tartasz egy étkezésre - nem csupán szemlélődőként. A körülményeket te választod. - mondtam kíméletlenül szilárd elhatározással a hangomban, majd hozzátettem, hogy tudja, ez az aprócska kellemetlenség egyáltalán nem tántorított el a szándékomtól - Az autóban is ehetsz, a haza vezető úton.

by **Koizuki Tamashi** Pént. Ápr. 05, 2019 7:54 pm

Nem tudja, a frusztráció mennyire ül ki az arcára. Enyhén talán megvillan a szemeiben az irritáltság. Újra meg újra emlékezteti ez a hím, hogy ő nem emberből van. Amikor már éppen elhinné, hogy szépen nyugodtan elhelyezkedhet rajta és fölötte - szó szerint is - és ott teljes joga van, muszáj felemlegetni azt az átkozott korkülönbséget.
Eszébe jut, hogy amikor megismerte Druiant - kevesebb, mint huszonnégy órával ezelőtt -, akkor is elhatározta, hogy ha kettejük közt harcra kerülne sor, bár egy sárkány nyilvánvalóan egy mozdulattal el tudná venni az életét, mégsem adná azt olyan olcsón, és megtenné, amit tud.
- Azért tán nem kell engem tenyérből etetni - jegyzi meg kissé szárazon, ahogy már készül arra, hogy akkor lefújja ezt az ötletet és átnyergeljen arra, hogy megpróbálja elrejteni az övet valami olyan helyre, ahol Druian egy jó ideig nem találja meg, azonban számításait ismét keresztülhúzzák. - De ha el akarsz küldeni, nem kell kétszer mondanod. - Ezt már jóval semlegesebben. Tudja, hogy úgysem tervez ilyet; ha bármi esély lenne rá, hogy mégis, akkor nem mondaná ki ezeket a szavakat semmiképp.
Nem, most már kíváncsi arra a megígért tudásra bizony. És... nem biztos, hogy elég volt a hím testét egyetlenegyszer letapogatni. Még nem érzi kellőképp magáénak, és ez a fizikai manifesztáció olyan, amely sok potenciált tartogat magában. Egy pár órácska kevés ahhoz, hogy kellőképp kiaknázza a lehetőségeket.
Többek között ez az oka Tami jelenlegi pozíciójának is, azonban itt bántogatják az önérzetét...
Ez is csak emlékezteti, milyen régen volt már alakváltóval. Kellemes kis játékszerei többnyire emberek, akik egyre fiatalabbak nála, ahogy halad előre a korban. Persze ők ezt nem látják, és nem is tudhatják, mert azzal "bűnt" követne el. (Bár volt, hogy néhány pohár alkoholos szubsztancia után, mikor megkérdezte tőle egy szintén elég gőzös egyed, hogy hány éves, rávágta, hogy hetvennégy. A srác jót röhögött.) De Druian sokkal több ennél. Többet élt, rengeteg minden látott, érzett, tett valószínűleg. Persze, volt rá rengeteg éve. Ilyenkor már szinte küzdeni kell azért, hogy valaki maradandó emlék legyen az alakváltó szemében. Magáról is tudja. Van, akikre jobban emlékszik, van, akikre kevésbé. Az évek egyre inkább összemosódnak, a memóriának nem egyszerű alkalmazkodnia a rendkívüli hosszúságú élethez.
Felvonja a szemöldökét kissé. Ez milyen feltételről beszél?....
Ooh... hogy úgy. Elkuncogja magát. - Megijesztettél. Vicces, hogy ennyire törődsz az egészségemmel - húzza szórakozott mosolyra a száját, miközben egyértelműen kényelmesen érzi magát új pozíciójában. Azonban még ez sem tökéletes, így megemelkedik kissé, szabad utat adva a kezeinek, hogy megkereshessék az adott szervet, amelyre szüksége van, és a megfelelő helyre irányíthassa azt.
- Először kezdem veled, rendben? Utána kereshetünk valami - nem elképesztően drága - helyet, lehetőleg csendes környezettel. Majd végiggondolom, ismerek-e valami ilyet a környéken... - motyogja egyre halkabban, ahogy egyre közelebb simul Druian füléhez, majd ígéretéhez híven nekilát az előételnek.

by **Druian Salva** Pént. Ápr. 05, 2019 11:25 pm

Nem akartam válaszolni. Nem kellett, hiszen a testbeszédemből egyértelműen kiolvashatta a válaszokat: a legkevésbé sem akartam elküldeni magam mellől, azonban a csökönyössége megkövetelte volna, ha nem óhajt velem étkezni, amely természetesen magában foglalta, hogy mindent magam fizetek. Koromból kifolyólag volt némi felhalmozott vagyonom, amelyet nem igazán szerettem pazarolni, így maradt is, akárhányszor csak hozzányúltam. Egyáltalán nem jelentett tehát problémát, mindössze annyi történt, hogy egy eltántoríthatatlan, makacs, akaratos macskával álltam szemben, akitől egyáltalán nem is azt vártam el, hogy a lábamnál hízelegjék.
Tamashi-san pedig nem is ezt tette. Feje a vállam felett tartózkodott, s a nő azon munkálkodott, hogy sajtokat megszégyenítő felületet hozzon létre a fülemen a fogaival. Többet azt hiszem, nem is szükséges hozzátenni, megvolt a magához való esze, és diktálni is szeretett. Ám legyen. Az autóban úgyis én fogok dönteni, a saját házamról nem is beszélve. Persze azért még nem kívántam őt elnyomni...
- Helyes. - válaszoltam neki, majd visszaeresztettem a fejem a nyakához, hogy egy kissé kompenzáljam az egymásnak okozott fizikai sérüléseink arányát - Ezután egyébiránt is kénytelen leszel királyi főztömmel beérni. Alaposan használd hát ki a kínálkozó lehetőséget.
Természetesen csupán vicceltem. Nem vártam el tőle, hogy ódákat zengjen valamiről, ami nem ízlik neki, ám nem is tűnt ilyen jellemnek, így efelől kevésbé kellett aggódnom, a jelleme által generált egyéb problémák miatt azonban sokkalta hamarabb, bár ez még a jövő zenéje, tekintve, hogy egy sort sem olvasott tőlem, s azt sem tudta, miféle irányzatot vesz a munkásságom. Így hát, főképp a teljesítményét igen kemény kritikának alávetve - már amennyire ezt kivitelezni lehetett a pillanatnyilag fennálló helyzetben - megfontolandó ötletnek találtam csupán ágyasnak megtartani, amely terv rejtett magában némi kockázatot, mert legyen bármily' fiatal, a kapcsolatai éppen meglehettek ahhoz, hogy akár még engem is egyetlen csapással tönkretegyen. Ezekkel a gondolatokkal azonban én tettem volna tönkre valami sokkalta fontosabbat, így lassan el is temettem őket az öv hiányával együtt. Elvégre sosem voltam még előétel.

✽✽✽

Ideje volt eltüntetni ezt a borzalmasan tömény, s rendkívül zavaró virágillatot a hajamból, arra pedig még mindig nem találtam megoldást, hogyan keverhettem össze a samponnal, mindenesetre nekiláttam kijavítani a hibát, meghagyva Tamashinak, hogy ha úgy kívánja, elmehet magának új ruhákat szerezni. Hogy élt-e vele, azt nem követtem nyomon, elvégre az volt az elsődleges cél, hogy minél hamarabb végezzek. Nem is múlattam sokáig az időt, megszárítkoztam, aztán magamra vettem a - megkönnyebbülésemre tiszta és izzadságtól mentes - nadrágom - melyet korábban, még a Tamashinak szánt utasítások előtt felhoztam -, kezemben pedig a többi ruhadarabbal tértem vissza a hálóhelyiségbe, hogy lássam, ott találom-e a fekete macskát. Igazán otthon tartózkodtam volna már, azonban most szokatlanul jó kedvemben voltam, így elhatároztam, hogy nem sürgetem a nap eseményeit, folyjanak csak úgy, ahogy folyniuk kell, s tekintve, hogy már dél felé járt, épp ideje lett volna a - felettébb gyűlölt - internet segítségével némi ételt varázsolni az asztalra - legfőképp egy bizonyos illetőére.

by Ajánlott tartalom